/TaeHyung szemszög/
Az éjt világosság követi, a csillagok ezüst őrzőjét fáradtan nyújtózó, téliesen fakó aranyszín sugarak követik az égbolton. Mire kinyitom a szemeimet, már elfoglalják az őket illető helyeket, és maguk elé engedik a koszosfehér felhők végeláthatatlan takaróját.
A kilátásban ma mégsem gyönyörködöm néhány pillanatnál tovább, a tekintetem ösztönösen vándorol át a mellettem fekvő Giyára. Egyik tenyere még mindig a mellkasomon pihen, közvetlenül a szívemen. Apró felület, mégis minden porcikámat átjárja a melegség.
Mozdulatlanul kémlelem egészen addig, míg pillái meg nem remegnek, és ébred fel ő is. Arcára fáradt mosoly ül ki, miközben felül és nyújtózkodni kezd.
- Jól aludtál? - kérdezi, az utolsó szóra helyezve a hangsúlyt.
- Aludtam - ismétlem meg, és ez csak akkor tudatosul bennem, amikor ki is mondom. Hálás vigyorral húzom vissza magamhoz, hogy megölelhessem. Végigsimítok a gerincén, és kezem a derekánál állapodik meg. - Köszönöm.
/JungGi szemszög/
Sokáig nem beszélünk arról, ami akkor történt. Tulajdonképpen hónapok telnek el anélkül, hogy visszatérnénk rá, mi pedig ismét egy helyben toporgunk az egyértelműen egymás felé mutató utunkon. A szilvesztert ugyan együtt töltjük - természetesen az egész társasággal egyetemben -, azonban egy különösebb pillanat sem adódik, mikor kettesben lehetnénk, és történhetne bármi szokatlan. Kézfogás, ölelések, érintés, és ennyi. Nem lép, nem lépek. Nem lépek, nem lép.
A tél lomhán áll tovább Szöul utcáiról, de végül elindul, hogy majd egy év múlva visszatérjen. Az őt követő tavasz szinte észrevétlenül szökik az olvadó jégcsapokba, és a hótakaró alól előbújó fagyos fűszálakba.
- Siess már, rohadtul fázom - HoSeok a kezeiből formált tölcsér belsejéből dörmög Kooknak, aki a tűzgyújtással próbálkozik.
- Először is - háborodik fel a megszólított. - Nem én vagyok az, aki rögtön elfelejti a kabát fogalmát, amint nem mér mínuszt a telója... Különben is, gyakorlott vagy ebben, szóval igazán segíthetnél!
- Borzalmasak vagytok - nevet fel Rinie, majd leguggol a barátja mellé, hogy támogassa a művelet közben, ami indokolatlanul hosszú perceket vesz igénybe, mégis sikerrel zárul. A láng fellobban, Kook pedig elégedett vigyorral fordul a lány felé, és bólogatva hallgatja végig a dícsérő szavakat.
Minden négyzetcentit kihasználva leülünk egy körben, és néhány üres üveg után meg is ered a társaság nyelve.
Először talán Jimin pirul ki. Vontatottan ugyan, de arról magyaráz, mennyire éhes. A szavaiból azt szűröm le, hogy az új edzéstervéhez szükséges a sok kaja, mert izmosabb szeretne lenni, és ahhoz kell az átalakítandó anyag is.
HoSeok teljesen másról kezd beszélni. Azt fejtegeti, hogy már nem tart a következő héten esedékes kisebb bemutatótól, mert TaekWonnak tetszett, amikor megmutatta neki az egyik gyakorláson készült videót az ő számáról.
Jin egy idő után felszívódik. Ez az első alkalom idén, hogy meglátogatjuk ezt a helyet, ő pedig a sínek felé indul, hogy tegyen egy sétát. Ezt azzal indokolja, hogy szüksége van levegőre, hogy kitisztuljon a feje, hiszen hazafele vezetnie kell.
A két rapper egy random rímpárbajba kezd, amit egy darabig mindannyian élvezettel hallgatunk, aztán nevetés tör ki belőlünk. YoonGi nyer, NamJoon anno cigarettával szennyezett tüdeje hamarabb elfárad, így ő adja fel elsőnek a kettejük küzdelmét. Az azóta sokkal kevesebbet ásítozó YoonGi megveregeti a barátja hátát, majd vörösborral kínálja megfáradt vetélytársát.
/Jin szemszög/
Csendben lépkedek a megbeszélt helyre. Gyorsan szedem a lábaimat, mert késésben vagyok, mégsem tudok szó nélkül elmenni a síneket feltöltő kövek között előbújt aprócska, fehér virág mellett. Elsőként dugta ki fejét a tél után a szabadba, most pedig mintha fázósan összehúzná magát. Megállok mellette, nézem egy darabig, lefotózom, aztán a zsebembe süllyesztem a telefonomat és tovább állok. A virág-motívum mindig is a művészetem egyik kedvenc témája lesz, de nem ragadhatok meg benne örökre. Tovább kell állnom.
BaekHyun már vár rám. Sokat küszködött az idetalálással, hiszen nem járt még a környéken. Együtt lépkedünk vissza a többiekhez, Kicsit tartok tőle, mit fognak szólni hozzá, de bízom az eltelt időben annyira, hogy ne reagálják túl a dolgot.
Taet figyelem, miközben a bocsánatkéréssel érkező fiút magunk közé vezetem. A tekintete baljós.
- Ő mit keres itt? - engem von kérdőre.
- Pic... Jin hívott - felel helyettem.
- Minek?
- Mert bocsánatot szeretne kérni - vágom rá.
- Bocsánatot? - TaeHyung homlokán ideges ráncok szaladnak össze, ám rögtön eltűnnek, mikor JungGi feláll mellőle. - Mit csinálsz? - kérdezi a lánytól.
- Meghallgatom - felsóhajt, mikor látja, hogy Tae felpattan, és a hajdani kikötő irányába sétál. Ő nyilvánvalóan nem szándékozik második esélyt adni a pártfogoltamnak.
- Sajnálom, nem akartam tönkretenni a napotokat - szabadkozik Baek.
- Mindegy, majd beszélek vele - céloz a lány is az imént távozóra, majd félrehív bennünket. Hatszemközt folytatódik a beszélgetés. Az osztálytársa egészen onnan kezdi, mikor először szólt hozzá DaeHyun - aki azóta rács mögött ül-, és odáig mesél, míg Jiminnel össze nem találkozott az előadás és az elrablás estéjén.
- Nem tudtam, mi volt a igazi szándéka - hajtja le a fejét a történet végén. - Sajnálom.
- Becsületes és bátor tőled idemerészkedni - biccent Giya, majd halványan elmosolyodik. - Menj vissza a srácokhoz, van még teli üveg és megértő fül is bőven.
Indirekt módon, de elfogadja a bocsánatkérést. Mielőtt Tae után eredne, még felém fordul.
- Miért engedted, hogy idejöjjön? - nem vádló, a hangjából tiszta érdeklődés szűrődik ki csupán.
- Úgy gondoltam, hogy normális szándékai vannak... és rohadtul idegesített már, hogy mindig Picassonak hívott, úgyhogy cserébe mostantól csak a Jint veheti a szájára - túrok a hajamba nevetve, majd fejemmel a kikötő felé biccentek. - Sok sikert - titokzatos mindenttudó módjára kacsintok egyet, mielőtt magára hagynám.
/TaeHyung szemszög/
A rozsdás vasszerkezet pont ugyanúgy néz ki, mint akkor. Felmászom rá, egészen a tetejére, ott leülök, és a vízbe bámulok. Most kevésbé hívogató a mélység.
- Örülök, hogy nem magasabb ez a cucc - motyogja Giya, mikor ő is felér, és leül mellém. Relfexszerűen hátrébb húzom a veszélyes szegélytől.
- Megbocsátottál neki? - kérdezem halkan.
- Tudod, hogy igen - feleli.
- Elfelejtetted már ezt? - csuklójára simítok, amin halvány elszíneződés árulkodik a történtekről.
- Nem. Ahogyan azt sem, hogy neked köszönhetően halványult el olyan gyorsan - mosolyog, és fejét a felkaromnak támasztja. Sokáig ülünk így, csendben. A napsugarak már narancsba öltöznek, és délutáni táncukat lejtik a víz felszínén, mikor ismét megszólal.
- Hogyan tovább?
Nem válaszolok azonnal. Ezernyi választ számításba veszek és elvetek. Egyszerűen szeretném kifejezni azt, amit érzek.
- Nem tudom - kezdek bele végül, és a fejemet az ég felé fordítom. - Nem tudom, mi lesz holnap, hol leszünk két év múlva vagy mit kezdünk az ASOS után. Nem tudom, de azt hiszem, nem számít, amíg magam mellett tudhatlak.
A tekintete az enyémet fürkészi, aztán ő is felnéz, mintha ő is láthatná azt a kellemes jövőképet, amit az imént ábrázoltam. Ezt a pillanatot választom rá, hogy tegyek is érte. Hirtelen mozdulattal arcára simítok. Ő meglepetten fordul felém, és mikor realizálja a szándékomat, apró mosollyal lehunyja a szemét. Az én szemhéjaim is lezárulnak abban a pillanatban, hogy ajkaim az övéihez érintem. Ebben a csókban benne van minden. Az összes érzés, amiről nem tudok beszélni, a hála, az aggódás, a törődés, a kötődés, de legfőképp a szerelem. Az a szerelem, amiben nem hitt, nem hittem, és amire együtt leltünk rá, és amibe mindketten olyan erősen kapaszkodunk most, amennyire csak lehet.
Percek telnek el, mire levegő hiányában szétválunk. Szégyenlősen beharapja az ajkát, miközben felsegítem, és ügyelek rá, hogy biztonságosan másszon le a szerkezet alkotta magaslatunkról. A talajra érve aztán mögé lépek, és míg ő a naplemente babonájában bámulja a víztükröt, addig én összekulcsolom az ujjainkat, és az ő bűvöletébe kerülök.
Azon gondolkodom, végső soron milyen hálás lehetek. Először is a fiúknak, amiért kihúztak a vízből - különben sosem ismerem meg őt. Annak a kis dallamnak, ami a hullámokkal a fejem felett keletkezett a tudatomban. Az angol tanárnak, amiért közös órát tart nekünk, és mindenkinek mindenért, ami hozzájárult ahhoz, hogy most vele állhassak itt.
Sok dolog van, amit még mindig nem tudok. Többek között a családommal történtek következményét, és azt sem tudom, hogyan kéne úgy álomra hajtanom a fejemet, hogy JungGi nem fekszik mellettem. Nem tudom, hogy kell kezelni a ragaszkodást. Kétséges, hogy megtalálom e majd a helyet, amit a világban nekem szántak, végső soron pedig nem tudom, milyen vagyok én igazából. Csak azt tudom, hogy Ő milyen számomra.
Pótolhatatlan.
2016. december 5., hétfő
2016. november 26., szombat
44.fejezet - Stay
/JungGi szemszög/
A halál könyörtelen vadállat. Évek hosszúságára nyújtja el az érkezése pillanatát, hogy áldozatát minél több szenvedésnek tegye ki. Mindezt a saját bőrömön tapasztalom - a bőrömön, amin a lövedék nemsokára áthatol, hiszen a meglepettségemből felébredve fordítottam a helyzetünkön, és a kezeimet a fiú vállára csúsztattam, így most én alkotok (még)élő pajzsot előtte.
Olyan gyorsan cselekedtem, hogy fel sem fogtam igazán, mit jelent, Tae pedig láthatóan leblokkolt a nem várt fordulat miatt. Nem, mintha most már bármit tehetnék. Egy valamit el kell mondanom neki, mielőtt elveszítem majd az eszméletemet. Olyasvalamiről van szó, ami azóta ücsörög türelmetlenül a nyelvem hegyén, mióta a rá vonatkozó kérdés elhangzott.
Ha most nem itt lennénk és nem történne mindez, be is tudnám váltani. Azt felelhetném, hogy nem, én nem fogok eltűnni vagy magára hagyni őt, és be is váltanám az ígéretemet.
DaeHyun meghúzza a ravaszt, én lendülök, de azután olyasvalami következik, amire sem az áldozat, vagyis én, sem a fegyver használója nem számított.
A lövés soha nem következik be. A fegyver hangja csupán a képzeletem szüleménye, és az éles fájdalom is csak csalóka káprázat. Sértetlenül megúszom.
- Maradj itt - suttogja Tae, majd elgyengülő lábaim miatt megtart, míg lassan leereszkedem a szőnyegre. Kikerekedett szemekkel figyelem az elkövetkezendő eseményeket.
- Mit műveltél? - DaeHyun magából kikelve tombol.
- Ugye nem gondolod, hogy képes lettem volna azt ellened használni? - az ártalmatlan pisztolyra mutat. - Nem véletlenül tartott sokáig, míg idejöttem. Szükségem volt egy tervre... - az ujjain kezd számolni. - Aztán egy valódi eszközre, végül pedig túl kellett járnom az eszeden valahogyan - a zsebébe nyúl, és felmutatja az eredeti helyéről előzetesen eltávolított tárat, majd ismét beszélni kezd. - Azt viszont nem gondoltam volna, hogy te hidegvérrel rám szegeznéd. Meg is ölhetted volna valamelyikőnket.
- Nem gondoltad volna? - nevet. - Nem is ismersz, öcsi.
- Igazad van. Nem ismerlek, ezért gondoltam, hogy a könnyebbik utat fogod választani. Így viszont kénytelen vagyok máshoz folyamodni - a füléhez emeli a telefonját. - Még szerencse, hogy a rendőrörs a közelben van. Egy perc, és már be is mutatkozhatsz a helyi zsaruknak.
- Én... én senkit nem bántottam - DaeHyun támadásból heves védekezésbe vált. Kezeit maga elé tartva magyaráz. - Nem lőttem.
A közelből gyors léptek hangjai verődnek vissza a falakon. A kijelölt egység másodperceken belül beléphet a szobába.
- Ez nem mentség arra, amit tettél - Tae rám pillant, tekintete elidőzik a kötél által véresre dörzsölt csuklóimon. - Emellett be is törtél a házba.
- Én is ott laktam! Csak körbe akartam nézni, és nyomokat hagyni, hogy tudj rólam. Az én házam is.
- Többé nem, bátyó - a fejét csóválja, miközben az idősebbiket közrefogják a rendre felesküdtek. - Már felfogtam. Semmi közöd ahhoz, ami, vagy aki voltál.
/TaeHyung szemszög/
- Jól vagy? - apró tenyerét az enyémre csúsztatja, miután a rendőrségen végezve visszaülök mellé a kocsiba.
- Apa is idejött, azt mondta, majd ő intézi. A saját hibájának érzi az egészet - megrántom a vállam, a keze lecsúszik, ahogy a kormány felé nyúlok. Gyorsan elhajtok a közelből.
- Dühös vagy rám valamiért? - a szemem sarkából észlelem, ahogy összehúzza magán a kabátomat, miközben oldalra billenti a fejét és várakozón néz.
- Nem.
- Látom rajtad.
- Hogyne lennék dühös - csattanok fel. Erősebben szorítom a kormányt. - Simán odaálltál elém, mint valami halálvágyó önkéntes.
- Olyan sok mindenen mentén keresztül... - kitekint az ablakon. - Megérdemled az életet, és azt is, hogy boldogan éld.
- Nem érted, ugye? - most én keresem az érintését, és összekulcsolom az ujjainkat, a bal kezemet folyamatosan a vezetésnek szentelve. - Nélküled nem menne.
Elmosolyodik, aztán realizálja, hogy egyenesen a saját házam felé hajtok, és nem kanyarodom el feléjük.
- Későre jár már - a gyászba borult eget fürkészi, de érzem, hogy ő sem lenne most szívesen egyedül.
/Kook szemszög/
Hangosan felolvasom Rinienek az üzenetet, ami néhány perccel korábban érkezett TaeHyungtól.
- Most már meglesznek - bólogat a barátnőm, és nagyot kortyol a kávéjából.
- Remélem - biccentek. Néhány percig csendben töprengünk a kis párosról, majd felállok, hogy bekapcsoljam a tévét.
- Mit nézünk? - kérdezi vigyorogva, és gyorsan kontyba rendezi vörös fürtjeit.
- Amit csak szeretnél. Ma te választasz - mosolygok, miközben a távirányítót ünnepélyesen átnyújtom neki, és helyet foglalok a kanapén. Ijedten piszlog rám.
- Mr. Nagylelkű... ki maga, és hova tette JungKookot? - tekintete mögöttem fürkész, aztán felnevet, mikor válaszul kikapom a kezéből a választásra felhatalmazó eszközt, és durcásan felhúzom a lábaimat.
Váltogatni kezdek a csatornák között, végül megállapodom egynél. Néhány pillanaton belül Rin is realizálja, hogy a kedvenc sorozatának új része kezdődik itt éppen, és teljes révületben, törökülésben elhelyezkedve rátapad figyelmével a képernyőre. A fejemet csóválom és a hátára terítem az egyik pokrócot, majd magamhoz húzom. Egyedül azért örülök annak, hogy minden rész egy órás, mert ilyenkor kapok hatvan büntetlen percet, mikor centiről centire haladva legeltethetem rajta a szemeimet.
/JungGi szemszög/
A kölcsönkapott hosszú, fehér ingben, és egy pár hosszú szárú - nekem combig érő - zokniban lépkedek a szobája felé a frissítő fürdést követően. A víz csípte a karjaimon a "fogság" alatt kidörzsölt felületeket, mégis az egész procedúra felért egy metaforikus megtisztulással. Megpróbáltam megszabadulni a mocsokról, amit DaeHyun tapasztott rám a vele töltött idő alatt. A fejfájásom is elhanyagolható már.
Az ajtóban azonban megtorpanok. Tae nekem háttal ül az ágy szélén, egész testével az ablak felé fordulva. Egész alakja a Hold fényében sütkérezik. Olyan földöntúli, angyali most.
Aztán felfigyelek az apró részletekben rejlő lényegre. Kicsit görnyedten ül, és időközönként törlő mozdulatokkal nyúl az arcához. Nem szipog, de így is tudom, hogy könnyezik. Az édesanyját siratja, és talán minden pozitívumot is, ami az emlékezetében az apjáról vagy a bátyjáról élt benne, egészen máig. Hazudtak neki, zaklatták, és az életére törtek. Nem csoda, hogy ilyen meggyötört a lelke.
Megadom neki az időt a tisztességes megemlékezésre, aztán csendben felmászom mögé az ágyra, és a hátára simulva átölelem.
Furcsa, nem? Egy pillanatra sem gondolkodom rajta, megtegyem e vagy sem, csak cselekszem. Azt hiszem, mindkettőnket sokban megváltoztatta a puszta találkozásunk ténye.
Zokogni kezd, vigasztalhatatlan, patakokban folyó könnyein meg-megcsillan az Éj Urának ezüstös sugara. Térdre emelkedek, és szemei elé csúsztatom az egyik kezemet.
- Semmi baj - suttogom. - Senki nem látja majd, hogy sírsz.
Végül lenyugszik, és már nem áztatják forró könnyek az arcát. Csendben engedem el. A nappaliba indulok, arra az esetre, ha kicsit még szeretne egyedül lenni, de egy hirtelen mozdulattal visszatart. Nem erőszakos, csak végigsimít a kézfejemen.
- Maradj... - kéri enyhén rekedt hangon. - Maradj velem.
Bólintok.
- Ha ezt szeretnéd.
Szó nélkül pattan fel, és kiviharzik a szobából. Kezeiben kötszerrel és fertőtlenítővel tér vissza.
- A kezeidet - kéri komoran.
- Ne fáradj vele, semmi komoly - rázom meg a fejemet, így végül neki kell erőltetni, hogy kettőnk közé nyújtsam a csuklóimat. A tekintete elsötétül, miközben lekezeli a kisebb-nagyobb horzsolásokat, végül néhányszor gézzel tekeri körbe mindkettőt, és rögzíti a kötést.
- Nem tetszik, hogy nem úsztad meg egy karcolás nélkül - motyogja.
- Tetszik, hogy nem tetszik - halványan mosolygok.
A kis eszközeit az éjjeliszekrényre pakolja, majd elhelyezkedik az ágyon, és a mellkasára von. Némán hallgatom a szívverését, ő pedig egy darabig a hajammal játszik, aztán megpihen. Átfordulok a hasamra, és a szemeit figyelem. Tudni akarom, mire gondol. Tudni akarom, mire gondol, mikor rám néz, mikor összekulcsolja az ujjainkat, mikor kinéz az ablakon, vagy amikor az iskolába menet felnéz a tetőtér irányába. Tudni akarom, mi jár a fejében, milyen démoni gondolatok nyugtalanítják éjjelente és fényes nappal. Sok mindent tudok már, de nem eleget; hiszen ő sok tekintetben olyan, mint az univerzum - egyszerre ragyog és burkolózik feketébe, rejtélyes, és végtelen.
Most azonban védtelen és békés. Vonásai kisimulnak, miközben lehunyja a szemét, és utolsó tudatos mozdulatával még visszahúz magához, mielőtt elalszik mellettem.
Elmosolyodik, aztán realizálja, hogy egyenesen a saját házam felé hajtok, és nem kanyarodom el feléjük.
- Későre jár már - a gyászba borult eget fürkészi, de érzem, hogy ő sem lenne most szívesen egyedül.
/Kook szemszög/
Hangosan felolvasom Rinienek az üzenetet, ami néhány perccel korábban érkezett TaeHyungtól.
- Most már meglesznek - bólogat a barátnőm, és nagyot kortyol a kávéjából.
- Remélem - biccentek. Néhány percig csendben töprengünk a kis párosról, majd felállok, hogy bekapcsoljam a tévét.
- Mit nézünk? - kérdezi vigyorogva, és gyorsan kontyba rendezi vörös fürtjeit.
- Amit csak szeretnél. Ma te választasz - mosolygok, miközben a távirányítót ünnepélyesen átnyújtom neki, és helyet foglalok a kanapén. Ijedten piszlog rám.
- Mr. Nagylelkű... ki maga, és hova tette JungKookot? - tekintete mögöttem fürkész, aztán felnevet, mikor válaszul kikapom a kezéből a választásra felhatalmazó eszközt, és durcásan felhúzom a lábaimat.
Váltogatni kezdek a csatornák között, végül megállapodom egynél. Néhány pillanaton belül Rin is realizálja, hogy a kedvenc sorozatának új része kezdődik itt éppen, és teljes révületben, törökülésben elhelyezkedve rátapad figyelmével a képernyőre. A fejemet csóválom és a hátára terítem az egyik pokrócot, majd magamhoz húzom. Egyedül azért örülök annak, hogy minden rész egy órás, mert ilyenkor kapok hatvan büntetlen percet, mikor centiről centire haladva legeltethetem rajta a szemeimet.
/JungGi szemszög/
A kölcsönkapott hosszú, fehér ingben, és egy pár hosszú szárú - nekem combig érő - zokniban lépkedek a szobája felé a frissítő fürdést követően. A víz csípte a karjaimon a "fogság" alatt kidörzsölt felületeket, mégis az egész procedúra felért egy metaforikus megtisztulással. Megpróbáltam megszabadulni a mocsokról, amit DaeHyun tapasztott rám a vele töltött idő alatt. A fejfájásom is elhanyagolható már.
Az ajtóban azonban megtorpanok. Tae nekem háttal ül az ágy szélén, egész testével az ablak felé fordulva. Egész alakja a Hold fényében sütkérezik. Olyan földöntúli, angyali most.
Aztán felfigyelek az apró részletekben rejlő lényegre. Kicsit görnyedten ül, és időközönként törlő mozdulatokkal nyúl az arcához. Nem szipog, de így is tudom, hogy könnyezik. Az édesanyját siratja, és talán minden pozitívumot is, ami az emlékezetében az apjáról vagy a bátyjáról élt benne, egészen máig. Hazudtak neki, zaklatták, és az életére törtek. Nem csoda, hogy ilyen meggyötört a lelke.
Megadom neki az időt a tisztességes megemlékezésre, aztán csendben felmászom mögé az ágyra, és a hátára simulva átölelem.
Furcsa, nem? Egy pillanatra sem gondolkodom rajta, megtegyem e vagy sem, csak cselekszem. Azt hiszem, mindkettőnket sokban megváltoztatta a puszta találkozásunk ténye.
Zokogni kezd, vigasztalhatatlan, patakokban folyó könnyein meg-megcsillan az Éj Urának ezüstös sugara. Térdre emelkedek, és szemei elé csúsztatom az egyik kezemet.
- Semmi baj - suttogom. - Senki nem látja majd, hogy sírsz.
Végül lenyugszik, és már nem áztatják forró könnyek az arcát. Csendben engedem el. A nappaliba indulok, arra az esetre, ha kicsit még szeretne egyedül lenni, de egy hirtelen mozdulattal visszatart. Nem erőszakos, csak végigsimít a kézfejemen.
- Maradj... - kéri enyhén rekedt hangon. - Maradj velem.
Bólintok.
- Ha ezt szeretnéd.
Szó nélkül pattan fel, és kiviharzik a szobából. Kezeiben kötszerrel és fertőtlenítővel tér vissza.
- A kezeidet - kéri komoran.
- Ne fáradj vele, semmi komoly - rázom meg a fejemet, így végül neki kell erőltetni, hogy kettőnk közé nyújtsam a csuklóimat. A tekintete elsötétül, miközben lekezeli a kisebb-nagyobb horzsolásokat, végül néhányszor gézzel tekeri körbe mindkettőt, és rögzíti a kötést.
- Nem tetszik, hogy nem úsztad meg egy karcolás nélkül - motyogja.
- Tetszik, hogy nem tetszik - halványan mosolygok.
A kis eszközeit az éjjeliszekrényre pakolja, majd elhelyezkedik az ágyon, és a mellkasára von. Némán hallgatom a szívverését, ő pedig egy darabig a hajammal játszik, aztán megpihen. Átfordulok a hasamra, és a szemeit figyelem. Tudni akarom, mire gondol. Tudni akarom, mire gondol, mikor rám néz, mikor összekulcsolja az ujjainkat, mikor kinéz az ablakon, vagy amikor az iskolába menet felnéz a tetőtér irányába. Tudni akarom, mi jár a fejében, milyen démoni gondolatok nyugtalanítják éjjelente és fényes nappal. Sok mindent tudok már, de nem eleget; hiszen ő sok tekintetben olyan, mint az univerzum - egyszerre ragyog és burkolózik feketébe, rejtélyes, és végtelen.
Most azonban védtelen és békés. Vonásai kisimulnak, miközben lehunyja a szemét, és utolsó tudatos mozdulatával még visszahúz magához, mielőtt elalszik mellettem.
2016. november 12., szombat
43.fejezet - I'm coming for you
/TaeHyung szemszög/
A Nap mintha jóval korábban magához hívná késő délutáni örököseit, előre tartva attól, ami a Hold felügyelete alatt fog lezajlani. Szinte teljesen besötétedik. A kocsival elég messze parkolok le az irodától, hogy mindennemű feltűnést elkerüljek.
Csendben lépkedek a csípős hideg láthatatlan rengetegében. Nincsenek sokan az utcán, a legtöbben házon belül maradnak, így csak az elsuhanó autók és egyéb járművek törik meg a csendbe burkolózott város egyhangúságát.
Mindez nagyban megkönnyíti a dolgomat - nem kell attól tartanom, hogy valaki kiszúrja a félig a kabátomba süllyesztett kezemet, mellyel a pisztolyt markolom görcsösen. Természetesen csak elrettentés céljából kell, mégis hirtelen úgy érzem, mintha egy amerikai akciófilm fókuszába kerültem volna, és éppen most indulnék a főgonosz megölésére. Megrázom a fejemet. Ebbe még csak belegondolni is borzalmas. Nem hiszem, hogy komolyan tudnék neki ártani, hiszen a bátyám. Ezzel viszont erős ellentétben állnak azok a gondolataim, amik akkor támadnak, ha azon filozofálok, mit csinálok, ha bántotta JungGit.
NamJoon terve tökéletes. Nem véletlen javasolta a fegyvert - mikor annak idején arra a tanfolyamra jártunk, Dae sosem jött velünk. Nem magát a tárgyat kell kihasználnom, hanem a bátyám félelmét azzal szemben. Biztos vagyok benne, hogy a mai napig tart tőle.
Megállok az apró, emelet nélküli épület előtt, és végighordozom tekintetem az ablakain. Mindegyiknél - nyilván nyomós okkal - sötét függöny gondoskodik a kíváncsi szempárok megállításáról, kivéve egynél, azonban itt sem látni be, hiszen semmilyen lámpa nincs felkapcsolva. Azt hiszem, jó helyen járok. Egy utolsó simítás, és mozgásba lendülök.
/YoonGi szemszög/
A kisebb festmények gyorsan elkelnek, a nagyobbakra azonban már kevesebb jelentkező akad - és végül egyik sem vásárol. Jin azzal magyarázza, hogy a nagy méret miatt kevés lakásban illetve házban férnének el. Sötétedéskor meghagyom neki, hogy nyugodtan menjen haza, én még egy óráig fogadom magunknál az érdeklődőket, aztán én is befejezem mára, a szüleim egyébként sem nézik túl jó szemmel a kiürített garázsban megrendezett kirakodóvásárt. Engedélyt is csak azért kaptam, mert díjazzák az ötletet, hogy másképp oldjam meg a díjazásomat...
Már éppen feladnám, mikor egy ismerős alak lép be. A fehér köpenye még rajta van a kabátja alatt, gondolom nemsokkal ezelőtt végzett a munkahelyén.
- Üdvözlöm - hajolok meg meglepetten Jin apukája előtt. Ő komótosan körbenéz, majd elmosolyodik.
- Az összeset elviszem.
- Biztos benne? Szerintem Jin is meg akart szabadulni tőlük, ugye a rossz em...
- A kórházba lesznek.
- Tessék? - pislogok.
- Már régóta ki akartam kérni a fiam véleményét arról, hogyan dobhatnánk fel a falakat anélkül, hogy csicsássá tennénk őket. A fehér liliom motívuma tökéletes erre - von vállat, majd egy köteg pénzt nyújt felém. A tekintetemet látva magyarázni kezd. - Ne aggódj, erre a célra kaptam a vezetőségtől. Biztosan úgy gondolják majd, hogy hasznosan költöttem el.
- Nagyon köszönöm - hálálkodom.
- Ugyan, egyébként is megtiszteltetés, hogy Jin munkái díszítik majd azokat a falakat. Majd elújságolom neki is...
- A munkái sugároznak egyfajta energiát - teszem hozzá. - Biztosan sokaknak megkönnyítik az odabent töltött napokat, legyen szó betegről vagy doktorról.
Mivel nem akarom, hogy neki semmi haszna ne származzon a saját műveiből, este üzenek Jinnek, és áthívom magunkhoz. Félrerakunk pontosan annyit, amennyi elég a hátralevő tanéveim finanszírozására, a maradékot pedig kettéosztjuk - hiába győzködöm, hogy azt már igazán megtarthatná. Míg ő leugrik a közeli 0-24 nyitvatartású kisboltba néhány üveg sojuért, addig én házhoz rendelem a vacsoránkat, természetesen olyan ételekkel, amikről tudom, hogy szereti őket. Már nem is gondolok arra, mi lett volna, ha nyakon csípnek, amint az utolsó munkanapomon ellopom az egyik biztonsági felszerelését.
Az igazat megvallva sosem voltam a szavak embere(zenében mindig is könnyebben fejeztem ki magamat), de ezekben az órákban legalább százszor elmondom neki, hogy mennyire hálás vagyok; ő pedig százegyszer legyint egyet válaszul, a maga összetéveszthetetlen, szerény mosolyával, amit most először látok igazán ragyogni azóta, hogy elveszítette az édesanyját.
/JungGi szemszög/
DaeHyun a mellettem lévő szobában pakolgat valamit, amikor a szándékosan nyitva hagyott bejárati ajtó kicsapódik. Az éppenhogy lehunyt szemeim kipattannak, és a hangok irányába fordulok. Bárki is az, nem leplezi a megérkeztét. Erősen koncentrálva fülelek, hogy minden szót el tudjak csípni.
- TaeHyung - a bátyja nyájas hanghordozással indul meg felé. A léptei gyanúsan nyugodtak. - Épp időben.
- Állj le, Dae. Nem tudom, mit akarsz tőle, de ha velem van dolgod, őt hagyd ki belőle - a hangjára felgyorsul a szívverésem. Ostoba. Most nem engem kéne védened, hanem magadat.
- Nem lehet, öcsi - feleli a megszólított csendesen nevetgélve. - Ő a kulcs az egészhez - a következő pillanatban összerezzenek egy nagy csattanás hatására. Üveg törik, és a fiú félhangosan káromkodni kezd.
Még mindig a szőnyeg közepén fekszem tehetetlenül, amikor belépnek a helyiségbe, elöl a fiatalabbik, majd az őt üldöző testvére.
- Ez nem volt szép, öcsi - az utolsó szót hangsúlyozza. - Csak meg akartalak kínálni egy kis vörösborral. Gondoltam ihatnánk egyet anyára, erre most az egész üveggel azon a szép előszobai szőnyegen végezte.
TaeHyung ignorálja, és rászegezi a kezében szorongatott fegyverét, közben pedig letérdel mellém, folyamatosan a célpontján tartva a tekintetét.
- Nem kellett volna idejönnöd - furcsán idegennek tetszik a saját hangom. Talán azért, mert az egész helyzet abszurditása miatt nehéz elhinnem, hogy mindez a valóságban zajlik le körülöttem. Megijeszt a kötél a kezeim körül, az őrült csillogás a szemeikben, és a pisztoly.
- Nem kellett volna eltűnnöd - vágja rá, a következő pillanatban pedig ismét a bátyjára figyel.
- Minek az, öcsi? - próbál lazának tűnni, de láthatóan remegnek az ujjai. Zsebre vágja a kezeit, majd hátrébb lép. - Mindketten tudjuk, hogy nem mered használni ellenem.
- Azt majd meglátjuk - felel a másik, majd szabad kezével elkezd eloldozni. A gobozás idejére maga mellé fekteti a fegyvert, és gyors munkába kezd.
- Pedig azt hittem, innál velem - ismét témába kerül a csúnyán elpazarolt alkohol. - Azt hittem, anyánk emlékére koccintanál velem.
- Anyánk...emlékére? - az utolsó mozzanat előtt hagyja félbe a kicsomózást, és lassan felemeli a fejét, hogy farkasszemet nézzen az igazsággal. Egyetlen másodperc alatt felfogja, mit is jelent ez. - Nem. Hazudsz. Anya még él.
- Már nem, öcsi - Dae ismét közelít. - Az autóbaleset óta meg voltak számolva a napjai.
- Autóbaleset... Miről beszélsz? Mikor kicsik voltunk, sosem ült autóba. Nem szeret vezetni.
- Nem kell a hülyét tettetned. Bár, ha akarod, elárulhatom a részleteket - újabb lépés. - Attól kezdve tört meg, hogy leléptünk otthonról. Kiderült, hogy apa megcsalta őt, ő pedig végleg el akart szakadni tőle. Engem vitt elsőként, mert tudta, hogy te erősebb vagy, és magadtól is eljönnél. Egy héttel később megpróbált érted menni...
- Hazudsz...
- De a kulcsait elfelejtette magával hozni, és apa gondoskodott róla, hogy minden ajtó zárva legyen. Nem tudott bemenni, csak az ablakon keresztül figyelte, ahogy egyedül ülsz le vacsorázni. Attól kezdve minden héten autóba ült, de többször nem engedte a lelkiismerete a ház közelébe menni. Azt gondolta, meggyűlölted.
- Hazudsz...
- Így tehát sosem maradt el néhány percnél több ideig. Aztán egyszer órákra eltűnt. Fogalmam sem volt, mit tegyek, mígnem érkezett egy hívás az ő telefonjáról. Felvettem. Egy mentős szólt bele. Úton voltak a kórházba... balesetet szenvedett. Később azt mondták, sírva fakadt a kocsiban, és a könnyei elhomályosították a tekintetét, ezért hajthatott neki egy épületnek.
- Hazudsz.
- Maradandó károsodást szenvedett az agya. Többé nem volt képes megkülönböztetni minket. Úgyis mondhatnánk, hogy engem elfelejtett. Folyamatosan úgy hívott, TaeHyung. Egyszer azonban besokalltam, és az arcába vágtam, ki vagyok. Kiabálni kezdett velem, azt követelte, hogy vigyem el hozzád. Aztán köhögni kezdett, ami öklendezésbe torkollt. Dühös voltam rá, ezért otthagytam. Hajnalban értesítettek a haláláról. Azt mondták, az utolsó ellenőrzéskor rengeteget sírt, a következőnél pedig már nem nyitotta ki a szemeit. Feltehetőleg a köhögés és megerőltetés hatására felszakadt valamelyik varrat, és belső vérzés alakult ki. Legalábbis nekem ezt mondták, mikor...
- Hazudsz! - TaeHyung hangja fájdalomtól torzulva szakítja félbe a monológot.
- Bárcsak, öcsi, bárcsak! - már valósággal ordítanak egymással. - De tudod, ha eljöttél volna... ha meglátogattad volna, akkor sosem tér ki a sávból, amiben haladt... - az idősebb néhány pillanatig a plafon felé pislog, majd elvigyorodik. - Valójában nekem mindvégig voltak kulcsaim, de nem akartam, hogy velünk legyél. Ha ott voltál, én mindig csak a második lehettem, annak ellenére, hogy később születtél. Ezért sosem adtam oda őket anyának. De tudod... Mindez már mit sem számít. A lényeg, hogy most itt vagy, és itt van JungGi is.
Ebben a pillanatban sikerül a maradék erőmmel szétfeszítenem a csuklóim köré tekert fogvatartási eszközt. Kihasználva a meglepetés erejét, lerázom magamról, és ülő helyzetbe tornázom magamat.
- Nem szabadulsz, drágaságom.
- Fuss! - szinte egyszerre reagálnak a látottakra, én azonban nem mozdulok.
- Hagyjátok abba - követelem. - Nem tudott róla. Nem tudott róla, mi történt anyukátokkal, szóval... csak hagyjátok abba - a hangomból minden korábbi fáradtság elillan. Szédülök, és haza akarok menni, de sikerül talpra állnom.
A védelmemre érkező fiú idegesen magyarázni kezd arról, hol parkolt és merre menjek, mialatt a fegyvere felé nyúl, de annak csak holt helyét találja.
- Tudod, hogy nem lehet, kedves - DaeHyun elégedetten pislog a ravaszon pihenő ujjára. Taere pillantok, aki láthatóan nem számított erre a mozdulatra. - Már nem az vagyok, aki voltam, öcsi - intézi szavait a fiúhoz, majd lassan felemeli a pisztolyt tartó karját.
TaeHyung elém lép, és hátat fordít a fegyver csövének. Pontosan tudja, mi következik. Rám néz, de hozzá beszél. A lábaim a földbe gyökereznek.
- Még mindig a testvérem vagy - nyugodt. Miért ilyen nyugodt?
- Miattad halt meg, öcsi. Ezt nem bocsáthatom meg.
Mintha egyszerűen beletörődne a válaszba, a legrosszabbra készülve magához húz, és karjait védelmezőn körém vonja, hogy a testével védjen, miközben DaeHyun meghúzza a ravaszt.
A Nap mintha jóval korábban magához hívná késő délutáni örököseit, előre tartva attól, ami a Hold felügyelete alatt fog lezajlani. Szinte teljesen besötétedik. A kocsival elég messze parkolok le az irodától, hogy mindennemű feltűnést elkerüljek.
Csendben lépkedek a csípős hideg láthatatlan rengetegében. Nincsenek sokan az utcán, a legtöbben házon belül maradnak, így csak az elsuhanó autók és egyéb járművek törik meg a csendbe burkolózott város egyhangúságát.
Mindez nagyban megkönnyíti a dolgomat - nem kell attól tartanom, hogy valaki kiszúrja a félig a kabátomba süllyesztett kezemet, mellyel a pisztolyt markolom görcsösen. Természetesen csak elrettentés céljából kell, mégis hirtelen úgy érzem, mintha egy amerikai akciófilm fókuszába kerültem volna, és éppen most indulnék a főgonosz megölésére. Megrázom a fejemet. Ebbe még csak belegondolni is borzalmas. Nem hiszem, hogy komolyan tudnék neki ártani, hiszen a bátyám. Ezzel viszont erős ellentétben állnak azok a gondolataim, amik akkor támadnak, ha azon filozofálok, mit csinálok, ha bántotta JungGit.
NamJoon terve tökéletes. Nem véletlen javasolta a fegyvert - mikor annak idején arra a tanfolyamra jártunk, Dae sosem jött velünk. Nem magát a tárgyat kell kihasználnom, hanem a bátyám félelmét azzal szemben. Biztos vagyok benne, hogy a mai napig tart tőle.
Megállok az apró, emelet nélküli épület előtt, és végighordozom tekintetem az ablakain. Mindegyiknél - nyilván nyomós okkal - sötét függöny gondoskodik a kíváncsi szempárok megállításáról, kivéve egynél, azonban itt sem látni be, hiszen semmilyen lámpa nincs felkapcsolva. Azt hiszem, jó helyen járok. Egy utolsó simítás, és mozgásba lendülök.
/YoonGi szemszög/
A kisebb festmények gyorsan elkelnek, a nagyobbakra azonban már kevesebb jelentkező akad - és végül egyik sem vásárol. Jin azzal magyarázza, hogy a nagy méret miatt kevés lakásban illetve házban férnének el. Sötétedéskor meghagyom neki, hogy nyugodtan menjen haza, én még egy óráig fogadom magunknál az érdeklődőket, aztán én is befejezem mára, a szüleim egyébként sem nézik túl jó szemmel a kiürített garázsban megrendezett kirakodóvásárt. Engedélyt is csak azért kaptam, mert díjazzák az ötletet, hogy másképp oldjam meg a díjazásomat...
Már éppen feladnám, mikor egy ismerős alak lép be. A fehér köpenye még rajta van a kabátja alatt, gondolom nemsokkal ezelőtt végzett a munkahelyén.
- Üdvözlöm - hajolok meg meglepetten Jin apukája előtt. Ő komótosan körbenéz, majd elmosolyodik.
- Az összeset elviszem.
- Biztos benne? Szerintem Jin is meg akart szabadulni tőlük, ugye a rossz em...
- A kórházba lesznek.
- Tessék? - pislogok.
- Már régóta ki akartam kérni a fiam véleményét arról, hogyan dobhatnánk fel a falakat anélkül, hogy csicsássá tennénk őket. A fehér liliom motívuma tökéletes erre - von vállat, majd egy köteg pénzt nyújt felém. A tekintetemet látva magyarázni kezd. - Ne aggódj, erre a célra kaptam a vezetőségtől. Biztosan úgy gondolják majd, hogy hasznosan költöttem el.
- Nagyon köszönöm - hálálkodom.
- Ugyan, egyébként is megtiszteltetés, hogy Jin munkái díszítik majd azokat a falakat. Majd elújságolom neki is...
- A munkái sugároznak egyfajta energiát - teszem hozzá. - Biztosan sokaknak megkönnyítik az odabent töltött napokat, legyen szó betegről vagy doktorról.
Mivel nem akarom, hogy neki semmi haszna ne származzon a saját műveiből, este üzenek Jinnek, és áthívom magunkhoz. Félrerakunk pontosan annyit, amennyi elég a hátralevő tanéveim finanszírozására, a maradékot pedig kettéosztjuk - hiába győzködöm, hogy azt már igazán megtarthatná. Míg ő leugrik a közeli 0-24 nyitvatartású kisboltba néhány üveg sojuért, addig én házhoz rendelem a vacsoránkat, természetesen olyan ételekkel, amikről tudom, hogy szereti őket. Már nem is gondolok arra, mi lett volna, ha nyakon csípnek, amint az utolsó munkanapomon ellopom az egyik biztonsági felszerelését.
Az igazat megvallva sosem voltam a szavak embere(zenében mindig is könnyebben fejeztem ki magamat), de ezekben az órákban legalább százszor elmondom neki, hogy mennyire hálás vagyok; ő pedig százegyszer legyint egyet válaszul, a maga összetéveszthetetlen, szerény mosolyával, amit most először látok igazán ragyogni azóta, hogy elveszítette az édesanyját.
/JungGi szemszög/
DaeHyun a mellettem lévő szobában pakolgat valamit, amikor a szándékosan nyitva hagyott bejárati ajtó kicsapódik. Az éppenhogy lehunyt szemeim kipattannak, és a hangok irányába fordulok. Bárki is az, nem leplezi a megérkeztét. Erősen koncentrálva fülelek, hogy minden szót el tudjak csípni.
- TaeHyung - a bátyja nyájas hanghordozással indul meg felé. A léptei gyanúsan nyugodtak. - Épp időben.
- Állj le, Dae. Nem tudom, mit akarsz tőle, de ha velem van dolgod, őt hagyd ki belőle - a hangjára felgyorsul a szívverésem. Ostoba. Most nem engem kéne védened, hanem magadat.
- Nem lehet, öcsi - feleli a megszólított csendesen nevetgélve. - Ő a kulcs az egészhez - a következő pillanatban összerezzenek egy nagy csattanás hatására. Üveg törik, és a fiú félhangosan káromkodni kezd.
Még mindig a szőnyeg közepén fekszem tehetetlenül, amikor belépnek a helyiségbe, elöl a fiatalabbik, majd az őt üldöző testvére.
- Ez nem volt szép, öcsi - az utolsó szót hangsúlyozza. - Csak meg akartalak kínálni egy kis vörösborral. Gondoltam ihatnánk egyet anyára, erre most az egész üveggel azon a szép előszobai szőnyegen végezte.
TaeHyung ignorálja, és rászegezi a kezében szorongatott fegyverét, közben pedig letérdel mellém, folyamatosan a célpontján tartva a tekintetét.
- Nem kellett volna idejönnöd - furcsán idegennek tetszik a saját hangom. Talán azért, mert az egész helyzet abszurditása miatt nehéz elhinnem, hogy mindez a valóságban zajlik le körülöttem. Megijeszt a kötél a kezeim körül, az őrült csillogás a szemeikben, és a pisztoly.
- Nem kellett volna eltűnnöd - vágja rá, a következő pillanatban pedig ismét a bátyjára figyel.
- Minek az, öcsi? - próbál lazának tűnni, de láthatóan remegnek az ujjai. Zsebre vágja a kezeit, majd hátrébb lép. - Mindketten tudjuk, hogy nem mered használni ellenem.
- Azt majd meglátjuk - felel a másik, majd szabad kezével elkezd eloldozni. A gobozás idejére maga mellé fekteti a fegyvert, és gyors munkába kezd.
- Pedig azt hittem, innál velem - ismét témába kerül a csúnyán elpazarolt alkohol. - Azt hittem, anyánk emlékére koccintanál velem.
- Anyánk...emlékére? - az utolsó mozzanat előtt hagyja félbe a kicsomózást, és lassan felemeli a fejét, hogy farkasszemet nézzen az igazsággal. Egyetlen másodperc alatt felfogja, mit is jelent ez. - Nem. Hazudsz. Anya még él.
- Már nem, öcsi - Dae ismét közelít. - Az autóbaleset óta meg voltak számolva a napjai.
- Autóbaleset... Miről beszélsz? Mikor kicsik voltunk, sosem ült autóba. Nem szeret vezetni.
- Nem kell a hülyét tettetned. Bár, ha akarod, elárulhatom a részleteket - újabb lépés. - Attól kezdve tört meg, hogy leléptünk otthonról. Kiderült, hogy apa megcsalta őt, ő pedig végleg el akart szakadni tőle. Engem vitt elsőként, mert tudta, hogy te erősebb vagy, és magadtól is eljönnél. Egy héttel később megpróbált érted menni...
- Hazudsz...
- De a kulcsait elfelejtette magával hozni, és apa gondoskodott róla, hogy minden ajtó zárva legyen. Nem tudott bemenni, csak az ablakon keresztül figyelte, ahogy egyedül ülsz le vacsorázni. Attól kezdve minden héten autóba ült, de többször nem engedte a lelkiismerete a ház közelébe menni. Azt gondolta, meggyűlölted.
- Hazudsz...
- Így tehát sosem maradt el néhány percnél több ideig. Aztán egyszer órákra eltűnt. Fogalmam sem volt, mit tegyek, mígnem érkezett egy hívás az ő telefonjáról. Felvettem. Egy mentős szólt bele. Úton voltak a kórházba... balesetet szenvedett. Később azt mondták, sírva fakadt a kocsiban, és a könnyei elhomályosították a tekintetét, ezért hajthatott neki egy épületnek.
- Hazudsz.
- Maradandó károsodást szenvedett az agya. Többé nem volt képes megkülönböztetni minket. Úgyis mondhatnánk, hogy engem elfelejtett. Folyamatosan úgy hívott, TaeHyung. Egyszer azonban besokalltam, és az arcába vágtam, ki vagyok. Kiabálni kezdett velem, azt követelte, hogy vigyem el hozzád. Aztán köhögni kezdett, ami öklendezésbe torkollt. Dühös voltam rá, ezért otthagytam. Hajnalban értesítettek a haláláról. Azt mondták, az utolsó ellenőrzéskor rengeteget sírt, a következőnél pedig már nem nyitotta ki a szemeit. Feltehetőleg a köhögés és megerőltetés hatására felszakadt valamelyik varrat, és belső vérzés alakult ki. Legalábbis nekem ezt mondták, mikor...
- Hazudsz! - TaeHyung hangja fájdalomtól torzulva szakítja félbe a monológot.
- Bárcsak, öcsi, bárcsak! - már valósággal ordítanak egymással. - De tudod, ha eljöttél volna... ha meglátogattad volna, akkor sosem tér ki a sávból, amiben haladt... - az idősebb néhány pillanatig a plafon felé pislog, majd elvigyorodik. - Valójában nekem mindvégig voltak kulcsaim, de nem akartam, hogy velünk legyél. Ha ott voltál, én mindig csak a második lehettem, annak ellenére, hogy később születtél. Ezért sosem adtam oda őket anyának. De tudod... Mindez már mit sem számít. A lényeg, hogy most itt vagy, és itt van JungGi is.
Ebben a pillanatban sikerül a maradék erőmmel szétfeszítenem a csuklóim köré tekert fogvatartási eszközt. Kihasználva a meglepetés erejét, lerázom magamról, és ülő helyzetbe tornázom magamat.
- Nem szabadulsz, drágaságom.
- Fuss! - szinte egyszerre reagálnak a látottakra, én azonban nem mozdulok.
- Hagyjátok abba - követelem. - Nem tudott róla. Nem tudott róla, mi történt anyukátokkal, szóval... csak hagyjátok abba - a hangomból minden korábbi fáradtság elillan. Szédülök, és haza akarok menni, de sikerül talpra állnom.
A védelmemre érkező fiú idegesen magyarázni kezd arról, hol parkolt és merre menjek, mialatt a fegyvere felé nyúl, de annak csak holt helyét találja.
- Tudod, hogy nem lehet, kedves - DaeHyun elégedetten pislog a ravaszon pihenő ujjára. Taere pillantok, aki láthatóan nem számított erre a mozdulatra. - Már nem az vagyok, aki voltam, öcsi - intézi szavait a fiúhoz, majd lassan felemeli a pisztolyt tartó karját.
TaeHyung elém lép, és hátat fordít a fegyver csövének. Pontosan tudja, mi következik. Rám néz, de hozzá beszél. A lábaim a földbe gyökereznek.
- Még mindig a testvérem vagy - nyugodt. Miért ilyen nyugodt?
- Miattad halt meg, öcsi. Ezt nem bocsáthatom meg.
Mintha egyszerűen beletörődne a válaszba, a legrosszabbra készülve magához húz, és karjait védelmezőn körém vonja, hogy a testével védjen, miközben DaeHyun meghúzza a ravaszt.
2016. október 31., hétfő
42.fejezet - Madness
/JungGi szemszög/
Homályos emlékképeim vannak arról, mi is történt. Először egy sötét furgonban tértem magamhoz, ám ahhoz túl kába voltam, hogy a fejemet megmozdítva kinézzek az ablakon, hogy legalább arról legyen fogalmam, merre vagyok, merre tartok. Másodjára már itt nyitom ki a szemeimet. Az első, amit megpillantok, a hosszú, fehér szálak a szőnyegben, amelynek gusztustalanul puha felületén - hátul szorosan összekötözött csuklókkal - heverek. Furcsa kontrasztot alkothatunk most, hogy a fekete, elegáns ruhámban itt fekszem a közepén. Itt. Na de hol is van ez az itt?
További elmélkedésre nem jut időm, ugyanis a bútortalan helyiség ajtajában felbukkan egy ismerős fej.
- Ugyanolyan kába vagy, mint mikor legutóbb találkoztuk - jegyzi meg gúnyosan, és leguggol mellém egy pohár vízzel.
- Menj innen - felelek halkan, miközben lassanként derengeni kezd a személye. - Menj innen, DaeHyun.
- Szíves örömest - feleli vigyorogva. A szemei mozdulatlan ridegséggel hatolnak a bőröm alá. - De előbb muszáj innod egy kicsit, különben ki fogsz száradni.
A torkomat mardosó szárazság miatt nem ellenkezem, bár megalázónak tartom, hogy ő maga itat meg, a kötelek miatt ugyanis nem tudnék gondoskodni magamról.
- Nem is olyan rossz, ugye? - kérdezi önelégült mosollyal, én pedig összeráncolom a homlokom, miközben nagyot kortyolok.
- Mit tettél be...
Nem tudom befejezni a mondatot, az izmaim elernyednek, a fejem pedig halk koppanással érkezik a puhább felületre.
- Bocsi, drágaság, biztosítanom kell, hogy ne is próbálkozz ficánkolni.
Már besötétedik, mire ismét magamhoz térek. Egy puha, a szőnyeggel megegyező színű takarót terít rám, aztán törökülésben helyet foglal velem szemben. Az ujjaival malmozik, és várakozón tekint rám. Nem látszik másnak, csak egy bűnbánó kisgyereknek, aki most a kedvenc játékát akarja.
- Hol vagyok? - teszem fel az első kérdésemet.
- Egészen közel a házhoz, ahol eddig éltél. De ne aggódj, itt senki sem fog megtalálni - biztosít róla. Gúnyolódik, az irónia csöpög a szavai ajkán.
- Keresni fognak - vágok vissza határozottan.
- Biztos vagy benne? Már eltelt egy nap, és eddig nem sokan dörömböltek az ajtón - szánakozva simít végig a hajamon. Az érintése mentén mintha dér ülne ki a hajszálaimra.
Konok hallgatásba burkolózom. Nem mondta el, hova hurcolt pontosan, tehát én sem fogom neki megadni az örömet, hogy direkt módon beszéljek vele.
- Abban reménykedsz, hogy Tae idejön majd érted, ugye? - fecseg tovább, azt tettetve, hogy észre sem veszi a duzzogásom. A fülemhez hajol, és néhány szót suttog, mielőtt elhagyná a helyiséget. - Képzeld, drágaság, én is pontosan erre számítok.
/TaeHyung szemszög/
Az ablakban ülök, és a fejemet fogom. Kell lennie egy jelnek, valaminek, ami segíthet, csak eddig elkerülte a figyelmemet... Ismét sorra veszem a tegnapi eseményeket.
Miután felfedeztem Giya eltűnését, és értesítettem róla a srácokat - talán a szavaimból áradó őszinte rémület miatt volt, hogy nem is feltételezték a vicc lehetőségét - elindultam, hogy megkeressem BaekHyunt. Jimin látta őt még az előadás előtt, az este folyamán egy furcsa alakkal, nekem pedig vészjósló sejtése támadt.
- Nem láttad JungGit? - kérdezte, mikor a félreeső folyosón összefutottunk. - A vezetőség gratulált nekünk, és csak el szeretném mesélni neki, mennyire tetszett nekik, mert idegesnek lát...
- Te vagy nagyon jól tetteted a hülyét, vagy tényleg ennyire ostoba vagy - a falhoz löktem, és fojtott hangon szegeztem neki a kérdést. - Mit tettél?!
- Miről beszélsz? - hökkent meg, és meg sem próbált moccanni. Sarokba szorítottam.
- Arról, haver, amit a bátyámmal forraltatok ellenünk.
- Az a fickó a bátyád? - a szemöldökei felszaladtak a homlokán. Összerezzent, mikor öklömmel a háta mögötti szekrénybe ütöttem.
- Felesleges tagadnod, egyértelmű, hogy benne voltál - sziszegtem. - Az egész azért volt, mert DaeHyun nem akarta az egész piszkos munkát maga végezni.
- DaeHyun? Azt mondta, MinHo a neve... - gondolkozott el. - Nézd, jött ez a srác, és azt mondta, hogy mondjak el neki mindent rólatok, közvetítsek néhányszor, és cserébe a pénz mellett még el is távolít JungGi közeléből. Tudta, hogy nem bírlak - vont vállat. - Nemrég fizetett ki, aztán elsietett.
- Hazudott - a kijelentésemre láthatóan összezavarodott. Hátrébb léptem, és hátat fordítottam.
- Akkor mi dolga volt veled...veletek? - hirtelen néztem ismét farkasszemet vele.
- Köszi, de eleget tettél már így is. Nem foglak beavatni abba, amibe alapból nem kellett volna beleütni az orrod. Ha bármi baja esik, én esküszöm...- ökölbe szorított kezeim lassan elernyedtek. - Mindegy is. Ha jót akarsz magadnak, örökre hallgatni fogsz arról, hogy valaha is találkoztál azzal az emberrel. A saját érdekedben mondom. Megértetted?
- Meg - mikor készültem magára hagyni még utánam szólt. - Tae! - kelletlenül ránéztem. - Nem tudtam, hogy ki ő, és hogy komolyan ártani akar, mikor elvállaltam a dolgot. Azt hittem, valamilyen múltbéli haragosod, aki majd jól helybenhagy, de ennyi.
- Nem kértem, hogy mentegetőzz - megköszörültem a torkom. - Csak imádkozz, hogy ne legyen rossz vége, mert akkor te is felelős leszel érte.
Összerezzenek, mikor üzenetet kapok az akarva-akaratlanul bűnbeeső osztálytárstól. Azt írja, talált egy cetlit a kapott bankjegyek között, amin egy cím van. Megvan tehát a jel, amelynek követhetem a nyomát. Tisztában vagyok vele, hogy a karmai közé rohannék, ezért várnom kell, legalább holnapig, és bíznom kell abban, hogy addig egy haja szála sem görbülhet a lánynak.
A rendőrséget hívni badarság lenne, biztos vagyok benne, hogy erre is gondolt a cselekvés előtt, és lefizetett pár helyit, akik tartanák a szájukat, és elintéznék, hogy visszájára süljön el az esetleges feljelentésem.
A szobámban járkálok, és minden második lépésnél újabb tervet szövök, a következőben pedig rájövök, hogy nincs használható ötletem. Végül a mobilom képernyőjére meredek, újra és újra átfuttatom a tekintetem a BaekHyun által továbbított címen. Egy furcsa késztetés útján megkeresem a térképen, és összeráncolt homlokkal nézelődöm az ismerős környéken. Percek telnek el, mire ráeszmélek, hogy anya régi irodájában vert tanyát a fogvatartásra. A véletlenek egybeesése lenne, vagy anyának is van köze ahhoz, hogy a bátyám felbukkant?
Ismét az ablakhoz sétálok, és kitekintve rajta azon tűnődöm, mire készülhet JungGival, és mit kéne tennem. Az odalent sétáló emberek ma különösen vidámnak tűnnek. Nem csoda, a karácsony mindenkit egy különös rózsaszín felhő formájában ölel körül és nem enged el egészen az ünnepek végéig. Párokban járnak-kelnek, egymásba karolva hirdetik a világnak:"Ő az enyém, én az övé!" Nem számít, mit hoz a holnap, most csak örülnek, hogy ezt az estét együtt tölthetik valakivel, aki fontos számukra. A tenyerem a hideg üvegre csúsztatom, és megpróbálok elérni valamit a tömegből áradó boldogságból, csak egy kis darabot, csak egy pillanatra. Valakivel, aki fontos számukra...
/DaeHyun szemszög/
Korán keltem őt, bár a gyanúm, miszerint egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, karikás szemeibe nézve azonnal beigazolódik.
- Cseszd meg a reggelidet - feleli indulatosan.
- Hű - pislogok ártatlanul. - Valaki biztosan bal lábbal kelt. Csak viccelek - legyintek. - Nem kelhetsz fel onnan.
- Te tényleg megőrültél - a kijelentésére elsötétül a tekintetem.
- Így van, drágaság. Elmentek otthonról. Milyen testhez illő hasonlat, nem gondolod? - felkacagok a saját keserű poénomon, majd leülök mellé. - Tudod te egyáltalán, mibe őrültem bele?
/Jin szemszög/
- Hinnetek kell nekem. Nem csak úgy eltűnt. Elvitték. Elvitte a bátyám - tárja szét a karját tehetetlenül Tae, és kétségbeesetten végigfuttatja a tekintetét rajtunk.
- Biztos vagy benne, hogy így történt? - kérdezi Nam, és a felé érkező igenlés után határozott kijelentést tesz. - Akkor fegyvert kell szerezned. Kölyökkorunkban együtt voltunk egy gyakorlati tanfolyamon, úgyhogy hasznát is vehetnéd. Anélkül feleslegesen rohannál oda.
- Én meg tudnám oldani - YoonGi hangja a Jimin kezében tartott mobilból érkezik. - Egy ideje már itt dolgozom, a Diamond Seoulban... - NamJoont kivéve mindenki meglepettnek tűnik. - Minden biztonsági őrnél van fegyver, de ha el is tudnék lopni egyet, ide többé nem jöhetek vissza...
- Azonnal fel kéne mondanod, hogy később ne tudjanak számon kérni a lopás gyanúsítottjaként, mert először biztosan az ott dolgozókat vallatnák ki - kapcsol azonnal a rapper társa.
- Mennyire van szükséged arra a munkára? - kérdez rá rögtön Kook.
- Nem a munkára... a pénzre... a tandíjunk miatt - érkezik a szégyenlős válasz a telefonból.
- Azt hiszem, több legyet üthetünk egy csapásra - szólok közbe.
- Mire gondolsz? - pillant rám HoSeok is.
- Egy ideje már gondolkoztam rajta, mit kezdhetnék néhány felesleges munkámmal.
- Néhány?
- Gyertek velem - mivel kivételesen nálam gyülekezünk, könnyűszerrel prezentálhatom a gondolataimat. Követnek a kis szobába, amely eredetileg is a festményeim tárolására volt berendezve, és amelyben szinte most lépni sem lehet... a sok vászontól, amelyen egytől egyig ugyanaz látható: fehér liliom, ezerféle méretben, ezerféle háttérrel, ezerféle kompozícióban.
- Jin... - Kook a vállamra teszi a kezét. - Ezeket miért...?
- Mindenki máshogy gyászol - halványan elmosolyodom. - Amúgy is el akartam adni őket, de inkább valami jó célra költeném a pénzt - tekintetemmel Taet keresem. - Ez bőven elég indok.
- Mit gondoltok, beválhat? - kérdezi YoonGi, miután Jimin átküld neki egy képet a munkákról. - Ezeket biztosan busás áron el tudnánk adni, mielőtt megint be kéne fizetnünk az iskolában, és akkor... De mi van, ha nem sikerül, vagy ha rajtakap valaki, mielőtt kiosonnék?
- Menni fog - biztatja az örök reményforrásunk, HoSeok. - Írd meg a felmondásod azonnal, add le, és kifelé cselezd ki a legmélább őrt.
- Megtennéd? - Tae hangja szinte remeg a hálálkodástól. Egy darabig nem érkezik válasz YoonGi részéről, aztán határozottan, indirekt módon felel a kérdésre.
- Visszahívom Jimint, ha kijöttem az épületből.
/JungGi szemszög/
- Ismerem a családotok történetét - felelem.
- Család... - a szavai közt megvetésre találó szó még visszhangzik egy darabig a négy fal között. - Nem nevezném családnak azt, ahol a legfiatalabb nem is törődik az anyjával, mikor az autóbalesetet szenved és kórházba kerül. Nem a sérülésébe halt bele - rázza meg a fejét, múltba révedő szemei őrülten cikáznak. - A fia hiányába, akit a legjobban szeretett.
- Veled együtt hagyta magára őt és az apátokat...
- Persze, mert úgy gondolta, hogy Tae magától is utánunk jön majd. Az ember a halálos ágyán igencsak őszinte tud lenni...
- Tae ezt nem így tudja. Azt sem tudja, hogy...
- Tae így, Tae úgy. Tudod mit?! Rohadtul nem érdekel, mit hitt és mit nem. Az egyetlen, ami számít, hogy miatta veszítettem el azt, aki nekem a legfontosabb volt. Egyszerű ember vagyok, úgyhogy egyenlítem a számlánkat - ördögi vigyor húzódik az arcán. - És itt jössz a képbe te, JungGi.
- Megbánnád - próbálkozom gyengén.
- Talán. Ez csak akkor fog kiderülni, ha megteszem - biccent. - De tudod, ezért jó, hogy zavaros az elmém. Már nem érdekelnek a következmények, míg lélegzem. Mert ahogy a művészet is csak a sikoltás egyik sajátos, fennkölt formája, az őrület is csak a túlélés érdekében árnyalja be a gondolatokat.
2016. október 15., szombat
41.fejezet - Tell me you won't
/TaeHyung szemszög/
Az előadásra átrendezett teremben maradok, míg szinte minden vendég és fellépő szétszéled a négyzetméterek rengetegén. Ő nem. Leül a zongorához, és a kottáik elrendezése után némán pihenteti tekintetét a hangszeren.
- Csak nem ideges vagy? - a Baeknek kihelyezett helyre huppanok le, abban a másodpercben pedig megjelenik a tulajdonosa is. Egy hosszú pillanatig farkasszemet nézünk, aztán kihátrál az ajtóból. Elmosódva ugyan, de még látom, hogy a mobilját a füléhez emeli.
- Nagyon - ismeri be halvány mosollyal. Mégis, mintha kicsit megkönnyebbülne a jelenlétemtől. Nem kerülik el a figyelmemet a szemei alatt húzódó sötétebb területek.
- Azért tudtál aludni az éjjel?
- Persze - füllenti, miközben igazít a haján. - Csak kicsit sokáig gondolkodtam elalvás előtt.
- Mire gondoltál, ami nem hagyott aludni?
- Semmire.
- Semmire?
- Mindenre.
- Mindenre?
- Rád.
Elmosolyodom, de hosszú percekig nem szólalok meg újra. Mikor az első meghívott feltűnik a nézőtér soraiban, felé fordulok, és komoly hangon folytatom.
- Én is sokat gondolkodtam. Egész éjjel csak kattogtam, és nem tudtam hosszabb ideig lehunyni a szemeimet.
- És mire jutottál?
- Arra, hogy valamiért más vagy. És szeretném, ha az is maradnál.
- Ezt meg hogy érted? - a nézők sorra szivárognak be az ajtón. Ideje mennem. Felállok a székről, és kezeimet lazán zsebre téve lehajolok a szintjére. Egy kicsit megilletődve néz néhány centi távolságból vissza rám, de nem húzódik el.
- Eddig mindenki eltűnt mellőlem, akiről úgy gondoltam, hogy nem tudnám nélkülözni. Szeretném, ha ebben is kivétel lennél.
A szemeivel mosolyog, innen tudom, hogy őszinte a reakciója. Emellett némi tartózkodást is felfedezek a tekintetében. Egy aprócska jégfalat, amely hajszálvékony, de határozott és megtörhetetlennek látszik. Ironikus, hogy pont a megtört emberekben alakul ki ilyesmi.
- Csak mondd, hogy nem fogsz eltűnni úgy, mint ők - kérlelem. A keze enyhén remeg, ajkai pedig válaszra nyílnak.
- Én...
- Bocsi, srácok, de most már tényleg kezdenünk kell - BaekHyun a lehető legrosszabb(számára talán mégis legkedvezőbb) pillanatban szakít félbe minket. Meg sem próbálja leplezni. - Megtennéd, hogy lefáradsz a színpadról? - a szavait felém intézi, én pedig egy gyors puszit hagyok Giya homlokán, mielőtt felegyenesednék, és diadalittas mosollyal el nem sétálnék a nyilvánvalóan vérig sértett fiú közeléből.
/Jimin szemszög/
- SeoHyeon.
- Helyes megállapítás - ironizál, majd haját hátradobja a válla felett, és közelebb lép. - Mindig is okos voltál.
- Mit keresel itt? - figyelmen kívül hagyom a megjegyzését, és minden erőmet összeszedve szóba elegyedem vele.
- Téged - feleli nemes egyszerűséggel. - Mondtam, hogy karácsonykor érkezem - csacsog, majd belémkarol. Megütközve pillantok rá. - Nincsen kísérőd, nem igaz?
- Mit keresel itt? - ismétlem meg a kérdésemet. Nem mozdulok, pedig tudom, hogy ideje lenne megindulnunk.
- Nem is tudom - mereng el egy pillanatra. - Hiányzott Szöul. Japán nem az én világom, ezért végül otthagytam azt az iskolát. Nem messze innen van innen dolgom... de ezt nem itt kéne megbeszélnünk, nem igaz? - a világoskék estélyi, amit visel, kihangsúlyozza a mérnöki precizitással sem bírálható vonásait.
- Mire gondolsz?
- Fázom - vallja be nevetve. - Emellett pedig...jól esne egy jó meleg kávé.
A hideg játékos csipkelődéssel mar a bőrömbe minden lépésnél, pedig csak a kézfejeim maradtak fedetlenül. SeoHyeonra pillantok, majd a kabátomat lazán levéve a vállára terítem azt.
- Szép tetoválás - jegyzem meg a ruhában is jól látható, lapockán olvasható feliratra célozva.
- Köszönöm - mosolyodik el. Innentől kezdve a kávézóig vezető úton végig az előttünk elterülő járdát nézi.
- Köszönöm - a pincér perceken belül kihozza a rendelt forró italokat.
- Mesélj kicsit. Mit csináltál, mióta nem találkoztunk? - kérdezi az első korty után, és játszani kezd az egyik tincsével. Van, ami nem változik.
- Még mindig táncolok. Ez az életem, ezzel akarok foglalkozni.
- Határozottnak tűnsz - mereng el.
- Az vagyok.
- Mindig is az voltál - emlékeztet.
- És te? Mivel szeretnél foglalkozni?
- Önzőnek tűnhet, de magammal. Szeretném a saját utamat járni.
- Értem - biccentek, bár zavaros az összkép.
- Egyébként... a barátod monogramja? - érdeklődöm leplezett kíváncsisággal.
- Mire gondolsz?
- Egy S és egy a. A tetoválásod. Csak két betű.
Nem tudom eldönteni, hogy a mosolya, vagy a kávém keserűbb.
- Az csak egy jelkép. Az S engem jelöl. S, mint SeoHyeon. És láthatóan nagyobb, mint az a.
- Akkor a, mint...
- Anorexia.
Köhögni kezdek, torkomon akad a koffein forrása és a szó is.
- Ano...
- Az itthon töltött utolsó éveim egyik nyarán a szüleim elvittek egy profi fotóshoz. Mindig is szerettem volna modellkedni, így nagyon hálás voltam. A fotós azonban egyet sem kattintott a gépével. Csak megrázta a fejét. Később hallottam, ahogy anyáéknak azt mondja, nem elég vékony. - beleszürcsöl az italába, és kis szünet után folytatja. - Ott és akkor bekattant valami. Anyáéknak mondaniuk sem kellett, magamtól kezdtem kevesebbet enni. A tükör előtt állva egy groteszk, pufók alakot láttam visszaköszönni. A legrosszabb az volt, hogy kihatott a személyiségemre is. Magam körül mindenkit jobbnak láttam magamnál, ezért egy hamisnak vélt képet üldözve mindenkit megbántottam. Olyan embereket neveztem túlsúlyosnak, akiknek a legjobb testi adottságaik voltak. Utálatossá váltam.
Elhallgat, én pedig hosszú másodpercekig emésztem a szavait.
- Nem vagy rossz ember - közlöm egyszerűen. Nem tudhatja meg, mit okoztak a szavai, ha egyszer nem gondolta őket komolyan...pontosabban szólva nem volt önmaga, mikor kiejtette őket az ajkain. Az ilyen betegségek fekete lepellel takarják a lelket az igazi személyiség és a valós gondolatok elnyomása érdekében.
- Akkor az voltam - sóhajt. - Szerencsére a szüleim hamar rájöttek, és mindenben segítettek. Nem erőltették tovább a modellkedést, miután először kórházba kerültem. Vészesen sovány voltam - ismét hatásszünetet tart. - De gondolom mindez nem idegen számodra.
- Mire célzol? - vonom fel a szemöldököm.
- HoSeok írt egy üzenetet, mikor téged bevittek...Őszintén sajnálom.
- Nincs miért bocsánatot kérned. Nem voltál tudatában. Én sem voltam - nevetek fel zavartan.
- Valójában részben ezért repültem haza. Csupán néhány hetet töltök itthon, de nem voltam képes elindulni, mielőtt megbocsátanál.
- Elindulni?
- Utazni fogok - jelenti be ismét éledező mosollyal. - Rengeteg középiskolai felkérést kaptam már. Fiatalabb. vagy velünk egyidős diákoknak tartok előadásokat az anorexiáról, arról, mi válthatja ki, milyen átélni, és mi van utána. Dél - Korában aggasztóan gyakori betegség, és én szeretnék tenni ellene, ennek az első lépése pedig a szemtől szemben történő beszélgetés. Én már kilábaltam belőle, tudom, hogy több vagyok, mint az, ami belülről emésztett - ezt jelképezi a két betű látványos méretbeli különbsége is. Most rajtam a sor, hogy másokon segítsek. Közben magántanulói státuszt is szereztem, úgyhogy ezzel sem lesz gond.
- Ez igazán... csodálatra méltó - nyögöm ki. Nem találom a megfelelő szavakat.
- Törleszteni szeretnék a Sorsnak azért, amit akkor tettem. Szeretném, hogy a rossz és a jó ismét egyensúlyba kerüljön. Közben írni és fotózni fogok - egy kis névjegykártyát tol elém, rajta a nevével, telefonszámával, és egy honlapcímmel. - Ha esetleg érdekel, itt mindent megtalálsz.
- Vigyázz magadra - kérdem, miközben a zsebembe süllyesztem a kártyáját. - Remélem találkozunk még.
- Én is - biccent, miközben az üres bögréjét letéve feláll, a kabátomat pedig rám teríti. Odakint egy parkoló, üres taxit figyel.
- Máris mész? - kérdezem meglepetten.
- Mennem kell - néhány lépés után megtorpan és visszafordul. - Ha ez az egész lecseng, újra írok majd. Kávézzunk itt akkor újra, Park Jimin.
Sokáig ülök még a kihűlt innivalóm felett. Mindent összevetve tudhattam volna. Tudhattam volna, hogy nem mondana ilyet, hiszen nem véletlenül, és nem a külső - már akkor is kifogástalan - megjelenése miatt szerettem belé. De mindez már a múlt. Rajtam múlik, hogy a jövőmben szerepel e majd.
Körülbelül másfél órával később az idevezető úton ballagok vissza. Az előadásnak már bizonyára vége. Elmélázva rugdosok egy kavicsot, mikor megpillantok egy ismerős arcot, egy másik alak társaságában. A sötétben csak az egyikőjüket tudom kivenni.
- Szia, BaekHyun - intek neki. Nem reagál a megszólításra rögtön, de végül egy gyors intés mellett sietősen odébbáll, a feketébe burkolózott társasága pedig a másik irányba indul meg.
Elhallgat, én pedig hosszú másodpercekig emésztem a szavait.
- Nem vagy rossz ember - közlöm egyszerűen. Nem tudhatja meg, mit okoztak a szavai, ha egyszer nem gondolta őket komolyan...pontosabban szólva nem volt önmaga, mikor kiejtette őket az ajkain. Az ilyen betegségek fekete lepellel takarják a lelket az igazi személyiség és a valós gondolatok elnyomása érdekében.
- Akkor az voltam - sóhajt. - Szerencsére a szüleim hamar rájöttek, és mindenben segítettek. Nem erőltették tovább a modellkedést, miután először kórházba kerültem. Vészesen sovány voltam - ismét hatásszünetet tart. - De gondolom mindez nem idegen számodra.
- Mire célzol? - vonom fel a szemöldököm.
- HoSeok írt egy üzenetet, mikor téged bevittek...Őszintén sajnálom.
- Nincs miért bocsánatot kérned. Nem voltál tudatában. Én sem voltam - nevetek fel zavartan.
- Valójában részben ezért repültem haza. Csupán néhány hetet töltök itthon, de nem voltam képes elindulni, mielőtt megbocsátanál.
- Elindulni?
- Utazni fogok - jelenti be ismét éledező mosollyal. - Rengeteg középiskolai felkérést kaptam már. Fiatalabb. vagy velünk egyidős diákoknak tartok előadásokat az anorexiáról, arról, mi válthatja ki, milyen átélni, és mi van utána. Dél - Korában aggasztóan gyakori betegség, és én szeretnék tenni ellene, ennek az első lépése pedig a szemtől szemben történő beszélgetés. Én már kilábaltam belőle, tudom, hogy több vagyok, mint az, ami belülről emésztett - ezt jelképezi a két betű látványos méretbeli különbsége is. Most rajtam a sor, hogy másokon segítsek. Közben magántanulói státuszt is szereztem, úgyhogy ezzel sem lesz gond.
- Ez igazán... csodálatra méltó - nyögöm ki. Nem találom a megfelelő szavakat.
- Törleszteni szeretnék a Sorsnak azért, amit akkor tettem. Szeretném, hogy a rossz és a jó ismét egyensúlyba kerüljön. Közben írni és fotózni fogok - egy kis névjegykártyát tol elém, rajta a nevével, telefonszámával, és egy honlapcímmel. - Ha esetleg érdekel, itt mindent megtalálsz.
- Vigyázz magadra - kérdem, miközben a zsebembe süllyesztem a kártyáját. - Remélem találkozunk még.
- Én is - biccent, miközben az üres bögréjét letéve feláll, a kabátomat pedig rám teríti. Odakint egy parkoló, üres taxit figyel.
- Máris mész? - kérdezem meglepetten.
- Mennem kell - néhány lépés után megtorpan és visszafordul. - Ha ez az egész lecseng, újra írok majd. Kávézzunk itt akkor újra, Park Jimin.
Sokáig ülök még a kihűlt innivalóm felett. Mindent összevetve tudhattam volna. Tudhattam volna, hogy nem mondana ilyet, hiszen nem véletlenül, és nem a külső - már akkor is kifogástalan - megjelenése miatt szerettem belé. De mindez már a múlt. Rajtam múlik, hogy a jövőmben szerepel e majd.
Körülbelül másfél órával később az idevezető úton ballagok vissza. Az előadásnak már bizonyára vége. Elmélázva rugdosok egy kavicsot, mikor megpillantok egy ismerős arcot, egy másik alak társaságában. A sötétben csak az egyikőjüket tudom kivenni.
- Szia, BaekHyun - intek neki. Nem reagál a megszólításra rögtön, de végül egy gyors intés mellett sietősen odébbáll, a feketébe burkolózott társasága pedig a másik irányba indul meg.
/JungGi szemszög/
Baekkel épp olyan pontossággal játszunk, mint mindig. A közönség állva tapsol nekünk. Talán fel sem tűnik nekik, hogy máshol járok. Pontosan valahol a néhány perccel ezelőtti, Taetől elhangzott mondatok között kutakodok, de nem lelek magyarázatra. Nem tudom, hogyan kéne kezelnem. Kérés? Feszültségoldás? Karácsonyi átszellemülés? Vallomás?
Szándékosan nem keresem meg a szememmel, pedig jól tudom, hogy hol ül, a srácokkal egyetemben. Egyszer pillantok csak arra. Meglepődve veszem észre, hogy Jimin helye üresen marad az egész rendezvény idejére.
Az igazgató karácsonyi jókívánságait követően lezárja az estélyt, én pedig a kottákkal a kezemben egyből elhagyom a helyet. A tetőtérre indulok, hogy átgondolhassam a dolgokat, hogy levegőhöz jussak, hogy rendbe tegyem a gondolataim. Egyenlőre minden zavaros.
Sok, de legalábbis eseménydús idő telt el, mióta vele álltam itt. Attól tartottam, le fog ugrani, legszívesebben a saját kezeimmel húztam volna vissza - ehelyett végül a szavaimat használtam erre, amelyek szerencsére elégnek bizonyultak. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha...
Hirtelen halványodik el a világ. Az arcom elé kerülő fekete anyag - ezek szerint - altatóval átitatott. Egy sikertelen sikollyal és néhány másodperccel később már azt sem tudom, kinek a karját érzem a gerincemnél, mielőtt elgyengülnének az izmaim, és lehunynám a szemeim. Az öntudatlanság előtti utolsó gondolatom mégsem erről szól. Csupán egy név. Egy név, ami önmagában is jelentéssel bír számomra. TaeHyung.
Baekkel épp olyan pontossággal játszunk, mint mindig. A közönség állva tapsol nekünk. Talán fel sem tűnik nekik, hogy máshol járok. Pontosan valahol a néhány perccel ezelőtti, Taetől elhangzott mondatok között kutakodok, de nem lelek magyarázatra. Nem tudom, hogyan kéne kezelnem. Kérés? Feszültségoldás? Karácsonyi átszellemülés? Vallomás?
Szándékosan nem keresem meg a szememmel, pedig jól tudom, hogy hol ül, a srácokkal egyetemben. Egyszer pillantok csak arra. Meglepődve veszem észre, hogy Jimin helye üresen marad az egész rendezvény idejére.
Az igazgató karácsonyi jókívánságait követően lezárja az estélyt, én pedig a kottákkal a kezemben egyből elhagyom a helyet. A tetőtérre indulok, hogy átgondolhassam a dolgokat, hogy levegőhöz jussak, hogy rendbe tegyem a gondolataim. Egyenlőre minden zavaros.
Hirtelen halványodik el a világ. Az arcom elé kerülő fekete anyag - ezek szerint - altatóval átitatott. Egy sikertelen sikollyal és néhány másodperccel később már azt sem tudom, kinek a karját érzem a gerincemnél, mielőtt elgyengülnének az izmaim, és lehunynám a szemeim. Az öntudatlanság előtti utolsó gondolatom mégsem erről szól. Csupán egy név. Egy név, ami önmagában is jelentéssel bír számomra. TaeHyung.
/TaeHyung szemszög/
A fiúk feltartanak még egy darabig, pedig rögtön feltűnik, hogy Giya lelépett, és némi gondolkodás után arra is rájövök, merre mehetett. Én is oda szöknék a helyében. Túl egyértelmű lettem volna? Mármint...
Áhh, mindegy.
Az üres tetőtéren állva azonban elbizonytalanodom. Talán mégsem idejött. BaekHyunnal lenne? Belegondolva őt sem láttam egy ideje. Sarkon fordulok, és bosszankodva indulok vissza. Egy pillanattal később ledermedek, mikor realizálom, hogy valamire ráléptem. Lassan emelem fel a lapokat. Nem lehetnek itt régóta, ha még nem fújta őket távolabb egy erre kószáló, jeges fuvallat. Rossz előérzetem van, és kezdek fázni, de igazán csak akkor fagy meg a vérem, mikor a kották rendezett hangjegyeiben felismerem JungGi kézírását.
Áhh, mindegy.
Az üres tetőtéren állva azonban elbizonytalanodom. Talán mégsem idejött. BaekHyunnal lenne? Belegondolva őt sem láttam egy ideje. Sarkon fordulok, és bosszankodva indulok vissza. Egy pillanattal később ledermedek, mikor realizálom, hogy valamire ráléptem. Lassan emelem fel a lapokat. Nem lehetnek itt régóta, ha még nem fújta őket távolabb egy erre kószáló, jeges fuvallat. Rossz előérzetem van, és kezdek fázni, de igazán csak akkor fagy meg a vérem, mikor a kották rendezett hangjegyeiben felismerem JungGi kézírását.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)