6.fejezet - Memories of a hospital

/TaeHyung szemszög/

Csendben halássza ki a kottát a táskájából, majd szó nélkül leül a zongora elé és ráérősen, hangról-hangra haladva kezdi játszani a darabot. Kis idő elteltével homlokát ráncolva csatlakoztatja bal kezét is a fő szólam dallamához; a tempót pedig pont olyanra gyorsítja, amelyet én is elképzeltem hozzá. Elismerően vizslatom. Gyakorlatilag - bár a célom, hogy ennek az ellenkezője éljen a tudatában -most látja először a lekottázottakat, mégis egy hiba nélkül üti le egyik billentyűt a másik után, egy gyönyörű moll hangzást kölcsönözve.

A második dallamhoz érve azonban megtorpan.

 - Ez nem fog menni - jelenti ki halkan. Nem tudom, megállapításnak szánja e inkább, vagy segélykérésnek, mindenesetre odasétálok mögé és a szememmel végigfutom a kottát.

 - Sokkal vidámabb hangvételű - teszek egyértelmű kijelentést. Feltűnő lenne, ha szakértői megjegyzéssel illetném, ugyanis "első pillantásra" másodévesként épp elég, ha ennyit le tudok szűrni belőle.

 - Pont ez az. Én nem szoktam ilyeneket játszani - pillant fel rám egy pillanatra.

 - Pedig egyszerű, a másik dallam sokkal nehezebb volt.

 - Akkor sem megy - fonja karjait keresztbe maga előtt, és makacsan bámulni kezdi az ötvonalas lapokat.

 - Ugyan már, simán el tudod játszani. Hiszen Te írtad... - közvetlenül mögötte állok meg, egy kissé lehajolok, majd egyik kezét megemelve kezdem irányítani a billentyűkön. Az érintése kellemesen hideg. Olyan, ami megnyugtatja az embert, és mégis cselekvésre készteti. Némán bámul a kezeinkre, és a segítségemmel engedelmesen zongorázni kezd. Néhány ütem után megrázom a fejemet, mint aki álomból ébred, és hirtelen engedem el. Mégis mit művelek? A zene azon nyomban elhal, az utolsóként megszólaltatott billentyű magas hangja még néhány pillanatig még a levegőben terjeng.

Ellépdelek mellőle. Nem szabadna így viselkednem, ez nem én vagyok...ez nem az a srác, aki már elhatározta, hogy megszabadítja a világot a felesleges jelenlététől, és éppen ezért távol tartja magát minden újtól.

 - Mondom, hogy nem megy - ismétli meg magát JungGi, és bár nem említi, látom rajta, hogy megzavarta az iménti jelenet.

 - Dehogynem, csak próbálkozz - vetem oda ismét magamra erőltetve a közömbösség státuszát, és a megszokott pozícióban elhelyezkedem a párkányon, elterelésnek pedig kezembe emelem az angol jegyzeteimet.

/JungGi szemszög/

Elgondolkodva pislogok az irányába. Már megint ez a változékonyság. Őrületbe kerget és mégis kíváncsivá tesz. Koncentrálj. Halkan felsóhajtok, megdörzsölöm a szemeimet majd újból a gyakorlásnak szentelem minden figyelmemet.

TaeHyungnak igaza van, nem a szakasz nehézségével akadnak gondjaim. Kifejezetten logikus és szépen felépített sorban követik egymást a hangok. A stílus az, ami problémát okoz. Nem tudom lejátszani úgy, hogy valódi érzelmeket közvetítsek vele és ez az, ami egy zeneszerető ember számára a legfontosabb. Így olyan, mintha kihelyeznél a saját virágboltod kirakatába egy gyönyörű vázát, bármiféle növény nélkül. Semmitmondó és hiányos.

Egy szomorú dallamba könnyedén beleépítem azt a pluszt színezetet, de egy ehhez hasonló, vidám hangvételű rész...nevetséges módon akadályoz. Éppen ezért vagyok biztos benne, hogy nem saját magam által kreált darabot próbálok éppen megvalósítani. Néhány hónapja számítva minden művem közös stílusjellemzője ez: az önfeledt boldogság hiánya.

Tudom, hogy ő írta, ezt azonban egészen addig nem fedem fel előtte, míg ki nem derül, segítségnek szánta e, vagy csak hamarabb akart szabadulni. A viselkedéséből következtetve talán még ő maga sem tudja...

/Jin szemszög/

Tagadhatatlanul rossz érzés fog el, mikor kinyílik előttünk a fotocellás ajtó, és belépünk a természetellenesen steril illattal telített emeletes épületbe. Szöuli kórházhoz méltóan modern kiépítéssel és eszközökkel találjuk szemben magunkat, bár ez engem nem különösebben lep meg.

 - Hű - pislog YoonGi, miután elhagyjuk a recepciót és a lifthez indulunk, hogy a megszerzett információ alapján, kezünkben a látogatási engedéllyel feljuthassunk az emeleti kórterembe, amely megfigyelés okán bent tartott betegei között Jimin is fekszik. Kesernyés mosollyal az arcomon szállok ki a lépcsőmentes közlekedést elősegítő szerkezetből. Túl jól ismerem ezt az épületet. És nem azért, mert az apám itt dolgozik.

HoSeokkal az oldalamon, és a három fiúval a hátam mögött lépdelek a megfelelő irányba. Egyenesen, első forduló jobbra, aztán a harmadik ajtó. Közvetlenül apa irodájával szemben. A sarok előtt néhány méterrel erős fájdalom nyilall a fejembe, és akaratlanul lehunyom a szememet egy pillanatra. Mikor újból felpillantok apa felém tartó alakját látom magam előtt, ahogy akkor karikás szemeivel rám pillantott, és szomorúan megrázta a fejét.

 - Elment - suttogta és letörölte az arcomon végiggördülő hírnökét a szomorúságnak, a végtelen szomorúságnak, amit egy elvesztett hiánya hagyott maga után. Ismét becsuktam a szemeimet, és néma sírásba kezdtem.

 - Jin - apa közeledő hangja most másképp cseng, és az orvosi köpeny is mintha megváltozott volna rajta. Ébredj!

 - Hogy van Jimin, uram? - kérdezi NamJoon udvariasan, miután fejet hajt előtte.

 - Szerencsére nincsen komolyabb problémája. Fizikális értelemben, persze - közli tárgyilagosan, majd szemüvegét ujjai közül az orrára csúsztatja. - Elég egyértelmű jeleit mutatja az alultápláltságnak. A barátságotoknak hála tisztában vagyok az életkörülményeivel, így arra következtetek, hogy magát éheztette - szavait a közénk telepedő csend fogadja, a többiek meglepettségükben, én pedig azért hallgatok, mert egy kicsit még mindig az évekkel ezelőtti emlékképem hatása alatt állok. Csak képzelődtem. Anya már rég meghalt...

 - Éppen ezért hoztunk neki ennivalót - szólalok meg végül, és aprót biccentek a JungKook kezében tartott kis csomag felé.

 - Ez igazán kedves. Figyeljetek rá, hogy egyszerre ne egyen túl sokat - sóhajt apa, majd megindul velünk a kórterem ajtajához. - A lényeg, hogy leálljon ezzel és fokozatosan térjen vissza a normális étkezéshez.

 - Így lesz - bólintunk mindannyian, majd a folyosót elhagyva belépünk a helységbe.

 - Azt hittem, legalább ezt a napot anélkül tölthetem, hogy látnom kéne az arcotokat - a kissé gyenge hangon, de vigyorogva felszólaló Jimin egyből kiszúr minket, amint az ágyához somfordálunk, és ülő helyzetbe tornázza magát. Az arcán kivehető sápadtságon kívül semmi nem tükrözi az állapotát.

 - Mi is örülünk neked - vágja rá NamJoon és letelepedik az ágy szélére, hogy aztán összeszűkített szemekkel vizslathassa a barátját. - Ugye tudod, hogy mekkora hülye vagy?

 - Nálad még így sem nagyobb - viszonozza kedvességét a megszólított, aztán elneveti magát és lepacsiznak.

 - Ezt neked hoztuk - Kook az éjjeliszekrényhez lép, lassan kibontja az éppen megfelelő hőmérsékletűre hűlt ételt, majd Jimin kezébe helyezi. - Egyél.

 - Köszönöm, srácok - a beteg srác megilletődve fogadja el az ajándékot, és csendben falatozni kezd.

 - Vigyázz, ne fald fel egyszerre - figyelmeztetem. - Ha hirtelen eszel megint normálisan, még rosszabb állapotba kerülsz majd.

 - Ühümm - bólint egy újabb kis falattal a szájában, és azonnal lassít a rágási tempón.

 - Mondták már, hogy mikor mehetsz haza? - száll be utolsóként a beszélgetésbe a táncoslábú társa. Látom rajta, hogy szándékosan nem mutatja, miközben talán ő aggódik legjobban.

 - Honap reggel, de suliba csak következő nap mehetek. Azt mondták, nincs gáz, csak kajáljak eleget és nem lesz több ájulás. Pedig nem is koplaltam, csak nem volt étvágyam... - nevet fel kínosan, miközben egyik kezével a hajába túr.

 - Elnézést, a betegnek még pihennie kéne pár órát a távozása előtt... - lép mellénk egy, eddig a közelben pakolászó nővérke.

 - Máris megyünk - sóhajtok. - Akkor, nemsokára találkozunk.

 - Nemsokára - ismétli Jimin, aztán csendben figyeli a távozásunkat. A becsukódó ajtóból visszapillantva elégedetten realizálom, hogy eszik még egy falatot, mielőtt az éjjeliszekrényre tenné a kimchit.

 - Menjünk innen - jelentem ki, miután a nővér magunkra hagy a folyosó fehérre meszelt falai között. - Nem szeretem a kórházakat.