39.fejezet - Stuck in my head

/JungGi szemszög/

Hajnalban ébredek. A Nap még bőven a látóhatár alatt szunnyad, mikor mezítláb bejárom a házat. Yun hű társként szegődik a nyomomba, követ a konyhába majd a nappaliba is, és a lábaim körül járkál halkan dorombolva, míg az arcomat mosom a fürdőben.

Még bőven van időm, így átöltözés után letelepedem a zongora előtt. Néhány akkord véletlenszerű sorrendje után egy új dallam bújik elő az ujjaim közül, azonban azt már egyértelműen érzem, hogy valamiért nem teljes. A meglévő néhány hang lekottázása közben eszembe jut, mikor Taenél voltam, és segített. A kezeit a kezeimre téve irányított...

Négykezes.

Még az első órám helyszínére tartva is dúdolok. A folyosón haladva a fiúkat keresem a szememmel. El akarom újságolni nekik az egészet. Egy művészeti iskolában nem nagy dolog, ha valaki alkot, számomra viszont ez az első olyan darab, amit akár komolyan is vehetnek. Anya büszke lehetne rám. Nemsokára születésnapja lesz, úgyhogy ha valaki megtanulná a másik szólamot és felvennénk... Ha elküldöm, biztosan örülni fog neki. Hazajönni úgy sem lenne alkalma.

A biztos tervemen vigyorgok, mikor a terembe érve leülök. A mellém érkező BaekHyun nem firtatja az okát, csak bámul egy darabig, aztán a jegyzeteibe mélyed. A csengetés előtt nem sokkal a helyén maradva telefonál valakivel, délutáni programot egyeztet. Őt tehát semmiképp nem kérhetem meg rá. A másik ötletem TaeHyung. Remélem, ő nem lesz túl elfoglalt.

Az ebédszünetben veszem észre. Lassabban eszik a megszokottnál, és a ma kifejezetten kellemes őszi idő ellenére az épületen belül is az egyik túlméretezett pulcsijában üldögél. A látszatot sem tudja sokáig fenntartani - mikor a vállára kapja a táskáját egy fájdalmas fintor kíséretében, láthatóvá válik az öklét takaró kötés.

 - Mondtam már, hogy szükség esetén te verd a zongorát, és ne fordítva - vicceli el az ügyet HoSeok, de az ő szemében is látom a kíváncsiságot.

 - Mi történt? - pislog Jin. - Ha akarod, szólok apának, hogy nézze meg munka ut...

 - Semmiség - TaeHyung idegesen legyint. - Csak egy karcolás. Véletlen volt.

 - Nincsenek véletlenek - vágja rá poénból a humorzsákunk. Kivételesen fején találja a szöget. Én sem hiszek neki.

 - Mindegy - forgatja a szemét a fiú, majd előveszi az egyik tankönyvét, és többet nem szólal meg a jelzőig.

Az utolsó óránk végeztével Kookba botlok, aki a termünk ajtaja előtt vár Rinre.

 - Mindjárt jön, még feleltetik - mosolygok rá, aztán elgondolkodva hozzáteszem. - Addig is, tudnál segíteni egy kicsit?

 - Persze - feleli készségesen, végül barátnőjének egy sms-t hagyva követ az egyik üresen álló zongorás terembe.

 - Ezt reggel írtam - a kottatartóra helyezem a lapokat, majd két széket a hangszer elé helyezve levágódom az egyikre.

 - Hmm - szakértő szemmel vizsgálja a hangjegyeket, percekkel később pedig már néhány billentyű segítségével próbálgatja  a maga szólamát.

 - Eljátszanád velem? Ha nem gond, fel is venném - tördelem az ujjam.

 - Ráérek, úgyhogy miért is ne - feleli. Átnézi a saját részét, aztán összepróbáljuk párszor. Jól hangzik, mégis, mintha nem lenne összecsiszolódva a stílusunk. Érződik, hogy különböző a technikánk.

/TaeHyung szemszög/

 - A francba - motyogom, majd az egészről letéve a táskámba süllyesztem a kötszert. Reménytelen fél kézzel, súllyal a hátamon, gyenge megvilágításnál átkötni.

Kilépek a mosdóból, és kishíján nekiütközöm MinRinnek.

 - Hát te? - vonom fel a szemöldököm. - Azt hittem, hogy már hazamentetek.

 - Nemsokára - biccent. - Csak összeszedem Kookot.

 - Király, amúgy is el akartam tőle kérni a jegyzeteit.

 - Csak nem elaludtál órán? - vigyorog. - Azt gyanítom, hogy nem ez az első eset.

 - Előfordul - nevetek fel reflexből. Természetesen nem erről van szó. Egyszerűen nem tudtam az angoltanárnő szavaira koncentrálni, pedig a padtársam is szorgalmasan körmölt...

Nem sokáig lépkedünk egymás mellett, néhány másodperc múlva már mindketten halljuk a zongora hangját. Biztosra veszem, hogy nem egyedül játszik rajta. A felső szólam más kezeiből szól. Könnyeden váltogatja a hangokat, kecsesen igazodik a dallamhoz.

 - JungGi? - megütközve torpanok meg a terem ajtajában. Egyikőjük sem hall meg, belefeledkeznek a játékba, Rin pedig csendre int.

 - Ő kérte Kookot, hogy segítsen neki - suttogja a telefonját lebegtetve a szemem előtt. Tisztán olvasható a fiú rövid üzenete.

 - Oh - előttünk megtörik a varázs. - Ne haragudj, mindig elrontom - szabadkozik JungKook.

 - Semmi baj, elég trükkösre sikerült - mosolyog a lány. - Ha gondolod, majd megkérdek valaki mást.

 - Amúgy is menned kéne, nem igaz? - gondolkodás nélkül kotyogok közbe és tekintetem a barátomra emelem.

 - Igen... mennünk kéne - biccent, majd feláll a helyéről, és még egyszer elnézést kér. Végül kézen fogja Riniet, és egy intés kíséretében eltűnik vele együtt.

 - Öhm... - túrok ép kezemmel a hajamba. - Segíthetek?

/HoSeok szemszög/

 - Nem mehetnénk már haza? - nyafogok. - Kipurcantam.

 - Menj csak, ha akarsz - feleli Jimin, majd elölről kezdi a számolást magának.

 - Egyedül semmi értelme - vágódom le a táncterem linóleum felületére. - Jin már rég elment.

 - Mindjárt végzek.

 - Megsülök - panaszkodom tovább, miközben kihámozom magam a pólómból. - Te nem? - pillantok rá. A homlokán és nyakán gyöngyöző izzadtság nem hazudik, ő azonban megrázza a fejét.

 - Régen láttalak már ilyen göncben edzeni órán kívül. Általában öt percen belül lekerül rólad a pólód - fejtegetem a gondolatmenetem. Belegondolva, utoljára...

 - Nincs kedvem félmeztelenül ugrálni - von vállat, miközben a hangfalakhoz lép, hogy elindíthassa a megfelelő számot.

 - Rád se ismerek - csóválom a fejemet. - Mi történt?

A zene elindul, ő pedig a tükörrel szemben áll - mozdulatlanul. Hallgat.

  - Nekem elmondhatod - biztosítom komoly hangnemre váltva.

 - SeoHyeon.
 - Mi van vele? - sürgetem értetlenül.
 - Karácsonykor hazajön.



/JungGi szemszög/

 - Biztos vagy benne? - pillantok fel rá.
 - Teljesen - bólint, majd helyet foglal mellettem. Böngésző tekintetét végigfuttatja az előzőleg Kook által játszott sorokon. - Egyébként...
 - Igen?
 - Hogy értél haza olyan gyorsan? - kérdezi mellékesen. - Futottál? Menekültél?
 - Szó sincs ilyesmiről - kuncogok. - Baek dobott haza.
 - Ó.
Kínos csend telepedik közénk, amit végül én török meg, mikor ismertetem, miért is szeretném összerakni ilyen gyorsan a kis művemet.
 - Akkor indítsd a kamerát - reagál egy félmosollyal.
 - Biztos vagy benne? Előtte össze kéne próbálnunk, legalább kétszer vagy...
 - Biztos.
Mindenki ismeri azt az érzést, mikor kiteljesedik valami. A kirakós minden apró darabkája a helyére kerül és egésszé virágzik. Valahogy így tudnám leírni azt a pillanatot, amikor megszólaltatjuk az első hangokat. Vele más. Egyként siklanak ujjaink a fekete-fehér felületen a megfelelő irányba. Ösztönösen halkulunk el, vagy hangsúlyozzuk ki a megfelelő részeket. Lehunyom a szememet játék közben, egészen megfeledkezem a velünk szemben lerakott eszközről, amely a felvételt készíti. Könnyedén veszi a Kooknak nehézséget okozó dallamfoszlány kérdését is, és elsőre sikert arat.
Furcsa módon a felvétel leállítása közben azon gondolkodom, hogy közelebb éreztem magam hozzá most, mint korábban valaha is.
 - Legközelebb - köszörüli meg a torkát. - Ha kell egy fuvar, csak szólj - böki ki félhangosan.
 - Úgy lesz - mosolyodom el, miközben a kottáinkat egy, a gyakori gyűrődéstől védő mappába helyezem.



/TaeHyung szemszög/
Valamiért megkönnyebbülten viszem az eredeti helyükre a székeket, majd a billentyűsorra ráhajtom a megfelelő, azt védelem alá helyező részét a hangszernek.
Giya tekintete megakad a kezemen.
 - Vérzel - lép közelebb hozzám, majd kérdés nélkül érinti meg a vörössel átitatott anyagot.
 - Nem vészes - rázom le a kezét zavartan.
 - Dehogynem - mond ellent. - Ha fáj, akkor el kell látni.
 - Nem fáj.
 - Van nálad kötszer? - engedi el a füle mellett a kijelentésem.

 - Sssz - felszisszenek, mikor a gézszerű anyag elválik a bőrömtől.
 - Egy másodperc, mindjárt megvagyok vele - JungGi gyakorlott mozdulatokkal sürög körülöttem. Mindent felhasznál, amit magammal hoztam az iskolába is - először fertőtlenít, végül varrasodást elősegítő krémet használ, és új kötést teker a kézfejemre. Mindezt precízen és gyorsan.
 - Hol tanultad ezt? - döntöm oldalra a fejem, miközben a szinte orvosinak mondható folyamatot figyelem. Én nem tudtam így megcsinálni.
 - Maradjunk abban, hogy elég szerencsétlen gyerek voltam - mosolyodik el kínosan. - Apa tanított meg ellátni mindenféle sebet - egy pillanatra látom, ahogy szemei a múltba révednek.
 - Még sosem meséltél apukádról - nem sejtem, milyen érzékeny pontot érintek, mielőtt kiejtem ezeket a szavakat.
 - Nem tudom, nevezhetem e annak - feleli szinte suttogva, majd ismét mosolygós álcát ölt. - Készen is vagyok - jelenti ki diadalittasan, és elengedi a kezem. A táskájához lép, majd az ajtó felé fordul.
 - Holnap találkozunk. Köszönöm a segítséged.
Ismét nem hezitálok. Utána lépek, és a csuklójánál visszatartva fordítom magam felé, hogy aztán gondolkodás nélkül magamhoz öleljem. Úgy érzem, mindkettőnknek szüksége van most erre.
A Nap délutáni, barátságosra szelídült sugarai kellemes ritkasággal szöknek át az ablakok üvegén, néhol visszapattanva a lakkozott, fekete zongora felületéről. A fejemben még mindig szól a nemrég játszott darabunk dallama, miközben egyik kezem a derekán pihentetem, a sérülttel pedig végigsimítok a haján.
 - Köszönöm - suttogom. Nem felel, a mellkasomnak döntött arcát sem látom, így hozzáteszek még valamit. - Lehetne, hogy ma én vigyelek haza?

38.fejezet - Haunted by the past

/JungKook szemszög/

A sérelmeket nem lehet elfelejteni. Idővel kevesebbet gondolunk rájuk, talán halványodnak a tudatunkban, de az igaziaknál elég egy témába illő gondolat vagy mozzanat, és máris teljes súlyával szakad ránk az egész - vagy történhet az ellentéte is, és szépen lassan az emlékeink mélyébe süppednek. Eltűnni soha nem fognak.

A bűntudat más. Fájdalmasan sokáig tud mardosni, és a percek, napok, hónapok pergése sem segíthet. De létezik rá megoldás. Őszinte megbocsátást nehéz elnyerni bárkitől is, de ha mégis megtörténik, gyökeres fordulatot vesz az egész. Mintha valaki odasétálna hozzánk, azt mondaná, "most már elég lesz", és csendben eltűnne a lelkünkön nehezedő, örökösnek hitt súllyal. Megszűnik, és furcsa, egészen ismeretlen könnyedség lesz úrrá rajtunk. A béke érzete.

 - Gyere már ide, teljesen el fogsz ázni, ha még jobban kilépsz az esernyő alól - korhol halkan Rinie, és közelebb húzódik hozzám. Mosolyogva átkarolom, és átveszem tőle az esernyő nyelét, így sétálunk tovább az iskolából hazafelé. - Olyan más vagy - pillant rám. Olyan más így - felelem gondolatban.

/JungGi szemszög/

Szinte semmire nem emlékszem abból az estéből. Az éjszaka folyamán azonban furcsa képek jelentek meg a lelki szemeim előtt - arról, ahogy megpróbálok elérni egy üveget, majd kikapom valaki kezéből, valamint az is, ahogy a vállára hajtom a fejem. Képzelődnék, vagy tényleg így viselkedtem Tae közelében?

Egy autó dudál a közelben, én pedig felkapom rá a fejemet. Az út másik oldalán elégedetlenkedő járműtulajdonos egy sötét ruhás alak okán adott hangot a szabálytalankodásnak, aki csak úgy lelépett elé az útra - gyalogos átkelő persze sehol sem volt. Lassítok a tempómon, miközben megbámulom a szabálytalankodót. Talán megérzi, hogy nézem, ugyanis miután egy intéssel elnézést kér és sietősen átszalad a kocsi előtt, felém fordítja a fejét. A tekintete bizarr módon ismerősnek hat, jéghideg és csontig hatol. Kapucnit visel, így nem látok többet, a szemeit is csak egy másodperc töredékének erejéig látom, de nem tudom hova tenni a dolgot. Néhány lépése után el is tűnik az utcán áramló tömegben, én pedig aprót sóhajtva haladok tovább a saját utamon. Komolyan üldözési mániám lehet - ezzel a gondolattal lépkedek tovább, így először meg sem torpanok, mikor a hozzám legközelebbi sávban lassítanak, és lehúzódik egy ablak.

 - Talán nekem is dudálnom kéne, hogy észre vegyél? - Baek tettetett duzzogással parkol le mellettem. - Merre mész? Ne ázz tovább, elviszlek.

 - Haza tartok - biccentek apró mosollyal, majd vonakodás nélkül beülök a sofőr melletti ülésre.

 - Nem tudtam, hogy ezen a környéken éltek - fecseg, miközben a gázra lép, és megindul a megadott cím felé.

 - Én pedig nem tudtam, hogy vezetsz - kontrázok, szándékosan kerülve a feldobott témát. "Éltek". Elméletben. Gyakorlatilag...élek.

 - Évvesztes vagyok, szóval már egy ideje - magyarázza. - És - folytatja. - Milyen volt Jimin bulija?

 - Honnan tudsz róla? - kérdezek vissza.

 - EunJi hangoztatta egyik szünetben, hogy mennyire erkölcstelenül berúgtak páran - vallja be.

 - Valóban?

 - Véletlenül felemlegettem neki az esetet, amikor részegen hívogatott, és randiért könyörgött - von vállat diadalittas félmosollyal.

 - Értem - vigyorodom el. - Egyébként jó volt - adok tömör választ végül.

 - És Tae... - ujjaival dobolni kezd a kormányon. - Mi újság vele?

 - Hogy érted? Jól van, gondolom ő is jól érezte magát - kicsit furcsállom a kérdést.

 - Értem. Mióta is vagytok együtt?

 - Mi? - elég bamba fejet vághatok, ugyanis rögtön elneveti magát.

 - Ugyan már. Mindenki látta HoSeok twitterre feltöltött videóit a buliról, az egyik hátterében pedig éppen ti is látszotok, elég közel egymáshoz. Bár megértem - von vállat. - Jó srác.

 - Mi... - az ölembe bámulok. - Nem vagyunk együtt.

 - Tényleg? - vonja fel az egyik szemöldökét, és ismét sugárzó mosolyra vált. - Ezt örömmel hallom.

 - Ezt meg hogy érted? - pillantok rá, ő azonban elengedi a füle mellett, és gyorsan le is parkol.

 - Na, meg is érkeztünk. Holnap találkozunk - pillant rám. Feleszmélek, és kicsatolom a biztonsági övem.

 - Köszi a fuvart.

/Jimin szemszög/

 - Jiminnie! - anya kitörő lelkesedéssel fogad, amint hazaérek. Ezt elég szokatlannak tartom, így vonakodva követem, mikor a konyhába kezd húzni maga után. - Ebédelj. Jó hírem van!

A kettő közötti pontos összefüggésről agyalok, miközben engedelmesen a kezembe veszem a pálcikákat, és enni kezdek.

 - Miről van szó? - kérdezem, mikor az étkezéssel végezve a mosogatóhoz lépek.

 - Nos - vigyorog csillogó szemekkel. - Leveled érkezett.

 - Levelem? - kérdezek vissza unottan. - Megint valami reklám? Anya, mondtam már hogy ne hidd el amit...

 - SeoHyeon küldte.

A levegő mintha megfagyna körülöttünk. A jeges fuvallatot azonban nem hallom, a mosogatóba ejtett pálcikák pillanatnyi zaja biztosan elnyomja. Megtámaszkodom a pult szélében, és továbbra is hátat fordítva válaszolok, mielőtt elsétálnék a szobám felé.

 - Nem érdekel.

/TaeHyung szemszög/

Jimin bulija óta minden egyes délután hasonlóan zajlik: vagy én viszem/kísérem haza, vagy pedig meggyőződöm róla, hogy biztonságban van. A második opció esetében amint hazaérek, írok neki, ő pedig válaszol, amikor ő is.

Ma feltűnően hamar visszaír, szinte csak két perc telik el az én üzenetem és az övé között. A mobilomat a kezembe emelve kérdezek rá a gyors útjára. Megijedt volna valamitől, ami futásra késztette? Ilyen gyorsan képtelenség sétálva megtenni ekkora távot. A válaszára egy rövid sóhajjal reagálok, egyrészt megkönnyebbülésből, másrészt pedig bosszant, amit írt. "BaekHyun hozott haza". Mióta vannak ők ilyen jóba? Az is lehet, hogy nem ez az első alkalom. Talán régebben tudja, hogy hol lakik, mint...

Ki vagy te?

Gépies mozgással jutok el a fürdőig, ahol egy percig néma csöndben vizslatom a tükörképem. A fiú, akit látok, éppen összeráncolja a homlokát - mintha csak féltékeny lenne a történtek okán. Nem. Ez nem lehetek én. Az öklöm automatikusan lendül, aztán - mivel nem ismerek magamra - egy ütéssel próbálom meg eltüntetni a tükörben látott furcsa fiút. A szilánkok hangosan repednek millió darabra és hullanak a földre, aztán csend telepszik a helységre. Még a kézfejem felszínén utat törő apró vér-csermely is némán csordogál végig, fáradhatatlanul, míg el nem éri a padlót vagy éppen a pólóm. Azonban akad egy kis probléma - az a fiú még mindig itt van. Ugyan már nem nézek farkasszemet vele, de tudom, hogy levakarhatatlan kisördögként belém költözött. Belém, akinek minden gondolata csak az örökre szóló eltűnés körül forog(forgott?).  A változások ijesztőek - de ezúttal én léptem a változás ösvényére, és ez halálra rémít.

/Jimin szemszög/

Ismét bebizonyosodik, anya mennyire ismer - bár előzetesen elviharzom, míg elmegyek megereszteni a vizet egy lazító fürdőhöz, a szobámba osonva az asztalomra teszi a borítékot. Néha szavak sem kellenek hozzá, de tudja, mit gondolok valójában. Pedig nem érdekel.

Kit is áltatok... Hogyne érdekelne.

Egy magányos helyet keresek, de a hálót nem találom megfelelőnek, így végül magammal viszem a csempézett falak közé.

Első pillantásra jelentéktelennek tűnik. A fehér felületet egyszerű, hagyományos címezés díszíti; azzal a régről ismert jellegzetesen rendezett kézírással készült, ami miatt annyiszor megkértem, hogy írja bele a nevét a füzeteimbe. Második pillantásra - nem, előtte le kell törölnöm egy fényes, legördülő cseppet az arcomról, amelyet nyilvánvalóan az emlékek csaltak elő. Fölösleges lenne tagadni, hogy mennyit sírtam miatta akkor.

Megrázom a fejemet, és a borítástól megszabadulva a konkrét levelet veszem kézbe. Nem tudom eldönteni, hogy a kezem remeg, vagy a tekintetem szórakozik velem, hogy állandóan elmosódik.

"Drága Jimin!" Már a megszólításnál elfelejtek levegőt venni. Amikor utoljára hozzám szólt, azt taglalta, hogy túl duci lennék hozzá. Veszélyes dolog az első igazi(nak vélt) szerelem. Én viszont gondolkodás nélkül loholtam utána, mint a gazdájának nyomába szegődött hű eb. Amennyire boldog voltam akkor, olyan nyomorultul éreztem utána magamat. Most mintha megint kicsit nehézkesebb lenne lélegezni.

Másodpercek alatt átfutom a sorokat, ám többször is végignézek minden mondaton, annyira valótlan tartalmuk van. Hiába, minden egyes alkalommal ugyan azok a szavak pihennek a szemeim előtt a papírra vetve.

"Tehát, remélem, hogy hamarosan találkozunk..." Nem tudom elhinni, hogy tényleg visszajön. És miért írna erről pont nekem az a SeoHyeon, aki miatt soha többé nem tudtam elégedetten nézni a türökbe?

Hát persze. Ő nem is tudja.

Nem tudja, hány étkezést hagytam ki. Nem tudja, mennyit edzettem. Nem tudja, hogy min mentem keresztül, miután kitálalt és visszautasított, hiszen nem sokkal később Japánba költözött. Még a pontos dátumra is emlékszem, hiszen onnantól volt sötét az ablaka mögött rejlő szoba éjszakánként, amit régebben figyeltem. Tudni akartam, meddig marad ébren. és csak akkor mentem aludni, ha már lámpát oltott.

Gondolkodás nélkül veszem kezembe a kád szélén pihenő gyújtót. Egyet mindig itt tárolunk, csak mert anya imádja az illatgyertyáit fürdés közben égetni, és ez most kivételesen hasznomra válik.

A papír azonnal lángra kap, én pedig szemmagasságba emelve figyelem, ahogy a levél a lángok martalékává válik.

Nem akarok tudomást venni arról, amit olvastam. Nem akarom megint szembeköpni a tükörképem, mert ő nem talál elég jónak. Nem. Nem akarok még egy esélyt adni neki arra, hogy földbe tiporja az önbecsülésem.

Sokat változtam azóta a jó irányba, és nem engedhetem meg magamnak, hogy valaha is visszaessek abba a mélypontba.

Nagy levegőt veszek, és alámerülök a vízben.

Kár volt egyáltalán elolvasnom, bár tudom, hogy ha nem teszem, még sokáig furdalja az oldalamat a kíváncsiság.

Ennek ellenére talán még az is ezerszer jobb, mint ez. De...nem. Mikor újra felbukkan, én már nem leszek az a kisfiú, akinek hosszú hónapokon át nem sikerült begyógyítania a saját szívén keletkezett sebet. A heg talán még most is ott van, azt azonban nem engedhetem, hogy újra felszakadjon. Egyszerűen el kell felejtenem.