11.fejezet - Rainy addiction

/JungGi szemszög/

A korai órák folyamán megállás nélkül idegeskedem, BaekHyun faggatózik is, hogy mégis hol járnak a gondolataim, amiért ilyen gondterhelt fejet kell vágnom. Bár sikerül kimagyaráznom, valahogy egyre jobban nyugtalanít a dolog - nagyon utálom a konfliktusokat, főleg, ha azok a környezetemben zajlanak.

Mire elérkezik a nyelvi óra és újra látom a srácokat, szerencsére teljessé válik a csapat, én pedig megkönnyebbülten figyelem őket, amint a történtekről kérdezgetik NamJoont és JungKookot. Ők csak vigyorognak, de nem árulnak el semmit azon kívül, hogy egyfajta megállapodást kötöttek; ezzel pedig még kíváncsibbá teszik a barátaikat, és bevallom, egy kicsit engem is. Mindenesetre tiszteletben tartom, ha valami nem tartozik rám, meg különben is... elég furcsán venné ki magát, ha én is beállnék a körbe, és csillogó szemmel tenném fel a kérdéseket. Nem lehetek benne biztos, hogy ők milyen mértékben tartanak a társaság részének, így jobb meghúzni magamat, mint kínos helyzetbe kerülni.

Az órán, Tae mellett ülve lélekben természetesen megint máshol járok - a híreken gondolkodom, amiket délelőtt közöltek velünk. Ezek szerint a pénteki előadás a főépület emeleti előadótermében fog zajlani, utána pedig minden elsős hivatalos egy elegáns vacsorára itt, az iskolában. A terítést és felszolgálást a második évfolyam végzi majd. Ez lesz a mi kis beavatási ünnepségünk. A zenész szakra járók előadják a megírt műveket, a grafikusok kiállítást szerveznek első műveikből, a táncosok pedig szintén saját koreográfiás fellépéssel készülnek. Láttam, hogy van, aki húzza a száját a programra, ám többen vannak, akiknek az elitebb családi hátterük miatt elvárják, hogy megjelenjenek, teljesítsenek. A legutolsó csoportba azok tartoznak (velem együtt), akiknek ez szimplán még egy ok azért, hogy izgulhassanak a napot illetően.

Mikor megkaptuk a feladatot, még nem gondoltam volna, hogy ez ennek az egésznek a része, de belegondolva talán csak azért nem mondtak el mindent már akkor, hogy kevesebb legyen a nyomás rajtunk.

 - Ma is átjössz, ugye? - pillant le rám TaeHyung a kicsöngetést követően. Nem tudok olvasni a tekintetében azzal kapcsolatban, hogy milyen válaszban reménykedik, így csak kelletlenül biccentek.

 - Szeretnék gyakorolni.

 - Érthető - bólint. - Akkor akár indulhatunk is...-tekintete a többiekre siklik, akik már csak ránk várva beszélgetnek az ajtóban. Elmosolyodom, és a táskámat a fél vállamra véve követem padtársamat hozzájuk. Megtapasztaltam már, náluk tényleg mindennapos procedúra, hogy együtt érkeznek és hagyják el az épületet még akkor is, ha az utazásuk külön utakon és járműveken történik.

Az elköszönés után elhelyezkedem mellette az autóban, és egész úton a tájat figyelem magunk körül, és persze néha, lopva, őt.

- Furcsa lesz, ha már nem kell gyakorolnom és nem ilyenek lesznek a délutánok - csúszik ki a számon, de azon nyomban el is szégyellem magamat. Nem lenne szabad ilyen ragaszkodónak tűnnöm.

/TaeHyung szemszög/

 - Nem tudhatod, milyen lesz - felelek csendben. Az biztos, hogy  valamiben más. A terv már megvan hozzá a fejemben.

Megérkezünk, én pedig rutinosan lépkedek fel a lépcsőn, a nyomomban Giyával. Nehéz bevallani, de én is hozzászoktam már a mindennapos jelenlétéhez. Hétvégén minden alkalommal magam mögé pillantottam az emeletre tartva. Talán abban reménykedtem, hogy hirtelen ott terem, és én újra látom majd a szemem sarkából az apró sziluettjét és a szőke haját, amely finomat libben minden lépésénél. Állj. Miért gondolkodom ilyeneken?

Látom, ahogy odakint nagy cseppekben elered az eső, miközben az ablakhoz sétálok, ő pedig helyet foglal a hangszernél. Idegesnek látszik. Talán megrémítette a vártnál nagyobb felhajtással járó előadás.

 - Ne aggódj, nem jelenthet akadályt egy ilyen darabot előadni, és még van idő - jelentem ki a lazaság álarcával, majd hirtelen ötlettől vezérelve az ajtóhoz lépkedek. - Hozok egy kávét, hátha segít kicsit koncentrálni.

 - Köszönöm - felel a válla fölött rámpislogva, én pedig kilépek a folyosóra, és behajtom magam mögött az ajtót. Muszáj óvatosnak lennem, így pedig mindenképp meghallom, ha elhagyja a helyiséget, a nyitódás hangja elárulja...szükségesnek érzek ennyi óvintézkedést, miután az első alkalommal, pontosan egy hete a legprivátabb helyen találtam rá a házban. Rajta és rajtam kívül még senki nem járt ott, mióta apa külföldre ment. Az ő dolgozószobája volt régen.

Két bögre kávéval a kezemben térek vissza a szobámba, az egyiket JungGinak nyújtom, a másikkal a kezemben pedig elhelyezkedem a párkányon. Feltűnés nélkül figyelem, ahogy ajkához emeli a bögrét, és jólesően belekortyol a kellemes hőmérsékletű italba.

Egy darabig csendben iszogatunk, és valahogy engem sem zavar, hogy nem a zongorázással van elfoglalva. Végül felfrissülve tér vissza a gyakorláshoz, és egészen addig jól megy neki, amíg a számára kritikus részhez nem ér.

Nekiállok "tanulni", közben persze továbbra is őt fürkészem.

Az ember azt gondolná, egy vidám és egyszerűbb dallam nem okozhat gondot. De talán nem is ezért van. A probléma nem a billentyűk lenyomásának sorrendjében, vagy az ujjaiban van. Zenészként szavak nélkül is értem - előadni nem tudja. A kérdés már csak az, miért nem tud egy ehhez hasonló, szép, dúr dallamot eléggé átélni.

 - Segítsek? - kérdezem egy idő után, mikor ujjait csalódottan lecsúsztatja a fekete - fehér klaviatúráról.

 - Nem tudom...nem akarok még jobban a terhedre lenni - feleli őszintén, én azonban legyintek, és a zongorához sétálok.

- Próbáld meg még egyszer, az utolsó előtti lap tetejéről - utasítom, miközben fél karommal megtámaszkodom a hangszeren. Leüti az első néhány hangot, én azonban félbeszakítom. - Ne így...Ne arra koncentrálj, hogy mi következik, úgyis eltalálod - egyik kezemet óvatosan a kézfejére csúsztatom, és azt irányítva megszólaltatom az első akkordot általa. - Hallod a különbséget?

 - Igen - feleli megszeppenve.

 - A hangszer ne ellenséged, ne is eszközöd, hanem társad legyen a játékban, ez különösen az ilyen dallamoknál fontos. Ha lágyabb mozdulattal közelítesz a billentyűhöz, a hang töltete is megváltozik - magyarázom, miközben a másik zongoraszéket is odahúzom, és leülök mellé, kezét ismét megérintve és vezetve. - Valahogy így...

/NamJoon szemszög/

Jin nem tűnt túl meglepettnek, mikor elutasítottam a mai fuvart,és a többiek sem ütköztek meg különösebben. Pontosan tudják, hogy mindig egyedüllétre, és sétára vagy valami hasonló másodlagos tevékenységre van szükségem, mikor gondolkodni szeretnék.

Nem bántam meg, hogy ígéretet tettem a leszokásra. Eddig talán nem volt hozzá elég motivációm, és ezért nem tudtam megtenni. Most azonban minden okom meglesz rá. Már csak abban reménykedem, hogy a kitartásom is elegendőnek fog bizonyulni. Nem akarom cserben hagyni JungKookot.

Az eső érkezése nem zavar meg, időnként az égre, máskor a kezdetleges pocsolyákkal tarkított járdára figyelek magam előtt, miközben hol lassan, hol gyorsabban csordogáló cseppek futnak versenyt az arcomon és a ruhámon; néha egymással, néha a gondolataimmal.

Akkoriban kezdtem el a dohányzást, mikor eldöntöttem, hogy a szüleim klasszikus zenei tanulmányokra ösztönző viselkedésével ellentétben a rap pályáját választom magaménak. Sokat veszekedtek velem abban az időben. Ők is makacsak voltak, és én is. Nem láttam kiutat a velük való kapcsolatom helyreállításában.

Végül rátaláltunk az ASOS-ra, aminek ötletével megbékéltek, hiszen itt mindkét műfajt tanulmányozhatom amellett, hogy a legjobb barátaimmal lehetek.

A feszültség nagy része eltűnt, a káros szenvedélyem maradt. Engem pedig nem foglalkoztatott különösebben - ehhez nyúltam, amikor ideges voltam, később pedig rutinból vettem ajkaim közé az újabb és újabb darabokat, leginkább akkor, mikor nem látott senki. Mivel semmilyen károsodásra utaló jelet nem fedeztem fel magamon, eszembe se jutott letenni.

Egy ilyen ígéret alól azonban nem bújhatok ki, és egyébként is, olyan emberré szeretnék válni, aki minden esetben tartja a szavát, így nem is szándékozom egyhamar.

Zsebre vágom a kezeimet, miközben befordulok a házunk utcájába. Furcsa mód most nem tapintok ki egy szálat, azokat tartalmazó dobozt vagy öngyújtót sem, ez pedig szokatlan érzetet kölcsönöz.

Nem tudom, mennyire lesz nehéz tartanom magamat az ígéretemhez. Egyenlőre nem tudom, hogy a zsebeimben lévő tárgyak,amelyektől megszabadultam, jelentették a terhet; vagy csak még többet vállaltam magamra. Idővel biztosan kiderül.

10.fejezet - Promise

/ JungGi szemszög/

Kinyitom a szemeimet, utat engedve a hét utolsó napján is fáradhatatlanul ébresztgető napsugaraknak. Pislogok párat, majd átfordulok a másik oldalamra, háttal az ablaknak, és megpróbálom folytatni az alvást, természetesen sikertelenül. Ha én egyszer felébredek, akkor estig nincs megállás. Sóhajtva dobom le magamról a nyakig felhúzott takarómat, aztán az ágy szélére tornázva felülök. Yun az ablakban ül, és kifelé bámul, valamit meredten figyel. Most, hogy meghallja a mocorgásomat, lehuppan az őrhelyéről, és előttem megállva határozott nyávogással köszönt.

 - Neked is jó reggelt - felelek készségesen, majd feltápászkodom, hogy kötelességtudóan beágyazzak. Egészen rutinosan végzem az ehhez hasonló tevékenységeket, mivel lényegében az év legtöbb napján egyedül vezetem a háztartást.

Végeztemmel átöltözöm, megfésülködöm, megiszom a szokásos reggeli kávémat, és a tanulnivalóimmal együtt ülök vissza az ágyra. Kinyitom az első füzetet, ami a kezem ügyébe akad, és a jegyzeteim elmélyedt olvasásába kezdek.

Néhány óra alatt végzek a hétfőre feladott anyaggal minden érintett tantárgyban, így feltápászkodom, és mindent visszapakolok az asztalomra. A tekintetem most az itt tárolt néhány lapon akad meg. A darab kottáján, amelynek az utolsó két oldalát még mindig nem sikerült úgy eljátszanom TaeHyungnál, hogy elégedett legyek vele. Az előadás pedig néhány nap múlva megrendezésre kerül. Muszáj lesz összehoznom addig valahogyan...

A hétfő végül hamarabb eljön, mint vártam volna, ám ezúttal egy cseppet sem bánom. Bármilyen furcsa is bevallani magamnak, hiányzott már a srácok társasága, ennek a 7 idiótának a folytonos poénkodása.

Még nem is mondtam köszönetet a péntek estére való meghívásért. - morfondírozom, miközben az egy kupacban álldogáló társaság felé igyekszem, akik a parkoló irányából közelednek a főépülethez. Néhány lépés távolságból azonban már tisztán hallom, hogy valami nem oké. JungKook és NamJoon vitatkoznak valamin, én pedig nem merem félbeszakítani őket, és Tae is az ajkai elé emelt mutatóujjal jelzi, hogy várjak egy kicsit. Így hát mellészegődöm, és a többiekkel együtt hallgatom, mi is a civakodás tárgya.

 - Megígérted! - jelenti ki Kook, sokkal inkább csalódottan, mintsem dühösen.

 - Én megpróbáltam leszokni, nem tehetek róla, hogy nem ment - von vállat idegesen a szőke fiú.

 - Akkor próbálkozz tovább! Vagy teljesen tönkre akarod tenni magadat? Nem hiszem el, hogy képes voltál megkérdezni, rágyújthatsz e az iskola területén...

 - Poénnak szántam, oké?! Csak egy pillanatra kiment a fejemből, hogy te félsz a t... - mondandója végét elharapja, és a hajába túrva süti le tekintetét, hogy az véletlenül se találkozzon a barátjáéval.

 - Én nem... - motyogja JungKook halkan, tágra nyílt szemei rémületet tükröznek.

 - Semmi baj - teszi vállára kezét Jin, bekapcsolódva a szokatlan hangvételű beszélgetésbe. - Mind észrevettük már, hogy a házatokban történt baleset óta mindennemű tűz és füst megijeszt. Nincs miért szégyenkezned.

A fiú néhány másodpercig csendben figyeli az őt körülvevő arcokat.

 - Ha kérdeznék, csak mondjátok, hogy még becsöngő előtt rosszul lettem, vagy ilyesmi - majd sarkon fordul, és faképnél hagy bennünket.

 - A picsába... - sziszegi Nam. - Találjatok ki valami hihető alibit, muszáj utána mennem - utasít minket, aztán ő is távozik.

 - Na, ez a hét is jól kezdődik...-ásít YoonGi.

 - Menjünk - sóhajtja Jin, s végül így, megfogyatkozott létszámmal indulunk tovább.

 Az aulába érve kellemetlen csend telepedik ránk, amit végül én török meg, csak, hogy oldjam a feszültséget.

 - Nagyon jól éreztem magam pénteken... - a tekintetem végigvándorol mindenki arcán. - Köszönöm - bököm ki kínosan elmosolyodva. Valójában, nekik fogalmuk sem lehet róla, milyen érzés egy bizonytalan költözés után az, hogy befogadnak, és tartozhatok valahova.

 - Mi köszönjük, hogy eljöttél - borzol bele a hajamba Jimin. - Ha jobb idő lesz, mindenképpen ismétlünk majd. Ugye, Tae?

 - Hümm - biccent az udvar irányába bámuló megszólított, láthatóan nem figyelve a kérdésre és a témára.

 - Ne aggódj már - csettint egyet HoSeok a szeme előtt, hogy kiszakítsa a bambulásból. - Megbeszélik a dolgot és kész. Nem lesz balhé.

 - Tudom - feleli csendesen a srác. Több győzködésre nem adódik alkalmunk, ugyanis elhangzik a jelző csengetés, mi pedig sietve széledünk szét és indulunk meg az első óránk különböző helyszíneire.

/JungKook szemszög/

 - Menj el - nézek fel NamJoonra, miután utolér, és leül mellém. - Mégis mit fogsz mondani a lógással kapcsolatban?

Talán túl egyértelmű volt, hogy ide jövök majd, hiszen nincs messze az ASOStól. Sokat jártunk ide még kölyökkorunkban, a park melletti játszó meghatározó helyszíne volt a mindennapjainknak. Az én kedvenc játékom egy ütött- kopott mászóka; mint régen, most is könnyedén mászok fel a tetejére, hogy aztán lábamat a magasban lóbálva elfeledkezhessek minden gondomról. A különbség egyszerű: akkoriban még olyan gondjaim voltak, amelyek valóban elillantak annyival, hogy ücsörögtem itt egy órát, vagy kettőt. Most pedig...reménytelen. Azóta sok év eltelt, és minden bonyolultabbá vált.

 - Te is tudod, hogy az én szüleim legalább olyan könnyedén elintéznek egy igazolatlant, mint a tieid. Az más kérdés, hogy otthon nem dicsérnek meg érte, de végül is megérdemlem - von vállat. - Beszélnünk kell.

 - Nem kell - vágom rá, és elfordítom a fejemet. Nem felel, csak percek múlva, akkor is szavak nélkül, tettekkel: zsebéből kihalássza az öngyújtóját, és a nála lévő cigis dobozzal együtt a kezembe nyomja. Kérdőn pillantok rá, a kezem megremeg a folyadékkal telített fém tárgy miatt. Utoljára két éve volt ilyesmi a kezemben...

 - Tudom, mennyit jelent neked, szóval megpróbálok leszokni - teszi hozzá magyarázatképpen.

 - Ne tegyél felelőtlen kijelentést - fürkészem arcát. - Évek óta szívod ezt a szart, mi a garancia rá, hogy ennyivel képes leszel véget vetni ennek?

 - A szavamat adom - ígéri. - Egy kikötéssel.

 - És mi lenne az? - sóhajtok a szememet forgatva.

 - Te is küzdeni fogsz - értetlen tekintetemet látva magyarázatba kezd. - A tűztől való félelmed ellen. Ez így fair.

 - Mégis mióta tudtátok? - kérdezem halkan.

 - A többiek nevében nem beszélhetek - mondja, miközben hozzám hasonlóan lóbálni kezdi a lábát. - De a magam részéről már rég leesett, miért erősködtél az ellen, hogy rágyújtsak. Elég jól ismerlek ahhoz, hogy lássam, ha valami nincs rendben.

Tudta. Tudta, és nem mondta. Talán, mert nem akart tolakodó lenni, talán, mert a megfelelő alkalomra várt, hogy felhozza a témát. A szavaival mindenesetre elgondolkoztat. Ha jobban odafigyelek, talán Jiminnél is feltűnt volna, hogy baj van... De ez már késő bánat. Amire most koncentrálnom kell, az az ajánlata, amivel előhozakodott.

Lekászálódom a mászókáról, majd megvárom, míg követ, és megállok vele szemben.

 - Legyen. Megpróbálom, ha te is - nyújtok kezet, ő pedig gondolkodás nélkül viszonozza.

- Már csak egy kérdés van - jelentem ki kínosan vigyorogva, miután a játszótérről kifelé haladva kidobom az öngyújtóját és a megmaradt szálait. - Mégis, hogy magyarázzuk ki, hogy ellógtuk az első órát?

9.fejezet - Nightmare

/TaeHyung szemszög/

 - Nem alszol? - JungGi összerezzen a hangomra, aztán továbbra is az eget fürkészve, csendesen suttogva válaszol.

 - Nem vagyok túl álmos... És te?

 - Én sem.

Fáradt vagyok, bár az igazat vallva szerintem akkor sem tudnék aludni, ha ez egyébként nem jelentene különösebb problémát. Itt és most jobban feszélyezve érzem magam mellette, mint eddig bármikor. Frusztrál, hogy megnyugtat a jelenléte, amely ráadásul kezd megszokottá válni számomra. Nem. Én nem kötődhetek...

Ahogy vártam, perceken belül elalszik. Az arca olyan békésnek tűnik most.

Előre helyezem a testsúlyomat, arcomat a lábaimon támasztott kezeimbe temetem, és felsóhajtok. Körülöttem már mindenki alszik. Feltehetőleg ez az utolsó alkalom, hogy így láthatom őket.

Nem sokkal később felállok, és az autóhoz sétálok, hogy a hátsó ülésről kivehessek egy pokrócot. Ezzel a kezemben lépkedek vissza JungGihoz, és óvatosan ráterítem alvó alakjára. Ennyit megengedhetek magamnak. Úgysem látja senki.

Biztonságos távolságban leereszkedem mellé az eredeti pozíciómban, és a csillagokat kezdem számolni, hogy elvonjam a figyelmemet. Valahogy mindig azokat veszem észre először, amelyek egy kicsit - talán direkt, talán véletlen - halványabb fénnyel ragyognak. Szomorú.

/JungKook szemszög/

Azt mondják, a jó és rossz dolgok egyaránt végesek.

Hogy előbb vagy utóbb, de mindig bekövetkezik a változás. Én sokat vártam rá. Mindig kíváncsian figyeltem a fáradt, mégis jókedvűen csevegő diákokkal tömött buszokat, miközben a kocsival elsuhantunk mellettük. Fel kellett szállniuk rá, hogy eljussanak az iskolába.

Én is erre vágytam. Nem volt se kihívás, se cél, amit ne érhettem volna el a szüleim vagyoni helyzetére alapozva. Zavart a túlzott kényelmesség, amely körbevett, hogy minden egyszerű és megoldható. Változást akartam, és hittem, hogy egyszer majd eljön.

Most újra a két évvel ezelőtti énemként járom az emeleti folyosót. Másnap elmegyek majd a művészeti iskola felvételijére, a szüleim kérésére mindhárom meghallgatáson részt fogok venni, ezzel tisztában vagyok. Hirtelen újra érzem a dühöt, hogy míg másokat biztatnak, az én esetemben csak legyintenek egyet: úgy is menni fog. Igen, igazuk van, talán ez sem jelent különösebb akadályt...és pontosan ez a baj.

A kétszárnyas, fehér ajtó mögött rejlik az én szobám. Ezt sem így akartam, túl hivalkodó, túl sok... Nekem egy egyszerű hely kell, olyan, amilyen másoknak van, ahol olyan gondolatokkal küzdhetek, mint mások.

Benyitok a helységbe, és már tudom, mit fogok tenni. Leülök a zavaróan széles ágyamra, és az éjjeliszekrényemre pillantok. Az öngyújtó, amelyet NamJoon táskájából csempésztem ki, pontosan ugyanott van, ahol tegnap hagytam. Azt gondoltam, legalább ezzel segíthetek rajta. Nem akarom, hogy több égő cigaretta kerüljön az ajkai közé. A legjobb barátaim egyike, és nem hagyhatom, hogy ilyen fiatalon tönkretegye a szervezetét és a hangját, amelyre szüksége lesz, hiszen biztosan bekerül majd a zenész szakra.

Most, mintha a tudatomban lobogna az a kis láng. Az én ötletem. Az ötletem, amellyel változást okozhatok.

Gépies mozdulattal nyúlok a kis, fém borítású tárgy után, hogy aztán a kezembe vegyem, és percekig némán bámuljam. Hiába, már megszületett bennem az elhatározás, a gonosz kis gondolat, amely szüntelenül ösztönöz, hogy megtegyem.

 Felállok, és teszek néhány lépést a szőnyegemen. A lábaim kellemesen elsüllyednek a puha szálak között, amelyek a felhőkön való járás érzetét kölcsönzik. Kitekintek az egyik ablakon, és a környező, kora esti órákban békés luxuskörnyezetet vizslatom.

Anyáék most nincsenek itthon, az üzleti utat halaszthatatlannak tartották. "Majd reggel küldünk érted egy sofőrt, aki elvisz a felvételire." Hiába tiltakoztam, hogy egyedül is megoldom...

Majd azt állítom, hogy valamelyik elektromos eszköz okozta a tüzet. Igen, ez teljesen hihető lesz, tekintve, hogy a ház tele van ilyen típusú berendezésekkel. Én pedig éppen nem voltam itthon... És meg fog változni. Valami. Muszáj, hogy változzon majd.

Kezemben az öngyújtóval álldogálok továbbra is a szobám közepén, s a kis lángot életre keltve lassan szemmagasságba emelem azt. Vegyes érzelmek keringenek bennem, ám végül mind elhal, amelyik csak ellenkezik a tervem ellen. 

A légzésem a szívverésemmel együtt felgyorsul, és egy apró sóhaj szakad ki az ajkaim szabta határból. A lángot is eléri, amely mintha megborzongana a hatására. A változás szele.

Az idő mintha megállna abban a pillanatban, hogy az égő eszközt kiejtem az ujjaim közül. Mintha hagyná, hogy a gyilkos és pusztító tűz elterjedése előtt biztonságban kijussak a házból. Felkapom a mobilomat, és a kabátommal együtt futok ki a folyosóra, le a földszintre, majd egyenesen ki a házból és a kertből. A sarkon pillantok vissza a környező területen is kiemelkedően drága épületre. Megtorpanok, és néhány másodpercig meredten bámulom,ahogy a lángok lassan birtokba veszik.

Megtettem. Tényleg megtettem.

Körülbelül tíz utcányira járhatok, mikor kifulladás miatt megállni kényszerülök. A közelben már hallom egy tűzoltóautó szirénáját, melynek hangja fülsüketítőnek hat. Nem hallgat el, csak egyre erősödik. Közeledik. A kezeimet a füleimre tapasztom, majd ólom nehézségű léptekkel hazaindulok.

Csak sétálni voltam, ezt kell majd állítanom, és minden rendben lesz. Mire visszaérek, feltehetőleg ott lesznek már a szirénázó autóval, sőt, a hatóságok megjelenésére is számítok.

A füstöt már messziről megérzem, és tudom, hogy legalább egy este valami más lett. Cseppnyi siker a tengernyi bukásban. Holnap hajnalban majd veszek egy öltönyt, amelyben az elégett helyett megjelenhetek a felvételin, és részt veszek a meghallgatásokon, ahogy kérték. Az emberek majd azt a hírt kapják, hogy Szöulban tűz ütött ki egy üres házban, feltehetőleg elektromos meghibásodás miatt. A leégett falak helyére újakat emelnek majd, anyáék hazajönnek, és minden visszaáll a megszokott kerékvágásba. Soha nem fognak tudomást szerezni róla, hogy egy tizenéves tombolásának eredményei a lángok, amelyek felemésztették a számára idegörlő környezetet, és azt sem fogják tudni, hogy csak azért tette, mert változást akart az életében.

 - Kook! - HoSeok vidám hangjára felpattannak a szemhéjaim, és kábán pillantok körbe. Igaz is. Az állomáson vagyok, ahol néhány óra alvás után térítenek magamhoz. Felülök, és panaszkodni kezdek az engem gyötrő rettenetes fejfájásról. A tűz szerencsére teljesen kialudt már.

 - Utálok másnapos lenni - jelenti ki Jimin nyűgösen ásítozva, majd elgondolkodva pillant rám. - De veled mi van? Még a helyzethez képest is nyúzottan festesz...

 - Csak rémálmom volt - legyintek halványan mosolyogva, miközben feltápászkodom. Valóban megviselt a két évvel ezelőtti emlékeim elevennek ható újraélése. Változást akartam. Hogy mit kaptam helyette? Bűntudatot. Nem keveset.

A szombat délelőtti kellemes, szeptemberi napsütésben csendesen beszélgetve pakolunk vissza az autóba, majd mindannyian beszállunk. Jin lassabban vezet a megszokottnál, ő is fáradt. Egyedül YoonGi látszik a szokásosnál kipihentebbnek, amit nem igazán értek, de nem kérdezek rá.

Ahogy kibámulok az ablakomon, gondolataimban most ismét az a felvételiző diák vagyok, mint akkoriban, aki a meghallgatásokon végül mindent megtett, hogy bekerüljön az iskolába, amelybe a szülei szerették volna, ha jár - hiszen ez volt az elsődleges módja, hogy a bűntudatát elnyomja. Sikerrel járt, a tűztől való félelem mellett két évig lappangott az érzet a tudatában, most azonban a rémálomnak köszönhetően előtört.

Az egyetlen dolog, ami kiszakít az elmélkedésemből, az Jimin hangos, mosolygós megszólalása, amiből kiderül, hogy megérte összeszervezni ezt az egész estét még akkor is, ha számomra a feltöltődés helyett inkább hanyatlással végződött:

 - Éhes vagyok.

/Off bejegyzés/ Díj, köszönetnyilvánítás, és az én jelöltjeim

 

Sziasztok!^^

 Gondolom sokatoknak ismerős ennek a bejegyzésnek a témája, ugyanis egyre elterjedtebb szokás magyar körökben is a különböző díjakra való jelölés. Ezúttal a Nevermind-ra kaptam jelölést Breana C. Whinery-től, amit ezúton is szeretnék nagyon szépen megköszönni!^^

És akkor következzenek az ezzel járó feladatok. :)

1. Köszönd meg a díjat!

2. Írj magadról tíz dolgot!

3. Válaszolj tíz kérdésre!

4. Tegyél fel tíz kérdést!

5. Küld tovább tíz embernek!

2. Írj magadról tíz dolgot!

 1. 2001-ben születtem, a horoszkópom bika.

 2. Azóta írok, mióta általános első osztályában megtanultam, igaz, az első években inkább a költészet foglalkoztatott. Az írás mellett olvasni is nagyon szeretek.

 3. Van egy nővérem, neki(és egy barátnőjének) köszönhetően váltam évekkel ezelőtt kpopperré.

 4. Az idei tanévben kezdtem meg gimnazista életemet, jelenleg a 0. , nyelvi évet taposó diákként járok oda; az első nyelvem angol, a második pedig német.

 5. Alacsony vagyok, 154 centiméter tömény erőszak. :D Szemüveges vagyok, helyette pedig második éve hordok kontaktlencsét.

 6. Szeretem az olyan emberek társaságát, akikkel lehet beszélgetni komolyan és kötetlenül is, és akiktől visszakapom azt a figyelmet és törődést, amivel én állok hozzájuk.

 7. Mások problémáira mindig látok megoldáshoz vezető opciókat, a saját dolgaimmal kapcsolatosan viszont általánosan igaz az, hogy tanácstalan vagyok. :D

 8. Általános iskolában 7 évig zenetagozatos voltam, emellett pedig harmadik óta, tehát 7 éve fuvolázom zeneiskolás keretek között.

 9. Imádok énekelni, szinte egész nap dúdolok valamit, az aktuális hallgatóság ennek változó mértékben szokott örülni... :D

 10. Szeretnék külföldön élni. Dél-Korea az elsődleges célpontom, és keményen dolgozom, hogy valóra váltsam ezt az álmomat (is).^^

3. Válaszolj tíz kérdésre!

 1. Mit gondolsz, mi a fontosabb egy barátban: hűség vagy őszinteség?

     Az utóbbit mondanám, bár megközelítőleg egyen-értékűek a szememben. Az őszinteség elengedhetetlen egy barátságban, a hűséget talán azért sorolnám e mögé, mert az ember változik, ezáltal az őt körbevők személye is.

  2. Sportolsz-e valamit? Ha igen, mit és miért azt választottad? Ha nem, miért?

    6 évet jazz-balettoztam, egy évet jártam hiphopra, aztán a felvételi évében kimaradt a tánc az életemből. Idén egy új helyen kezdtem el ismét a hiphopot, és imádom. Számomra - bár szinte minden sportot szeretek - egyértelmű volt, hogy hobbiként a táncot választom, hiszen jelen van benne a zene is. :)

  3. Melyik inspirál jobban az írásnál: zene vagy film?

      Volt már egy-két olyan film, amely megihletett, de a zene sokkal nagyobb hatással van rám. Az esetek 99%-ában zene mellett írok, ilyenkor nem csak, de főleg Kpop számokat hallgatok.

  4. Ha kiadhatnád egy könyvedet, miről szólna és mi lenne a címe?

      Ez elgondolkodtató, de jelenleg nincs rá konkrét ötletem. Ami biztos, hogy a főszereplőt a saját gondolataimmal és tulajdonságaimmal ruháznám fel, majd indítanám útra a történet göröngyös ösvényein.

  5. Miért kezdtél el írni és mióta?

       Nem tudom felidézni az okot, amiért 6-7 éves fejjel elkezdtem történeteket írni, de nem bántam meg. Még sokáig szeretném megtartani ezt a szokásomat. :)

  6. A tanáraid, a barátaid vagy a szüleid tudnak a blogolásról?

       A barátaim közül néhányan, a szüleim is tudnak róla, bár utóbbiak csak olyan szinten, hogy " aha, a Korea imádatod egyik eleme, hogy néha eltűnsz egy fél napra a szobádban, majd csillogó szemekkel bejelented, hogy új részt írtál".^^

  7. Ki az a személy, akit a Facebookon ismertél meg és még a mai napig tartjátok a kapcsolatot?

      Néhány barátnőmmel még tavaly csináltunk egy facebookos chat csoportot, főleg itt tartjuk a kapcsolatot Vikivel, aki egy nagyon szimatikus kpopper lány, élőben viszont sosem találkoztunk.

  8. Tudsz főzni? Ha igen, mit szeretsz a legjobban elkészíteni?

      Az egyszerűbb ételek nem okoznak fejtörést, a sütésben viszont sokkal nagyobb örömömet lelem. Egy brownie vagy különböző muffinok készítését mindig élvezem. :)

  9. Írd le a véleményedet valamelyik blogomról! (Bármit, ami csak eszedbe jut!)

      Nos, nagyon szeretem az irományaidat. Ami így eszembe jutott most, hogy a From Edenben mindig találó címeket adsz a fejezeteknek. Ez tetszik. :D

 10. Melyik a kedvenc koreai bandád, ki a kedvenced és miért őt választottad?

       Azt hiszem nem meglepő, de a BTS a kedvenc bandám. 2014. augusztus 15.-én ismertem meg őket egy barátnőmnek köszönhetően, és egyből annyira megfogott a stílusuk, hogy a toplistám élére törtek. :D A biasom(aki egyébként az ultimate) Kim TaeHyung, azaz V. Nem tudom értelmes szavakba rendezni az ehhez fűződő okot, a személyisége és megjelenése mellett egyszerűen imádom a hangját. Szerintem nagyon egyedi és személy szerint minden egyes alkalommal beleborzongok, amikor meghallom.

4. Tegyél fel tíz kérdést!

1. Mi volt az első szám, amelyet a Kpop műfaján belül meghallgattál?

2. Hány kpopper ismerősöd van? Milyen a kapcsolatod velük?

3. Voltár már valaha Kpop csapat, esetleg szólóénekes koncertjén? Ha nem, ki(k)nek egy ilyen eseményére mennél el legszívesebben?

4. Mi a véleményed a fanficről, amelynek blogjáról a jelölést kaptad? (Kifejtős válasz)

5. Mi az, ami motivál az írásra? (Kifejtős válasz)

6. Egy klippben mit tartasz fontosabbnak: a videó kompozícióját (öltözékek, fények, háttér), vagy inkább a koreográfiát?

7. Előfordult már, hogy egy-egy szereplőt magadról vagy egy közeli ismerősödről formáztál? Ha igen, mesélj arról, mit ruháztál át az adott karakter(ek)re! (Kifejtős válasz)

8. Ki az ultimate biasod? Miért? (Kifejtős válasz)

9. Követed a koreai stílust például az öltözködésedben, étkezésben, stb,?

10. Álmodtál már valaha valamelyik idollal? (Kifejtős válasz)

5. Küld tovább tíz embernek!

Az én jelöltjeim:

Vivien Dianics

Dorina Szűcs

Păcurar Andreea

Viktória Herczeg

Andrea Selmeci

Még egyszer köszönöm a jelölést!^^ Egy kicsit megtudhattatok rólam, bepillanthattatok a "borító" alá, remélem, hogy tetszett nektek ez a kis bejegyzés. Jövő héten érkezem az új résszel, addig is sziasztok! :)

u.i.: eddig még nem írtam ki, de egy ideje már működtetek egy facebookos oldalt, ahol szintén közzéteszem a fanfic részeit, valamint egyéb, Kpophoz köthető bejegyzéseket. Link: https://www.facebook.com/In-the-world-of-KPOP-492335060925211/?ref=hl

8.fejezet - Are you drunk?

/JungGi szemszög/

Meglepett, amikor TaeHyung elhívott a kis összejövetelre, amelyet elsősorban Jimin kedvéért szerveznek. Én pedig zavarodottan ugyan, de igent mondtam.

Most, hogy a tükör előtt álldogálok és idegesen pillantok a velem szemező képmásra, gondolatban szidom magamat az elhamarkodott döntésért. Túl hamar elszaladtak az órák, nappalok és éjszakák, és máris elérkezett az indulás időpontja. Nem mintha nem lenne tapasztalatom ilyesmiben. Sok hasonló programom volt már. Mégis, köztudott, hogy a koreai éjszakák merőben különböznek az angliaiaktól, és szokatlanul feszengek emiatt. Igaz, hogy itt nőttem fel, de pont abban a korban, mikor az emberek elkezdenek ilyen programokat szervezni a barátaikkal, apa és anya együttes erővel szakítottak ki a megszokott közegemből, addig sosem tapasztaltam Korea éjszakai életét, és Londonba költöztünk... Ironikus, hogy vissza már csak anyával térhettem.

A telefonom rezgése szakít ki a gondolataim közül, amelyekben időközben egészen más vizekre eveztem. Még egyszer végigpillantok magamon. Egy egyszerű, csipkeszerű anyagból szabdalt, fehér haspólót vettem fel, hozzá pedig egy fekete, térdnél szaggatott, testhez álló nadrágot. Most ezt az összeállítást koronázom meg egy bőrkabáttal, majd a táskámat felkapva és Yuntól elbúcsúzva, a házat gondosan bezárva lépek ki az utcára. Szorongással az érzelmeim központjában ülök be TaeHyung autójába, aki előzetesen felajánlotta, hogy értem jön majd.

 - Indulhatunk? - kérdezi, én pedig bizonytalanul bólintok. - NamJoonék háza nincs nagyon messze, úgyhogy időben oda fogunk érni - teszi még hozzá.

 - Rendben - felelek halványan mosolyogva, majd az ülésen elhelyezkedve kibámulok az ablakon, hogy a velünk együtt hirtelen meginduló és elsuhanó tájat figyelhessem.

/TaeHyung szemszög/

Ismét kénytelen vagyok megállapítani, hogy rajta minden jól mutat. Természetesen nem teszem szóvá - így is elég messzire mentem azzal, hogy elhívtam - , de magamban konstatálom és megerősítem a tényt.

Csendesen vezetem végig kettőnket a végtelennek tetsző utakon. Nam nem közvetlen a belvárosban él, így egy idő után a forgalom a is csökken körülöttünk. A Nap sugarai még meg-megcsinnallak az autók felületén. Tökéletes időpont arra, hogy megelőzzük az éjszakába induló fiatalok és felnőttek tömegét.

A terv szerint először a házban fogunk eltölteni egy kis időt, felkészülünk a sütögetésre, majd az ehhez szükséges dolgokkal együtt megyünk át a szokásos helyünkre. Nem közvetlenül oda, ahol a nyarat búcsúztattuk, de egészen közel hozzá, a használaton kívüli vágányok mellett lévő régi vonatállomás épületéhez.

Oldalról vetek egy futó pillantást a mellettem ücsörgő lányra. Nem ő lesz az első, aki bepillantást nyer a hetesünk életébe az iskolán kívül is, mégis furcsa érzésem támad ezzel kapcsolatban. Rég volt, hogy én vittem volna valakit magammal oda. Körülbelül két évvel ezelőtt hagytam fel a kapcsolat után való ostoba rohangálással. Egyszerűen úgy éreztem, hogy mindenki, aki ezt teszi körülöttem, vak. Nem abban az értelemben, mint egy látássérült, sokkal inkább úgy, mint aki hazugságokból épített menedék mögé bújtatja a valósághoz fűződő gondolatait. Én feloszlattam ezt a ködöt, és azóta egész egyszerűen azt vallom, hogy ezek a dolgok nem léteznek abban a formában, mint ahogy a képernyőn láthatjuk őket, vagy ahogy a nagyszüleink suttogják vissza, mikor a szerelmükről kérdezzük őket. A barátaim továbbra is részt vesznek ebben a társadalom által kreált színjátékban, a magam részéről pedig a csendes szemlélő lettem, aki nem erre az előadásra szeretett volna jegyet váltani. Én őszintén boldognak szerettem volna látni őket. Legalább egyszer. De már tudom, hogy az időm túl kevés ehhez. Hamarabb el kell tűnnöm, mint hogy ezt megélhetném.

Ma este azonban én vagyok az, aki JungGival az oldalán fog megjelenni. Tisztában vagyok vele, hogy a srácok mit szeretnének. Minden bizonnyal azt gondolják, itt az alkalom számomra, hiszen régen láttak valakihez ilyen közel állni. Azonban ez csak a látszat. Nem engedhetem ténylegesen, hogy így legyen, semmi értelme vagy haszna számára, erre a kis időre pedig pláne nem.

Ez minden, amire figyelnem kell ma este. A határra, amelyet nem szabad átlépnem.

 - Megérkeztünk? - Giya enyhén ideges hangjának hatására visszazökkenek a jelenbe, és bólintok, miközben a parkolást követően leállítom az autó motorját. Szinte tudat alatt kanyarodtam a megfelelő irányokba, egyik utcát a másik után átszelve.

Mindketten kiszállunk, majd a csomagtartóból kiszedett, az estéhez szükséges cuccokkal együtt lépünk be a kertkapun. NamJoon a teraszon álldogál, kezében egy félig elszívott cigarettával mered a távolba, láthatóan észre sem veszi az érkezésünket.

A bejárati ajtó hirtelen nyitódására kapja fel a fejét, ahol Jimin és JungKook elénk siető alakja bukkan fel.

 - Ha én nem csinálhatok ostobaságokat, neked sem kéne - jelenti ki az előbbi, a házigazda kezéből kikapva majd eltaposva a csikket. Az utóbbi csendben bámulja a levegő felé nyújtózkodó füstszálat, amely szivárog még belőle egy darabig, aztán a fejét megrázva felénk lép, hogy segítsen.

 - Már csak Jinre várunk - magyarázza, miközben belépünk a házba. JungGit néhány perc alatt körbevezetjük, majd mikor az említett személy is befut, a nappaliba gyűlve beszélgetni kezdünk. Sorra nyílnak az üvegek és tűnik el a tartalmuk ajkaink felejtésre szomjazó kapuja mögött. Jin csak mosolyogva figyel minket. Neki nem szokása túl sokat inni, a sofőr szerepét magára vállalva pláne hanyagolja a dolgot. Bennem minden korttyal egyre jobban csökken a feszültség és a szorongás, amivel érkeztem.

 A Nap lassan látóhatár alá bukik, mi pedig kimerészkedünk az éjszakába. A megmaradt ételeket. italokat és egyebeket bepakoljuk az autóba, majd útnak indulunk az elhagyatott épület felé. JungGit figyelem, akit most látok először önfeledtnek. Mindenkivel elbeszélget és nevetgél, ha a helyzet úgy hozza, a jármű sokszor hangos a Jiminnel való hülyéskedéseiktől. Biztosan megpróbálja feledtetni vele az utóbbi időszakot, a saját magát való éheztetés okát; és úgy tűnik, sikerrel jár.

A helyszínre érve sorra hagyjuk el a járművet, majd lepakolunk a megszokott kis helyünkre. Évek óta járunk ide, és még sosem származott belőle semmi bajunk. Egyszer idehoztunk néhány kidobásra szánt ülőalkalmatosságot, ezekre pakoljuk le most a táskákat, és folytatjuk, amit NamJoonéknál elkezdtünk.

/JungKook szemszög/

Órákkal később kábán, az alkohol hatása alatt állva, félig fekve, félig ülve telepedünk le egy kupacba. A tűzrakóhelyként kijelölt, ám még sosem használt középső területre pillantok, mikor Jimin szólal meg.

 - Hozok valami éghetőt, mielőtt halálra fagynánk - pattan fel enyhén dülöngélve, aztán röhögcsélve hozzáteszi. - Az azért odabaszna.

Néhány perc múlva néhány faággal és némi papírhulladékkal tér vissza, ezeket ledobja egy rakásba, majd Namra pillant.

 - Mit akarsz? - kérdezi a vizslatott személy felvont szemöldökkel.

 - Az öngyújtód, anélkül hogy lenne tűz? - forgatja szemeit Jimin vigyorogva, majd kezét nyújtja a tárgy reményében. Szerencsére Jin elveszi, mielőtt még megkaparinthatná.

 - Ha józan lennél se biztos, hogy ezt rád bíznám, de részegen felejtsd el - sóhajt a fiú, majd leguggol, hogy egy újságot a kezébe véve begyújtsa azt.

Hátrébb húzódom a kanapén, egészen hozzásimulok a bőr felülethez. Ijedten figyelem, ahogy az égni kezdő papírt a rakásra helyezi, hogy a lángok birtokba vehessék azt.

 - Mi a baj? - kérdezi a fiú, miután kezeit elégedetten összecsapva szemléli meg a munkáját.

 - Semmi - erőltetek magamra boldog arckifejezést. Az alkohol, mint olyan, sok mindenhez bátorságot ad az embernek, de egy trauma utáni félelmet nem tud elrejteni az ember tudatában.

Homlokát ráncolva hümmög egyet, majd leül mellém és a többiek példáját követve egy pléddel takarja be magát.

Lassan pillantok végig a kis társaságunkon. Jimin máris szuszog, arcára fagyott kába mosollyal alszik el. Mellette HoSeok és Nam terpeszkednek, akik szintén lehunyt szemmel pihennek, csakúgy, mint YoonGi. Az egymás mellett ülő TaeHyung és JungGi még ébren vannak, bár egy szót sem szólnak, csak kényelmesen hátradőlve bámulják az eget, amely az állomás üvegborítású tetején át tisztán kivehető. A lány viselkedése sokat oldódott a fogyasztott folyadékoknak köszönhetően, Tae viszont úgy tűnik, nem volt képes eléggé elengedni magát. Lassan haladnak, elkeserítően lassan.

Ebben a családias környezetben fekszem le az oldalamra én is, a tűznek hátat fordítva egy darabig hallgatom az éjszaka különös és misztikus neszeit, majd átengedem az utat a szemhéjaimat szüntelenül ostromló rémálomnak.

7.fejezet - Need to focus

/TaeHyung szemszög/

 - Feladom - sóhajtva csúsztatja le kezeimet a billentyűkről, majd megdörzsöli a szemeit.

 - Mára elég lesz ennyi, még mindig nem pihented ki az időeltolódást - biccentek. - Hazaviszlek.

 - Hagyd csak - legyint, miközben összeszedi a kottákat. - Ma inkább sétálok. Neked amúgy is meg kell látogatnod Jimint. A kórház pedig a másik irányban van - magyaráz, majd a táskáját felkapva megindul az ajtó felé.

Csendesen követem a kertkapuig, távozó sziluettjét nézve még jó ideig álldogálok a sötétedő égbolt okán felkapcsolt utcai lámpa fényében. Végül visszasétálok, és a kulcsot felkapva megindulok az autóhoz. Nem kéne lehangoltnak lennem. Beindítom a motort, kezeimet a kormányra helyezem. Holnap újra el fog jönni. Ösztönösen indulok meg utána, a kórházzal tökéletesen ellentétes irányba. Csak kis kitérővel megbizonyosodom róla, hogy épségben hazaér. Biztonságos távolságból követem gyorsan haladó alakját, amit néha eltakar előlem egy oszlop, esetenként egy-egy fa. Ez nem jelent semmit, Jimin miatt amúgy is autóban ülnék. Egy hideg fuvallat suhanhat át a levegőn, egy pillanatra ugyanis fázósan összehúzza magát, nekem pedig akaratlanul rossz érzésem támad. Nem, jobb ez így, ha mindenhova együtt megyünk, csak nehezebb lesz, mikor már nem... Hosszú percekkel később megáll a számomra is ismerős ház előtt, majd nem sokkal utána el is tűnik a bejárati ajtó mögött.

 - A francba - hajtom fejemet a kormányra egy pillanatra, aztán egy mellékutcába hajtok, hogy egy ügyes manőverrel ráforduljak a kórház felé vezető útra.

Nem maradok bent sokáig Jiminnél, mégis látom, hogy lényegesen jobb állapotba került...emellett azt is realizálom, mennyi ideig nem ehetett, és mindezt önszántából. Szégyenlem magamat. Annyira el vagyok foglalva az önutálattal, hogy az egyik legjobb barátom néma segélykiáltása is elkerülte a figyelmemet. Pedig segítenem kellett volna. Hasztalan vagyok.

Miközben hazafelé tartok, a folyót áthidaló, autók számára kiépített hídhoz érve lepillantok a víz sötéten áramló felületére. Nem hasonlít a színe arra, aminek hullámjai közé bevetettem magamat, mégis akaratlanul eszembe juttatja. Bárcsak sikerrel jártam volna. Azóta valamiért nehezebbé vált az életem eldobása, ám az erről való elhatározásom még mindig szilárdan él a tudatomban. Nem maradhatok. Nincs miért...nincs kiért.

Ameddig szüksége van a segítségemre. Addig nem fogok újra próbálkozni. Ezzel ellentétben éppen elegendő időm lesz arra, hogy kitaláljam a lehető legkevesebb feltűnéssel járó körülményeket. Biztos terv kell.

"Szerencse", hogy az éjszakáimat álmatlan forgolódással töltöm. Most legalább van min gondolkodni.

/JungGi szemszög/

Ledobom a táskámat, és csendesen ülök le az ágyam szélére.

Az a dallam... A vidámság, amit tartalmaz, nem egy tudatlan gyermeké, vagy egy háborúból épségben hazatérő, tapasztalt katonáé. A szerelem önfeledt öröme az, ami benne rejlik. Éppen ezért érzem, hogy nem fogom tudni előadni. Eljátszani éppenséggel el tudnám valahogy, de mit sem érne, ha nem adnék át vele valódi érzéseket. Mit tehetnék? A lelkem azon részét, amelyre szükségem lenne, Londonban helyeztem lakat alá, mikor fájt. Nem hiszem, hogy valaha is fel lehet törni azt az aprócska zárat.

És a legrosszabb benne, hogy TaeHyung ingadozó viselkedése még jobban összezavar.

Elnyújtózom, majd a hasamra fordulok és arcomat a párnámba fúrom.

Megérzem, ahogy Yun apró mancsai a takaróba süppednek, és puha lépteivel mellém érkezik. Oldalra pillantva látom, ahogy játszani kezd egy szőke tincsemmel. Két mancsa közé veszi, és ide-oda pofozgatja a szálakat.

Halványan elmosolyodom, aztán felülök és hagyom, hogy előre nyújtott lábaimon járkáljon.

 - Bárcsak tudnál beszélni - sóhajtok halkan. - Te biztos mondanál valami kedveset, ami segítene - apró fejét kicsit megemelve vizslat, szemei értelmet tükröznek. Mintha csak várná, hogy beszéljek neki arról, ami bánt. - Egy kicsit minden olyan zavaros most. Te kedveled őt, igaz?

Fáradtan simítok végig a cicán, majd felállok az ágyról, hogy az asztalomhoz lépdelve leüljek tanulni. Kinyitom a füzeteimet, és egy tollal a kezemben jegyzetelni kezdek. Yun egy darabig nem mozdul el a helyéről, aztán hozzám hasonlóan megindul. Az ölembe ugrik, majd egészen apróra húzza össze magát. Végül nyávog egyet, és szemeit lehunyva békés szunyókálásba kezd.

/Jin szemszög/

Reggel helyezem el a vázában az előző nap vásárolt új liliomot. Egy darabig elgondolkozva bámulom a hófehér szirmokat, aztán sarkon fordulva a szobámba indulok, hogy készülődni kezdjek.

Jiminen gondolkozom, valamivel még mindenképp meg szeretném lepni, mikor kiengedik a kórházból. Nagyon szégyenlem magamat, amiért nem vettem észre, mi is zajlott körülötte.

 Az oka nem ismeretlen számomra. Én voltam, aki hetekig vigasztalta, miután SeoHyeon csúnyán lehordta, jobb kifogás híján kövérnek nevezte általánosban. Azóta ügyel mániákusan a teste összképére, ám ezúttal túlzásba esett.

 - Ti mit gondoltok? - az iskolába érve az első dolgom, hogy erről kérdezzem a többieket.

 - Csinálhatnánk valami összejövetelt - helyesel HoSeok. - Sütögethetnénk, meg a szokásos. Tudom, hogy élvezi azokat az estéket.

Nem kerüli el a figyelmemet Kook arcán az egy másodperc töredékéig észlelhető furcsa kifejezés. Már második alkalommal veszek észre rajta ilyet.

 - Nem rossz ötlet. Nálunk pénteken megoldható, a szüleim egy zenei fesztiválon lesznek, és csak vasárnap jönnek haza - dobja be az ajánlatát NamJoon, amire végül mindenki rábólint.

 - Meghívhatnád JungGit is - fordul YoonGi hirtelen mozdulattal Tae felé, aki összerezzen. Úgy látszik, fejben megint nem közöttünk járt.

 - Ühm, rendben... - biccent bizonytalanul. A sötét karikák egyre csak sokasodnak a szeme alatt, de egyenlőre nem teszem szóvá. Ezerszer megtettem már, és eddig egyszer sem adott épkézláb magyarázatot. Miért tenne éppen ezúttal másképp?

A becsöngőt meghallva kapok észbe.

 - Majd találkozunk  - intek a srácoknak, és sietős léptekkel indulok meg az első órám helyszínére.

Talán feleslegesen aggódom, de Jimin után természetes, hogy Tae esetében is a legrosszabb opciókat veszem számba elsőként.

Miközben a gondolataimba merülve lépkedek a megfelelő irányba, véletlenül nekiütközöm egy velem szemben haladó diáknak.

 - Figyelj már hova lépsz, festőkém! - hallom meg a felháborodott hangot.

 - Ismerlek valahonnan? - pillantok a fiúra meglepetten.

 - JungGi biztosan mesélt rólam - jelenti ki magabiztosan vigyorogva, és kihúzza magát. - BaekHyun vagyok.

 - Ne haragudj - nézek le a cipőmre visszafolytott mosollyal. - Még sosem hallottam rólad. Se tőle, se mástól.

A nálam kicsit fiatalabbnak tűnő srác felháborodott fejjel hagy magamra, én pedig sietősen indulok tovább. Egyébként igaza volt. Koncentrálj! TaeHyung nem küszködhet olyan komoly dolgokkal, még a feltételezés is túlzás.

Ahelyett, hogy ezen kattogok, azt kéne kitalálnom, mit is alkossak a hamarosan elém táruló üres vászonra, amelyet nekem kéne alkotássá varázsolnom. Összpontosíts,SeokJin.