27.fejezet - Day and night

/MinRin szemszög/

Időben végzek a házban való pakolászással, és az ablakon percenként kilesve figyelem, mikor érkezik Kook. A megfelelő időben mosolyogva nyitok ajtót, és a nappaliba invitálom.

 - Milyen volt a rendkívüli osztályfőnöki? - kérdezem kuncogva, miközben az asztalra helyezek egy pohár frissítőt, és levágódom mellé a kanapéra.

 - Csodás - dönti hátra a fejét, és sóhajt egyet. - Csak tudnám miért kell mindenkit szívatni, mikor kivételesen nem is mi voltunk - forgatja a szemeit.

 - Kivételesen, mi? - ismétlem meg, aztán elmosolyodom, mikor meghallom az apró tappancsok lépteit.

A kis shih-tzum ráérősen közelít meg minket, aztán felküzdi magát mellénk, és játékra ösztönzi a fiút.

 - Hogy hívják? - kérdezi Kook, miközben felé nyúl, az apró termetű házi kedvenc pedig a hátára fordulva próbálja elérni, hogy megharaphassa - persze csak a játék kedvéért.

 - Sophie - felelem. Valahogy jó érzés rájuk nézni így.

 - És hogyhogy egyedül vagy itthon? - pillant körbe a fiú.

 - A szüleim nemsokára hazaérnek - vigyorgok. - Az öcsémért mentek - feltűnő, ahogy egy elcsendesedő hümmögéssel válaszol.

 - Nincs okod idegesnek lenni - nyugtatom meg közelebb hajolva.

 - Most már kettő is - vágja rá felém fordulva, én pedig elpirulva realizálom, hogy mindössze néhány centi választ el minket, ám néhány pillanattal később ezt is gyorsan megszünteti.

/YoonGi szemszög/

Gyors léptekkel haladok a megfelelő irányba, nem nézek se balra, se jobbra. Nem szabad elkésnem.

A plusz óránkat követően sietősen elköszöntem a srácoktól, és kapkodva átöltöztem. Hazamenni így sem volt időm, ezért kénytelen vagyok az iskolatáskámmal a vállamon bemenni. Ez van, ha már délutántól beosztják az embert.

Az utolsó utcát szinte futva teszem meg, és csak reménykedem, hogy még időben vagyok.

Szokásom szerint a hátsó bejáraton megyek be, és egy pillanatra megállva hallgatózom egy kicsit. Szerencsére alig hallható az alapzaj, ezek szerint alig van itt valaki egy ilyen korai órában. Mindegy, először úgyis fel kell készülnöm az esti csúcsforgalomra.

A táskámat a raktár melletti személyzeti öltözőben hagyom, és a helység kulcsával a zsebemben indulok el a folyosón. Egy kanyart követően máris a pult mögött találom magamat. Lassan futtatom körbe a tekintetem az előttem terülő nyitott téren, és megállapítom, hogy csupán a mai zenéért felelő illetékes tartózkodik rajtam kívül az épületben, valamint néhány biztonsági őr, akik távolabb egyeztetik éppen a műszakjaikat és a területi felosztást. Ebből sokszor támad vita, most is hosszú percekig kínlódnak, míg végül megegyeznek. A legzsúfoltabb részeket senki sem vállalja el szívesen, hiszen értelemszerűen mindig ott adódik a legtöbb probléma.

Elkezdem törölgetni az előttem magasodó fekete márvány felületet - az áttetsző, mindig tökéletesen tisztán tartott üveg mellett ez a másik fő díszítő eleme a helynek - , egy idő után pedig előhalászom a fülhallgatómat. Zenével mindig könnyebben megy a munka, ez most sincs másképp, egészen belelendülve, ár szerint el is rendezem a különböző alkoholos illetve attól mentes italokat. Körülbelül egy (ásításokkal teli)órát töltök a piszmogással, de megéri - végül tökéletesen illik az itteni luxus hatáshoz.

Általában jobban szeretek ilyenkor dolgozni, most is csak a szokásosnál később történő végzésem miatt érkeztem gondterheltebb arccal, de továbbra is megnyugtat a gondolat, hogy minél hamarabb érkezek, annál hamarabb távozhatok.

Végül elérkezik a nyitás perce is, én pedig felkészülten, a kötelező kedves félmosollyal köszöntök mindenkit, aki a Diamond Seoulba betérve a pult felé veszi az útját, és tiszteletteljes hangon kérdezem meg az egyenlőre józan bulizókat:

 - Mit adhatok?

/JungKook szemszög/

Az ajkaink egymásba fonódását követő másodpercben vékony gyerekhang szólal meg mögöttünk.

 - Rinie?

Zavartan lépek hátrébb a kisfiút megpillantva, aki egy kisebb műanyag autót szorongatva pillant fel MinRinre.

 - Elromlott - közli ajkát lebiggyesztve, és kis karját előrenyújtva prezentálja is a problémát, amely mindössze annyiból áll, hogy egy tartozékot elmozdított a helyéről, visszapattintani pedig nyilván már nem sikerült neki.

 - Majd ő segít megjavítani, oké? - a lány megborzolja a kócos kis fejet, miközben felém biccent. Ő az öt évesek kíváncsiságával pislog rám.

 - Te ki vagy?

 - Öhm... - leguggolok hozzá, és egy barátságos mosoly kíséretében mutatkozom be. - JungKook. Te pedig...

 - MinHyuk - feleli büszkén, majd átlépve a további formaiságot, nemes egyszerűséggel felém nyújtja a játékot. - Megcsinálod?

 - Persze - megnyugodva kacsintok rá. Aranyos kis kölyök. Elveszem tőle, és néhány másodperc alatt helyre is rakom a kérdéses részt, majd a kezébe helyezem; ő pedig egy hatalmas vigyorral jutalmaz érte.

 - Anyu, anyu! - sarkon fordul, és elszalad, aztán a szüleivel a nyomában tér vissza. Nekik magyarázza, hogy megint jó az autója, és hogy az a fiú javította meg ott. A két felnőtt apró mosollyal néznek rám, én pedig az illem szerint mélyen meghajolva köszöntöm őket.

 - Hol voltatok eddig? - kérdezi Rinie, az apja pedig felemeli a kezében tartott zacskókat, amelyeket csordultig pakoltak hozzávalókkal a vacsorához. A felesége megdörzsöli a tenyerét, és egy költői kérdéssel néz körbe.

 - Na, ki éhes?

/JungGi szemszög/

Miután végzek a tanulással, levonszolom magam az emeletről, és a kanapén elnyúlva kapcsolgatni kezdek a csatornák között. A híradónál megállok, és érdeklődve hallgatom meg a belföldi hírek rovatának végét. Ezek után a külföldiek következnek, az első élő közvetítés egy nemrég nyílt londoni kiállításról szól, a riporternő lelkesen magyaráz arról, milyen csodálatosan hatja át a festményeket, illetve szobrokat a brit atmoszféra, és egy jelzővel is illeti a műveket bemutató tárlatot:"London szíve".

 - Köszi, kihagyom - mormolom félhangosan, és gyorsan elsötétítem a képernyőt, a távirányítót jó messzire helyezve magamtól. Ezt követően feltápászkodom, és céltalanul járkálni kezdek, visszalépcsőzve a hálók emeletére. A hosszú ideje üresen álló előtt megtorpanok. Éjjel más a helyzet, mert alapvetően minden csendesebb, de a délutáni órákban magányos tud lenni a ház, teljesen más, szomorú a falak hallgatása. Hmm. Tisztán emlékszem a szüleim szobájára abból az időből, mikor még nem itt laktunk. Később, Európában a franciaágyat egy egyszemélyes váltotta fel. És most? Semmi. Senki.

Hirtelen eszmélek fel, és gyorsan továbbhaladva a zongorámhoz menekülök - a gondolataim elől, az emlékektől, a múlttól és a jelentől, egyszóval mindentől, ami aggódásra ad okot. Leülök, és néhány régebbi darab felidézése után ösztönösen a Tae által írtat játszom, csak sokkal lassabban a megszokottnál. 

Talán előnyt biztosít, hogy a jelenen rágódva nem gondolok annyit a múltra. Mint ahogy a kisgyerekeknek mondják: ha fáj valami, például egy lehorzsolt térd vagy könyök, meg kell csípni a bőrt valahol máshol, és az eredeti kín már nem is érződik annyira. Fájdalmat a fájdalommal, gondot a gonddal. Érdekes taktika, de valóban hatásos. Pontosan ezért lesz nehéz várni - a csendben minden apróbb sikolyt jobban hallani, még akkor is, ha egy rég elhaltról van szó. Az én tudatomban pedig sok ilyen régi sikoly rejtőzik eleven emlékekbe burkolva, de minden egyes hanggal, amelyet egy - egy billentyű lenyomásával szólaltatok meg a hangszeren, hosszabb hallgatásra kényszerítem őket.

26.fejezet - Changes

/Jimin szemszög/

A hasogató fejfájás abban a pillanatban jelentkezik, amint megszólal az ébresztőm, én pedig egy lajhár mozgásával tornázom el a telefonomig. Aztán jön a következő felismerés: meg kéne érintenem a képernyőt. Egy ráérős ásítást követően ez is sikerül, végül ledobom magam mellé az elcsendesedett mobilt, és röhögök egy sort a saját állapotomon. Ritkán vagyok másnapos, de mindig hasonlóan viselem.

Anya csak egy "uhh" sóhajtással illet, mikor a konyhába csoszogok. Próbált lebeszélni róla, hogy hétköznap menjünk, de ismeri a hajthatatlanságom, és amúgy is örült, hogy ki akarok mozdulni. Fáj a fejem.

Aztán az estéről kezd kérdezni, ennek hatására pedig különböző képek villannak fel előttem.

A legtöbb homályos, és egy kicsit zavaros, de nagy körvonalakban emlékszem a történtekre: miután NamJoon elrángatott a lányokhoz, beszélgettünk egy darabig, aztán együtt ittunk - itt van egy apró képszakadás: nem emlékszem, hány pohárral gurítottunk még le - , végül egy alkalmas számnál táncolni kezdtünk. A lányok egyébként tényleg rendesen ki (és be) voltak csípve, és azt leszámítva, hogy az egyikőjük túlzottan tapadt, jó társaság voltak.  Igen. Táncoltunk és ennyi.

 Ezt a srácok tuti a szememre fogják hányni, ugyanis Park Jiminnek nem esik nehezére az ismerkedés, és ha egyszer bulizni megy, tuti, hogy nem a tánc és a zene miatt. Vagyis egy picit másra számítottak tőlem, de talán megértik, hogy fokozatosan akarok visszatérni a régi önmagamhoz.

Fáj a fejem.

Az iskolába érve realizálom, hogy HoSeok és Nam ugyanolyan nyúzott kinézettel ébredt reggel, és, bár ennek nem teljesen értem az okát, YoonGi és Tae sem tűnik sokkal kipihentebbnek. JungKook ezzel ellentétben felfrissülten járkál közöttünk a becsöngetésre várva, és mindent megtesz, hogy a többiek szemét nyitva tartsa.

 - Soha többet - mormog HoSeok.

 - Ti nem vagytok normálisak - rázza meg a fejét Kook vigyorogva. - Hétköznap ezt...

 - Ti is jöhettetek volna - nyújtózik egyet Nam a nyakát masszírozva. - Amíg ott voltunk, jó volt, és ez a lényeg.

 - A többivel is számolnunk kellett volna - teszi hozzá a táncos társam, majd magához int, hogy induljunk el az első óránkra. Most talán picit tovább tart majd odaérni, és megfelelően felkészülni, részemről legalábbis csak foszlányokra emlékszem a tegnap vett nyolcasokból.

Fáj a fejem.

Mégis, mintha teljesebb lenne az űr, amely egy ideje a gondolataim között bóklászik. A sötét kis folt összehúzza magát, és elcsendesedik. Nem is érzem. Nem gondolok rá, hogy valaha ott volt. Nem gondolok rá, hogy valaha itt volt.

/TaeHyung szemszög/

Eddig sem tudtam aludni, most azonban az egész felerősödik: mintha azoknak az ajkaknak a gondolata mindkét lábát megfeszítve tiltakozna az ellen, hogy lehunyjam a szemeimet. Szégyen vagy sem, múlt éjjel győzelmet aratott felettem.

Ha parancsolhatnék a gondolataimnak, egész egyszerűen elhallgattatnám őket. Ez persze lehetetlen, így minden egyes percben újra kopogtatnak a tudatom ajtaján, hogy aztán hívatlan vendégként elárasszanak.

Tisztában vagyok vele, hogy mostantól picit másképp lesz. Hogy is lehetne elkerülni a változást azok után, ami kettőnk között történt? Zavaros az ok, de nem bántam meg, hogy megtettem, mert ugyan fogalmam sincs, miért, de érdekli az, amiről még soha senkinek nem beszéltem. Azonban a csók sem garancia arra, hogy képes leszek megnyílni előtte...
És már megint az ellentmondás jellemez. Beavatom, de mégsem teljesen, aztán megcsókolom, végül ismét válaszok nélkül marad. Különben is. Mióta szokványos egy öngyilkosságra elszánt embernek szándékosan szorosabbra fűzni a kötődéseit?! Hosszasan sóhajtok, és lehajtom a fejemet a padra. Idióta.
Az óra csak néhány perce kezdődött el, de a termet pedig máris behálózza egy megállíthatatlan ásítás-lánc, amit természetesen YoonGi indít el.
Egy hét. Ennyi időt adok magamnak arra, hogy felidézzek mindent és elmondjam JungGinak. Ennyivel minimum tartozom neki, mielőtt eltűnök. Mert el kell. Nem ma, és talán nem holnap, de tudom, hogy egyszer, feltehetőleg hamarosan itt kell majd hagynom mindent. Így lesz rendjén. Így lesz rendjén?




/JungGi szemszög/
Iskola után MinRinnel indulok meg haza - a srácoknak beiktattak egy plusz osztályfőnökit néhány rendbontás miatt. Egészen hazáig kísérem, és utána sem indulok meg egyből a saját utcám felé. Fojtogató lenne a négy fal között most. Csendben baktatok nagyjából a megfelelő irányba, a lehető legtöbb kitérővel, aztán az órámra pillantva eszembe jut, hogy nemsokára azért otthon kéne lennem. Yun biztosan éhes már.
Hirtelen furcsa érzés tör rám. Mintha egy folyamatosan rám szegeződő szempár tekintetének  jobbról érkező kereszttüzében állnék. Általában megérzem, ha figyelnek, így biztos vagyok benne, hogy ezúttal sem tévedek. Igyekszem nem kimutatni a mimikámmal a felfedezésemet, és tovább sétálok, ügyelve a tempó tartására és a lépéseim határozottságára.
 - JungGi? - Kook derűs megszólítására sarkon fordulok, és az előbbiről teljesen megfeledkezve várom meg, míg utolér.
 - Hát te? - érdeklődöm, mire fejével biccent egyet a balja felé, ahonnan érkezett.
 - Most végeztünk a csodás fejmosással - forgatja szemeit, miközben enyhén zavartan elmosolyodik. - Egyébként MinRinhez megyek.
 - Voltál már náluk korábban?
 - Ez lesz az első eset - túr egy ideges mozdulattal a hajába.
 - És miért izgulsz ennyire? - cukkolom, miközben oldalba könyökölöm. - A szülei tuti imádnak majd.
 - Igazából az öccse... - harapja el a mondatot, majd nagy levegőt véve mégis folytatja. - Tudod, nem igazán jövök ki a gyerekekkel - nem igazán érti, miért vigyorodom el.
 - Ugyan már, az esetek kilencven százalékában egy nagy gyerekként viselkedsz, úgyhogy biztosan kedvelni fog.
 - Az lehet - szusszan egyet. - De tudom, hogy mennyire fontos neki a kissrác. Ha összehaverkodom vele, nagy előnyt jelenthet. Ha pedig nem...
 - Akkor meg parázhatsz, hogy mennyire ad a véleményére - fejezem be helyette a mondatot, egy megértő bólintás kíséretében.
 - Pontosan - harapja be az ajkát.
 - Ugye tudod, hogy egy öt éves gyerekről beszélsz? - tudatosítom benne. - Bármit is gondol majd, nem hiszem, hogy döntő súlya lenne abban, hogy Rinie mennyire kedvel - mosolyodom el.
 - Remélem - motyogja Kook, majd futó pillantást vet a kezében szorongatott mobiljának képernyőjére.
 - Menj csak, nem akarlak feltartani - pislogok rá. Ő megnyugodva sétál tovább, én pedig egy utolsó, kisebb körre indulok.
Már barangolok egy ideje, mikor tőlem nem messze felbukkan egy ismerős fej, bár a tulajdonosa a sietős lépései mellett láthatóan tudomást sem vesz a környezetéről, ezáltal pedig könnyedén elsiklik a tekintete felettem.
 Nem tudom, mit keres YoonGi ezen a környéken, tudomásom szerint elég messze lakik innen, ráadásul én is csak úgy kötöttem ki itt, hogy a zsúfoltabb városrész felé haladtam.
A fiú egy egészen elegáns ingben lépked, egyenesen maga elé nézve. Nem emlékszem, hogy az ASOSban is ezt viselte volna, a táskája azonban egyértelműsíti, hogy egyenesen erre vezetett az útja.
Néhány másodpercet követően már látótávolságon kívül is van, én pedig a délutáni égbolt rövid fürkészése után úgy döntök, hogy ideje hazamennem, nekem és a gondolataimnak.
Bár ma nem volt alkalmam kitapasztalni, ugyanis kevés időt töltöttem a szünetek alatt Tae közelében, érzem, hogy valami megváltozott közöttünk. Egy hónapja ismerem, és ezeket a heteket szinte általánossá vált bizonytalanságban éltem meg vele kapcsolatban. Ezek után már nem is tudom, milyen jelzőt használjak. Mégis hogyan képes napról napra újra meg újra összezavarni?
De azt hiszem még várnom kell, mielőtt végleg eltüntethetném a kérdőjeleket a név mögött: TaeHyung. Türelmesnek kéne lennem, és nyugodtnak maradnom. A kellemetlen az, hogy egyik sem igazán jellemző rám. Bár ki tudja. Már a saját dolgaimmal kapcsolatban sem vagyok határozott. Az egyetlen biztos elvem, hogy tartok a változásoktól, pláne akkor, ha el sem tudom képzelni a végkimenetelt. Mi lesz ebből... Mi lesz ebből?

25.fejezet - Tired of thinking

/TaeHyung szemszög/

Nem erőltetek rá semmit, nem várom, hogy visszacsókoljon, hiszen a meglepetéstől inkább ledermed, így nem tudom megállapítani a pontos reakcióját. Halványan elmosolyodom, aztán elválok ajkaitól, és hátrébb húzódva figyelem, amint lehajtja a fejét. Zavarban van, jobban, mint eddig bármikor.

 - Ezt sem tudod, miért csináltad, igaz? - határozottan szólal meg, mégis nagyon ügyel arra, hogy körülöttünk senki se hallja a szavait.

 - Történetesen de - válaszolok hasonló hangerővel. - Mert ezt szerettem volna.

Nem sok mindent tudok kiolvasni a szemeiből, amikor újra rám emeli a tekintetét, és a csengő hangja megakadályozza, hogy bármit is kiderítsek.

 - Mennünk kéne - motyogja, és meg is indul az épület irányába. Néhány lépés után felsóhajt, hátrafordul, és apró mosoly kíséretében biccent fejével a suli felé: - Nem jössz?

/ HoSeok szemszög/

Jimin társaságában baktatok a következő óránk irányába, mikor megpillantjuk JungGiékat, amint belépnek a főbejáraton. Egy darabig csak bámuljuk őket, majd mikor eltűnnek a szemünk elől, egymásra nézünk.

 - Én nem tudom - emeli fel a kezeit.

 - Tőlem se kérdezd - felelem vigyorogva, miközben újra megindulunk a megfelelő teremhez.

Azok ketten... Még a vak is látja.

 - Tényleg, DaWonékkal mi a helyzet? - kérdezi Jimin, miközben lepakoljuk a cuccainkat és elkezdjük a bemelegítést.

 - Megvannak - vonok vállat egy jellegzetes fintor kíséretében.

 - Amúgy arra gondoltam...

 - Várj, ismerem ezt a nézést - szakítom félbe, miközben a szemöldököm ráncolva figyelem az arcát, végül elröhögöm magamat. - Te csajozni akarsz.

 - Mi ebben a rossz? - igen, le sem lehet törölni az arcáról azt a kaján kifejezést, amikor győzködni próbál. - A két Rómeót hagyjuk pihizni, a többiekkel együtt meg keresünk egy jó helyet - fűz tovább, én pedig keresztbe fonom a karjaimat magam előtt. Egy ideje nem voltak ilyen ötletei, bár SeoHyeon után elég elszántan futott a lányok után. Ki tudja. Talán most, hogy rendbe hozta az étkezési zavarát, ismét tovább szeretné csomózni az élete ezen szálát. Akkor pedig, mint jó barátnak...
 - Jó, legyen - fújtatok tettetett dühvel. ...társnak kéne lennem a dologban.
 - Mondjuk ma este? - érdeklődik tovább.
 - Megőrültél? Hétfő éjjel én biztos nem fogok...
 - Van esetleg jobb ötleted? Alig kell készülni holnapra, ráadásul a szórakozóhelyeken sincsenek annyian, mint mondjuk pénteken vagy hétvégén - magyarázza. - Naaa, legyen legalább ez a hétfőnk kivétel, és ne kelljen utáltként elkönyvelni - pislog.
 - Sírba viszel - motyogom nevetve, miközben az ajtó felé fordulok, ahol a tanárunk nyit ajtót, és felsorakozunk a köszöntésére.
 - Azt majd később, előbb bulizni megyünk.



/Jimin szemszög/
 - Akkor mit szólnátok a Diamond Seoulhoz? - vetem fel lelkesen, és végigpillantok a kocsi népességén a válszok reményében.
 - Srácok, nekem ma nem lesz jó - húzza el a száját a sofőr pozícióját betöltő Jin. - Holnapra be kéne fejeznem egy fontos munkát. Amint hazaérek, nekiállok, és örülök, ha hajnalra be tudom fejezni.
 - Én se érek rá - vágja rá YoonGi. - Viszont nem ajánlom azt a helyet. Azt hallottam, hogy hígítják a piát - suttogja bizalmas hangon, majd a fél fülesén keresztül tovább élvezi az aktuálisan játszott számot.
 - Nam? - fürkészem az utolsó reményünket reménykedve.
 - A stúdióban most nincs félbehagyott munkám, szóval... - von vállat. - Miért is ne.
 - Tudtam, hogy rád lehet számítani - vigyorgok hálásan, természetesen a többieknek címezve a piszkálódást.
 - Nem akarok beleszólni, de a Black Night nem lenne jó? - HoSeok ötlete egyébként teljesen helytálló, még YoonGi is biccenteni látszik egy ásítás közben, aki egyébként érdektelen a témában. - Azon a helyen már jártunk pár alkalommal, és eddig mindig elégedetten jöttünk el.
 - Tökéletes - felelem helyeslően bólogatva. - Akkor ott találkozunk.
Meghagyom nekik, hogy körülbelül mikorra legyenek a megbeszélt hely előtt, aztán sorra hagyjuk el a kocsit, ahogy Jin célpontról célpontra vezetve hazadob minket. Komolyan, szerintem ha nem ülnénk itt is ezen az útvonalon menne haza.
 - Azért egyél indulás előtt - anyának mindössze ennyi a reakciója a tervemre, mikor a házba lépésem után nem sokkal elmesélem azt, én pedig kötelességtudóan leülök az asztalhoz.
 - Mikorra fogsz hazaérni? - kérdezi, hogy megtörje a nyammogásom monoton tempóját.
 - Nem tudom - felelem egy újabb falat után. - Éjfél körül. Természetesen felkelek holnap időben - teszem hozzá, mielőtt az iskola témát bevetve próbálna kompromisszumot kötni az időpontot illetően.
 - Még mindig furcsa, hogy már neked is legális ilyen helyekre járni - motyogja anya, és kezében a kávéjával a nappali felé indul. - Nemrég még az a duci kisfiú voltál, most meg...
 - Mind változtunk - a meleg víz megeresztése miatt talán nem hallja a válaszom, de talán amúgy is magamnak szólnak a szavaim. Nem tudom biztosan.

HoSeok már vár minket, mikor NamJoonnal másodpercre pontosan egyszerre felbukkanunk. A Nap már lemenőben van, és hamarosan kezdetét veszi a Hold irányította napszak. Tökéletes időpont.
 - Azért bánhatják, hogy nem tudtak jönni - sóhajt az utolsó sugarak ellen szemeit takaró srác.
 - YoonGi mostanában elég elfoglalt lehet. Ugyan nem tudom mivel, de az - hadarja a rapper társa, ahogy belépünk az ajtón.
 Egy, már mindannyiunk számára ismerős beltér fogad. Tőlünk jobbra egy tágas szoba nyílik, ez szolgál ruhatárként, a hozzá tartozó kis terasz pedig a dohányzásra kijelölt hely, bár máshol sem tiltott az épületben. A másik oldalunkon a mosdók vannak, valamint néhány biztonsági, akik marcona ábrázattal mérnek végig minden egyes belépőt. Előrébb haladva érkezünk meg a legnagyobb kiterjedésű helyiségbe. Velünk pontosan szemben terül el a széles bárpult, azonban, hogy ide jussunk, át kell vágnunk az előtte elterülő táncolásra használt felületen. Emellett, két oldalt, illetve az emeleten - amelyet a bár oldalainál elhelyezkedő lépcsőkön lehet megközelíteni - kanapék és kisebb-nagyobb dohányzóasztalok várják a különböző felépítésű és méretű társaságokat. Utóbbiról nyílik még egy nagy terasz, ahova a levegőre vágyók látogatnak legtöbbet.
 - Sojut akarok... Az első kört én állom - jelentem ki vigyorogva, és a vezetésemmel megindulunk a pult felé. Biztos vagyok benne, hogy az idő elteltével egyre többen jönnek majd, de most is elegendően vesznek körbe ahhoz, hogy egy jót tudjunk bulizni.
 - Jó lesz ez így? - kérdezi Nam az utolsó pillanatban.
 - Ennyitől nem lesz semmi bajunk - nyugtatom meg gyorsan.
 - Csak a bátorság érdekében, mi? - vigyorodik el, és elsőként emeli meg a poharát, hogy koccinthassunk.

Néhány kör után már csak csendben hallgatom, ahogy HoSeokék felváltva, egymást oldalba bökdösve mutogatnak egy-egy lányra. Nyilván nekem is ezt kéne tennem, hiszen az egész az én ötletem volt.

 - Gyere már basszus, pont hárman vannak és rohadtul csinos mindegyik. Eleget vedeltünk - hajol közelebb NamJoon, és megpróbál elráncigálni az említett hölgyemények irányába.
 - Egy pillanat - söpröm le a kezét, majd egy újabb italt kérek, hogy aztán egy húzásra leküldhessem a torkomon. Rég nem kéne SeoHyeonra gondolnom. Ugyan már. Túltettem magam az egészen.
 - Csak táncolni megyünk, oké?



/JungGi szemszög/
Furcsán érzem magamat. Furcsán könnyűnek, ahogy az ágyban fekve azon gondolkozom, hogy miért nem mertem megszólalni a kocsiban Tae mellett, mikor hazahozott. Furcsán forrónak az ajkamat, és furcsán hidegnek a kezeimet. Furcsán máshol járok, miközben egyik kezemmel a mellém gömbölyödött Yunt simogatom. Furcsán visszhangoznak a fejemben a szavai:"Mert ezt szerettem volna". Furcsán fáradtnak érzem magamat. Mi van, ha túlgondolom az egészet? Már megint ezt csinálom. Mindig ezt csinálom. És még mindig félek.
 - Arrrghmhh - fújtatok - az eddig békésen szundikáló cicát megijesztve -, miközben hasra fordulok, és arcomat a párnámba fúrom, végül lehunyom a szememet, de ez sem használ. Még mindig magam előtt látom a szempárt, és érzem az ajkai puha érintését. Jó lenne tudni, mit jelentett számára, de egyenlőre azt sem tudom, hogy számomra mit jelentett.