34.fejezet - Things I didn't tell you

/YoonGi szemszög/

Egész éjjel várom a hívást, a mobilom pedig minden egyes alkalommal konok némasággal válaszol a hallgatózó füleimnek. Ha most nem kellene dolgoznom... de inkább bevállaltam a szombati műszakot is. Nem akarok örökre itt rohadni a pult mögött. Olyan gyorsan akarom összegyűjteni a kellő pénzt - számolva a tandíj esetleges emelkedésével -, amennyire csak lehet.

Vasárnap, a kora reggeli órákban(miután a biztonságiak hazaküldtek mindenkit, akit az éjjel itt ért utol, az épület különböző helyein, különböző ülő, illetve fekvő pozíciókban) nekiállok a saját kis részlegem takarításához, aztán hátra viszem a polcsorra a maradék tisztítószert.

Hirtelen felindulásból teszem, azt hiszem. Megfordulok, és amint meglátom a tükörképem a felületen, a kezem önmagától lendül az üveg irányába. A hangos csörömpölésre félve kapják fel a fejüket a még szolgálatban lévő takarítók és biztonságiak. Rájuk emelem a tekintetem, és nem kerüli el a figyelmem, amit az övék üzen. "Ez legalább kéthavi fizetésébe fog kerülni." Mintha nem tudnám.

Sok minden kavarog a fejemben. Mivel érdemeltem ezt ki? Nem. Mivel érdemelték ki mások, hogy egyszerűen azt tehessék, amit akarnak? Apa egyetlen egyszer fűzött hozzá bármit is, mikor közöltem, hogy én akkor is kitartok, és ha kell, megszerzem magam a pénzt. Még mindig emlékszem rá, mit mondott. "Tedd csak. De egy dolgot jegyezz meg: az életed is csak egy üzlet. Ha valamit megszerzel, amire szükséged van, egy másik dolgot talán örökre elveszthetsz." Akkor betudtam annak, hogy próbál elrettenteni, most viszont kezdem megérteni, mire célzott, és már nem tudom, jól döntöttem e akkor.

Felemelek egy jókora szilánkot.

Nam mindig tudja, mit kell tennie. Ő is ellenszegült a szülei akaratának, a sajátját előtérbe helyezve.

Ha most itt lenne, biztosan valami olyasmit mondana: "Nézd meg magad jól." Én megtenném, ő pedig folytatná. "Mit látsz?" Nem tudnék válaszolni. "Egy jólfésült, öltönyös alakot, aki napi x órában mindent megtesz a négy fal között, hogy a megbízója elégedett legyen? El tudod így képzelni magad?" Egyértelműen nemmel felelnék, ő pedig mosolyogna. Talán azt is hozzá tenné, "akkor nem értem, mi a kérdés". Ez esetben hallgatnék. 

Azt nem értheti, hogy latolgatnom is kell. Nem kevés időt vesz el a munkám, de az is igaz, hogy nem kevés tapasztalatot ad, és rendezhetem a költségeket. Azonban, ha emiatt nincs alkalmam és energiám megbeszélni vele vagy bárki mással valami tényleg fontosat, máris átbillen a mérleg.

Talpra ereszkedem az eddigi ülő helyzetemből, az üvegszilánkot pedig lassan elengedem. Mire a földet éri, már elhagyom a helységet.

/JungKook szemszög/

Nincs kedvem kikelni az ágyból. A telefonom kijelzőjét bámulom. Ezerszer akarom felhívni és ezerszer vetem el a lehetőséget. Ez nem olyasmi, amit így kéne megbeszélnem vele, habár a végeredmény gyakorlatilag egy és azonos. Merthogy nem maradna, ebben biztos vagyok.

Végül úgy döntök, teljesen felesleges ébren lennem, és erősen leszorítom a szemhéjam, mintha így ki tudnám zárni a gondokat is.
Megtettem. Megint megtettem. Már nem félek a tűztől, sőt - éreztem, hogy újra fel kell használnom. Azt hiszem megint beleuntam. Nem találtam kihívást. Ráadásul ő is rámunt.
Már messze járok, mikor meghallom a csontig hatoló sikítást, aminek hatására mintha megállna az idő.
Előtte még soha nem bántottam senkit, akit szeretek.
Futásnak eredek, és bár a füst utcáknyira tekereg csak sötét kígyókként az ég felé, mintha meglepné a tüdőmet. Bizonytalanok a lépéseim; mire a közvetlen közelbe érek, már csak botladozom.
A lángok között pillantom meg őt. Mintha csak a fény játéka lenne - vörös haja teljesen beleolvad ezerarcú környezetébe. Tudom, hogy ő is lát. Egy újabb szerkezeti elem zuhan a mélybe a szomszéd telekről, ahol élek. Túl közel hozzá.
Felsikolt, és mintha engem próbálna megszólítani.
 - JungKook! - a kép megszakad, és egy másik hang férkőzik a fejembe.
Mondd el neki.
A tűz forrása felé pillantok, és a távolból felhangzó szirénák furcsa kánonja mellett hátrálok egy lépést. El kell futnom, mielőtt meglátnak itt.
Mondd el neki, mit tettél.
Lassan tűnik el a szemem előtt. Leteríti egy égő elem, amely forró lepelként hull alá, és maga alá teríti. Bekönnyesedett szemekkel fordítok hátat. Későn veszem észre a kisebb, felém repülő fémet, amely örök bélyeget nyom a felkaromra
Mondd el neki, hogy megölted őt!

A délutáni napfény nyugtatólag vetül rám, én pedig apránként felhagyok a zihálással. Csak egy álom. Nem öltem meg Riniet. Nem ő halt meg, hanem YoungJae húga, Choi Jin Ri.
Felülök az ágyban, aztán kikászálódom, hogy fürdőben szabaduljak meg a bőrömet ellepő hideg verejtéktől. A délutáni zuhany frissítőleg hat rám, végeztemmel pedig felkapok egy új pólót és kilépek az erkélyre.
Hosszasan bámulom a telket, azt, ahol anno a Choi család lakott. A tűzeset után azonnal elköltöztek. Most három aprócska gyerek játszik az udvaron: a két kisfiú hangosan nevetgélve kergetőzik, a bíró szerepét pedig a kislány tölti be, aki közben egy gyerekdalt dúdol.

Olyanok, mint mi voltunk.
Kölyökkorunkban rengeteget járkáltunk a két telek között, tavasszal pedig sokszor éjszakáztunk kint, egy többszemélyes sátorban - mindannyian megijedtünk, mikor a közelben élő kutyák vonyítani kezdtek a késői órákban, ám én és Jae túl makacsak voltunk hozzá, hogy ezt beismerjük. Közrefogtuk JinRit, és szorosan összebújva aludtunk el.
Mikor iskolások lettünk, és ők másik intézménybe iratkoztak be, megismerkedtem a srácokkal, őket pedig egyre kevesebbszer láttam. Ha mégis összeakadtunk az utcán, egy köszönésben kimerült a beszélgetésünk. Közös emlékekkel rendelkező furcsa idegenek lettünk. Ők szinte a testvéreim voltak, akik azonnal átnéztek rajtam, mikor más barátaik lettek, ezért én is így tettem. Nem bántam meg - kettő helyett hat t estvérem lett, akikkel mindig számíthatunk egymásra.
Azt azonban sosem gondoltam volna, hogy én okozom a halálát annak, akit valaha, a vérszerinti rokonához hasonlóan húgomnak szólítottam. YoungJae bosszúja jogos, és az is az lesz, ha Rin a történtekről tudomást szerezve faképnél hagy. Mit is képzeltem? Hiszen egyszer mindenkinek vezekelnie kell azért, amit tett. Egy bűn sem maradhat büntetlenül, az én időm pedig most érkezett el erre, bármennyire is reméltem, hogy még jó darabig várat majd magára. Az elkövetkezendő héten kénytelen leszek mindent bevallani, tudva, hogy ez milyen következményt von maga után.
Felsóhajtok. Nem lesz könnyű újra hozzászokni az egyedülléthez.



/NamJoon szemszög/
Kétszer is pislognom kell, mire realizálom, hogy ébren vagyok. A látásom csak hosszú percekkel később tisztul ki teljesen, ekkor jut el a fülemhez a csengő hangja is. Felismerem a ritmust, a mi kis jelünket benne - YoonGi az.
Anya feje bukkan fel az ajtómban, rosszallón végigpillant rajtam.
 - Hagyd, majd én beengedem - motyogja, aztán távolodóban hozzáteszi: "Ilyen sokat aludni...még sosem ittad le így magad".
Mire visszaér a fiú kíséretében, bevillannak a homályos képek arról, mi is történt tegnap.
 - Veled volt, ugye? - morgolódik anya. - Legközelebb figyelj rá, ha tudod, hogy nem bírja jól - kéri.
 - Elnézést - meghajol. - Úgy lesz - anyu egyetértőn hümmög, aztán magunkra hagy bennünket.
 - Szia - nézek rá.
 - Hogy vagy? - kérdezi, miközben felém nyújtja az éjjeliszekrényemen elhelyezett, vízzel teli poharat. Nehezen tudom csak elvenni tőle, az izmaim merevsége miatt, pedig majd' szomjan halok.
 - Sajnálom - kezdek bele az első korty után.
 - Én is.
 - Nem volt jogos JiYongot rólad faggatnom.
 - GD? - vonja fel a szemöldökét. - Neki mi köze ehhez?
 - Inkább az a kérdés, nekem mi közöm ahhoz, ha vele dolgozol.
 - Nem azért dolgozom ott, mert ő is ott van - értetlenül bámulok rá, ő úgyszintén. - Azt hiszem, eléggé félreértettük egymást.
 - Nem dolgoztok vele közös dalokon? - csillan fel a szemem.
 - Mi...? Nem ilyen értelemben dolgozunk együtt - mosolyodik el kínosan. - Ő dj, én pedig pultos.
 - Mióta? - kerekednek el a szemeim. Ilyesmit tényleg nem vettem számításba, bár nagy segítség lehetett volna, ha másképp értelmezem a híresség korábbi szavait. - Mekkora idióta vagyok...
 - Nem mondtam, szóval nem tudhattad - von vállat.
 - És mióta?
 - Mióta az ASOSba járunk.
 - Hű - elhűlve pislogok. - Hogyhogy nem tűnt fel...
 - Éjszakai műszak - válaszol nevetve. Biztosan érdekes látványt nyújthat most a földet kapargáló állam.
 - De miért? - ahogy látom, ez volt az a kérdés, amitől legjobban tartott.
 - A tandíj miatt. Csak így tudom fizetni anyámék helyett, mert ők csak az ügyvédi pályám lettek volna hajlandók finanszírozni - hadarja enyhén lehajtott fejjel.
 - Értem - vizslatom. - Akkor ne szégyelld, hogy kiállsz amellett, amit te akarsz. Végső soron tiéd a döntés joga, hiszen a te életed - ismét rám emeli a tekintetét, és bár nem szólal meg, tudom, mire gondol. - És nyugodtan elmondhattad volna.
 - Nem akartam a szánalmat. Egyébként meg... te is a kis gyanúdat.
 - Jogos - biccentek. - Csak bepöccentem... tudod, te voltál az első, aki támogatott abban, hogy rapper legyek, szóval, ha elpártolsz mellőlem...
 - Ami nem fog megtörténni - vág közbe.
 - De ha megtennéd... Az egy visszajelzés arról, hogy az egésznek semmi értelme - nem szoktam ilyeneket mondani. Általában én vagyok a hidegvérű, az eltökélt, erre egy ilyen félreértés miatt azonnal beveszek valami szart, hogy kiüssem magam. Hát, igen. Néha a leghatározottabb embereknek a legbizonytalanabb lépéseik, miközben másokat biztosítanak a talaj szilárdságáról.
 - Idióta - az ujjával közelebb lépve megpöcköli az arcom, mire tettetett fájdalommal elfintorodom. - Szedd össze magad, holnap iskola - veszi elő a legkomolyabb hangnemét, aztán hátat fordítva ásít egyet, és sokkal csendesebben kiegészíti a mondandóját. - És többet ne csinálj ilyen baromságot. Te is tudod, hogy semmit nem old meg.



/TaeHyung szemszög/

Csendben ülünk a szobámban. Ma délelőtt kaptuk a feladatot, holnapra, azaz keddre pedig készen is kell lennünk vele. Belegondolva, az angol tanárnő sohasem volt túl bőkezű a határidőket illetően.
 - És, akkor miről csináljuk a kiselőadást?
 - Azt mondta, az egyik opció, hogy bármilyen nagyvárost választunk az Egyesült Királyságon belül... - ráharap a tolla végére, és elgondolkozva bámulja maga előtt az üres füzetlapot.

 - Könnyűnek hangzik, tekintve, hogy éltél ott. Londonban, igaz? - pillantok rá, de elkerüli a tekintetem.
 - Igen.
 - Vagy lehet a másik opció is - ajánlom fel néhány másodperc kínos csendet követően. - Az mi volt? - az ölembe veszem a laptopom, ő pedig az órai jegyzetét kezdi bújni.
 - El kell tudnunk mesélni valamilyen legendát, szintén az adott területről - egy tincset a füle mögé igazít.
 - Oké, akkor legyen ez - ajánlom fel, és mintha megkönnyebbülne. - Mivel kapcsolatban keressünk? - mellé helyezkedek, és megnyitom a Googlet.
 - Talán így - angolul gépeli be a híres legendák címszót, persze a területhez igazítva. - Mondjuk... - megnyitja az egyik találat linkjét, és hangosan olvasni kezdi a találatot, közben lefordítva. - "A Valley of tears, azaz Könnyek völgye évszázadok óta ritkásan lakott terület, a meredek talaj miatt csak néhány falu maradt fenn elszórva a térségben, mégis különleges jelentőséggel bír a walesi mondavilágot illetően. A helybéliek szinte mind úgy tartják, hogy a völgyet nyugatról határoló, szembetűnőn furcsa alakot öltött hegy egy régi király miatt vált ilyenné. A király megígérte a  középosztályból származó szerelmének, hogy a megfelelő pillanatban elveszi feleségül, és soha többé nem kell szenvednie. Mindenre megesküdött, azt állította, hogy érte még a hegyeket is megmozgatná. Az asszony néhány nappal a kitűzött esküvőjük előtt elmenekült a közeli erdőbe, félt, hogy a királyt és őt is rossz szavak érnék a házasságuk miatt. A cserbenhagyott férfi kilovagolt szerelme után, bejárt több mérföldet, ám sehol sem lelte. Mikor elfáradt a hátasa, egy hegy lábánál megpihent. Kikötötte az állatot, majd könnyezni kezdett, végül - csalódottságában - öklével ütött a kemény kőzetbe, amely hangos morajjal eldeformálódott, így ébresztve rá a közelben rejtőző menyasszonyt, hogy igaz volt az esküje. Ő végül előbújt, és hangos zokogás közben megígérte, hogy többet nem hagyja faképnél a szerelmét. Szerelmük holtig tartott, a Könnyek völgyének földrajzi óriása pedig mai napig őrzi az emléküket."* - keserű ábrázattal fejezi be a mesélést. - Hmm.
 - Mi az? - pillantok rá érdeklődve. - Hát, elég nagy tündérmese...
 - Én nem hiszek a szerelemben - a hangja halk, a fejemben mégis elfojtott kiáltásként visszhangzik. Halványan elmosolyodom, mielőtt válaszolnék.
 - Én sem - értek egyet, aztán előveszem a saját füzetemet, és Giyával együtt elkezdem leírni a szövegét eredeti nyelvezetén, néhányszor felsóhajtva, mikor eszembe jut, hogy holnapra az egyik felét nekem kell tudnom, ráadásul fejből. Talán kicsit tovább bíbelődök a kelleténél, de nem tudom megállni, hogy néha ne pillantsak oldalra, és figyeljem lopva a délutáni napfényben furcsán mesebelinek tetsző arcát.




*A történet fikció, nem képezi valós részét a walesi mondavilágnak.

33.fejezet - It takes you to hell, disguised as heaven

/JungKook szemszög/

Minden nap árgus szemekkel kémlelem az utcákat magunk körül, ahogy hazafelé haladunk, és néha talán túl erősen tartom Rin kezét. Nem tehetek róla, a múltkori fenyegetése óta tartok attól, hogy a srác - akinek emlékeim szerint Choi YoungJae a teljes neve - újra felbukkan.

Ám ez nem következik be, egészen addig, míg az egy héttel későbbi szombaton, a kora esti órákban el nem kísérem Riniet vásárolni.

 - Na, mit gondolsz? - kilibben a próbafülkéből, és körbefordul előttem. Már vagy a tizedik őszies összeállítással rukkol elő, én pedig kezdek kifogyni a bókokból.

 - Tudod milyen nehéz választékosan kifejezni, hogy mindenben jól nézel ki? - mormogok egy széles vigyor kíséretében.

 - Hmm... Talán mégiscsak JungGival kellett volna jönnöm - kacérkodik komoly tekintettel, de aztán elneveti magát, és egy puszit nyom az arcomra. - Gyorsan visszaöltözöm, aztán ha végeztem a kasszánál oda ülünk be, ahova csak szeretnél - mosolyog, majd ismét eltűnik a függöny mögött.

Végül megegyezünk benne, hogy az újdonsült csomagokkal együtt visszacipekedünk apa kocsijához - a mai napra kivételesen kölcsön adta -, mielőtt kikapcsolódásként az éttermek területére lépnénk. Ezzel végezve megtorpanok néhány másodpercre, hogy ellenőrizzem a kocsikulcs helyét a zsebemben. Rin közben előreszalad, aztán megáll egy barátságos kirakatú kávézó előtt, és a kihelyezett táblán a kínálatot kezdi olvasgatni.

 - Számítottál rám, igaz? - a hangot egy pillanat töredéke alatt felismerem. Kikerekedett szemmel fordítom jobbra a fejemet, ignorálva a mellettem elhaladó, a mozdulatlanságom kritizáló járókelőket, akik egy idő után automatikusan kikerülnek. - Gyere közelebb, túl feltűnő vagy - YoungJae dühösen szusszan egyet, én pedig ólom-súlyú léptekkel sétálok a járda szélére, közel a szűk mellékutcához, ahol ő áll, gondosan elrejtőzve a kívülállók tekintete elől.

 - Mit keresel itt?

 - Nem unod még? - a kezeit a kabátja zsebébe futtatja. - Pontosan tudod.

 - Kookie, jössz már? - Rin nem pillant hátra, csak mit sem sejtve szólongat. - Ez a hely egész jónak tűnik.

Reflexszerűen indulok meg felé, ám a hívatlan fiú nem hagyja annyiban.

 - Látod azt a táblát fölötte? - a suttogása eszelősnek hat. A megadott irányba pillantok, és ökölbe szorítom a kezem, mikor megpillantom a megrongált tartású cégért, amit már csak a lélek, plusz egy instabil vezeték tart a helyén. Közvetlen a lány felett. - Még egy lépés és intézkedem.

 - Hogyan...?

 - A környék legjobb kávézója, mégis hetek óta késnek a javítással. Bár a legtöbben nem is veszik észre. Egyébként, az emeleti ablakból kihajolva, egy erősebb késsel azonban könnyedén végzetes kimenetelű "balesetet" lehet okozni - folytatja, miközben a mobiljával babrál. - Egy jó barátom éppen a legközelebbi asztalnál fogyasztja a lattéját, én pedig nem szívesen zavarnám meg benne. Tudod, elég hirtelen természetű fickó- kuncog.

 - Mit kell tennem? - hadarok.

 - Mindjárt mehetsz, ne aggódj. Még nem tervezek véget vetni neki. Gondoltam sokkal fájdalmasabb, ha a boldogságod forrása magától hagy el. Azt akarom, hogy irtózzon tőled - jelenti ki, miközben a lábával ellöki magát a faltól. - Tudod, hogy minden lépésedről tudok, szóval azt ajánlom, hogy ne próbálj meg átverni - a hajába túr, hátat fordít, és visszapillant rám a válla fölött. - Mondd el neki, mit tettél.

/JungGi szemszög/
 - Hogy érted, hogy furcsán viselkedett? - hátradőlök az ágyon, a mobil felé döntöm a fejem, és a magam elé emelt kezemet kezdem vizslatni.

 - Nem is tudom... Úgy volt, hogy beülünk valahova, de ő váratlanul kézen fogott és azt mondta, hogy mennünk kell. Eléggé idegesnek látszott - tudom, hogy most az ajkát harapdálja.

 - Hmm...

 - Valami rosszat csináltam?

 - Nem, erre ne is gondolj - nyugtatom meg. - Talán csak kapott egy hirtelen hívást otthonról, vagy eszébe jutott valamilyen kötelessége, amiről elfeledkezett.

 - Értem - nem teljesen hisz nekem, de végül inkább belenyugszik a dologba. - És mi újság TaeHyunggal?

 - Honnan kéne tudnom? - vágok vissza meglepetten.

 - Én azt hittem, hogy ti ketten...

 - Ó. Mi... neeeem. Nem-nem. Nincs köztünk semmi - motyogom, aztán hozzá teszem a lényeget is. - Nem tudom.

 - Áhh, szóval ez a helyzet - szinte magam előtt látom, ahogy elvigyorodik. - Ne aggódj, biztosan keresni fog.

 - Ühhüm.

 - Most viszont mennem kell, MinHyuk mindenképpen sétálni akarja vinni Sophiet, de egyedül nem mehet, úgyhogy...
 - Persze, okés. Holnap találkozunk - én rakom le hamarabb, de a képernyő elsötétülése után még sokáig fekszem egy helyben. Vasárnap lévén végül kénytelen vagyok felkelni és elvonszolni magam az asztalig, hogy a füzetemben átnézzem a hátralevő iskolai feladatokat; majd beülök a zongora elé, és elkezdek az akkordokkal szórakozni, aztán megírom a holnapra kért kétszer nyolc ütemnyi egykezes  dallamot.
Furcsa módon, azok után, hogy elég sok mindent megtudtam róla, és ígéretet tett, mintha megrekedtünk volna. Nem tudom, hogy áll hozzám. Nem tudom, hogy álljak hozzá. Az biztos, hogy a parton...ott és akkor gondolkodás nélkül a keze után nyúltam. És most... mi lesz most?
A fejemet fogom és a falhoz vágom a London feliratú párnámat. Jelenleg túlságosan élénk deja vu-t érzek.
Pedig most könnyen létrejöhet egy szituáció, ahol nekem kell mesélnem magamról, ugyanis ezt eddig nem tettem meg. Mit tegyek ez ellen? A célzott kerülése az egyetlen opció, azonban ezt sokszor eljátszottuk már, és azt hiszem, nem is akarom elkerülni. Őt nem.
Csak a múltat.



/NamJoon szemszög/
Észre sem veszem, ahogy elbóbiskolok a dalszövegem felett, így elég morcosan, a kijelzőre való pillantás nélkül fogadom a hívást, mikor a csengőhangom felébreszt,
 - Itt Nam - szólalok meg.
 - Csak meg akarom kérdezni, hol küldjem át a felvételt. Befejeztem a szövegrészem és csináltam vele egy próbát, hogy bele tudj hallgatni - YoonGi gyorsan beszél, mintha attól tartana, hogy dühös leszek és egyszerűen lerakom.
 - Azt hittem, elvetettük azt a számot.
 - Az én hibám, hogy nem tudtuk megcsinálni, mert nem tudtam megírni azt a kis hiányzó részletet.  De nem felejtettem el, és most kész - motyogja. Gondolom rosszul esik neki a lelkesedésem hiánya.
 - Értem - felsóhajtok. Nem folytathatom ezt a stílust, míg ki nem derítem, pontosan mi köze van JiYonghoz, mert ő alaposan összezavart. - Bárhol átküldheted, de lehetőleg úgy, hogy ne rontsa le az app a minőségét.
 - Igenis - elvigyorodik. - Mostmár rendben vagyunk?
 - Igen - felelem kis szünet után. - Sőt...meg is akartam kérdezni, hogy nincs e kedved eljönni velem a Diamond Seoulba valamelyik este. Csak mi ketten, megünnepelni, hogy befejezted a dalt.
 - Nem is tudom...Muszáj pont oda? Nem igazán kedvelem a helyet...
 - Ugyan már - nem tudom, miért csinálom, de meg kell győződnöm arról, amit sejtek. Hirtelen beugrik valami, amit a jelenleg dj-ként munkálkodó híresség említett nekem. - Biztos forrásból tudom, hogy a pultosuk nem hígít fel semmit.
Hallgat.
 - Mióta tudod?
 - Mit? - a kíváncsiságtól felgyorsul a légzésem. Ismét csend.
 - Tudod mit? Azt hittem, ha egyszer rájössz, nem baromkodni fogsz, hanem a legjobb barátomként megérted majd, miért nem mondtam el senkinek - a hívás befejeztét jelző pittyogás zökkent ki.

A szüleimnek azt mondom, a srácokkal találkozom. Felkapom a kabátomat, és a mobilommal a kezemben megindulok a sötétedő utcákban. A google segítségével gyorsan ráakadok a legközelebbi - természetesen illegális - árusító helyekre. Nem sokkal később már egy kis játéküzlet hátsó raktárában állok, egy, az arcát fekete maszkkal takaró férfival szemben, és azon hezitálok, mit válasszak.

 - Ez az első alkalom, igaz? - csak a szemeit látom. Tébolyodottnak tűnik. Lassan bólintok. - Akkor legyen...-előhúz a zsebéből egy kis csomagot, és a megfelelő összeg ellenében a kezembe nyom egy tablettát.

 - Mi ez? - kérdezem. Idejöttem, mégis vonakodok.

 - Ecstasy. Ahogy látom, rád fér egy kis eufória.

Úgy érzem, enyém a világ. Mintha bárkit magamhoz tudnék ölelni. Mintha bárki magához tudna ölelni. Egy órán belül rádöbbenek, hogy egyedül vagyok. Annyira könnyű szeretni. Annyira könnyen szeretnek. Másfél óra - realizálom, hogy egy telefonfülkében ültem le. Minden rendben. Mindenkire rámosolygok. Mindenki rám mosolyog. Két óra telt el - már tudom, hogy eléggé elcsesztem, és csak a rohadt tabletta miatt vagyok ilyen álmos. Előrehajtom a fejemet, megnyalom az ajkam, amely időközben teljesen szárazzá vált, és lehunyom a szemeimet.

/HoSeok szemszög/
 - Veled meg mi a franc van? - kerekedik el a szemem, miközben lerakom a frissen vásárolt zöldségekkel teli zacskót - eléggé elcsúsztam a teendőkkel, de megígértem DaWonnak, hogy bevásárolok - a járdára, és kinyitom a telefonfülke ajtaját. Néhány lépés távolságából ismertem fel Namot, bár nem ment könnyen. Megrázom a vállait. A reakció hiányában kezdek megrémülni, így a maga mellé ejtett telefonja után nyúlok. YoonGi nem veszi fel neki, így a saját mobilomról próbálom elérni.
 - Mi van, mindenkinek most jutott eszébe traccsolni? - kérdezi. A háttérzaj elég furcsán hangos és ismeretlen, de most elvonatkoztatok tőle.
 - Bocs, az előbb is én kerestelek.
 - Miért van nálad a telója?
 - Mert ő kiütötte magát valami szerrel, és most nem hajlandó magához térni. Gondoltam, te tudod, miért csinálta.
 - N-nem tudom - motyogja meglepetten, bár érzem, hogy ez nem teljesen igaz. Mindannyian láttuk, hogy összevesztek valamin, de talán ő sem hitte, hogy a rapper társára ez ilyen szinten hatással lesz.
 - Mindegy - hagyom rá. - Idehívom TaekWoont, és hazavisszük valahogy.
 - Az anyjáéknak csak mondd azt, hogy túl sokat ivott - tanácsolja.
 - Jó ötlet. Most le kell tennem.
 - Értesítsetek, ha magához tért.

32.fejezet - Walk to talk

/YoonGi szemszög/

A szokásosnál gyorsabb léptekkel közelítem meg az iskola épületét. Jin tanácsa visszhangzik a fejemben, amit a tegnap esti hívásom alkalmával adott. Kommunikálj. Beszélj vele, kérdezd meg óvatosan miért viselkedik így, sosem tudhatod, mi van a háttérben. Igaza van. Hogyne lenne.

A bejáratnál találkozunk a többiekkel. Kook a tekintetét kapkodja egyik méterről a másikra, Tae a semmibe bámul, én ásítozom, Nam zenét hallgat, Jimin és HoSeok esznek(?), Jin pedig egy ecsetkészletet rakosgat sorba a méretezés szerint.

Odasomfordálok a rapper társam mellé, ő vet rám egy pillantást, majd hangosít a telóján, hogy még véletlenül se szólítsam meg. Egyértelmű jelzés, egyértelmű üzenettel. Kicsit frusztráló, de úgy döntök, egészen addig hagyom, míg négyszemközt nem leszünk.

/JungGi szemszög/

Az első néhány órán úgy érzem, a testem legalább az eredetinek százszoros súlyára növekedett tegnap óta. Csábítóan hat a pad felülete, csak néhány percre annyira le szeretném hajtani a fejem... Őszintén szólva az sem zavarna, ha 45 percenként felkeltenének, hogy alvási helyszínt váltsak.

Ezt persze nem tehetem meg, így egészen sokat kell küszködnöm vele, hogy nyitott szemmel hallgassam végig a tanárok és tanárnők prédikációját. Ebédszünetben aztán ismét Tae mellett foglalok helyet, és zavartalanul falatozom. Sokat gondolkodtam. Tulajdonképpen ez minden, amit teszek, mióta ismerem. Ő csinál vagy mond valamit, én pedig - főleg éjjel -  órákat agyalok azon, ami történt, aztán alkalmakként szerepet cserélünk.

Egy valamit tudok: maradnom kell, és ügyelnem kell rá, hogy ne tűnhessen el. Annak nagyon rossz vége lehet. Nem tudom, hogy bízhatok e benne, de a szavát kell adnia, hogy nem lép le.

A második dolog, amin agyaltam, egy ismerősen ismeretlen alak tegnap estéről, akit csak egy pillanatra láttam, mikor TaeHyung kirakott a ház előtt, de erről teljesen megfeledkezem a tanórák végeztével, mikor felajánlja, hogy menjünk el valahova.

 - Mire gondolsz? - húzom fel a szemöldököm.

 - Gondoltam mutatok valamit. Ilyenkor a legszebb - túr a hajába, én pedig mosolyogva rábólintok a dologra, majd beülök mellé a kocsiba. Talán most visszatérhetek a témára.

/NamJoon szemszög/

 - Mondom, hogy semmi - forgatom a szememet, mikor Jin autójának hátsó ülésein elhelyezkedve YoonGi már vagy ezredjére kezd nyaggatni.

 - De látszik, hogy van valami baj - a homlokát ráncolja.

 - Nem hiszem, hogy ez tisztázásra szorul - a mosolyom keserűen hathat, de nem tűnik fel neki.

 - Akkor minden rendben?

 - Persze - vonok vállat. - Jól vagyok.

Magamban hozzáteszem azt is, hogy "hozzászoktam". Csak éppen tőle nem vártam, hogy hátba szúrjon azzal, hogy lecserél. Pontosan tudja, hogy a zene az, amitől a legboldogabb leszek, ráadásul ő is így van vele; éppen ezért ezzel kapcsolatban tud a legjobban megbántani is... De nincs mit tenni. Ha nem gondol elég jónak ahhoz, hogy velem társuljon, nem változtathatom meg a véleményét.

 - Akkor rendben - az arcomat vizslatja. - De ha van valami, csak mondd.

 - Ühhüm - biccentek.

Hazaérve aztán hirtelen ötletem támad. Nem száz százalék, hogy jó következést vontam le a látottakból, de van rá mód, hogy megbizonyosodjak. Ha ő a hátam mögött tevékenykedik, talán én is jogosan teszem. 

Feltehetőleg ma is találkoznak majd, ezért várok néhány órát, majd útnak indulok a múltkori irányba. A Diamond Seoulnál aztán - gondolom, ez a megszokott helyük - lelassítok, és az épülettől nem messze, egy kis mellékutca sarkánál megállok, és várakozásba kezdek.
YoonGi egészen kicsípve érkezik a kis találkára, amivel talán még jobban idegesít. Nem hiszem, hogy így kéne eladnia magát, és az ötleteit, amik egyébként nagyon jók... Azt sem értem, miért mondta, hogy befejezi a mi egyik dalunkat, mikor most is itt van és mással van elfoglalva. Mintha csak el akarná terelni a figyelmemet, nehogy gyanút fogjak.
 - Hát nem sikerült - motyogom, aztán a házfalnak dőlve figyelem tovább az eseményeket. YoonGi körbe sem néz, csak besiet a bejáraton, és jó ideig nem bukkan fel senki a közelben, ami az időpont miatt nem meglepő, nem is értem, miért érkezett ilyen korán. Általában nyitva sincsenek az ilyen helyek, ráadásul a partnere sincs sehol.

Egy pillanatra földbe gyökerezik a lábam, mikor körülbelül egy órával később megpillantom JiYongot.
 Az öltözéke egyszerűbb, mégis elegáns, feltűnés nélkül sétál a megfelelő irányba.
 A hírnév velejárója az állandó rejtőzködési kényszer, most is arcmaszkot visel, és tőle néhány méterrel lemaradva két férfi követi a biztonsága érdekében. Egyszer szeretnék olyan sikeres lenni, mint ő, de most el kell vonatkoztatnom ettől.
Határozottan lépek elő a megfigyelési állomásomról, hogy aztán egyenesen felé indulok, és körülbelül 2 méter távolságban megszólítom. Megtorpan és körbepillant, esetleg valaki hallotta e elhangzani a nevét, de alig tartózkodnak a közelünkben; így várakozón néz rám, láthatóan próbál beazonosítani, természetesen sikertelenül.
 - NamJoon vagyok - mutatkozok be illedelmesen, majd meghajlok előtte. Az emberei fenyegetően közelítenek felém, de ő egy intéssel megállítja őket. Foglalkoztatja a szememben tükröződő bizonytalan düh. - Tudom ki vagy - teszem hozzá gyorsan, mielőtt meggondolja magát. - De úgy tudom, most éppen...
 - Tartunk egy kis szünetet - biccent. Meglepően közvetlen a hangsúlya. - Mit akarsz tőlem? Nem tűnsz haternek, mégis...
 - Inkább rajongó, de most nem ezért jöttem - túrok a hajamba. - YoonGiról van szó.
 - Nem ismerem túlságosan - ránt egyet a vállán.
 - Én viszont igen - vágom rá. - Csak szeretném tudni, mióta dolgozol vele.
 - Nem emlékszem pontosan, néhány hónappal ezelőtt találkoztunk itt - pillant a mellettünk magasodó épületre.
 - És miért? Azt mondtad, alig ismered - kérdezgetem tovább.
 - Nem hiszem, hogy a kettő összefügg - lehúzódunk a járda szélére, így még kevésbé kelthet feltűnést a személye.
 - Egy közös munkához mindig kell valamilyen kapcsolat - fejtegetem, ő pedig egyre értetlenebb fejet vág.
 - A pult elég messze van tőlem, ráadásul alig futunk össze - magyarázza.
 - Ezt most nem értem - grimaszolok kínosan.
 - Nem hiszem, hogy közünk kéne legyen egymáshoz. Csak olyankor beszélünk, mikor megbeszéléseink vannak.
 - Akkor hogyan hoztok össze bármilyen közös munkát is?
 - Egy pultos és egy dj nem sokban hasonlít - neveti el magát. - Haver, szerintem te valamit nagyon elnéztél - az órájára pillant. - Szívesen beszélgetnék még, de most már mennem kéne.
 - Aha - motyogom, aztán felfogom, mit is mondott. - Persze, érthető - közelebb lépek, és lehalkítom a hangomat. - Köszi, hogy nem csapattál le a gorilláiddal.
 - Jó emberismerő vagyok - megpaskolja a vállam, aztán ellépked mellettem. Utána fordulok, és elgondolkozva bámulom a helynél kihelyezett feliratot, ami alatt elhaladva belép a Diamond Seoul területére.
Bonyolultabb lehet a dolog, mint gondoltam.



/Jin szemszög/
 - Ühümm. Ühümm. Nem tudom, miért mondhatta - csak félig figyelek YoonGi hangjára a telefonon keresztül. Szeretnék segíteni neki, de én sem tudom, mi játszódik néha az emberek fejében. - Rendben, menj csak - elköszönünk, én pedig még sokáig tartom a fülemnél a mobilomat. Beszélni. Beszélni. Beszélni.
Összerezzenek, mikor apa belép a konyhába, előszed magának is egy borospoharat, majd leül mellém.
 Lerakom az asztalra a készüléket, az ajkaimhoz emelem a saját poharam, és nagyot kortyolok a vörös folyadékból.
 - Tudod, még sosem beszéltünk normálisan anya haláláról - jelentem ki. Rám emeli a tekintetét, szerintem érezte, hogy ez fog következni. Erre egyébként akkor jöttem rá, mikor YoonGi hozzám fordult tanácsért.
 - Nincs elég alkohol itthon ahhoz, hogy beszéljek róla - elcsuklik a hangja, aztán leplezésként lehajt még egy pohárral.
 - Akkor kimondom én - nagyot nyelek, és előveszem a lehető leglágyabb hangomat. - Hiányzik.
 - Nekem is.
 - Tudom - bólintok. - De...
 - Anyád meghalt - villan egyet a tekintete, nyilván nem érti, mire célzok.
 - Tudom.... Csak azt akartam, hogy tudd, hogy mindent megtettél érte - felállok az asztaltól, a folyosóról pedig még hallom, ahogy lehajtja a fejét és elfojtott szipogásba kezd. Orvosként élete hibájának tartja, hogy sok száz ember után a saját feleségét nem sikerült megmentenie a betegségétől.
A szobám felé tartva már sokkal könnyebbnek érzem a lépteimet. Már nincs mit mondani. Eddig hosszú hónapok teltek el anélkül, hogy mi ketten felhoztuk volna ezt, pedig ezzel csak nehezítettük a saját dolgunkat. Mert a gyász nem arról szól, hogy kitöltöd a benned keletkezett űrt. Csak fátylat tudsz rá teríteni, és folyamatosan halványítani az emléket. Az idő eszköz, de a szó ereje sokkal hatalmasabb.
Levágódom az ágyamra, és egy rotringgal a kezemben gyors egymásutánban rajzolom meg a körvonalakat, aztán tudatomon kívül satírozni kezdek, a kész művet aztán csak akkor hagyom magára, mikor a földszinre indulok, hogy a kanapén elnyúlva megcsináljam a másnapra feltétlen leckéimet.

Mindenki máshogy éli meg a halál közelségét. Mindenki máshogy reagál rá, máshogy próbálja feldolgozni, és más kell hozzá, hogy el tudja kezdeni magában a lezárás folyamatát.

/JungGi szemszög/
Sokáig ültünk az autóban, mielőtt megálltunk volna. Nem tudtam pontosan, merre tartottunk, de amúgy sem volt, akit érdekelt volna, merre járok, így szó nélkül, felváltva figyeltem az elsuhanó utcákat és TaeHyung vonásait. Valamilyen oknál fogva egyikkel sem tudtam betelni.
Most, hogy leparkol, uralkodik el a kíváncsiság rajtam igazán.
 - Néhány perc séta, és éppen időben ott leszünk - a délutáni égboltot figyeli.
Csendben lépkedünk egymás mellett, és én lassan sejteni kezdem, merre haladunk, bár nem sokszor fordulok meg a környéken. Nem úgy, mint ő, aki tudatosan halad a part felé.
A Han partja egyike azoknak a dolgoknak, amiket legjobban szeretek Szöulban. A nap minden szakában egy kicsit más arcát mutatja, mégis állandó a hullámok nyugtató hatása és a látvány szépsége.
 - Ilyenkor a legszebb - Tae töri meg a csendet, én pedig egyetértően bólintok egyet.

Kicsit olyan, mintha az egész láthatár narancssárgába öltözött volna a közeledő éjjel tiszteletére. Az évszakok elteltével is változnak az árnyalatai, és mindegyiknek megvan a maga varázsa.

 - Ősszel járok erre a legtöbbet - teszi hozzá. - A suli kezdete óta valahogy most először jöttem ki... és most először nem egyedül - mosolyog maga elé, aztán ismét elcsendesedik.

Nem tudom, mennyi idő telik el, mire kitalálom, mit szeretnék mondani. Ismét végiggondolok minden apró momentumot, és rádöbbenek, hogy ismét nekem kell cselekednem, ha nem akarom elveszíteni.

 - Egyszer azt mondtad, hogy nem tudod, mit miért csinálsz - szólalok meg végül.

 - Valóban - motyogja.

 - Akkor keress okot, amiért cselekedhetsz - pillantok fel rá. Egy darabig konokul hallgat, mielőtt megszólalna.

 - Mire gondolsz?

 - Rád.

 - És mit szeretnél?

 - Nem tudom... Azt hiszem, azt akarom, hogy jövőre elhozz ugyanide.

 - Rendben.

 - Megígéred? - lepillant rám, és lassan reagál az övéi után kutató ujjaimra.

 - Megígérem.

31.fejezet - What if

/JungGi szemszög/

A szemét figyelem, hogy leszűrhessem a valódi reakcióját. Az arckifejezések váltogatása, illetve felvétele csupán művészet, amit mindketten alaposan kitanultunk már, így egy mosolynak, vagy egy félszeg kacsintásnak nem hiszek, de a tekintetével nem tud átverni.
 - Honnan veszed, hogy arra készültem? - kérdezi végül, és érzem, hogy tényleg meglepte a kérdés.
 - Nem vagyok hülye - lassan elengedem a kezét, hiszen már biztosan nem lépne le válasz nélkül.
 - Én nem...
 - Fölösleges magyarázkodnod, egyértelműen nem azért álltál ott, mert szükséged volt egy kis levegőre.
 - Nem tudom, mit mondjak.
 - Csak ne hazudj. Ugrani akartál.
 - Nem az ugrás a lényeg. Le akartam zuhanni - ezt követően csend telepszik a szobára.
 - Miért?
 - Nem értenéd.
 - Nem tudhatod - lehunyom a szememet. Tudni akarom. Nem tudom miért, de ez van.
 - Mondtad már valakinek? - megérinti a vállamat, így akadályozva meg az utolsó pillanatban, hogy ismét álomba merüljek. - Beszéltél erről valakivel?
 - Nem - felelek halkan.
 - Ne is - aprót szorít a vállamon. - Ne mondd el a srácoknak. Kérlek - elhúzza a kezét.



/TaeHyung szemszög/
 - Nem fogom - oldalra fordul, és ökölbe szorítja a kezeit. - Egy feltétellel. Egyszer majd elmondod, miért... - a mondandója közben fokozatosan lassul le, végül teljesen elnémul, és visszalibben az álmai közé.

A földszinten lépkedve a gazdája helyett is öntök ki ennivalót Yunnak, aki várakozón mereszti rám a villogó szempárját, ahelyett, hogy nekilátna az adagjának.

 - Ne nézz így rám - túrok a hajamba. - Nem csináltam semmit vele.
Fojtott hangon nyávog vissza, mintha csak kegyesen helyeselne, aztán a tálkájához siet és falatozni kezd.

Az autóban újra meg újra felrémlik az iménti beszélgetésünk. Tudta. Hazaérek, és meg sem próbálok az altatóval segíteni magamon, egyből az ablakpárkányhoz sietek. Hátat fordítok a beszűrődő fényeknek. Tudta. A padlót figyelem, ahol kirajzolódik a sziluettem, mellette pedig a fények vernek múlékony tábort. A lábamat kezdem lóbálni, szinte megint érzem magamon a tetőtéren végigfutó hideg fuvallatokat. Tudta.

/YoonGi szemszög/

Még másnap hajnalban is a tegnapi összefutásunkon gondolkozom, ahogy hazafelé igyekszem munkából. Körülbelül három órát aludtam egyébként, kivételesen volt váltásom pultosként, úgyhogy egészen kibírható éjszakán vagyok túl, azt leszámítva, hogy a felét töprengéssel töltöttem, miközben a poharakat csordultig öntöttem a különböző rendelésekkel. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy mielőtt még elfordultam volna a sarkon, visszapillantottam Kook irányába. Emlékszem a vérre, amit láttam. Talán nem csak én kényszerülök hazudni mindenkinek valamiről, mondjuk az én ügyem két éve tart és elég érdekes..."Hali, YoonGi vagyok, rapper szeretnék lenni, de a szüleim nem támogatnak ebben, szóval a tandíjat magamnak kell fizetnem abba a művészeti iskolába, ahova minden álmom volt bekerülni. Aha, ezért állok itt, a nyomorult pult mögött minden éjjel elegendő alvás helyett. Hogy miért nem mentem ügyvédnek, ahogy akarták? Nem értenéd. Ez az én álmom. Nem számít, ha nem hisznek abban, hogy megvalósíthatom. Amúgy nem panaszkodom. Lehetne rosszabb is." Tényleg lehetne. A munkám elég egyszerű, és jól is fizet, mégsem akarok erről beszélni senkinek. Nem kell, hogy sajnáljanak, vagy megpróbáljanak segíteni, ezeket sosem tudtam kezelni.

A suliban már csak a rendszeres ásítások árulkodnak arról, merre is jártam. NamJoon mögött lépkedek az első óránk helyszíne felé. Egy pillanatra oldalra siklik a tekintetem, mikor megpillantom JungKookékat. Szokásos módon elkíséri MinRint, mielőtt megindulna felénk. A hátát figyelem, de nem látok rajta semmi feltűnőt vagy szokatlant. Talán rosszul láttam.
 - Uum... - torpanok meg, miután a bambulásom eredményeként az ajtóban nekiütközöm az előttem haladónak. - Bocs, nem vettem észre, hogy megálltál.
Válaszként csak egy mormolást kapok Namtól, ahogy belép az osztályunkhoz, én pedig sóhajtva követem.

Ezután csak angolon adódik lehetőségem hozzá szólni, addig minden szünetben a fülhallgatójával védekezik. Jimin és HoSeok elmondása szerint biztosan csak egy új dalon dolgozik, de én talán mindannyiuknál jobban ismerem, és tudom, hogy olyankor nem ilyen.
 - Most már igazán elmondhatnád, hogy mit csináltam, amiért ilyen pipa vagy - kezdek bele, amint kiosztják a páros feladatokat, és arra kényszerül, hogy rám figyeljen.
 - Nekem jöttél - rám se néz, csak a füzetét maga felé döntve irkál, illetve firkál a lapok szélére. Mindig ezt csinálja, bár alapvetően elég hasznos, néha egy egész verzét összehoz unalomból.
 - Mindketten tudjuk, hogy nem erről van szó - nevetek fel kínosan. - Csak így, hogy besértődtél, nem tudtam még szólni arról a dalról, amit még tavaly kezdtünk el tervezgetni, és már csak az én részem hiányzott belőle...azt hiszem van elég ihletem hozzá, hogy befejezzem a szövegét...
 - Megkérhetném az urakat, hogy a feladatra - ami, ha elfelejtették volna, egy párbeszéd megalkotása - koncentrálva, angolul diskuráljanak az órámon? - emeli fel a hangját a tanárnő, a kérést pedig természetesen nekünk címzi.
NamJoon udvariasan elnézést kér, aztán lerakja maga elé a füzetét. Lepillantok rá, és megütközve olvasom végig a dialógust, amit körülbelül két perc leforgása alatt megírt.
 - Do the fuck you want* - von vállat, miközben felém tolja a noteszét.
 Erre már nem válaszolok, túl fáradt vagyok hozzá, hogy vitatkozzak. Nem tudom, mi baja lehet, de nem jut eszembe semmi, amivel szándékosan ártottam volna neki.
Ásítok egyet és lehajtom a fejemet a padra. Nem tudom mit csinálhatnék még, történetesen eddig sosem vesztünk össze 2 percnél tovább tartóan. Majd megkérdezem Jint, neki általában mindenre van ötlete.



/JungKook szemszög/
Felszisszenek, miközben az utolsó óránkat követően felkapom a táskámat, és a biztonség kedvéért a fél vállamon hagyom. Még mindig eléggé érzékeny a sebem, de reggel készítettem egy gyors és vékony(ezáltal feltűnés nélküli)kötést, úgyhogy elviselhető.
Gyorsan elköszönök a srácoktól, aztán MinRinhez sietek. A szekrényeknél érem utol, és egy angyali mosoly kíséretében felajánlom, hogy hazakísérjen.
 - Lassan a mosdóba is magammal kell vigyelek - vigyorog, miközben egy gyors csókot nyom az ajkaimra.
 - Ha nem szeretnéd... - tettetek szomorúságot, mire oldalba bök.
 - Nem ezt mondom - mosolyog. - Csak nem vagyok hozzászokva, hogy valaki ennyire figyelmes legyen velem.

 - Hát akkor szokj hozzá - motyogom vigyorogva, miközben kézen fogom, és a közelben ácsorgó JungGinak intve elindulunk a kijárat felé. - Mert én mindig biztonságban szeretnélek tudni.
 - Édes vagy - nevet, én pedig lopva figyelem, ahogy az ajkaival együtt a szemei is mosolyra állnak. Nem akarom, hogy az a tekintet miattam hidegüljön el, vagy azért, mert veszélybe sodortam.




/TaeHyung szemszög/
Összerezzenek, mikor Giya megszólít.
 - Csak nem megint plusz óra? - meglepetten pislogok rá, és zsebre süllyesztem az eddig magam előtt tartott telefonomat. - Mi az, azt hitted, hogy a tegnap után szóba sem állok veled?
 - Úgy valahogy.
 - Mégis megvártál - oldalra billenti a fejét, úgy néz fel rám.
 - Megszokás...
 - Meg akartam köszönni, hogy hazavittél - vég a szavamba, és lesüti a tekintetét. - És hogy megetetted Yunt. Azt is, hogy meséltél magadról. Azt is, hogy nem hazudtál - az utolsó közléséhez csak egy célzást használ, de pontosan tudom, a beszélgetésünk melyik részére gondol.
Halványan elmosolyodom, és a parkoló felé indulok vele. Az úton nem váltunk egyetlen szót sem, de a háza előtt leparkolva még visszatartom egy szóra.
 - Köszönöm, hogy még mindig szóba állsz velem.
 - A múltjáról senki nem tehet - rázza meg a fejét. - És te nem csináltál semmi rosszat - kicsatolja a biztonsági övét, aztán kiszáll a kocsiból, néhány lépés után elnéz balra, aztán a házba siet.
A hátralevő úton a hangos rádióval próbálom elnyomni a gondolataimat, de azok makacsul kapaszkodnak a tudatom felszínébe, és nem hagyják magukat elsüllyedni.
Számtalanszor végig gondoltam már, mi van, ha eltűnök az életükből. A teóriám most sem változott, csak valamilyen oknál fogva, váratlanul megjelent mellette egy másik opció, amivel jelenleg nem tudok mit kezdeni, ugyanis arról fogalmam sincs, mi van, ha maradok.

*Csinálj, amit akarsz, bazdmeg.