24.fejezet - Dreaming

/NamJoon szemszög/

Alig telik el egy nap, és ismét a parkban találom magamat. Tényleg sokszor jövök ide, mikor gondolkodom valamin, vagy ha éppen ihletem van, és a megvalósítása előtt állok; és történetesen akkor is, ha idegesnek érzem magam és fojt a bezártság. Most egy kicsit mind aktuális, ugyanis sokat gondolkodtam a tegnapi beszélgetésemen Kookkal, ez inspirációként szolgált egy újabb dalhoz...és YoonGit megint nem tudtam elérni, hogy elújságoljam az ötletem, így el is ment a kedve, attól, hogy otthon nekiüljek. A stúdiómban amúgy sem szeretek olyankor tevékenykedni, mikor a szüleim otthon vannak - szinte érzem, ahogyan az ajtónak tapasztott füleikkel várják, hogy az egyik alapom, vagy a saját hangom helyett például egy hegedű hangja csendüljön fel. Igazán sosem fogják elfogadni a döntésemet.

Szombat lévén azonban jóval többen népesítik be a fákkal övezett területet, így hamar otthagyom a padot és elindulok egy véletlenszerűen kiválasztott irányba. Tökéletesen ismerem a környéket, és természetemből fakadóan nem szokásom eltévedni - én csak hallgatom a kedvenc fülesem segítségével a hangulatomhoz illő számokat, és a lábam magától halad, majd visz haza.

Néhány kanyaron belül megpillantom MinRint, aki hozzám hasonló sebességgel baktat a szemközti úton, láthatóan mély gondolkozásba esve; és egy kutyát vezet maga előtt pórázon. A kistermetű állat folyamatosan előre halad, majd bevárja a gazdáját, újra és újra lelkesen eljátszva ezt a számára megunhatatlan játékot. A lány jót mosolyog rajta, lehajol hozzá, hogy megsimogassa, aztán továbbsétálnak, végül egy kereszteződést követően eltűnve a szemem elől. Le merném fogadni, hogy Kooknak tetszene a látvány. Igen, ilyesmire van szüksége, és most nem a vörös tincsekre vagy a kedves arcra gondolok. Valamire, ami normális, ami biztonságot ad és visszacsalja az arcára azt az őszinte mosolyt. MinRinre. Ebben egyre biztosabb vagyok.

Belerúgok egy apró, elém kerülő kavicsba és halvány mosollyal sétálok tovább. Pontosan így kéne felfognom a problémáimat: a szüleim kérdését, a néha okkal vagy éppen anélkül rám törő vágyat egy igazi társ iránt, a pályával kapcsolatban, amelyet választottam magamnak, és mindent, ami a jövőben még adódhat, mielőtt elérem a céljaimat. Apránként, de biztosan kell haladnom velük és minden mással - megszabadulni egy káros szenvedélytől, egy kicsit meglökni egy barátomat a megfelelő irányba, a megfelelő személyhez, és ki tudja mi jön még, míg véghez viszem az álmomat. Az álmomat.

Hirtelen kapom elő a telefonomat, és a legközelebbi kávézóba belibbenve - csak, hogy viszonylag nyugodt helyen lehessek - elkezdem leírni a sorokat, amik szinte reflexszerűen bukkannak fel egymás után, rendezett tempóban a tudatomban. 

A hétvégén az alvásra szánt óráimat leszámítva végig ezzel töltöm az időt, csak az idő és a helyszín változik körülöttem; és hétfő reggel már úgy ébredek, hogy a laptopomon teljesen kész állapotban pihen a fájl, amely a dalt tartalmazza. Komolyan, az alkotás utáni felszabadultságot nem lehet szavakkal leírni. Maximum, ha egy újabb szám szövegébe csempészem bele.

/JungGi szemszög/

Azt mondják, hogy minél jobban szeretnél felejteni, annál erősebben beleég a tudatodba az adott dolog vagy személy. Hogy minél kevesebbet akarsz rágondolni, annál többször bukkan fel a tudatodban. Utálom, hogy ezek az elcsépelt, kissé nyálas szólások egytől egyig igazak a jelenlegi helyzetemben. Pedig nem történt különösebben semmi, amire egyáltalán nem gondoltam - történetesen TaeHyung titkánál is számításba vettem hasonló lehetőségeket a végül beigazolódott valósághoz, mégsem érzem azt, hogy sikerrel jártam. Csak félig, ugyanis az altatók ottlétének eredetét, okát még mindig nem árulta el. És ha nem is fogja? Pontosan ez a kulcsa mindennek. Ezért nem kéne megint azon kapnom magamat, hogy már az első órán elkalandoztam. Éppen elégszer történt meg a hétvége folyamán.
Persze angolig sem sikerül kivernem a fejemből a történteket, így összerezzenek, mikor Tae megjelenik mellettem, és a padra teszi, majd elém csúsztatja a füzetemet. Felpillantok rá, miközben helyet foglal, aztán a jegyzeteimet tartalmazó lapokat elrakom a táskámba, és szorosan magam elé terelem a tekintetem. Ő is. Kezdetét veszi az óra, és néhány percen belül megkockáztatok egy oldalpillantást a csendben jegyzetelő padtársam felé. Ő is.
 - Beszélhetünk? - kérdezi, amint megszólal a kicsöngő, igazán nem is hallom a hangját, de a szájáról tökéletesen le tudom olvasni.
 - Persze - válaszolom enyhén összeszorult torokkal, majd követem a folyosóra. Átvág az iskolán, egészen a bejáratig követem, mikor megtorpanunk.
 - Nem lesz ebből baj?
 - Nem ez az első alkalom, hogy szünetben kimegyek. Elvileg senki nem tiltja - ránt egyet a vállán, majd elhagyva az épületet sétál néhány métert, aztán visszafordul és megvárja, míg vonakodva, de végül vele tartok. - Nincs sok időnk, úgyhogy menjünk a hátsó kertbe.
 - Hátsó kert? - ismétlem egy homlokráncolás kíséretében.
 - Nektek még nem mutatták, igaz? Mi is csak hónapok múlva tudtuk meg a létezését, és amúgy is kevesen járnak oda, leginkább felsőbb évesek - magyarázza, miközben elindul a parkolóval ellentétes irányba. Az idő egészen hűvös, de semmilyen légmozgást nem érzékelek. Minden nyugodt csendes, kivéve engem és a mellkasomban zakatoló szívemet. Tipikus.
Nem sokáig sétálunk már - egy kisebb szökőkútnál állunk meg, amelyet néhány fa ölel körbe, mögöttük, egy újabb járdafelületet követően pedig gondosan nevelt virágok sorakoznak. A csobogás alapzaja mellett kevésbé érzem hangosnak a gondolataimat. Taet megkerülve a vizet kezdem figyelni, ő pedig néhány másodpercet követően mögém lép.
 - El fogod mondani?
 - Talán - sóhajt, és tudom, hogy a fejem fölött ő is a meg-megcsillanó felület nézi. - De nem most.
 - Akkor miért hívtál ki? - adok hangot  megütközésemnek, továbbra is hátat fordítva neki.
 - Nem tudom - motyogja. - Tudni akartam, hogy hogy állunk azok után, amit láttál.
 - Nem változtat semmin - vágom rá. Eddig is össze voltam zavarodva - teszem hozzá magamban. - Csak kezdem úgy érezni, hogy semmit sem tudok rólad.

 - Akkor várni fogsz?
 - Azt hiszem - az alsó ajkamba harapok, ő pedig egy darabig hallgatásba burkolózik.
 - Nem gondolod, hogy jobb így? - kérdezi azután. - Nem tudnék semmi vidámmal szolgálni. Láthattad...
  - Akkor is érdekelne - bukik ki belőlem. És nem csak ez. Minden. Kár, hogy a gondolataim felét az ajkam helyett a fejemben vagyok csak képes megfogalmazni. Különben is. Mióta törődik ő ennyire azzal, hogy mit gondolok róla? - Én sem a felhőtlen arany élethez vagyok szokva, szóval... - elakadok, amint a vállaimnál fogva szembe fordít magával, és a következő pillanatban csak annyit észlelek, hogy azok a bizonyos szemek egyre közelebbről csillognak, végül lehunyja őket, miközben ajkait az enyéimhez érinti.

23.fejezet - Borders

/JungGi szemszög/

Másodpercek alatt gondolom át az egészet, vagy ezerféle opciót számításba veszek arról, hogy mi történhet ebből, a végén mégis az ajtó felé indulok. TaeHyunggal kapcsolatban még mindig nevetségesen kevés dolog tiszta számomra, de az biztos, hogy küzd valamivel. Ez a valami lehet egy számomra ismeretlen valaki, lehet egy emlék, lehet félelem, és lehet önmaga is. Lényegtelen, mi az - fontosabb ennél, hogy segíteni szeretnék rajta. Nem tudnám megmagyarázni, miért. Egyszerűen csak tudom, hogy ez a helyes, és ha most közelebb kerülök hozzá azáltal, amit abban a szobában rejteget, akkor nem cselekszem rosszat.

Óvatosan futtatom a kilincsre az ujjaimat, aztán egy határozott mozdulattal tárom szélesre az ajtót. Minden pontosan úgy néz ki, mint amikor először itt jártam. A berendezés továbbra is csak az  érintetlennek tűnő íróasztal, és a három szekrény. A két, könyvekkel telepakolt mellett gyorsan elhaladok, és csak az utolsó előtt torpanok meg. Végigpillantok a polcok során, és kezemet a tégelyeket, kisebb dobozokat elzáró üvegre simítom, miközben a tekintetem a zárra téved. A francba.

/TaeHyung szemszög/

Kikísérem a férfit, aztán visszasétálok a házba. Megállok a lépcső aljánál, és hallgatózni kezdek. Csend. És néha a csend nem jelent jót.

Gépiesen szelem a lépcsőfokokat, kezemet a zsebeimbe süllyesztem, és egy pillanatra lehunyom a szememet, amikor meglátom a nyitott szobát. Sejtettem, hogy sor fog kerülni erre, mégsem tudom, hogyan kéne reagálnom. Némán lépkedek végig a folyosón, és az ajtófélfához támaszkodva figyelem JungGit. A tekintete végigfut minden egyes fehér tárolón, amit az üveg mögött lát, próbálja kitalálni, mi is lehet bennük. Aztán a zárat kezdi szuggerálni, és  aprót harap az alsó ajkán, miközben realizálja a helyzetet, miszerint a segítségem nélkül nem fog hozzáférni azokhoz a dolgokhoz.

 - Szeretnéd tudni, mi van bennük? - továbbra is zsebre tett kezekkel sétálok oda mellé. A hangomra összerezzen, és ijedt tekintettel szabadkozni kezd.

 - Én csak...nem akartam tiszteletlen lenni... - felém fordul, egy pillanatig hezitál és meghajolni készülne, mikor a vállánál fogva megállítom, másik kezemmel előhúzom a kulcsot a zsebemből, majd a kezét kettőnk közé emelve a tenyerébe helyezem azt. Meglepetten néz fel rám, én hátralépek, és fejemmel a kíváncsiságának tárgyait fedő nyitható üveglap felé biccentek. Lassan fordul vissza, végül elfordítja a kulcsot a zárban, és óvatosan elhúzza az üveglapot.

Egy mozdulattal a kezébe nyomom a legközelebbi tégelyt, és megvárom, míg kinyitja.

 - Mi ez? - kérdezi elkerekedett szemekkel, miközben felismeri a pirulákat.

 - Altató - felelem egy apró sóhaj kíséretében nemes egyszerűséggel.

 - Mind? - pislog, mire bólintok. Belegondolva, ennyi tégely, és egyik sem hat huzamosabb ideig... - Ez rengeteg.

 - Régóta keresem a megfelelőt - a lazaságom természetesen tettetett, de egészen jól sikerül megőriznem a hidegvéremet, miközben belül valami furcsa kavarodást érzek - Giya két éve az első, aki rajtam kívül ebben a szobában járt. Számítottam rá, hogy mindez be fog következni, de mégis... Nem tudom, mit gondol. Nem tudom, mit gondoljak.

/NamJoon szemszög/

Nem lepődtem meg, mikor Kook felhívott és megkért, hogy találkozzunk, miután hazavitte MinRint. Azon sem lepődöm meg, hogy végül is csak csendben csavargunk a környéken. Most erre van szüksége - hiszen itt ez a lány, aki fokozatosan lobbantja újra a lángot a szemeiben, és ott a kockázat mellette, hogy egy pillanat alatt újra eltüntetheti. Emiatt kételkedik most, bár ez inkább szavak nélküli, csendes vívódás.

 Ez van, ha csalódtál már, és hirtelen megszeretsz valakit. Azok az ostoba kérdőjelek nem hagynak nyugodni. Minden lépésed újabb kérdést vet fel benned, és biztos vagyok benne, hogy JungKook a keresett válaszai reményében fordult hozzám. Hosszú percek elteltével, de határozottan fogalmazza meg az első kételyét.

 - Mi lesz, ha kiderül, hogy megint végig vak voltam?

 - Kedveled, nem igaz? - bólint, én pedig ismét egy kérdéssel folytatom. - Akkor miért ne érné meg a kockázat?

Ismét hallgatásba burkolózik. Elsétálunk a parkig, ahol leülünk, és csendben figyeljük a hűvös időben didergő faleveleket.

 - És mi lesz, ha...

 - Tényleg érezhetsz valamit, ha ennyire aggódsz... Azért nem ő az első lány aki képbe jött, de eddig nem voltál ilyen - vigyorodom el. - Csak ne parázz. Te is tudod, hogy minden okkal történik; szóval ha néha fájni fog, az csak azért van, mert hozzátartozik az egészhez. Nincs baj azzal, ha elővigyázatos vagy, csak ne lépd át a határt.

 - Tudod, egészen király vagy, mikor ilyeneket mondasz - vigyorodik el ő is.

 - Csak ilyenkor, mi? - belebokszolok a vállába. - Visszatérve a drámához...

 - Jó, jó, megértettem - int le egy gúnyos fintor kíséretében.

 - Akkor örülök - motyogom egy szemforgatás kíséretében, miközben felpattanunk a padról, és hazaindulunk. Egyébként komolyan gondolom.

/JungGi szemszög/

Csendben követem vissza a folyosón keresztül a saját hálójába, hogy nekiálljunk annak, amiért történetesen itt vagyok - angolozni. Leülünk az ágyra, és előveszem a füzetemet. Közben persze egészen máshol járnak a gondolataim.

 - Szóval a mostani anyag...-elhúzza előlem a jegyzeteimet, és felhúzott szemöldökkel olvassa fel az első címet, amin megakad a tekintete. - Érzelmek.

 - Ühhüm - biccentek. - Ha emlékszel, órán arról beszéltünk, hogy milyen kifejezésekkel beszéljünk a hangulatunkról, és hogyan fejezzük ki magunkat, ha a hogylétünkről kérdeznek.

 - Then how should I talk about my feelings?* - automatikusan angolra vált. Pontosan ezért furcsa, hogy én segítek neki. Nem sokkal nagyobb a tudásom nála, maximum a tényleges külföldi tapasztalatom. A kérdésében pedig egy furcsa, mögöttes jelentést vélek felfedezni. Mintha már rég nem az óráról lenne szó.

 - You should be honest. Just...be yourself** - vágom rá, aztán a mondandóm végére egyre bizonytalanabbá válok. Mire megy ki a játék?

 - Nobody would like me if I was myself*** - erre a kijelentésre zavartan megköszörülöm a torkomat, és a lapok üres, illetve teleírt soraiba temetem a tekintetem. - Bocs, eltértem a témától - egy pillanattal később ismét koreaiul szólal meg.

 - Akkor már kitérhetnénk arra is, amit engedtél, hogy lássak. Nem árultál el semmit az altatókkal kapcsolatban, de engedted, hogy tudomást szerezzek róluk. Egyáltalán miért?

 - Tudni akartad, mi van ott, nem igaz?

 - Igen, de most teljesen máshogy viselkedtél, mint amikor először ott találtál - olvasni próbálok a tekintetében, és a gondolataiban egyaránt. Egyik sem megy igazán. 

 - Én...nem tudom mit miért csinálok, érted?! - zavartan a hajába túr. - Fogalmam sincs.

 - Ne haragudj, átléptem egy határt. Nincs jogom hozzá, hogy kérdőre vonjalak - beharapom az ajkamat, és felállok. - A jegyzeteimben benne van minden az elmúlt órákról, ha leírod őket, vissza tudsz majd kapcsolódni - hadarom, felkapom a táskám, aztán az ajtó felé indulok.

 - Várj már - szól utánam, de mintha meg sem hallanám. Végigsuhanok a folyosón aztán tovább a lépcsőn. - Csak... én nem szoktam beszélni erről. Soha. Senkinek - a bejárati ajtónál ér utol.
 - Rendben van - nézek rá egy pillanatra, aztán a kezemben a kabátommal kinyitom az ajtót. - Nem tartozol magyarázattal - mosolyodom el halványan. Mit mondhatnék? Így is rengeteget tett azzal, hogy bepillantást engedett a kis titkába. Nem várhatok el többet. Nem érdemeltem ki semmivel.
 - Talán mégis - sóhajt, miközben a kapuhoz kísér. - Csak még nem állok rá készen.
 - Értem - biccentek. Ez így nem teljesen igaz, de most úgy sem tehetek semmit. - Holnap találkozunk - sarkon fordulok, és a tőlem telhető leggyorsabb lépésekkel indulok el a hazavezető úton. Miért van az, hogy minél többet tudok meg róla, annál kevésbé érzem úgy, hogy ismerem? Hosszasan sóhajtok, és azon gondolkozom, merre tudnék lekanyarodni a leggyorsabban, hogy ne érezzem a tekintetét magamon, amely szinte égeti a hátam.

*Akkor hogyan kéne beszélnem az érzéseimről?
**Őszintének kéne lenned. Csak...légy önmagad.
**Senki sem kedvelne, ha önmagam lennék.

22.fejezet - Colours

/TaeHyung szemszög/

Mostanában úgy érzem, mintha két jellemem lenne. Vagyok én, aki elmenekül minden és mindenki elől, aki nem akar senkihez kötődni, akinek elege van és akinek minden gondolata a mindettől való leggyorsabb megszabadulás körül forog. És vagyok szintén én, aki segíteni akar a barátain, aki írta azt a rohadt darabot, és aki minduntalan összezavar egy bizonyos lányt, csak mert valamiért nem képes egyértelműen így vagy úgy viselkedni a közelében. Tudathasadás? Nem. Inkább csak belső vívódás és döntésképtelenség eredménye.

Csöngetnek, én pedig ütemes léptekkel indulok meg a bejárati ajtóhoz, hogy kinyissam. Egy pillanatra csalódást érzek, amiért a kihívott szakemberrel találom szemben magamat;annak ellenére, hogy tudom, JungGi csak délután ér ide az iskolából, ahol péntek lévén a délelőttöt tölti.

Nekem ma más elfoglaltságom akadt: a zárakat cseréltetem ki, a leggyorsabban elérhető úr pedig csak ilyenkor dolgozik, így nem töltöm a srácokkal a tanórák tartalmát és a szüneteket. Mindezt a bátyám miatt. Apának írnom kell majd, hogy küldjön igazolást, aminek szövege pedig feltehetőleg tartalmazza majd, hogy "családi okok miatt". Egyébként egészen igaz, csak a szokásostól picit eltérő jelentésben.

Giyát tegnap este kértem meg egy gyors üzenet segítségével, hogy jöjjön át, ugyanis angolból segítségre szorulok, ő pedig jóval rutinosabban beszéli a nyelvet nálam. Igaza volt a dekoncentráltságomról, ezért remélem, hogy most változtatni tudok a helyzeten.

A szakember rövidesen munkához lát, és először a bejárati ajtón cserél zárat. Én hátamat a falnak támasztva figyelem, és közben azon is agyalok, hol is tartottunk az utolsó angolórán. Nem ártana tisztában lenni vele, hogy ne tűnjön egyszerű kifogásnak annak érdekében, hogy a közelében lehessek.

/HoSeok szemszög/

DaWon tegnap a lehető legrosszabb pillanatban ért haza, a megjelenesével kibújtatva TaekWoont a válaszadás kötelességétől a hegeit illetően. Most viszont, hogy az iskolából hazaérve megpillantom a fiú a szokásosnál sokkal több érzelmet tükröző arcát, tudom, hogy tisztában van ezzel, ahogyan azzal is, hogy nem tud elmenekülni felelet nélkül.

 - A nővérem még nem ért haza - jelentem ki enyhe célzásként, ő pedig rögtön veszi a lapot, és a bejárati ajtó felé indul.

 - Tudni akarod a történetemet, nem igaz? - fordul hátra egy pillanatra, majd továbbindul, én meg további gondolkodás nélkül követem a lépcsőn felfelé, a saját lakásukba.

Az előtéren gyorsan átvezet, és benyit egy hálószobába. Az enyhe, kellemes kávéillatból ítélve a sajátja. A bútorokban a sötét színek dominálnak, mégsem ijesztő az összhatás, inkább olyan felnőttes.

Az ágy szélén foglalunk helyet, ő összekulcsolja az ujjait, és mesélni kezd.

 - Teljesen normális kölyökkorom volt, ezen kívül sosem volt problémám a tánccal. Szerettem, sokat dicsértek, és nagyon boldog voltam, amikor a legjobb barátommal együtt bekerültem az ASOS táncszakára - a szőnyeget bámulja maga előtt, én pedig a plafont magunk felett, és egy régebben hallott iskolai történeten merengek, amely most előbukkan az emlékezetemben. - Aztán minden megváltozott...

 - Mi történt?

 - A barátom - sóhajt. - Lebénult.

/JungKook szemszög/

Elmosolyodom, miközben megérzem MinRin szorítását a vállamon. Előtte gondolom nem sokszor utazott még motoron, így megijesztheti a sebességem, amellyel a mai, kis kitérővel kiegészített hazavitelét teszem meg. 

A mellettünk elsuhanó, évszakhoz illő táj minden méteren más árnyalatát mutatja: a fák levelei a sárga leghalványabb árnyalatától egészen a sötétvörösbe hajlóig váltakoznak. Szeretem, mikor Szöul őszi kabátot húz, ilyenkor megszűnik a város palettájának monotonitása.

A motor visszapillantójába lesek egy másodperc töredékére, és megállapítom, hogy MinRin is a színek kavalkádjának csapdájába esett. Kicsit hasonlóan érzek, mikor rá, vagy akár csak a hajszínére gondolok. Annál szebb vöröset még nem láttam.

Nem tudnám ésszerű és megkérdőjelezhetetlen érvekkel alátámasztani a döntésemet, miszerint megbízom benne, annak ellenére, hogy rengetegen kihasználtak már. De amikor találkoztunk, meggyőződtem róla, hogy ritka módon nála egyezik a külső és a belső szépsége; és találtam benne még valamit, ami szintén a fehér holló gyakoriságával ér fel: az őszinte nevetést. Ez olyasvalami, amit nem akar elveszíteni az ember, miután rálel. Azt hiszem, én sem vagyok kivétel.

/HoSeok szemszög/
 - Mindig is vakmerő volt, de akkor túlzásba vitte. Volt egy ostoba balesete, és soha többet nem tudott lábra állni. Tolószékbe került.

 - Hallottam már róla - dünyögöm.

 - Nem sok diák hagyja el az ASOSt önszántából - mosolyodik el keserűen. - Így gyorsan híre ment, és sokáig emlegették a körülmények miatt.

 - És mi lett vele azután?

 - Megszakította velem a kapcsolatot - felém fordul egy pillanatra, majd egy új pontot kezd szuggerálni a falon. - Nem bírt a szemembe nézni, és nem tudta megemészteni, hogy kettőnk álmát, az egész táncos karriert...velem ellentétben ő nem tudja folytatni. Később megtudtam, hogy külföldre ment. Egy akadálymentesített amerikai szállóba költözött - a testtartása és a szavai összhatása eredményeként TaekWoon egy falkáját vesztett oroszlánt juttat eszembe. Fontos lehetett neki a barátja. Tényleg elveszettnek érezhette magát.

 - Azt még nem értem, hogy kapcsolódik mindez... - az ingje azon pontjára pillantok, ahol a beszélgetés tárgyát sejtem. - Azokhoz.

 - Miután elment, teljesen reménytelen voltam - folytatja készségesen. - Nem tudtam megjegyezni a koreográfiát, elkalandoztam a ritmusban... Aztán előálltam itthon azzal, hogy fel akarom adni - a szája apró félmosolyra húzódik, és most a szeme is változik. - Nem engedték.

 - És te...

- Kiborultam - fejezi be helyettem a mondatot, és odalépked egy komódhoz, majd kivesz belőle egy karcos felületű fényképet, rajta két sráccal, akik teli vigyorral, vállvetve mutogatják a kamerának az érmeiket. A kezembe adja, és megáll előttem. - Ez volt az egyetlen fotó, ami be volt keretezve rólunk - egyik kezével felhúzza az ingujját, hogy láthatóvá tegye a halvány csíkokat. - Minden egyes szilánkkal karcoltam egyet, ami csak az összetörése után a kezembe akadt. Így léptem túl az egészen - a végére elhalkítja a hangját, visszatakarja a bőrét, és finoman, de határozottan kiveszi a kezemből a fotót. A komód fiókjába süllyeszti, majd továbbra is, nekem háttal kérdez meg:
 - Érted már, miért mondtam azt, hogy önmagamra emlékeztetsz?
 - Azt hiszem - biccentek. - Hiszen te sem akartad megölni magadat.
 - Pontosan - megfordul, majd megvárja, míg én is felállok, és követem az ajtóig. - Csak úgy alakultak a dolgok, hogy nem tudtam elviselni. Aztán úgy döntöttem, hogy akkor is végig kell csinálnom, ha egyedül taposom tovább az ösvényt.
 - Jól döntöttél - bököm ki komolyan ránézve. Nem lehetett könnyű, és nagy erőre utal, hogy végül nem adta fel. Azt hiszem, felnézek rá.
 - Feltehetőleg - hunyja le a szemét egy pillanatra. - Jobb, ha most megyünk. DaWon nemsokára hazaér - mondja, miközben a lakás ajtaja felé irányít. Elindulunk a lépcsőn, én pedig félhangosan elmotyogok egy "köszönöm"-öt, amiért bepillantást engedett a múltjába.
 - Csak azt akartam megmutatni az egész történettel - megköszörüli a torkát, és bevár a következő foknál. - Hogy akármennyire is közhely, ha küzdesz érte, a végén minden rendben lesz.



/JungGi szemszög/
Bizonytalanul lépek be a nyitva hagyott kertkapun, majd a bejárati ajtón. Szokatlan Taetől az elővigyázatosság hiánya, még akkor is, ha csak a zárszerelő felügyelete miatti elfoglaltság okozza. Legalább a kaput bezárhatta volna.
 - Egy pillanat, amint végez fizetek is - TaeHyung hangja üti meg a fülemet, aztán a közeledő lépések zaja. - Oh - torpan meg a pénztárcájával a kezében, amint meglát.
 - Szia - pislogok. Még mindig kínosan érzem magamat a tegnapi után, a hirtelen ölelésével tényleg meglepett, nem feltétlen az érintkezés mivoltával, hanem azzal, hogy közeledett. Néha úgy érzem, maga sem tudja, mit és miért csinál.
 - Szia - enyhén karikás szemei halvány mosolyt tükröznek. - Menj csak fel, egy perc és követlek én is.
 - Okés - biccentek, majd megindulok a lépcsőn. Bár elég furcsa, hogy felküld a szobájába, a hátamat erősen húzó hátizsák súlya miatt nem nagyon ellenkezem.
Lepakolom a cuccaimat a már jól ismert zongora mellé. Az első gyakorlások hangulatán gondolkodom, és azon, hogy fordulni fog a kocka, ugyanis most én segítek neki.
 - Uram - a folyosóra visszalépve hallgatózni kezdek, amint a szakember megszólítja Taet. - Készen volnék.
 - Köszönöm a munkáját. Mindegyik zár kicserélve itt is, tehát az emelettel együtt összesen az... - egy pillanat alatt hasít belém a felismerés, ahogyan a fejemet a kérdéses irányba fordítom. Pont, ahogy gondoltam. A rejtélyes szoba ajtaját a bejáratihoz hasonlóan résnyire nyitva hagyták. Itt az alkalom.

21. fejezet - Fire and ice

/JungGi szemszög/

Egy hét nem sok idő. Kivéve, ha idegeskedsz, ha vársz valakire vagy valamire, illetve, ha egy seb elhalványulásáért rimánkodsz, példának okáért az öklödön. Nos, nekem történetesen mindhárom aktuális, így az elmúlt napjaim elég egyöntetűen teltek: vártam, hogy TaeHyung hirtelen felindulásból mégis kibökje a mondanivalóját, takargattam a kezemet, és egy gombóccal a torkomban figyeltem az iskolában a fiúk társaságát. Nem mertem közeledni hozzájuk, az aggodalmaim valamilyen okból egy láthatatlan falat emeltek köréjük, amit nem tudok áttörni. Az egyetlen ok, amiért valamennyi időt mégis töltök a közelükben, az MinRin és Kook kapcsolata. Igen, kapcsolata, vagy legalábbis a kialakulóban lévő változat. A kis találkájuk meglehetősen jól alakult - igaz, nem sietik el a dolgot, de mindketten lépésről lépésre, biztosan közelítenek a másikhoz. MinRin napok elteltével is feltűnően sokat mosolyog, és réved el az órák alatt. 

Örülök, hogy boldogok, még akkor is, ha a lányt eleinte nem akartam huzamosabb időre magam mellett tudni. Ösztönből, vagy mi. Eddig azonban nem adott rá okot, hogy így álljak hozzá, ezért továbbra is jól kijövünk, és őszintén szólva most már kellemesebb lenne, ha ez meg is maradna.

Ezen kívül azonban minden ugyanolyan, mint múlt héten volt. Zavaros és idegesítő. És már nem tudom, mit csináljak.

 - Jössz? - Rinie barátságosan a bordáim közé könyököl, és fejével az ajtó felé bök. Fel sem tűnik, ahogy kicsengetnek. Elhúzom a számat, aztán felsóhajtva bólintok egyet. Pontosan tudom, mire gondol. Én mindössze azért kellek most, mert nem akar egyedül ácsorogni a terem előtt, míg Kook meg nem jelenik. Gondolom, illene vele mennem, úgyhogy nincs sok választásom. Mostanában minden ebédszünet így zajlik.

/TaeHyung szemszög/

Kookra pillantok, aki leplezetlenül pásztázza a folyosót, majd, amikor a keresett személy felbukkan, azonnal megindul.

Követem a tekintetemmel, és ezúttal sem tévedek - Giya arca is felbukkan MinRiné mellett.

Két lépéssel az ajtóban termek, és ott csendesen megállva figyelem. Amint a párocska sikeresen találkozik, lesüti a szemét, és a padlót kezdi fürkészni. Tudom, hogy tisztában van vele, hogy nézem. A fejemet enyhén oldalra döntve bámulom egy darabig, aztán elindulok felé.

Megállok előtte, keresem a szavakat, de nem tudok megszólalni. Nem mondhatom neki, hogy "bocs, hülyén viselkedem, nézd el nekem, amiért nem fogom megmagyarázni". Felületes indoklást pedig nem kaphat, mert erről lehetetlenség érintőlegesen tudni. Vagy mindent, vagy semmit.  Ő csak annyit lát vagy tud az egészből, amennyit engedek. És miért is akarna többet? Nem arra van szüksége, hogy beavassam a múltamba, amely a jelenemmé vált; sokkal inkább arra, hogy legalább körülötte normálisan menjenek a dolgok. És ebbe a fogalomba talán már én is beletartozom. Szóval...csak úgy kéne viselkednem. Hiszen nem veszekedtünk. Csak... valamiért így alakult.

Meggondolás nélkül cselekszem. Egyik kezemet kihúzom a zsebemből, és lassan megemelem az állát.

 - Legalább nézz rám - motyogom, miközben egyenesen a szemeibe nézek. Fényes, de hűvös, akár a jég. Olyan, amin megcsillan a fény, mégsem látod át, mert egy kicsit kiismerhetetlen. Nos, igen. A szem a lélek tükre.

 - Nem is beszélünk - feleli halkan, és meglep, de nem kapja el a tekintetét. Ezeknek a szavaknak most más hangulata van, mint az egy héttel ezelőttieknek. Semmi él, csak tényszerű közlés. Ami a hátránya, hogy nem lehet eldönteni, mi a hozzáállása a kijelentése tartalmához.
 - De beszélhetnénk - elengedem, érzem, ahogy megremeg egy pillanatra. Igyekszem ugyanazt a hangsúlyt és töltetet felvenni, amit ő is használ. - Hogy mész haza?
 - Gondolom MinRinnel - pislog a lány irányába, aki megrázza a fejét, és Kookra mosolyog.
 - Ma motorozunk.
 - Ősz van, ki kell használni minden adandó alkalmat még a tél előtt - mentegetőzik vigyorogva a srác.
 - Érthető - vágom rá. - Mindegy is, mert neked amúgy is van fuvarod - pillantok le JungGira.
 - Van? - kérdez vissza. közben pedig valami változik a tekintetében.
 - Van - biztosítom halvány mosollyal, majd a kezemet újra zsebre vágva lépkedek vissza a tanterembe, hogy összeszedjem a cuccaimat, aztán a folyosón átvágva csatlakozzak az öt, már várakozó barátunkhoz az asztalnál, nem sokkal később pedig JungKook is megérkezik.



/JungGi szemszög/
A kis kitérő után a büfébe indulunk, közben természetesen a társaság mellett is elhaladunk. Jó látni, hogy HoSeok ismét köztük van, Jimin pedig különösen és szó szerint mindent megtesz, hogy segítse őt. Azért akkor nagyot néznek, mikor felajánlja, hogy megeteti(?). Gondolom nem értette meg teljesen a maximalizmus fogalmát és a vele járó dolgokat, így bármivel próbálkozik, ami csak eszébe jut. Egyébként aranyos tőle.
Egy pillanatig csak a nekünk háttal ülő Tae alakját figyelem. Megint visszatért az ingadozása, egy hét után legalábbis nem számítottam rá, hogy így, ilyen gátlástalanul, lazán közeledik majd. De talán nem kéne ezen aggódnom, vagy azon, hogy én képtelen voltam cselekedni. Néha a dolgok maguktól történnek.

Persze mindezt elhatározni sokkal könnyebb, mint ismét minden feszültség nélkül odasétálni a srácokhoz az óráink után. Kook és Rin hamar elköszönnek, mi pedig éppen időben hagyjuk el az épületet ahhoz, hogy lássuk, amint két keréken távoznak a parkolóból.
 - Hazadobjalak téged is? - fordul Jin HoSeok felé, aki hálásan biccent egyet.
 - TaekWoon azt mondta, hogy a héten még ne későn essek haza, ha lehetséges.
 - Komolyan haver, még csak most került képbe, de máris dirigál?! - háborog Jimin. - Ez így nem okés.
 - Nekem nincs vele bajom - feleli a megszólított. - Nem kezel le, és jófej. Csak őrködik felettünk.
 - Csak vigyázni akar rátok - javítja ki reflexből Jin.
 - Gondolom - biccent mosolyogva a fiú.
Közben elérjük a két, egymás mellett parkoló járművet is. Öten bepattannak az egyikbe a szokásos elhelyezkedésben, mi, Taevel, pedig a másikban foglalunk helyet. Néhány intés, és már úton is vagyunk.
Azt hiszem, minden egyes, ehhez hasonló alkalommal valamilyen szavak nélküli kommunikáció zajlik közöttünk. Ő az utat figyeli, de tudom, hogy néha rám néz, én pedig az ablak irányában leskelődöm, amikor éppen nem felé.
 - Mostanában nem vagy ott fejben az órákon - végül én kezdeményezek beszélgetést, mert így fair. Egy lépést ő, egyet én. Csak más pályán, mint MinRinék. Gondolom. - Legalábbis angolon.
 - Nem értem a mostani anyagot - feleli kis szünettel.
 - Nem hiszek neked - húzom fel az egyik szemöldökömet. - A csoportból te vagy az egyik legjobb.
 - Mit csináltál a kezeddel? - kérdez vissza, én pedig ösztönösen a számba harapok válasz helyett. Tudtam, hogy valakinek feltűnik majd.



/HoSeok szemszög/
 - Minden rendben ment? - TaekWoon feje bukkan fel az ajtóban, amint felérek a lépcsőház megfelelő szintjére.
 - Jól vagyok - nyugtatom meg rögtön, és amint félreáll, belépek a lakásba. - DaWon merre van?
 - Vásárolni ment a barátnőivel - motyogja enyhén sértődött hangon, de tudom, hogy csak hülyéskedik. Kezdem megszokni, hogy szinte minden nap itt találom. - Nincs kedved csinálni valamit?
 - Mire gondolsz? - kérdezem, miközben a konyhába indulva megiszok egy pohár vizet, természetesen a nővérem által kijelölt egy csepp cuccal benne. - Gyakorolnom kéne az új koreónkat.
 - Akkor segítek - ajánlja fel, én pedig hálásan bólintok rá. Jól jönne, ha egy tapasztaltabb valaki tudna hozzájárulni a fejlődésemhez. Hiszen fejlődnöm kell.
 - Egy perc, átöltözöm - vigyorodom el, mire közli, hogy ő is magára húz valami "alkalomhoz illőt", és, hogy hazaszalad érte. Nem, mintha végig kéne futnia azt az egy emeletet.
Mikor visszaér, már a szobámban lévő tükör előtt gyakorlom a mozdulatokat. Egy darabig csak csendben figyel, aztán azt kéri, hogy mutassam meg hozzá a zenét is. Végig hallgatjuk a számot, ezalatt ő csendben figyel egy pontot a falon.
 - A lényeg, hogy a mozdulataid által azonosulj a dallal. Anélkül nem megy - magyarázza, majd megkéri, hogy gyakoroljam el a ma tanult nyolcasokat újra, és újra; ezúttal nem a lépésekre, hanem a lüktetésre koncentrálva.
 Még mindig kérdéses számomra, hogy miért ilyen kedves velem, de minden egyes tippje hasznosnak bizonyul. A játék -  gondolom - arra megy ki, hogy a stresszhelyzetet teremtő dolgaimat ismét élvezetté formáljuk.
 - Hogy állsz a pirulákkal? - kérdezi, miközben fél óra gyakorlást követően egy üveg vizet nyújt felém. Ennyire nyilvánvaló lenne, hogy a DaWon féle szer nem bizonyult elegendőnek?
 - Napi egy - motyogom, aztán nagyot kortyolok, és felfrissülve folytatom. - De nem a legnagyobb kiszerelésből.
 - Jó taktika - biccent. Végigpillantok rajta, és belegondolva most látom először ilyen szerelésben. Eddig mindig hosszú ujjú ingekben, pulcsikban, vagy pólókban volt. Eddig fel sem tűnt.
 - Van egy mozdulat, ami még mindig nem megy - panaszkodok segélykérőn nézve. - Tudod, a végénél.
 - Teljesen elmegy, de ha akarod, rágyúrhatsz még egy picit. Csak ne vidd túlzásba.
 - Jó, jó - helyeselek. - De hogy csináljam?
 - Hmmm - mellém lépked, és a tükörrel szemben megmutatja néhányszor. - Ha külön kigyakaroltad, kösd össze az előző mozdulattal. A forgás után jön, ugye?
 - Ühhüm - pislogok. Egészen gyorsan memorizálta.
 - Akkor azzal együtt próbáld meg.
 - De mindig elcseszem a számolást - nyafogok tovább.
 - Csinálom veled - sóhajt.
Figyelmesen próbálom leutánozni a technikáit, miközben diktálja a tempót. Azon agyalok, jogos lenne e még egyszer rákérdeznem, hogy miért segít. Végül arra jutok, hogy azt mindenképpen tudni akarom, mit értett az alatt, hogy önmagára emlékeztetem.
 - Figyelsz te egyáltalán? - torpan meg hirtelen. Észre sem vettem, de elcsúsztam egy ütemmel.
 - Bocs, elkalandoztam - vigyorodom el, és a hajamba túrok. - Megmutatnád még egyszer?
  - De utoljára - mosolyodik el, a szeme azonban továbbra sem tükröz őszinte örömöt.
Elindítja a számot, én pedig a tükörképét figyelem, ahogy elkezd mozogni. Tényleg profi. Csak remélem, hogy egyszer én is eljutok majd erre a szintre.
Az utolsó nyolcasnál a képe helyett az élő változatra koncentrálok. A forgás következik. A számolása hibátlan, a mozdulatai teljesen egybeolvadnak a zene hangulatával, aztán egy pillanatra meglátom a felkarját is, ám mielőtt felfognám, mit is látok, tovább halad, és már be is fejezi a táncolást.
Megáll előttem és kérdő tekintettel felel az enyémre.
 - Mesélsz majd ezekről, ugye? - kérdezem, miközben lecsavarom a kupakot, és felé nyújtom az üveget. - A hegekről a karodon.



/TaeHyung szemszög/
 - Nem nagy ügy - feleli a fél perces hallgatását követően.
 - Akkor nyugodtan elmondhatod, nem igaz?
 - Te sem mondtad el, hogy mit akartál a múltkor...és azt, sem hogy mi aggaszt, ami miatt ilyen vagy - a szavai teljesen jogosak, mint az esetek legnagyobb százalékában.
 - Az nem számít - összeszorítom az ajkaimat, és megteszem az utolsó kanyart az utcája előtt.
 - Igenis számít - csattan fel. - Az öklömön lévő seb oka mindössze annyi, hogy behúztam egyet a zongorámnak, mert felidegesítettél - hadarja, miközben leparkolok a ház előtt, és kicsatolja az övét.
 - Mégis mivel? - kérdezem, miközben vele együtt szállok ki az autóból. Megkerülöm a járművet, és villámgyorsan előtte termek, még mielőtt a ház felé indulna.
 - Nem csináltál semmi konkrétat... vagyis, ott a hülye darabod, amit egyszerűen nem tudok kiverni a fejemből, és folyamatosan összezavarsz az idióta viselkedéseddel, mert - egy pillanat alatt elhallgat, ahogy megölelem, és lassan leereszti az időközben ökölbe szorított kezeit. Ismét szinte tudatlanul cselekszem.
 - Sajnálom - halkan beszélek, de elég hangosan ahhoz, hogy hallja. Köré vont kezeimet a zsebembe süllyesztem, és egyenesen a szemeibe pillantok. - Holnap találkozunk - mintha valami változna. Mintha engedne a jég, miközben hátat fordítok neki, és elhajtok.


Száguldok. Még mindig nem mondtam el semmit. Nem törődöm a sebességkorláttal. Ő mégis mit akarhatott, és miért nem bukkant fel azóta sem? Csak otthon akarok lenni és szükségem van arra a szobára. Meddig mehet ez így?
Benyitok a házba, és még mindig magam előtt látom azt a szempárt, mikor egy másikkal találkozik a tekintetem. Egy olyannal, amire nagyon is jól emlékeztem, de sosem akartam újra látni. Egy pillanat alatt elsuhan mellettem, de gondosan végigmér, mielőtt kisuhanna a nyitva hagyott bejárati ajtón. Tudja, hogy felismertem, ráadásul pontosan ez volt a célja. Merőben eltér JungGiétól, mondhatni tűz és jég. Történetesen ez az egyetlen dolog, ami az emlékezetemben megmaradt a bátyámból, és most is csak ennyit figyelek meg. A tekintetet, amelyben lángok égnek.

20.fejezet - We all have our reasons

/JungKook szemszög/

Már kora reggel kisurranok az erkélyre. Nem mintha bármivel jobb lenne idekint, de azért jó elhinni, hogy miközben a tüdőm megtelik a kellemesen hűvös, friss levegővel, a fejemmel is valami hasonló történik majd.

Tegnap sikerült elhívnom, és azóta sem tudom lehunyni a szememet anélkül, hogy a tűzszín tincseket látnám magam előtt. Ironikus.

Csak természetesen kell viselkednem, ennyi az egész. És persze az elővigyázatosság, amire bőven van okom. Az utóbbi 1-2 évben tapasztaltam meg a legtöbbször, hogy a kedves arc ritkán takar hozzá hasonlóan szép belsőt. Azonban mindennek van előnye is: megtanultam felismerni, hogy ki közeledik felém csak azért, mert kiemelkedően jól szituált családból származom, és ki az, aki más. Ez az az érzékem, amit ma sem szabad kikapcsolnom a vörös kavalkád láttán...

Megmarkolom az erkély korlátjának egy elemét, a hideg fémtől megborzongok egy pillanatra, aztán visszazuhanva az előbbi gondolatmenetembe fürkészni kezdem a hajnali órában még csendesebb környéket.

Csütörtök van. Ha egy optimistának ennyit mondasz, rávágja, hogy "már majdnem péntek", ha egy pesszimistának, a "még" jelző fog szerepelni a válaszában. Én valahol a kettő között vagyok, vegyes érzelmekkel állok a dologhoz. Semmi affinitásom ma is órákig koptatni a padokat, bár ezen a barátokkal vállvetve mindig könnyebb átesni, a délutánt pedig - érthető módon - kifejezetten várom. Csak remélem, hogy MinRin jól érzi majd magát, és nekem sem kell kibővítenem egy újabbal a csalódásaim tárát. Abból már volt elég.

/HoSeok szemszög/

A nappaliban állok meg, a vállamat az ajtófélfának támasztom, és csendben figyelem őket. TaekWoon a fehér zongora előtt ül, amelyet DaWon még évekkel ezelőtt kapott anyáéktól a születésnapjára, ugyanis mindig szeretett volna megtanulni játszani rajta. Megtanítottam neki egy kis alapot, amelyet én is elsajátíthattam még általánosban, de azóta sem sikerült igazán belevetnie magát.

Most teljes hipnózisban figyeli a fiút, aki meglepően ügyes, annak ellenére, hogy az ASOS-ban, hozzám hasonlóan a táncszakosok táborát erősítette. Gondolom csak az önszorgalomnak köszönheti ezt a kis extra képességet.

Az arcát figyelem, próbálok olvasni a mimikájában, ám képtelenség bármit is leszűrni belőle. Nem tűnik rossz embernek, ha a nővérem boldog mellette, ráadásul éjjel kéretlenül is segített nekem. Úgy döntök, megbízhatok benne. Mindenesetre van valami, ami nem hagy nyugodni vele kapcsolatban: a kijelentése, miszerint a fiatalabb önmagára emlékeztetem. Érdekelne, hogy ez pontosan mit takar.

 - Minden okés? - fel sem tűnik, ahogy a zongora hangja időközben elhal és mindketten engem kezdenek vizslatni.

 - Persze - apró mosollyal elrugaszkodom az ajtófélfától és visszalépek a folyosó területére. - Csak szomjas voltam - megköszörülöm a torkomat, majd továbbsétálok a konyha irányába, hogy egy poharat előhalászva vizet töltsek magamnak.

 - Ezt ki kéne próbálnod - jelenik meg mögöttem a nővérem alakja, és egy átlátszó folyadékkal töltött üvegcsét helyez elém a pultra. - A patikában vettem, vény nélkül kapható, de elvileg hatásos.

 - Mi ez? - egyik szemöldökömet felvonva emelem szemmagasságba, hogy el tudjam olvasni a rajta díszelgő apróbetűs tájékoztatót. Összegezve egy gyógynövény-alapú készítmény, és relaxációs célt szolgál. Tehát ezzel kéne helyettesítenem a pirulákat. Nehéz ügy.

 - Egy pohár vízben kell feloldani egy cseppnyit. Nem többet - teszi hozzá, és tudom, mire céloz, de továbbra is bizalmatlanul méregetem. - Ugyan már, egy próbát igazán megér...

 - Igazad lehet - biccentek, és óvatosan hozzáadom az előírt, elenyésző mennyiséget a vizemhez. Külsőleg természetesen semmi változást nem észlelek, az első korty leküldése után azonban az enyhén fanyar utóíz az egyértelműen árulkodó jel.

 - Milyen? - pislog kíváncsian DaWon, én pedig megvonom a vállamat.

 - Még nem tudom megmondani - motyogom. - Biztosan hatni fog - teszem hozzá mosolyogva, hogy kompenzáljam az értem tett fáradozását.

Valójában nem hiszem, hogy sok eredménye lenne, egyrészt az összetevői és kiadhatósága miatt, másrészt pedig azért, mert a héten még nem mehetek be a suliba, így lényegesen kevesebb a stresszhelyzet lehetősége. Legalábbis remélem.

/JungGi szemszög/

Lehúzva hagyom a redőnyt, a félhomály most jobban illik a hangulatomhoz. Az első két órám elmarad, így lényegesen több időm lenne aludni. De ki tudna pihenni ilyenkor? Túlságosan leköt az, hogy gondolkozzak. Nem ismerem régóta TaeHyungot, és nem is vagyok biztos benne, hogy teljesen; de azt tudom, hogy minden cselekedetének megvan a maga nyomós oka. Azonban ez esetben képtelen vagyok rájönni, hogy mit szeretett volna még mondani, és, hogy végül miért nem tette.

 - A francba is - a zongorán nem keletkezik maradandó nyom az ütésem hatására, az öklömön annál inkább. Felszisszenek, és dühösen lepillantok a billentyűk sorára. Megint az a darab, folyton - folyvást, és már észre sem veszem, de akaratlanul is ezt kezdem játszani.

Felsóhajtok, és inkább magam mögött hagyom a szobámat, hogy megszabaduljak az indokolatlan mértékben morcos hangulatomtól is. Megetetem Yunt, majd lehuppanok a tévé elé, hogy a képernyő bámulásával töltsem az indulásig hátramaradt időmet.

Az első, megtartott órám történetesen angol, így még mindig ideges vagyok kicsit, mikor a terembe érve meglátom a NamJoonékkal beszélgető padtársamat. Leülök a helyemre és gyorsan előpakolom a felszerelésemet, közben futó pillantással ellenőrzöm a reggel dühből megsebzett kezemet, a becsöngő hangjára pedig az asztalunkhoz sétálva bevágódik mellém Tae is, én meg igyekszem úgy viselkedni, ahogy általában.

Nem tudom, miért figyelek ilyesmire egy tanóra ideje alatt, de feltűnik a szokatlan mértékű dekoncentráltsága. Teljesen máshol jár - a tekintete nem követi a táblára felkerülő dolgokat, eszébe sem jutna jegyzetelni, és ha felszólítják, minden alkalommal a kérdés ismétlését kéri a válasz megadása előtt.

Nyilvánvalóan ez sem véletlen, és valamiért úgy érzem, hogy összefüggésben van a tegnapi kis mozdulatával. A tollammal megbököm a kézfejét, és kérdő pillantást küldök felé, valamiféle magyarázatra várva a viselkedésével kapcsolatban. Aprót ráz a fején, mintha csak legyintene, vagy azt mondaná, "nem számít". Bármiféle reakció nélkül elfordítom a tekintetem és ismét a jegyzeteimmel kezdek foglalkozni. Nem is kéne, hogy érdekeljen. Eredetileg sem kellett volna a közelébe kerülnöm... A tetőtéren történtek óta viszont azt érzem, hogy maradnom kéne. Bárcsak kiigazodnék rajta.

A telefonom segítségével percenként ellenőrzöm az idő múlását, mert nem vagyok benne biztos, hogy nem ellenem játszik, és nem áll meg direkt csak azért, hogy később szabaduljak innen. Az óra végét követően azonnal felpattanok, elhagyom a termet és a következő helyszínre sietek, többek között azért, mert tudom, hogy MinRint muszáj lesz még nyugtatnom a délutáni találkájával kapcsolatban, erre pedig leginkább a szünetek tartalma alkalmas. Odaérve egy idő után szóba is hozom a témát, amin - érthető módon - nem lepődik meg különösebben.

 - Elmész, ugye?

 - Végül is miért ne - mosolyodik el, és örülök, hogy nem kell tovább győzködnöm. Segítek neki kiválasztani a tökéletes összeállítást a saját elképzelései közül, aztán azt kérdezi, mégis hogyan, vagy milyen apropóval kezdjen neki egy beszélgetésnek, ha Kook megnémulni látszik.

 - Hát...szeret motorozni. És igazából mindenben sikeres, amibe csak belekezd. Nem tudom. Talán kérdezd magáról, jobb, ha ő mesél helyettem - mosolyodom el halványan.

Végül, tizedjére is megköszöni a segítségemet, aztán csendben ülünk tovább egymás a nap hátralevő részében. Mindketten a gondolatainkba merülünk, csak a terem és az óra tárgya változik folyamatosan körülöttünk.

Az utolsó csengetés igazi felüdülés, az osztályunk megkönnyebbülten felsóhajtva széled szét az épületből kilépve, én pedig egyedül hagyom el a főépület területét, mivel MinRin hamarabb indul és egy rövidebb utat választ, hogy legyen elég ideje készülődni. Előtte persze a lelkére kötöm, hogy majd meséljen, ha már ennyire belevont az ügybe, ő pedig széles vigyorral tesz rá ígéretet.

Még a parkolóban járok, mikor meghallom magam mögül a lépteket. Ösztönösen gyorsítok a tempómon, de nem vagyok elég gyors. Az utánam siető alak elkapja a kezemet, és megállít.

/TaeHyung szemszög/

 - Mi bajod van? - kérdezi Giya, miközben felpillant rám.

 - Szóval dühös vagy - állapítom meg hangosan, továbbra sem eresztve a csuklóját.

 - Megvan rá az okom...Te viselkedsz furán - bök vissza jóval kevesebb éllel a hangjában, és már nem néz a szemembe.

Igaza van. Zavartan elmotyogok egy bocsánatot, mielőtt elengedném.

 - Most megyek. Holnap találkozunk - néhány másodpercig csak állunk egy helyben, aztán megfordulok, és az autómhoz sétálok. A jármű mellett megállva követem a tekintetemmel, miközben gyors léptekkel elsétál. Nyilván csak még jobban összezavartam.

Beszállok az autóba, és még zenét sem indítok el, pedig általában úgy vezetek, főleg, ha útitárs nélkül vagyok. A gázra taposok, pedig nem akarok hazamenni, nagyon nem. Miért is akarnék, mikor nemrég felfedeztem a nyomait annak, hogy a bátyám a házban járt? Kiskorunk óta nem láttuk egymást, de egyértelmű, hiszen a szobáját, amelyet eredeti állapotában, zárva tartok, csak ő nyithatta ki, ugyanis a másik kulcs hozzá az övé volt. Én valami oknál fogva azóta sem cseréltettem zárakat. Hiba volt. Semmi jó nem származhat abból, ha ismét felbukkan, én pedig nem tudom, mennyi negatív történést tudok még elviselni.

Mégis ostobaság lenne elmondanom neki. Majdnem megtettem. Meg akartam kérni, hogy ne hagyjon egyedül, aztán nem mertem. Hagytam, hogy kiszálljon a kocsiból és besétáljon a házba.

Nem tudom, miért indultam meg felé, mikor ma megláttam, de valamit mondanom kellett, mert csak úgy elviharzott. És még valami... Bármennyire is azt hiszi, a kézfején lévő seb korántsem kerülte el a figyelmemet.