30.fejezet - Memories

/TaeHyung szemszög/

 - Aznap délután, az iskolából hazaérve hallottam, ahogy apáék arról beszéltek, hogy kié maradjon a ház. Akkor még nem tudtam ez mit jelent, azt hittem, a bátyám és köztem döntenek a távoli jövőre nézve, mikor ők már nem lesznek - ismét szünetet tartok, lázasan kutakodom az emlékeim között. Szinte nem is vagyok tudatában JungGi jelenlétének, mindössze hangosan kimondom - így megtörténtté nyilvánítva - amit a hétvégén felelevenítettem. - Tudtam, hogy ilyen esetben a bátyámé az öröklési jog, meg amúgy is, ő mindenben tökéletesen teljesített. Olyan akartam lenni, mint ő, még el is határoztam, hogy megígértetem vele, hogy vele élhetek majd itt, hogy mindig példát tudjak venni róla, ha nehézségbe ütközöm. Tipikus gyermeki gondolat, de akkor valósnak tűnt. Persze nem így lett - lecsúszom az egyik fal mentén, és a szemköztit kezdem bámulni. Halványan érzékelem, hogy Giya leül mellém. - Anya ugyanúgy viselkedett, mint mindig, lámpaoltás után benyitott megnézni, hogy biztosan alszom e már. Minden este eljátszottam az álmodót, ő pedig eljátszotta, hogy elhiszi - mosolygok, pedig a kedves emlék keserűen ér véget. - Mikor felébredtem, az egész emelet kongott az ürességtől. Odalent apa éppen reggelit készített, ahogy minden szombaton tette - nem tudom, mennyit ért meg az egészből, de könnyebb közvetett módon elmondani, mi történt. - Két főre terített... - teszem hozzá az egésznek lényeget adva. Máshogy nem megy. "Szóval aznap este anya és a bátyám leléptek. Ezért nem merem lehunyni a szemeimet éjjelente, mert minden eltűnhet, ami fontos számomra. Ja, és ezért cseréltettem zárat, mikor DaeHyun nemrég itt járt. Előtte csak egyszer, tavaly, tök véletlenül akadtunk össze az utcán. Szó nélkül elment mellettem. Egyébként nem ismertem volna fel, csak az engem vizslató szemeiről tudtam biztosra beazonosítani. A szempárról, amelyben a szelíd, melegséget árasztó lángok dühös tűzzé fajultak. Aztán meggyőztem magam, hogy tévedtem, és el is felejtettem az egészet, egészen a legutóbbi felbukkanásáig, amikor is megijedtem és azonnali óvintézkedést tettem. Ó, és apám is lelépett. Két éve csak készpénz formájában ad hírt magáról. Az indok annyi, hogy máshol van dolga. Persze megértem. Én is itt hagynám magamat, ha tehetném. És tudod mit? Meg is fogom tenni."  Abszurd lenne mindezt elhadarni, és tényszerűen az arcába vágni a múltamat.

 - És azok az altatók anyukádék eltűnése óta kellenek - biccent, majd az alsó ajkát enyhén beharapva folytatja. - Biztosan nehéz volt... nehéz lehet neked.

Elképedve bámulok rá. Mi? Nem, nem ezért mondtam el mindezt, hogy aztán együttérző legyen, vagyis... arra nem tudom, hogyan kell reagálni. Csak nem akartam válaszok nélkül itthagyni, mert annál többet érdemel. Így talán megérti majd a döntésemet.

 - Hozzászoktam - vonok vállat végül.

 - Ahhoz nem lehet, hogy egyedül vagy - vágja rá halkan.

 - Miből gondolod?

 - Csak tudom. És te is tudod - zárja rövidre a témát. Malmozni kezd az ujjaival, miközben felteszi a következő kérdését. - Miért írtad meg akkor a darabot?

 - Mondtam: segíteni akartam.

 - De miért?

 - Nem is tudom - zavartan a hajamba túrok. - Meg akartam írni neked, ezért megírtam. Legalább csináltam valami jót is, és amúgy is a fejemben motoszkált egy ideje az a dallam - mosolyodom el.

 - Értem - feltápászkodik, és járkálni kezd előttem, én pedig minden egyes lépését figyelemmel kísérem. Nem tudom, mennyi idő telik el így, csak azt érzékelem, ahogy besötétedik.
 - Haza kéne menned - végül én töröm meg a csendet, és azt hiszem, elég ideje volt rá, hogy feldolgozza a hallottakat. - Holnap fáradt leszel így...Elviszlek.

/JungKook szemszög/
MinRinéktől szerencsére nem lakom olyan messze, így sötétedés után is biztos léptekkel indulok haza, a kabátzsebemben pedig ott lapul Nam gyújtója. Az éjszakai Szöul bizonyos tekintetben sokkal élénkebb, és ez hétköznap ellenére ma sincs másképp. Néhány perc elteltével úgy döntök, hogy az út lerövidítése érdekében lecsalok egy részt, így befordulok egy elhagyatott utcába, amelyet tudtommal leginkább munkagépek tárolására szolgáló raktárhelységek tarkítanak, és gyorsítok a tempómon.

Az erős lökés hirtelen ér, én pedig hangosan, háttal ütközöm neki a legközelebbi fal felületének. A gerincem után a fejem szenvedi el a második legnagyobb csattanást, reagálni sem tudok igazán, mikor a rejtélyes támadó ismét megragad, és ráadásképp a szemközti felülethez is odavág.
Felszisszenek, érzem, ahogy a hátamon az első csapással keletkezett seb tovább terjed, és valami forró szivárog belőle.
 - Nem felejtetted el, igaz? - biztos vagyok benne, hogy a hang a fickóhoz tartozik.
 - Nem tudom, miről beszélsz - nyögöm, és a hűvös betonra roskadok.
 - Akkor eszedbe juttatom - ismét közelebb lép, de az arcát nem tudom kivenni, csak egy sötét sziluett rajzolódik ki előttem. Megragadja a torkomat és kicsit maga felé húzza. - A kibaszott tűzről beszélek, amit unalmadban okoztál - sziszegi gyűlölettel.
 - Ki vagy te? - a szorítása miatt alig hallatszik, amit mondok, ő mégis meghallja, és a látszat alapján ez csak még jobban dühíti.
 - Még most sincs meg? Pedig biztosan olvastad a cikket a kis művedről, elég sok helyen leközölték...és volt benne szó egy lányról is - elvigyorodik, amint kikerekednek a szemeim. - Mostmár kapizsgálod, igaz? A szomszéd lányról beszélek, aki épp a kertben volt, és aki miattad halt meg.
 - Ba-baleset volt - suttogom.
 - Az, hogy az égő törmelék pont rá esett, talán - biccent. - De ha te eleve nem követed el a kis tervedet, akkor még élne a húgom - ijesztő, hogy egy őrült ordítás helyett fojtott hangon fecseg.
 - Mit akarsz tőlem? - kérdezem egy kis idő elteltével, ő pedig elgondolkozik egy pillanatra.
 - Bosszút.
 - Miért...miért pont most?
 - Mert most elég boldog vagy ahhoz, hogy megérje elvenni - vigyorog, aztán hirtelen felegyenesedik, és elenged. Pár pillanatig még a sötétbe mered, aztán futásnak ered, és eltűnik.

 YoonGi a semmiből bukkan fel. A támadóm feltehetőleg az ő érkeztétől tartott, amiért menekülőre fogta.
 - Haver - amint megpillant, felém siet, és felsegít a földről. Próbálok nem savanyú képet vágni a hátam miatt. - Mi a franc történt?
 - Csak egy rohadt tolvaj - füllentem. - Nem akartam odaadni a tárcámat, és kicsit helyben hagyott - nevetek.
 - Azért megvagy?
 - Persze - biztosítom. - De te mit keresel itt?
 - Én? Épp erre jártam. Egy boltban  - teszi hozzá hirtelen, én pedig értetlenül pillantok az üres kezeire. - Nem találtam meg, amit kerestem - magyarázza.
 - Értem - vonok vállat végül. - Azt hiszem, most inkább hazamegyek.
 - Kerüld a rablókat - vigyorodik el.
 - Te nem jössz?
 - Még megnézek egy másik üzletet is, hátha ott lesz.
 - Aha...Hát, akkor sok szerencsét - lepacsizunk, ő gyorsan tovább indul, én pedig a vele ellentétes irányba.


Hazaérve észrevétlenül szökök fel az emeletre, elkerülve minden kíváncsiskodó szemet. A folyosón aztán villanyt kapcsolok, és a szobámnál, az ajtófélfában megkapaszkodva gondolom végig a történteket.

Ha bosszút akar, nem fog megelégedni ennyivel. Miattam veszített el valakit, aki a világot jelenthette neki. A belém hasító felismerés arra késztet, hogy a szobámba rohanva felhívjam Riniet, akinek vagy ezerszer meg kell győznie róla, hogy minden oké, mielőtt tényleg elhinném neki.
 - Miért vagy ilyen ideges? - a nevetése még mobilon keresztül is nyugtatólag hat rám.
 - Semmi, csak... tudni akartam, hogy jól vagy e - felelem végül, és az elköszönést követően megszakítom a hívást.
A következő utam a fürdőbe vezet, ahol a véres pólómat a szennyes helyett a kukába hajítom - nem akarom tudni, anya mit gondolna mosáskor - aztán a zuhany alatt, a még mindig sajgó nyakamat masszírozva folytatom az elmélkedést, a lelki szemem előtt ott lebeg a sor: "egy halálos áldozatot követelt a tegnapi, elektromos eredetű tűzvész".
Mostantól muszáj lesz odafigyelnem mindenre, ami körülöttünk zajlik. Ha megtudja a valódi boldogságom forrását, akkor őt fogja eszközként használni a bosszújához, azt pedig nem fogom hagyni neki.

/TaeHyung szemszög/

A kocsiban a fűtésnek köszönhetően kellemes meleg uralkodik; nem csoda, hogy JungGi bő ötpercen belül, oldalra billentett fejjel elbóbiskol. Aranyos így.
A parkolást követően sem ébred fel, én pedig nem akarom megzavarni, így jobb ötlet híján megkerülöm a kocsit, és az anyós ülés ajtaját kinyitva kiveszem a táskáját. A kulcsát a zsebembe süllyesztem majd a táskát a fél vállamra kapom; végül a lehető legóvatosabban a karjaimba veszem, és könnyedén ellépkedek vele a bejáratig.
 A házban félhomály uralkodik, így kell hozzá néhány másodperc, hogy észrevegyem a nesztelenül közeledő Yunt.
 - Csssss - csitítom le egy félmosollyal a nyávogásra készülő szőrcsomót. - Ne ébreszd fel.
 A lépcső a legrizikósabb rész, de az emeletre érve ismét biztos lépésekkel cipelem a könnyű terhemet. A könyökömmel lenyomom a kilincset, és a hátammal tárom ki az ajtót, majd az utcai lámpa, valamint a Hold beszűrődő fénye segítségével elcsoszogok vele az ágyig, és a puha felületre helyezem. A kulcsot a lehető leghalkabban teszem az asztalára a táskájával együtt, aztán visszafordulok hozzá, hogy hirtelen felindulásból betakarjam.
Elég már. Egy darabig csak csendben nézem, ahogy alszik, és azon gondolkozom, mi lesz ezután, így, hogy választ kapott;bár gondolom semmi. Én eltűnök, ő pedig angolon padtárs nélkül fogja befejezni az évet. Felsóhajtok. Nem értem, most miért szomorít el ez, mikor már rég beletörődtem.
Végül sarkon fordulok, és megindulok kifelé, de az első lépésemet megelőzve egy apró kéz kapja el az enyémet. A vállam fölött pillantok vissza JungGira, aki résnyire nyílt szemeivel figyel, és félálomban szólal meg.
 - Egyszer majd azt is elmondod, miért akartál leugrani?

29.fejezet - Word for word

/Jin szemszög/

A fehér csokor eltűnik a kezeim közül a látogatás alkalmával, az érzet marad. Legalább anya sírja díszesebb a szokásosnál. A visszafele úton végig azon agyalok, mivel foglalhatnám le magam. A válasz azonban már egyértelmű számomra, mikor leszállok a metróról, és kis séta után a borongós tekintetű NamJoonnal találom szembe magamat.

- Látom nem csak nekem van elegem máris a napból - motyogja, miközben köszönésképpen lepacsizunk.

- Lassan dél - pillantok a karórámra. - Pontosan tizenkettővel több óra telt el a mai napból, mint amennyihez kedvem van.

- Átérzem - aprót biccent. Nem vagyok benne biztos, de talán tudja, merre jártam, és milyen okból. Jó a memóriája, és nem lenne rá jellemző, hogy nem tart számon egy ilyen dátumot. Gondolom, csak szolid szeretne lenni, ezért nem hozza fel. Egy darabig csendben vizslatom, amit illetlenség indoklás nélkül hagyni; szóval ahogy tovább lépkedünk egymás mellett, felé fordulva kertelés nélkül kérdezek rá.

 - Nincs nálad egy szál?

Percekkel később már nagyon rosszul érzem magamat, amiért erre kértem, annak ellenére, amit Kooknak ígért, most mégsem fordulhattam máshoz, és azt hiszem, számolnom kellett volna vele, hogy ő is szívni fog. Csendben kóválygunk az utcákon, és közös erővel ürítjük ki a dobozt, szálanként, nem is kapkodva, de szilárd elhatározással. Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége van erre.
 - Nem mondtad, miért van rossz napod - vetem fel hirtelen megtörve a csendet.
 - Nem fontos - ránt egyet a vállán. - Csak a szokásos. Hazugság, titkolózás, és persze a kihagyhatatlan hátba szúrás. Csak ezúttal nem számítottam rá... - közli tömören - a nevesítést messziről kerüli - aztán hosszasan ajkai között tartja a szálat.
 - Mi lesz az ígéreteddel?
 - Mi lenne?
 - Megszegted.
 - Meg.
 - Elmondod majd neki?
 - El.
 - És nem félsz tőle, hogy dühös lesz?
 - Nem.
 - Hogyhogy?
 - Mert tudom, hogy az lesz.
 - Honnan?
 - Én is az lennék.
 Aprót biccentek, aztán hallgatásba burkolózok. Körülöttünk fokozatosan megnyúlt árnyékok, és a füst, amely szelíden tekereg felfelé, majd belesimul a levegő áttetsző szövetébe.



/NamJoon szemszög/
Azt hiszem, Kook gyanítja a hívásom okát, legalábbis a tekintete ezt tükrözi, mikor az engedélyt megkapva beállítok hozzájuk. A ház üres, rajtunk kívül senki nem tartózkodik otthon, ezért amint a nappaliba invitál, megköszörülöm a torkomat.
 - Tegnap...
 - Cigiztél - segít ki az egyértelmű közlendőmmel.
 - Tudsz róla? - kerekednek ki a szemeim.
 - Amint beléptél, megéreztem rajtad - válaszol egy félmosollyal.
 - Kiabálj már vagy valami - nevetek fel kínosan. - Így nem érzem elég rosszul magam.
 - Ugyan - ránt egyet a vállán. - Számolni kell a visszaesésekkel. Én sem vagyok még túl a fóbiámon. Nagyon nem - beletúr a hajába.
 - Van egy ötletem - pattanok fel a kanapé puha felületéről hirtelen. A zsebemből előhúzom a keresett tárgyat, majd kettőnk közé tartom, a szemünk magasságában.
 - Mihez kezdesz a kedvenc gyújtóddal? - vonja fel az egyik szemöldökét, és bár nem húzódik el, látom rajta a bizonytalanságot.
 - Én semmit - csettintek a nyelvemmel. - Te viszont használhatnád - vetem fel. - Persze nem dohányzásra... de ha képes leszel ezt itt megnyomni... - sietősen kikapja a kezemből, mielőtt lángot lobbanthatnék vele.
 - Felgyújtottam ezt a helyet - suttogja. - Nem akarom megismételni.
 - Tudom - nyugtatom meg azonnal. - Azonban ebből tudhatod majd, hogy mikor léptél túl. Ha nem rettegsz többé ettől - bökök a kis fém tárgyra. - Akkor megoldottad a dolgot.
 - Nem hiszem, hogy sikerülhet - vallja be.
 - Nem kell elhinned - hátat fordítok, és az ajtó felé indulok, a küszöbnél megtorpanva, hogy a vállam fölött hátrapillantva fejezzem be a mondandómat. - Csak csináld. Tudni fogod, amikor készen állsz.

Megkönnyebbülten hagyom el a házat. Tudom, hogy nem voltam becsületes, de távolról sem szerepelt a terveim között, hogy visszaszokjak. Nem. Annál nagyobb az akaraterőm, és örülök, hogy ebben JungKook is bízik. Azt is tudom, hogy az ő "ígéretéhez" idő kell, egyik pillanatról a másikra még senki sem gyógyult ki egy fóbiából, és talán erőltetnie sem kell. A hétköznapi helyzetek miatt egyébként sem tudja elkerülni a tűz közelségét, ráadásul főzni is szeretne megtanulni... Azt hiszem, jól tettem, hogy elrakattam vele a gyújtómat. Bármikor tesztelheti vele, hol tart a folyamatban.
A Jinnel közösen kiürített dobozt a legközelebbi kukába hajítom az utcában, és üres zsebekkel indulok haza. Pontosan tudom, miért kellett a mindig nyugodt srácnak most ez. Az évfordulók akkor lehetnek a legkeserűbbek, mikor egy szerettünk halálát idézik. Kár, hogy csak ennyit tehettem érte, de azt hiszem, ennek is hasznát vette.



/JungGi szemszög/
Egész hétvégén alig tudom lehunyni a szemeimet anélkül, hogy őt látnám magam előtt. Túl sokat gondolok rá, ez lehet a probléma. De hallani akarom a magyarázatot. Mindenre, szóról szóra.
Hétfő reggel sápadtan, és a szokásosnál jóval korábban hagyom el a házat.
Próbálom kizárni a tényezőt, miszerint valaki tekintetét érzem a hátamon, mintha leplezetlenül bámulna. Egy alkalommal hátra is fordulok, de nem látok senkit a közelemben. Csak a kialvatlanság teszi.
Körülbelül két sarok után pillantom meg Taet, aki egy villanyoszlopnak támasztotta a hátát, úgy pislog az órájára. Ha akarnám, se tudnám kikerülni, így egyenesen felé sétálok.
 - Mire készülsz? - érdeklődöm, és próbálom elkapni a tekintetét.
 - Válaszokra - jelenti ki az ajkát beharapva, és ezúttal egyikőnk sem kapja el a szemét a másikról. - Válaszokra van szükséged, nem igaz? - bólintok, ő elrugaszkodik az oszloptól, és megtesz néhány lépést az iskola irányába. - Ma megkapod őket.
 - Komolyan? - szalad ki a számon a meglepettség.
 - Megpróbáltam felkészülni - magyarázza, és kivételesen úgy érzem, teljesen őszintén.
 - Akkor kérdezhetek?
 - Iskola után - biccent. - Azt hiszem, ott tudnám elmagyarázni legjobban, ahol az egész kezdődött - keserűen elmosolyodik. - Otthon.



/YoonGi szemszög/
Furcsállom, hogy a nap folyamán körülbelül két szót tudok csak váltani Nammal, annak ellenére, hogy a legtöbb órán egymás mellett ülünk, és az a kettő is kimerül egy lecsittegésben, mikor az egyik szigorúbb tanár órája alatt próbálok szóba elegyedni vele.
 - Mi bajod van? - a szekrényeink előtt állunk, ő pedig a kelleténél kicsit hangosabban zárja be a sajátját, majd önmagát süketnek tettetve lépdel vissza a többiekhez. Értetlenül pislogok utána, aztán követem. Ha nem beszél, nem tudok segíteni, ezt ő is tudhatná már.



/JungGi szemszög/
Így hát a tanítási időnk lejártával egyenesen hozzájuk vezet az utunk, amelyet mondhatni már rutinosan teszünk meg egymás mellett lépkedve, mégis, én talán még sosem voltam ilyen feszült. Tae állapotáról nem tudok megállapítani semmit, rezzenéstelen arccal falja a métereket.
Miután kinyitja az ajtót, lepakolom a táskám, valamint a kabátom és a cipőmet, végül az ujjaimat tördelve követem a lépcsőhöz, majd fel az emeletre.
 - Itt is lennénk - motyogja. - Hol kezdjem?
 - A legelején - tanácsolom idegesen. - Miért kellenek azok az altatók?
 - Az a baj, hogy az egész történetet ismerned kell ahhoz, hogy megértsd...egy részét...vagy legalábbis valami hasonló - a hajába túr, és hátat fordít nekem.
 - Akkor szabad a pálya. Tiéd a szó - felelem készségesen, és súlyomat az egyik lábamra helyezve várom, hogy belekezdjen végre.
 - Oké - járkálni kezd, az üres fehér falakat bámulja, amelyen - a rögzítéshez használt eszközök nyomaiból ítélve - egykor fényképek illetve festmények lehettek; olyan, mintha innen akarna ihletet meríteni. - Minden akkor kezdődött, mikor megkaptam életem első zongoráját - nem néz hátra, de érzi, hogy ez magyarázatra szorul, így kis szünettel folytatja is. - A bátyám tanított meg játszani rajta. Tehetséges tanár volt. Attól kezdve arra használtam, hogy elnyomjam anya és apa hangját, mikor veszekedtek. Persze néha még ez sem volt elég, és elcsíptem egy-egy kiabálás foszlányát - egyenletes hangerővel beszél, mintha csak a saját emlékeiből formált könyvet olvasná fel kívülállóként. - Nem emlékszem, meddig ment ez így, de tudom, mikor változott meg. Sosem tudnám elfelejteni.

28.fejezet - A matter of time

/Jin szemszög/
Az idő furcsa játékot űz az emberrel. Telik, ha attól fél, megy, pereg rettenthetetlenül - ha pedig éppen ezt szeretné, jeges, örökké tartó mozdulatokkal halad el a szemei előtt. Nekem egy kicsit mindkettőre szükségem van, csak éppen nem tudom eldönteni, hogy a holnapi nap soha el nem érkeztét vagy a mihamarabbi elmúlását kívánom inkább.
 - Haver? - Nam szólít meg, én pedig készségesen , pontos grammatikával felelek a tanár angolul érkező kérdésére, miután JungKook suttogva megismétli nekem azt. Szerencsére ezt követően ki is csöngetnek, így a pedagógus nem tesz megjegyzést a kis késésre a reakciómat illetően.
 - Merre jártál? - érdeklődik NamJoon a gondolataim kisiklására célozva, és azt hiszem, teljesen jogos a kérdése. Az utóbbi napokban többször is elbambultam, persze mindig ugyanazon merengve.
 - Egy festményen agyalok - vonok vállat.
 - Ne görcsölj rá túlságosan - vonja fel egyik szemöldökét. - Mindig rohadt jók a munkáid, ráadásul - nyújtózik egyet, ahogy kilépünk a folyosóra - péntek van, szóval bőven lesz rá időd a hétvégén. A lényeg, hogy lazíts.
 - Igaz - biccentek lassan, annak ellenére, hogy nem hiszem, hogy az elkövetkezendő néhány napot nagyon relaxált állapotban tölteném majd. Pont az a lényeg, hogy elfoglaljam magamat. Ha van időm a semmitevés közepette gondolkodni, csak rosszabb az egész.



/YoonGi szemszög/
Az utolsó munkanapom a héten. Pontosabban csak szombaton végzek, ugyanis a partik nem sűrűn érnek véget hamarabb kora reggelnél, pláne pénteken. Ilyenkor a legnagyobb a forgalom. A jatt. És persze az aggodalom, hogy egy ismerős arccal találkozom a bárpult szokatlanabb oldaláról.
Az otthonról való start előtt vetek egy pillantást a tükörképemre, majd egy apró sóhaj kíséretében indulok meg. Megszoktam már, hogy egy kialvatlan arc pislog vissza rám a felületről, karikás szemekkel és folyton ásításra nyúló ajkakkal. Ez kölcsönzi azt, hogy a tanórákon vagy csak úgy általánosságban a lusta, vagy naplopó jelzővel illetnek. Elképesztő, hogy néha mekkora tévedést takar a látszatból leszűrt vélemény. Én viszont túl elfoglalt és kimerült vagyok hozzá, hogy változtassak a rólam kialakult képen. A szüleimet egyébként sem hatja meg a dolog. Úgy gondolják magamnak okoztam az egészet és hagyják, hogy napról napra, hétről hétre és hónapról hónapra túlhajszoljam magamat. Ők ezt tartják fairnek, én meg kénytelen vagyok így megoldani a dolgot, már második éve.
Percekkel később elérem az épületet, és az újabb, hosszúnak ígérkező műszak előtt ráérősen megmasszírozom a nyakamat, a "Diamond Seoul" feliratot kémlelve egy darabig, majd belépek. Nem először, és nem utoljára, az ugyanis - nagy valószínűséggel - csak az érettségit követően fog eljönni.



/TaeHyung szemszög/
Az iskolából hazaérve ledobom a táskámat a szobámban, majd a folyosó közepén megtorpanva gondolkodni kezdek. Nem sok időm van már hátra, és még mindig nem állok rá készen, hogy beszéljek. Talán azért, mert magamnak sem akarom bevallani, hogy valóban az történt, ami.
Hogyan tudnék felkészülni valamire, amit nem is akarok, hogy bekövetkezzen? Ha egyszer elmondom, el is kell fogadom.
 - Késő bánat. Már megígértem - motyogom csak úgy magamnak, majd aprót sóhajtok, mintha ezekkel a felidézendő emlékek egy részétől is megszabadulhatnék. De nem tudok.
Lehuppanok a padlóra, egy kis idő elteltével pedig hanyatt is fekszem. A plafont bámulom, és azon gondolkozom, hogyan is kéne felkészülnöm. Kezdjük az legelejéről.

Órákkal később már az ablakpárkányon ülök, az üveg felületét időnként újra meg újra belehelve rajzolgatok rá absztrakt formákat az ujjbegyemmel, és próbálom visszatartani azt a bizonyos fátyolt, amely a tekintetem elhomályosításáért küzd.
Gyakorlatilag az éjjel lomha, felhős alakja is ebben az állapotomban ér utol, én pedig egy idő után abbahagyom a fizikai mozgást, és a sötét eget kémlelve játszok le mindent újra a lelki szemeim előtt, amit a délután folyamán felidéztem. A legtöbb emléket csak nagy vonalakban sikerült összeraknom, mégis visszarántottak a múltba, mégis megint itt ülök, pedig amúgy nem akarok lenni sehol, pláne nem itt, valahol félúton az ébrenlétet elhagyva. Tovább egyébként sem fogok jutni - a gondolataimat megtestesítő zavaros massza csak lebeg a semmiben, míg az égbolt a palettája minden színét kipróbálja az idő múlásával, és egyszer csak azon kapom magamat, hogy a Nap sugarai már bosszantó fényességgel törnek meg az üveg csillogó felületén, és minden fényben úszik, kivéve a szememet, amely a maga égő érzésével és sötétedő karikáival tiltakozik a kialvatlanságom ellen.
Ráérősen sétálok át a szobába, amelyet este kellett volna meglátogatnom, és egy nagy adag altatóval a markomban lebaktatok a konyhába, hogy vizet szerezzek a pirulák mellé. Ezután az ágyamon heverve, kezeimet a tarkóm alatt összekulcsolva agyalok tovább, elkapva a fonalat, amit tegnap szándékosan engedtem szabadon, és folytatom a gyerekkorom újraélését.


/NamJoon szemszög/
Már kora reggel a járdákon koptatom a Conversem talpát. Nem tudom miért van ez így, úgy érzem mintha kényszeresen kéne menekülnöm otthonról, és ez a legegyszerűbb módja. Nevezhető az új függőségemnek is, azt hiszem, bár a tüdőm nem sokáig bírja egy huzamban, és néhány kilométer után megállok, majd újra nekiindulok, és így tovább.
YoonGi ezúttal reagált a keresésemre, bár természetesen elutasítással - nem ér rá, takarítanak otthon. Nem mintha ő sokszor kivenné a részét a házimunkából, de a semminél jobb kifogás.
Nem szeretem bevallani, ha egyedül érzem magamat, most mégis hiányzik a társasága, mint az egyik legjobb haverom és alkotótársam egyaránt. Kölyökkorunk óta együtt műveljük ezt a rap dolgot, most pedig úgy tűnik, egyedül maradtam az érdeklődésemmel és az ezáltal csökkenő, de makacs motiváltságommal. A cipőm orrával gurítom odébb az utamba kerülő kavicsokat, észre sem veszem, hogy letérek a szokásos útvonalamról.
A fejemet általában lehajtom, mikor az emberek kisebb-nagyobb tömegeibe érek, most viszont szemmagasságban magam elé meredve lépkedek gépiesen, minden egyes kereszteződésnél elnézve a környező utcákra, mintha csak a sarkon várna a megoldás a meg nem fogalmazható problémámra.
Helyette azonban, mikor a Diamond Seoul környékére tévedve pislogok körbe, egy ismerős alakot pillantok meg, amint egy energiaitalt kinyitva jólesőn kortyol egyet, majd megindul a velem ellentétes irányba, és míg én megtorpanok, YoonGi komótos, de biztos járással halad tovább, és néhány másodpercen belül el is tűnik a szemem elől, de talán jobban is teszi, mert mikor
megpillantom az utána kilépő, általam jól ismert és tisztelt szakmabeli srácot az épületből, nem túl szép szavak fogalmazódnak meg bennem. Hallottam róla, hogy az ASOS volt tanulója a dj itt, mégis megütközöm, ahogy felismerem JiYongot, vagy ahogy a zenei karrierjének beindulása óta ismerik: G-Dragont, és csak arra tudok gondolni, hogy a rendkívüli tisztításra való hivatkozás csak annyit takart, hogy engem takarítottak el az útból.



/Jin szemszög/
Apa délelőtt korán elmegy otthonról, bár én sem sokáig tartózkodom a házban. Nem csodálom a döntését, miszerint kivételesen szombaton is bemegy dolgozni - ha tehetném, én is lekötném magam, ennek ellenére mégsem érzem helyesnek.  Végül elsőként indulok meg megemlékezni a kettőnk életét ért legnagyobb veszteségről. Fehér liliom csokort szorongatok, miközben felszállok a metróra, és másra sem tudok gondolni, csak arra, ami pontosan három éve van jelen a mindennapjainkban, néha - mint például ma - erősebben, néha pedig visszahúzódva, de folyamatosan emlékeztetve a hiányra. Azt mondják csak idő kérdése, hogy a gyász árnyalata végleg elhalványuljon a tudatban, bennem mégis éjfekete foltként él, a visszahúzódása pedig csak akkor következik be, ha egy pillanatra elfelejtkezem magamról és a történtekről.
A patyolat szirmokat bámulom, miközben elérem az adott megállót, és eszembe jut, milyen furcsa kontrasztot is alkotnak a fehér szirmok azzal a meghatározhatatlan sötétséggel.