37.fejezet - Feels like deja vu

/JungKook szemszög/

Kiáltások harsannak a fejemben. Erősen kell koncentrálnom, hogy ne engedjek a remegésnek, amely a képzetek miatt uralkodik el rajtam. Futok, majd lassítok, aztán ismét rohanni kezdek. Nem eshet baja. Kár, hogy az aggodalom egyik gyakori formája az émelygés.

Mire a házhoz érek, teljesen kifulladok. Kopogok, de nem érkezik válasz. Az ablakokon át látom néhány gyertya, meg egy zseblámpa fényének halvány pislákolását, tehát még ébren kell lenniük. Nem lehet itthon régóta.

 - MinRin? - a kiáltásom visszhangzik a közeli épületek falai miatt, de a dolog hatásos - néhány másodperccel később kulcs fordul a zárban, és az anyukája arca jelenik meg előttem. - Jó estét - habogom.

 - Gyere csak be - mosolyog halványan, én pedig tisztelettudó meghajlás után - ehhez még hirtelen józanodva is van elég öntudatom - belépek a házba. Odabent csend és sötétség fogad, a távolból ütemtelen szipogással. - A lányom az öccsével van. Menjen fel, ha gondolja.

 - Mi történt az árammal? - kérdezem, miközben követem a helyiség felé.

 - Egyszer csak minden elsötétült. Arra gondoltunk, hogy valami zárlatos, az csaphatta le a biztosítékot. A férjem azt mondta, ne kapcsoljunk vissza semmit, mert tűzveszélyes, ő majd világosban nekilát, most azonban túl fáradt volt hozzá, elment aludni. Tudod, ő nagyon sokat túlórázik, de Rin kisöccse eléggé megijed, ha koromsötétben kell lennie - meséli elhalkulva. 

 - Ha tudna adni egy zseblámpát, és szerszámokat, szívesen ránézek a problémára. Segíteni jöttem - felelem leplezett feszültséggel. A mondandójából egyedül a "tűzveszélyes" akadt fenn a tudatom hálóján, és makacsul belegabalyodott. Sietnem kell.

/JungGi szemszög/

TaeHyung egy pohár vízzel tér vissza, bár egyértelmű, hogy nem csak ott járt. A konyhában nem hergelhette fel semmi, pedig most ölni tudna a tekintetével.

 - Igyál, különben ki fogsz száradni.

 - Sose felejtsd el, hogy ezt te mondtad nekem - emelem fel a mutatóujjam nevetve, aztán őt megkerülve a nappali felé indulok egy utolsó kör reményében.

 - Felejtsd el - kapja el a kezem. - Épp eleget ittál.

 - Ez tök olyan volt, mintha az anyám lennél - vigyorgok. - Bár nem biztos, kezdem elfelejteni, hogy az mi - vállat vonok, aztán engedelmesen visszaülök az eredeti helyemre, és kortyolni kezdem a tisztító szomjoltót.

Ő mellettem cövekel le, és csak akkor mozdul, ha valaki hazaindul. Jimin távozik utolsóként - hosszú percekig hálálkodik a meglepetés miatt, és az ajándékaival megpakolva, vigyorogva száll be a taxiba. Végül ketten maradunk.

 - Én is indulok - tápászkodom fel néhány perc múlva, ő azonban utamat állja.

 - Most? Mégis hogy akarsz hazajutni?

 - Taxival?

 - Tudod még egyáltalán, hogy merre laksz?

 - Ha azt akarod, hogy maradjak, csak mondd azt - nézek fel rá. A cipőjére bámul majd hátat fordít.

 - Sok rosszat hallani mostanában kamu sofőrökről. Nem kockáztatom, hogy elaludj vagy elaltassanak, aztán a kínai emberkereskedők hálózatában köss ki csak azért, mert egyedül engedtelek el - rázza meg a fejét.

 - És még én beszélek félre - forgatom a szemeim, de közben elmosolyodom.

 - Az emeleti fürdőben engedhetsz vizet, van bent néhány tiszta pólóm, nyugodtan válassz, én addig elpakolok idelent.

 - Ne segítsek? - ajánlom fel két ásítás között.

 - Nem tudom vállalni, hogy megint elkaplak, ha elesni készülnél.

 - Jogos - motyogom, majd felbotorkálok az emeletre. Felajánlotta ugyan a kádat, én mégis inkább egy frissítő zuhany mellett döntök. Felkontyolom a hajamat és belépek a fülkébe - a víz mintha lemosná rólam a részegséget, a földszintre már jóval józanabbul térek vissza.

Elgondolkodva torpanok meg a konyha ajtajában, és minden gátlás nélkül hosszasan bámulom, miközben a nemrég használatba állított poharak tömegeivel küzd.

 - Mi az? - kérdezi meg egy idő után, és végigpillant rajtam. A javaslata szerint felvettem az egyik bent talált pólóját - lényegesen túlméretezett, combközépig ér -, gondolom, ez kölcsönöz szokatlan látványt.

 - Semmi - közben leengedem a hajamat. - Csak azon gondolkoztam, hogy mégsem a fények voltak. Még mindig dögös vagy.

 - Te pedig kótyagos - vágja rá ismét hátat fordítva, és mintha kapkodóbbá válnának a mozdulatai.

 - Csak kétszer kellett megállnom, hogy ne essek le a lépcsőn - tiltakozom keresztbe font karokkal, aztán hosszasan lehunyom a szemeim. Ez nem jó lépés - visszatér a szédülés, és nehezemre esik ébernek maradni.

 - Ha megvárod, míg végzek, utána megágyazhatok az egyik szobában - ajánlja fel hátra pislogva egy pillanatra, én pedig aprót ásítva biccentek, majd helyet foglalok az itteni étkezőasztal egyik székénél.

/TaeHyung szemszög/

Mire elzárom a csapot és a szárítóra teszem az utolsó poharat is, egyenletessé válik a légzése. Lehajtott fejjel aludt el ott helyben, félig-meddig az asztalra dőlve. Halványan elmosolyodom, megtörlöm a kezemet aztán a pultnak dőlve figyelem egy darabig. Olyan békésnek tűnik. A neki írt darab hangulatát idézi bennem.

 - Ismerős helyzet - mormogom halkan, aztán a karjaimba veszem. A lépcső tetején egy pillanatra megtorpanok. Hirtelen hullámban öntenek el a gondolatok és emlékek foszlányai, mindenről, ami azóta zajlott le körülöttünk, hogy először itt járt - akkor összeszidtam, mikor a szobában találtam, majd elnyomta a fáradtság, én pedig kapva az alkalmon lekottáztam a darabot. Nem bántam meg. Sok minden történt onnantól kezdve egészen mostanáig, meglepően rövid idő leforgása alatt.

Giya egyik keze megrándul álmában, ez zökkent ki a gondolataim közül, és ösztönöz arra, hogy tovább lépkedjek vele a szobámig. Óvatosan helyezem az ágyra, ő pedig azonnal átfordul a másik oldalára.

Az ablakban ülve várom a reggel eljövetelét, és bármennyire is fáradtnak érzem magam, lehetetlenségnek érzem a pihenést. Néhány percenként JungGi felé fordítom a tekintetem. Létezik egy mondás, miszerint, ha valaki nem tud aludni, az azért van, mert valaki más álmában éppen ébren van. Talán ez az oka.

Kis idő elteltável feltápászkodom, hogy valami használható reményében átmenjek abba a bizonyos szobába, és már az ajtóban állok, mikor felfigyelek az öntudatlan suttogására. Először angolul szólal meg, aztán hirtelen vált.

 - Ne ugorj - motyogja el többször is egymás után.

Kővé dermedve hallgatózom, és csak azután fordulok meg, hogy huzamosabb ideig hallgat. Az egyik kezét lassan kinyújtja, de csak a lepedő anyagát tudja elkapni. Az arca most gondterheltebbnek látszik, mint korábban, de a szemei még mindig csukva vannak. 

Sokáig fürkészem még, mielőtt újra megindulnék az altatómért, ám ezek után kisimulnak a vonásai, és néma marad.

/JungKook szemszög/

Ahelyett, hogy átbotorkálnék a ház nagy részén, a kertből kerülve közelítem meg a garázst, hogy ránézzek az áramellátásért felelős dolgokra. A döntésem nem csupán praktikum - a zseblámpa fényével gondosan körbepásztázom a terepet, így ha megtalálni nem is tudom, de felhívhatom magamra YoungJae figyelmét.

Egyedül lépek be a tágas térbe - Rin anyukájának előzetesen meghagytam, hogy menjen csak utánuk, én egyedül is boldogulok. Felidézem magamban a hasonló esetekről hallottakat, tudottakat, tanultakat, miközben megközelítem a garázs érintett területét. Leguggolok, hogy közelebbről vizsgáljam meg. Az áramkörök mind le vannak kapcsolva. Gondolhattam volna. Ez biztosan az ő műve.

 - Vigyázniuk kéne - az ismerős hang hallatán a szerszámos ládát lerakva azonnal sarkon fordulok, hogy farkasszemet nézhessek a fiúval. Nem látom rendesen - a Hold fénye hátulról világít, így csak a sziluettje alapján tudom beazonosítani. A bejárón ácsorog, és lassan megindul felém. Néhány lépés után megtorpan. - Tudhatnák, mennyire megbízhatatlan dolog az áram. Sok az ehhez köthető baleset mostanában, nem igaz? - a hanghordozása tettetett nyugodtságot tükröz. Lefogadnám, hogy legbelül szinte forr benne a düh.

 - A bosszú nem megoldás - jelentem ki határozottan. - A bűntudat sokkal rosszabb, mint gondolnád.

 - Nem érdekel, amíg tart, élvezem a dolgot.

 - Elment az eszed - rázom meg a fejemet, majd visszatérek a probléma forrásának kiiktatásához. Felfedezek egy vezetéket, amely színében elüt a többitől, és újabbnak is látszik.

 - Az internet kész csoda, még zárlatos dolgokat is árulnak - nevetgél YoungJae, miközben a mellettünk parkoló autónak támaszkodik. - Csak tudni kell, hol keressük.

Talán egy régi fizika tankönyvemben olvastam, talán máshol, már nem tudom pontosan, de a következő mondatra még mindig tisztán emlékszem: "Ha zárlat gyanúja áll fent, a kihúzott vezetékeket TILOS próbálgatni a forrás megtalálása végett, a zárlatos vezeték ugyanis könnyen tüzet okozhat!" Ha most nem én jövök ki...

 - Idióta - sziszegem idegesen. - Tudod te mit... - elharapom a kérdést. - Hogyne tudnád. Pontosan ezért tetted.

 - Mindig is okos fiú voltál - színpadias mozdulattal elmorzsol egy képzeletbeli könnyet, miközben ismét közeledni kezd. - Ha már így alakult, kénytelen leszek rásegíteni a dologra, hogy működjön - sóhajt fájdalmas arckifejezéssel, amely aztán vicsorszerű vigyorrá alakul.

 - Mire készülsz? - nem szükséges válaszolnia, a kezében megbújó fémen megcsillan a holdfény, így meg sem próbálja tovább rejtegetni. Az öngyújtót tartó végtagját kesztyűbe bújtatta, így akadályozta meg, hogy letörölje az én korábbi ujjlenyomataim. Tényleg mindenre gondolt. Ha véghez viszi a tervét, és eléri, hogy felszívódjon a helyszínről, simán rám lehet kenni az egészet. Muszáj lesz megakadályoznom.

 - Dühösnek tűnsz - billenti oldalra a fejét. - Ha nem tévedek, ez a tiéd - mutogat a tárgyra. - Legalább meg kéne próbálnod visszaszerezni.

 - Nem fogok harcolni veled - tiltakozom, miközben talpra ereszkedek.

 - Nem úgy tűnik - gondolkodás nélkül lendül támadásba. Nem igazán lepődöm meg, mikor felfedezek a másik kezében egy kést - gondoltam, hogy nem fegyvertelenül jön majd ide. Csak másokat ne bántson...

Én sem tétovázok. A lehető legélesebb szerszámot felkapva rontok neki, de inkább csak időhúzásra használom, vagy a szúrások kivédésére.

 - Egészen jó vagy - kisebb koromban tanultam harcművészeteket, és részt vettem néhány önvédelmi órán is.

 - Te is - jelentem ki, miután csillapodik a zihálásom. Együtt csináltuk végig az összes tanfolyamot.

Miközben elindítja a második hullámot, azért imádkozok, nehogy eszébe jusson valakinek utánam jönni. A pillanatnyi figyelmetlenségemet kihasználva újabb lehetőség nyílik számára, én azonban ügyesen elkapom a csuklóját, és magunk közé emelve szorítás alatt tartom azt.

 - Majdnem - mosolyog lenézőn, és egy pillanat alatt lángra lobbantja a mindkettőnk arcához közel került öngyújtót. Meghőkölök, ez pedig éppen elég neki arra, hogy mögém kerüljön. A láng apró jelzőfényként figyelmeztet a közelgő vészre. - Majdnem sikerült megállítani - folytatja, majd leguggol, és a lángot a zárlatos vezeték felé irányítja.

Talán azért nem érzek félelmet, mert minden mást kizárva cselekszem. Nem gondolok bele a következményekbe, csak arra koncentrálok, hogy mindenképp megvédjem a bent lévőket.

Mellé ugorva egy jól irányzott rúgással tántorítom el a tervétől. Felszisszen, a sérült karját magához szorítja, aztán velem együtt követi tekintetével a levegőbe repülő gyújtót. Én nyúlok utána elsőként - késével apró sebet ejt a kézfejemen, miközben elkapom.

 - Nem tudod, mire vállalkozol - folytatom a prédikációt. Tennem kell egy utolsó próbát, és még van egy kihasználatlan aduász a zsebemben. - Ő sem akarná ezt, és később...

 - Nekem ne papoljon olyan a bűntudatról, aki a büszkeségét félretéve nem volt képes elmenni egy temetésre - vágja a képembe, majd hirtelen ötlettől vezérelve a késsel próbál a hibás vezetéknek rontani, így okozva végzetes kimenetelű katasztrófát.

 - Miről beszélsz? - torpanok meg egy pillanatra. - Elmentem.

A keze megáll a levegőben. Felém fordul, és a késsel hadonászva magyarázni kezd.

 - Ne hazudj! Kerestelek, az egész rohadt ceremónia alatt téged kerestelek, de...

 - Ott voltam - sóhajtom, és lehajtom a fejemet. - Nem mertem bemenni a ceremóniára, így az egészet abból a szobából hallgattam végig, ahova a hozott virágokat tették.

 - Igazat mondasz? - a pengét a nyakamnak feszíti, kis híján sebet fakasztva. A tekintetét egyenesen az enyémbe fúrja. Kíváncsinak látszik.

 - Arra a barátságra esküszöm, ami egyszer nekünk volt - nem kerülöm a fürkésző szemeit. - Az igazat mondom. Miután mind elmentek, én is tiszteletem tettem nála. Elmondtam neki, hogy mennyire sajnálom, és hogy azt kívántam, bárcsak ott is örökké együtt játszhatnánk mi hárman, ahol most van...

 - Sosem mondtad.

 - Sosem volt rá alkalmam, hogy mondjam.

 Fel sem fogom igazán, mikor elenged. Félig az emlékekbe meredt tudattal nézem végig, ahogy hátat fordít, és elsétál.

 - Jön valaki - jelenti ki balra nézve. Egy ismerős érzés kerít hatalmába, némi nosztalgiával fűszerezve. El is felejtettem, milyen jó hallása van. Mikor régen bújócskáztunk, mindig könnyűszerrel fedezte fel a rejtekhelyeinket, csupán a füleire hagyatkozva. Mindig ő nyert. - Azt hiszem félreértettelek - teszi hozzá, és azt gondolom, ezt valamilyen beismerő vallomásnak szánja. Rin szavai visszhangoznak a fejemben.
 - "Mindenki hibázik, és mindenki megérdemli, hogy elnézzék neki. Mindenki sérül és bánt..." - idézem félhangosan. Meglepetten pislog hátra a válla felett. - Ezt olyasvalaki mondta nekem, aki nagyon fontos. Most már tudom, hogy igaza volt.
Csendesen bólint, majd megint a távolba mered.
 - Mindjárt ideér. Vigyázz magadra, JungKook. És vigyázz rá is - int egyet, majd köddé is válik az előtte elterülő sötétségben.

Gyorsan kell cselekednem. Visszafordulok a vezetékhez, és egy határozott mozdulattal visszacserélem a zárlatos vezetéket az eredetire, amely a közelben feküdt, hanyagul eldobva. A verekedésnek szerencsére nem maradt nyoma - mire Rin alakja megjelenik ott, ahol YoungJae eltűnt, ismét fényben úszik az épület.
 - Hű - pislog. - Te meg mit csinálsz itt?
 - Nem kellett volna egyedül hazaengednelek - váltok témát azonnal egy bűnbánó mosoly kíséretében.
 - Nem történt semmi - rázza meg a fejét, majd egy hosszú öleléssel köszönt.
 - Nem történt - ismétlem meg a távolba meredve.
 - De... - ráncolja a homlokát. - Hogy hoztad ezt helyre? - mutat a vezetékek felé.
 - Sok mindenhez értek ám - incselkedek mosolyogva, miközben beletúrok a hajamba.
A tekintete megakad a kézfejemen, amelyre már rászáradt a vékony, vér alkotta vörös ér.
 - Azért még van mit tanulnom - nevetem el magam. - A szerszámok nem játékszerek - pislogok bölcsen, majd a ládát és a zseblámpát felemelve kézen fogom, és visszakísérem a házba.
Nem szükséges mondanod, YoungJae. Vigyázni fogok rá.

/TaeHyung szemszög/

Ahogy vártam, erős fejfájással tér magához. Többször is megpróbál kikelni az ágyból, de minden egyes alkalommal beleszédül, és végül egy sóhaj kíséretében visszadől.
 - Hozok gyógyszert - ajánlom fel halvány mosollyal, néhány percen belül pedig vissza is térek egy pirulával, valamint egy pohár vízzel.
 - Köszönöm - gyorsan fenékig üríti, akárcsak előzetesen a sojut és egyebeket tartalmazóakat. Ez valahogy mosolyra késztet. - Egyébként - tördeli a kezét, miközben elveszem tőle a poharat, hogy a konyhába vigyem elmosni. - Esetleg... csináltam...mondtam bármi furcsát?
Megtorpanok. Eszembe jut a megjegyzése a dögösségemről, az érintése, amelyet végigfuttat az arcomon.
 - Mire gondolsz? - vonom fel a fél szemöldökömet a vállam fölött ránézve, majd mikor visszafordulok, egy számára nem látható elégedett félmosoly kíséretében indulok tovább. - Nem csináltál vagy mondtál semmi szokatlant.

36.fejezet - Drunk words, sober thoughts

/JungKook szemszög/

Kikerekedett szemek, enyhén remegő ajkak, amelyek szólásra nyíltak és mégis némák maradtak. Mintha csak a múltban járnék. A legtöbben ugyanígy reagáltak, mikor tudomást szereztek a házunk nagy részét leégető balesetről. "Jól vagy?"- kérdezték aztán. "Jól vagyok"- hazudtam. Hazudtam.

Fázom.

Nem veszem észre, amikor megmozdul, de a következő pillanatban felpattan, mögém lépve a hátamra terít egy plédet és előre hajolva szorosan átölel.

 - Mit csinálsz? - kérdezem, és lehajtom a fejemet, ki tudja hányadszorra, mióta hívatlanul felbukkantam nála. - Az előbb azt mondtam, hogy megöltem egy embert.

 - Hallottam.

 - Nem félsz?

 - Nem félek.

Érzem, hogy megremeg a keze, de nem enged el. Neki, és a puha, melegséget árasztó anyagnak köszönhetően alábbhagy a fagyos érzés, és már nem érzem a testemben köröző hűvös szellőt. Talán odakintről hoztam be magammal. Talán mindig is odabent volt.

 - Még sosem gondoltál arra, hogy nem a te hibád volt? - kérdezi később, mellettem ülve, én pedig nagyot kortyolok a forró kávémból, majd leteszem a bögrét az asztalra.

 - Tudom, hogy én okoztam az egészet - felelem kis szünettel. Rám emeli a tekintetét, mintha olvasni próbálna a gondolataimban. Előtte még senkinek nem ment.

 - Rosszkor volt rossz... - igyekezik menteni a menthetőt, de a keserű mosolyomat látva elharapja a mondat végét.

 - Nem akarom másra fogni. A véletlen, vagy a sors... Túl gyakori szavak, mégis túl kevesek ahhoz, hogy vállalhassák a felelősséget. Azt nekem kellett volna.

 - Senki nem adta volna fel magát a helyedben.

 - De...

 - Ne emészd már magad - szakít félbe. - Mindenkinek vannak titkai. Mindenki hibázik, és mindenki megérdemli, hogy elnézzék neki. Mindenki sérül és bánt, és mindenkinek kell valaki, aki átsegíti ezeken - a keze az enyém után kutat. Ujjait az enyéim köré kulcsolja. Én nem moccanok.

 - Nem akarok rád rossz hatással lenni.

 - Én meg nem akarom, hogy hülyeségeket beszélj - a szemeit forgatja, mégis komoly marad. Még hozzátenne valamit, mikor halk neszezés üti meg a fülünket.

 - Mennem kéne - pillantok a nappalin kívül uralkodó sötétség felé. Elgondolkozom egy pillanatra. YoungJae, és az ő bosszúja... nem, erről nem kell tudnia. Nem akarom megijeszteni. Nem akarom, hogy meggondolja magát. Nem akarom, hogy ne legyen mellettem...

Visszafordulok felé. Tudom, hogy az ajtót nyitva hagyta, így nem várom meg, hogy felkeljen. Egyik kezemmel a kabátom után nyúlok, a másikkal az arcára simítok.

  - Köszönöm - nézek a szemébe a csók után, pár pillanattal később pedig ismét a szabadban vagyok, és egy furcsa, ködszerű, elégedett bágyadtsággal a tudatomban lépkedek végig az utcák során. Ezúttal biztos vagyok benne, hogy nem a zsebemben lapuló, Namtól - "tesztelésre" -  kapott gyújtónak köszönhető, hogy már nem fázom.

/HoSeok szemszög/

 - Hmmm - szólalok meg már vagy ezredjére konkrét mondanivaló nélkül, csupán a hangulat kedvéért.

 - Még egyszer hümmögsz a nap folyamán és...

 - Ne izmozz, golyóstoll, az a kérdéses személy dolga - NamJoon végigdől a kanapén, a többiek pedig továbbra is rám várnak válasz reményében(kivéve Jint, aki bőszen magyarázni kezd arról, hogy nem is szeret tintával dolgozni).

 - Túleshetnénk rajta? Még el kell intéznem valamit - pillant az órájára YoonGi. Az iskolának már vége van egy ideje, mi pedig azóta is itt "tanácskozunk" a nappalinkban, kivéve Jimint, aki feltehetőleg egy boxzsákot gyűr éppen.

 - Támogatom - csatlakozik a ki-nem-nevezett vezetőnk, és ismét ülő helyzetbe tornázza magát.

 - Oké - jelentőségteljesen körbepillantok mindenkin. - Nincs ötletem.

 - Mondd, hogy szórakozol - Tae világfájdalmas arcára pillantva kigyullad az a bizonyos villanykörte, és széles vigyorra húzom a számat. - Hó. Hóóóó - védekezőn maga elé emeli a kezeit, mint aki előre rosszat sejt. - Mi ez a tekintet?

 - Csak azon gondolkodom, drága TaeHyung - kezdem a tenyerem dörzsölve. - Hogy vajon hány üveg fér majd el a hűtőtökben egyszerre. Egymagad úgysem használod ki az egészet, ugye? - villantok ezerfogas mosolyt.

 - Nem szeretem, mikor használod az eszed - mormogja, de mindannyiunk számára egyértelmű, hogy nincs ellenvetése.

 - Rendben - sürgeti a dolgot YoonGi. - Akkor valamilyen indokkal áthívod, mi addigra már itt leszünk és meglepjük - elnyom egy ásítást, aztán felpattan eddigi helyéről. - A többit később, nekem most lépnem kell.

 - Egy pillanat - szólok még utána. - Zártkörű legyen, vagy hívjunk külsősöket is?

 - Mi, Rin és JungGi - feltűnő, hogy Tae pont őt hagyja utoljára, de nem veszi észre, hogy megmosolygom. - Nincs kedvem idegeneket beengedni.

 - Jogos - biccent Nam. - Akkor ez eldőlt. Már csak annyi a dolgotok, hogy szabaddá tegyétek magatokat. 13.-án nem lesz kifogás.

/JungGi szemszög/

 - Nekem? Miért pont nekem adod? - pislogok az előttem lengedező kulcsra. Tae felsóhajt aztán a kezemet magunk közé emelve a markomba nyomja a fém tárgyat.

 - Azért...- kezdi tárgyilagosan. - Mert megbízom benned - a hajába túr. - Ez csak az egyik kulcs, van egy másik is, azt magamnál tartom, szóval abból sem foghat gyanút, hogy nyitva lesz az ajtó. Csak ne felejtsétek el becsukni, ha mind odaértetek. És lehetőleg ne törjetek össze semmit - teszem hozzá. - Ha zajt csaptok, vagy nem bújtok el rendesen, megint csak bukott az egész, szóval... Ennyi lenne - harapja be az ajkát egy pillanatra. Néhány másodperc múlva felcsillan a tekintete, amint a tánctermek felé pillant. - Itt is van. Ott találkozzunk, senki ne késsen!

 - Rint leszámítva engem ismersz a legkevesebb ideje - vetem ellen halkan, miközben hátat fordít. Megtorpan.

 - Nem a hónapok vagy az évek számítanak. Tettek nélkül semmit sem érnek.

/JungKook szemszög/

- Mit keresel itt? - ökölbe szorított kezekkel meredek a kisbolt bejárata mellett támaszkodó YoungJaere. Csupán az estére való bevásárlást jöttem intézni, aztán megpillantottam, és nem tudtam szó nélkül továbbmenni. - Megtettem amit akartál. Nincs több időm a játékaidra.

 - Nyugi, haver, csak azért jöttem, hogy megbizonyosodjak róla.

 - Miről?

 - Hogy félsz tőlem.

 - Nem félek.

 - Nem... Persze, hogy nem. Sokkal inkább dühös vagy. Pedig szívességet tettem neked, magadtól sosem árultad volna el neki, annak ellenére, hogy a párkapcsolatok alapja az őszinteség, és a titkok tabuk - filozofál. Tudod, mit teszek én, ha valaki szívességet tesz? - ellöki magát a faltól - ez a mozdulat lehet a védjegye - és közelebb lép hozzám. Nem hátrálok.

 Minden izmomat megfeszítve készülök fel arra, hogy visszaüssek, ehelyett viszont kitárja a karját, és egy széles vigyor kíséretében jól megszorongat, a rosszindulat legapróbb jele nélkül.

 - Mi a franc van veled?!

 - Ne érts félre - cseveg. - Nem ment el az eszem. Azt hittem, bosszút állhatok rajtad azzal, ha elveszem a boldogságod, de ha nem magától hagy ott, az egész elveszti a poénosságát. Ha nem tudom megkeseríteni az életed, annak oka van - pillant fel az égre egy pillanatra, aztán megrántja a vállát. - És tudom, hol a határ.

 - Ennyi volt?

 - Szabad vagy - bólint. Látja rajtam, hogy nem nagyon hiszek neki, ezért ismét elmondja, miután eltávolodik egy lépést. - Szabad vagy.

/TaeHyung szemszög/

 Jimin nem nagyon hitt nekem, mikor azt mondtam, hogy edzeni szeretnék, és kéne a segítsége a tervem összeállításához délután, de végül beadta a derekát és befészkelte magát az anyósülésre.

 - Mondd csak - köszörüli meg a torkát.

 - Igen?

 - Miatta van, igaz? - vigyorog.

 - Hm? - pillantok rá értetlenül, miközben leparkolok a ház előtt.

 - JungGi miatt akarsz kezdeni valamit a kinézeteddel, ugye? - kérdezi a sajátos sunyi tekintetével.

Két másodpercig gondolkozom, hogy a szemébe röhögjek, megüssem, vagy egyszerűen egy hirtelen padlógázzal lefejeltessem vele a műszerfalat, végül azonban csak megrázom a fejem.

 - Tudod, Jimin, attól még, hogy öregedtél egy évet... - a vállára teszem a kezem, és komolyan a szemeibe nézek. - Ne aggódj, a bölcsesség továbbra is messziről kerül majd.

 - Lehet, hogy idősebb vagyok, de nem vakultam ám meg - cukkol továbbra is, miközben kiszállunk az autóból.

 - Ezzel mire célzol? - vonom fel az egyik szemöldököm.

 - Semmi-semmi. Én csak látom, amit látok - vonja meg a vállát ártatlan arckifejezéssel.

 - Te csak ne nézelődj, inkább gyere - kinyitom a bejárati ajtót, és gyorsan ellenőrzöm, hogy tiszta a terep, legalábbis az a része, ami első pillantásra a szemünk elé tárul. - Csak utánad - udvariaskodok, majd megvárom, míg belép előttem, aztán visszazárom a bejáratot. Jó darabig bent marad majd mindenki.

 - Nem hiszem el, hogy komolyan szervezkedtetek a hátam mögött - percekkel később már nagyban vigyorog mindenkire, az ajándékait pedig sorra veszi át, és mindenkinek és mindennek örül egy elég hosszú sort.

 - Én meg azt nem hiszem el, hogy nem járunk ide többet - vigyorog a piával teli hűtő előtt állva NamJoon.

 A beszűrődő, természetes fény egyre kevesebb, a zene egyre hangosabb, az üvegek meg sorra ürülnek. A legtöbb kört persze az ünnepeltnek címezve gurítjuk le, de bőven akadnak véletlenszerű kortyok is, csupán az élvezet kedvéért.

Biztosan kijelenthetem, hogy egy kicsit mindannyian többet iszunk a kelleténél, de talán Giyán látszik meg a legjobban. Ezt a kevesebb tapasztalatnak és az apró termetnek tudom be. Valamiért bűntudatom támad. Riniere folyamatosan figyel Kook, de ő...

Nem tudom, hogy a belső késztetés vagy a fejembe szállt alkohol vesz rá, hogy egész este mellette maradjak, de így teszek, még akkor is, mikor már teljesen elveszti az irányítást.

 - Nincsenek...nincsenek itt nagyobb üvegek? - térdel fel a pultra, hogy nyújtózkodva elérje a konyhaszekrény felső polcát.

 - Nem ittál még eleget? - kérdezem, miközben mögé lépek, nehogy hátraessen onnan, és könnyedén elcsaklizom előle az üveget.

 - Hű - pislog rám felém fordulva, miközben lóbálni kezdi a pultról lelógó lábait.

 - Mi az?

 - Nem tudom, hogy csak a fények e - hajol felém, egészen közel a fülemhez. - De irtó dögös vagy ma.

Bevillan a tudatomban az a mondás, hogy a részeg szavak józan gondolatokat hordoznak magukban, a pillanatnyi lefagyásom pedig pont elég neki arra, hogy elérje, amit akar. Kikapja a kezemből az üveget, és egy hangos kacaj kíséretében leugrik a helyéről, majd a nappali felé menekül, hogy megkeresse Jimint és a bontóját.

Meg kell támaszkodnom egy pillanatra, mielőtt utána tudnék menni. A szavai valamiért kiszorították a levegőt a tüdőmből egy másodperc töredékére.

/JungKook szemszög/

 - Mi a baj? - kérdezem, egy rakoncátlan tincset helyreutasítva Rin arca elől.

 - A szüleim írtak - mutatja felém a képernyőt gondterhelten.

 - Mi történt?

 - Valamiért elment az áram. Az öcsém pedig fél a sötétben, és azt mondják, hogy képtelenek megnyugtatni, mert utánam sír. Haza kéne mennem.

 - Elkísérlek - ajánlom fel, erősen ignorálva a közelünkből, HoSeok irányából érkező kiáltást arra vonatkozóan, hogy milyen ötlete van egy újabb ivós játékhoz.

 - Maradj csak - az arcomra puszil. - Megleszek.

Túlságosan szédülök hozzá, hogy el tudjam kapni a csuklóját, aztán pedig már el is tűnik a félhomályban.

/TaeHyung szemszög/

Meglepő módon Rin bukkan fel az ajtóban.

 - Mit szeretnél?

 - Az ajtó - összehúzza magán a kabátot. - Mennem kéne, ki tudnád nyitni?

 - Per... -a zsebemhez kapok, a kulcsot azonban nem tapintom ki. - JungGinál van kulcs - jobb ötlet híján a nappaliba sietek ház, ott azonban csak Jimint találom.

 - A terasz felé ment, gondolom szüksége van egy kis levegőre - von vállat az ünnepelt, aztán tovább ecseteli a Namból és Jinből álló hallgatóságának a bicepsz-építés hosszadalmas és csöppet sem könnyű útját.

A faltól falig tartó, eltolhatós üvegajtó mellett tántorogva találok rá, egyik kezével folyamatosan kapaszkodnia kell, hogy talpon maradjon.

 - Mit csinálsz te itt?

 - Valaki ide...idehívott - magyarázza. - Azt hittem te voltál, mert amúgy tök így nézett ki - mutogat az arcomra. - Szóval i-izé, rohadtul hasonlított a pasas, úgyhogy idejöttem dumálni, de aztán - aprót csuklik, mielőtt bejezné. - Aztán fogta magát, és köddé vált - tárja szét a karjait tehetetlenül, amitől rögtön elveszti az egyensúlyát, és ha nem kapom el, bizonyára a padlón landol.

Olyan, mint én... A felismerés után egyből ledermedek, és el is felejtem, hogy a karjaimban tartom.

 - Nice catch* - motyogja vigyorogva. Angolul sokkal tisztábban beszél ilyen állapotban, ami elég furcsán jön ki, nekem ugyanis sokkal jobban kell koncentrálnom, hogy megértsem.

 - Nálad van a kulcs, amit adtam, ugye? - kérdezem, miközben lassan rábízom a saját súlyát, ő pedig előhúzza a zsebéből a kis tárgyat.

 - Visszajössz, ugye? - pillant fel rám ezután esdeklőn, én pedig magammal húzom a nappaliig, aztán a többiektől elkülönítve leültetem, míg Rint kiengedem az ajtón.
Nagyon kész lehet, ha azt hiszi, hogy távozni készülök a saját házamból.

/JungKook szemszög/

Mikor feleszmélek, egyből utána akarok indulni. Nem törődve a többiek intő szavaival kikapom Tae kezéből a kulcsot, és a fogashoz indulva felkapom a kabátom. Ideges vagyok, egyedül mászkált odakint ilyenkor, a zsúfolt szombati éjszakában, ráadásul a gyújtót sem találom a zsebemben, mikor reflexből kitapintanám. Nekem is mennem kell.
Az egyetlen ok, ami megállásra késztet, a megrezzenő telefonom. Ismeretlen számról érkezik az üzenet. "Tudod, az emberek miért szeretik a tüzet, annak ellenére, hogy egyszerűen felhasználható ellenük? Mert fényt és melegséget ad, akkor is, ha minden elsötétült körülöttük. Ilyenkor teljesen elfeledkeznek róla, hogy ha nem elég óvatosak, könnyen megégethetik magukat. Nagy hiba..."

Az ereimben megfagy a vér, mire végigolvasom, és lassan összeáll a kép. Az ölelés...a kabátomból akkor lopta el az öngyújtómat, amelyen nyilván még mindig rajta van az ujjlenyomatom. Baj esetén bármit rám lehet fogni. Az áramszünet...minden az ő műve. Túl könnyen hitette el velem, hogy szabad vagyok. Gyanút kellett volna fognom.

A kertbe lépve futásnak eredek, közben kikeresem Rin számát a névjegyzékemben, és a fülemhez emelem a mobilom. Nem veszi fel, én pedig egy idő után már nem számolom, hány jármű üt el majdnem és kiabál utánam. Az egyetlen hang, ami most eljut a tudatomig, az a tűz ropogása, a háttérben egy ismerős segélykiáltással - csupán a képzeletem szüleménye, azonban meg kell akadályoznom, hogy a rémes képzelgés a szemeim előtt fajuljon valósággá.

/TaeHyung szemszög/

 - Most már nem mész sehova - jelenti ki JungGi durcásan, miután leülök mellé, és a vállamra hajtja a fejét. Helyesebb lenne azt állítani, hogy az imént az a sok deci alkohol szólalt meg, ez a lány ugyanis biztosan nem ugyanaz, akinek azt a darabot írtam. Mintha minden benne rejtőző fal leomlott volna, fokozatosan, míg néhány pohárral ezelőtt teljesen el nem engedte magát. Egyszerre ijeszt meg és kelti fel az érdeklődésem.

 - Kérdeznem kell valamit - töröm meg a csendet(a kettőnk közöttit, ugyanis gyakorlatilag még mindig a zene kavalkádjában tartózkodunk). - Biztosan láttál valakit?

 - Ne parázz, Tae, a kiscsaj legalább nyolcat lát mindannyiunkból - röhög fel a nemrég magához tért YoonGi, aztán ismét fejfájós másnapot ígérő álomba szenderül.

 - Pedig tutira ott volt - erősködik Giya. - Láttam - pillant fel rám, aztán a kezével végigsimít az arcomon. - Így nézett ki...majdnem - a kis ujjai végigjárják az állkapcsom, aztán az arcomat is. - Hasonlított.

 - Mindjárt jövök - pattanok fel hirtelen. Nem tudom, hogy inkább a felismerés vagy az érintése miatt váltam hirtelen idegessé. A terasz felé lépdelek, gondolkodás nélkül eltolom az üvegajtót, és kívülről is becsukom magam után, hogy biztosan elkerüljem az érdeklődő füleket.

 - Ha tényleg itt vagy... - kezdem végül. Furcsa érzés az alaktalan sötétségbe beszélni, de meg kell tennem, ha van rá esély, hogy a szavak rátaláljanak a gazdájukra. - Nem tudom, miért bukkannál fel, de nem sejtek jót. Megváltoztál, láttam a tekintetedben. Ha akarsz valamit, csak bátran, de őt hagyd ki belőle - még magamat is meglepem a hirtelen jött indulattal. - Ha ezt nem tudod garantálni, akkor tűnj el innen, DaeHyun.

*Szép fogás

35.fejezet - Closer

/TaeHyung szemszög/
Az órán az utolsók között megyünk ki a tábla elé felelni. Szembeállítanak az egész csoporttal, nekem pedig nem kerüli el a figyelmemet, hogy JungGi szemei alatt sötét karikák húzódnak, és a mozdulatai is nehézkesebbek. Gondolom, sokáig ébren maradt a szöveg megtanulása végett.
Bár nem sokat bíbelődtünk a szöveg felosztásával, csak elfeleztük, nekem is elég sokáig tartott, mire mindent szóról szóra megjegyeztem, a különbség csak az, hogy nekem csak jó, ha van mivel elütnöm az éjjeli órákat.
Ő kezd; persze zavarba jön az osztályom folytonos zajongásától, és el sem tudja kezdeni a prezentálást a folytonos vihogástól - ebben persze HoSeoknak is nagy szerepe van. Érett gimnazisták mindenhol. Végül a tanárnő felemelkedik ülő helyzetéből, mire mindenki elhallgat, Giya pedig szóra nyitja a száját.
Nem is azt figyelem, amit mond, mindössze a lágyan mozgó ajkait, amelyekről a szavak indulnak; a kiejtését, amely - gondolom, a külföldi tapasztalata miatt - szinte mindenkiénél pontosabb; és az apró gesztusait, amellyel a lámpalázát próbálja leplezni. Eszembe jut az alkalom, mikor a zongora előtt ült a színpadon. Most, mintha hiányozna mellőle a támasz, ami akkor a hangszer volt. Feltűnően fúrom tekintetem az övébe, míg a szuggerációt megérezve rám nem néz, aztán halványan elmosolyodom. A továbbiakban sokkal ellazultabban beszél.
Aztán az egyik mondata végén körbejáratja a tekintetét a többieken. Hatásszünetet tart, még egy bekezdés és én jövök. Kipillant az ablakon is, közben újra levegőt véve, ám egy pillanat alatt megdermed, kikerekednek a szemei és torkára forr a szó.
Pár másodpercnyi kínos csend után sem fordítja előre a tekintetét, így átveszem a helyét, és gyorsan folytatom a legenda elmesélését, mintha csak eredetileg is így terveztük volna. Az első gondolatom, hogy így legalább kifizetődik az, hogy nem csak a saját felem néztem át, amikor pedig észbe kap és visszafordul, a szememmel üzenek neki, és remélem, hogy eljut hozzá a mondandóm. Riadtnak tűnt, én pedig kényszert érzek rá, hogy megtudjam, miért.



/JungKook szemszög/
A kedd a szokásos szemtelen gyorsaságával érkezik meg, én pedig kivételesen örülök neki, hogy alig akad alkalom a nap folyamán, amikor kettesben maradhatok MinRinnel. Az éjszaka legalább ezerféle verzió lejátszódott a lelki szemeim előtt arról, vajon hogyan fog reagálni, ha beavatom a történtekbe, de egyvalamiben mindegyik teóriám megegyezett - ugyanúgy végződtek. Hátat fordított és faképnél hagyott.

Egy idő után persze feltűnt neki a szokatlan csendességem, és többször is megkérdezte, hogy mi a baj. Fél füllel hallottam azt is, ahogy JungGi nyugtatgatja, hogy ő biztosan nem csinált semmi rosszat. Ha tudná, mennyire igaza van... Ő nem csinált semmit. Én voltam.

Iskola után persze elérkezik az a szakasza a napnak, amit legtöbbször együtt töltünk, és tudom, hogy elkerülhetetlen valamilyen magyarázatot adnom neki. Nem számít... Mert a beszélgetések közelebb hozzák egymáshoz az embereket, igaz? Nem tudom mással vigasztalni magamat, mikor előre tudom, hogy mi lesz a vége.

A szekrények előtt állva gyorsan összepakolok, és lehajtott fejjel koncentrálok a közeli teremből kiszűrődő dallamra, mikor megpillantom. Felém közeledik, én pedig minden egyes lépésénél egyre gyengébbnek érzem magamat. Végül, mikor megáll mellettem, hirtelen felindulásból felkapom a táskámat.

 -  Most haza kell mennem, de holnap találkozunk - gyors puszit nyomok a meglepett arcára, aztán sarkon fordulok és a fülhallgatóm előhalászása után elviharzok.

/JungGi szemszög/
Az óra végét követően gyorsan elhagytam a termet, így még nem akadt alkalmam megköszönni TaeHyungnak, bár fogalmam sincs, honnan tudta azt a bekezdést is.  Az utolsó óránkat követően tehát a fiúk keresésére indulnék, mégis MinRin megszeppent arcával találkozom elsőként. Legyezek néhányszor az arca előtt, mire összerezzen, aztán kifakad, egy levegővel elhadarja a történteket, és idegesen széttárja a karját. Nem érti a helyzetet, az a srác alaposan összezavarhatta szegényt a hirtelen távolságtartó viselkedésével.
Mikor befejezi a mondandóját, még látom Kook távolodó alakját, így a közelbe érő Taere csak egy gyors pillantást vetek, és máris a kijárat felé iramodok.



/JungKook szemszög/

 - Jeon JungKook! - a csöppet sem barátságos hangnemet alig ismerem fel - talán a bömbölő zeném miatt -, mégis elég intenzív ahhoz, hogy a hatására megtorpanjak. Megvárom, míg JungGi beér, aztán egy sóhajjal szembefordulok vele.
 - Mi a... - nem tudom befejezni a kérdésemet, mert önhatalmúan megszabadít a fülhallgatómtól, majd a kezembe nyomja azt, és keresztbe fonja a karjait maga előtt.
 - Pontosan tudod.
 - De nem tudom megmagyarázni... - motyogok.
 - Pedig pontosan ezt kéne tenned! - szinte öl a tekintetével, ami egyébként elég vicces, tekintve, milyen fokban meg kell emelnie a fejét ahhoz, hogy ezt megtehesse. - Te nem ilyen vagy.
 - Hű. Ahhoz képest, hogy mekkora vagy, szorult beléd szufla - vigyorodom el egy pillanatra, aztán megköszörülöm a torkomat. - Nem értenéd.
 - Honnan tudod?
 - Oké, összefoglalom. Könnyebb elmenekülni, mint kivárni, hogy ő hagyjon ott.
 - Most szakítani akarsz vele? - felvonja a fél szemöldökét.
 - Mi? Nem. Neeem - rázom meg a fejemet. - Ő fog.
 - Csak jelzem, hogy most már semmit sem értek - pislog.
 - Inkább... mondd meg neki, hogy dolgom volt - sóhajtok ismét. - Mindent meg fogok magyarázni neki, időben - ígérem, mielőtt megszólalhatna. - Kénytelen leszek - teszem hozzá keserű félmosollyal, majd megelőzve, hogy Rinie is csatlakozzon, a motoromhoz sietek, és összehúzom magamon a kabátot.
A járgányt beindítva még hallom JungGi csöppet sem elégedett, bár dühös helyett inkább kétségbeesettnek tetsző szólongatását, de összeszorítom az ajkam és lassan kigurulok a parkoló területéről az utcára, pontosan mellette elhaladva. Mert a beszélgetések közelebb hozzák egymáshoz az embereket, igaz?



/NamJoon szemszög/
Furcsának hat annak a tudatában ülni YoonGival egy autóban - természetesen Jinében -, hogy ezek után ő még dolgozni is fog. Mostanra rájöttem, hogy nem véletlenül titkolózik a dologgal, ugyanis kezdem szánni, és ha van valami, amit ő utál, az ez. Szóval nem említem neki, de mégis ott motoszkál a tudatomban, hogy amíg én otthon punnyadok a legtöbb estén, ő a pult mögött robotol.
Sokat gondolkozom rajta, de végül mindig úgy döntök, hogy nem lenne jó ötlet segítséget felajánlani. Ő tudja, mit szeretne, és ha ezért ő akar - a szó szoros értelmében - megdolgozni, ahhoz semmi közöm. Nem bizonyíthatok helyette a szüleinek. Merthogy ez is benne van a dologban, ezt szinte biztosra veszem.
Hazaérve levágódom az ágyra, és egy darabig csak a falat bámulom, aztán rákényszerítem magamat, hogy az asztalomhoz üljek és előhalásszak néhány tankönyvet. Persze egyiket sem akarom igazán fellapozni, így az asztalon nézelődöm inkább. Egy pillanatra megakad a szemem a kis asztali naptáron, és a bekarikázott dátumot meglátva azonnal elvigyorodom, hiszen Jiminnek nemsokára születésnapja lesz. Mint minden évben, HoSeok nemsokára előáll majd a kis tervével.



/TaeHyung szemszög/
Rin lecövekel odabent, én azonban Giya után iramodok, ám mire kiérek, már semmi nyoma. A biztonság kedvéért azért kinézek az utcára is a bejárat közelében, így pillantom meg, amint ökölbe szorított kézzel lép kettőt a járdaszegély felé, és egy távolodó motor - JungKookét fedezem fel a sziluettben - után bámul. Nem veszi észre az egyre közeledő kisbuszt.
 - JungGi! - kiáltom, majd futólépésben közelítem meg, aztán a derekánál fogva húzom odébb az út közvetlen közeléből. Meglepetten pillant fel rám, ahogy elrántom a veszélyzónából. A jármű - amely majdnem egyformán széles a sávval, és amelyik egy úthiba miatt húzódott ki a lehető legjobban a gyalogosok területe felé - nagy sebességgel húz el mellettünk, felkavarva a port, és néhány falevelet körülöttünk.
A mellkasomra vonom(remélem, nem hallja meg a hirtelen szabálytalanná vált dobbanásokat), aztán a hirtelen fuvallat után lassan elengedem, egy pillanatra
végigsimítva az arcán, majd átvándorolva egy hajtincsére.
 - Jól vagy?
 - Persze - vágja rá, majd zavartan leszegezi a tekintetét.
 - Jobban is vigyázhatnál - korholom meg elhúzott szájjal.
 - Köszönöm - böki ki, és a cipője orrával kis köröket kezd leírni maga előtt.
 - Csak jókor voltam jó helyen - rántom meg a vállam egy enyhe félmosoly kíséretében.
 - Nem csak ezt... - pillant oldalra. - Angolon is kisegítettél.
 - Ha már itt tartunk - köszörülöm meg a torkomat. - Mi volt a baj?
 - Nem tudom - rázza meg a fejét bizonytalanul. - Mintha láttam volna valakit odakint, és valamiért rossz előérzetem támadt tőle. Nem tudtam mozdulni.
 - Értem - biccentek gyanakvón.
 - Vissza kell mennem Rinhez - jelenti ki ezután. A kocsimnál elválnak az útjaink, én pedig felsóhajtva pillantok utána. A barátnője segítségére szinte futva siet, hosszú, egyenes haja minden lépésénél elegáns libbenéssel bájolog a bámészkodó szemeknek. Talán csak a képzeletem játéka, de kicsit mintha még mindig túl sokszor pillantana balra, majd jobbra. Mintha tartana még attól a látni vélt alaktól, mégis visszamegy az épületbe. Jellemző. Mások érdekét helyezi a sajátja elé.
Hanyagul megtámaszkodom az autó oldalánál, és végig figyelemmel kísérem, mígnem eltűnik az ajtó mögött.
Beülök a kocsiba, és a körmömmel a kormányon kopogva - a zongorázást imitálva - várom, hogy ismét felbukkanjon. Butaság lenne? Talán.
Végül Rinnel együtt jelenik meg, akit látszólag sikerült kicsit jobb kedélyállapotba hoznia. Félhangosan diskurálnak a valamelyik órájukon lezajlott eseményekről, azonban a lehúzott ablakon át nem hallatszanak be pontos részletek. Megvárom, amíg tisztességes távolságba nem kerülnek, majd 2 további perc után feltűnés nélkül követni kezdem őket. Tudom, hogy egy darabon egyedül fog hazamenni, és biztosnak kell lennem benne, hogy nem fog földbe gyökerezett lábakkal valamilyen veszélyes szituációba keveredni megint, például, az út közepén.




/JungKook szemszög/
Megvárom, míg besötétedik, aztán egyből kilépek a házból. A hideg szél megpróbál minden egyes szegletében bejárni a testemet, most azonban ez sem tarthat vissza. Végiggondoltam, és tényleg tahóként viselkedtem. Nem tudja, milyen okból, így biztosan ráijesztettem.
Egy valamit tudok, mégpedig azt, hogy hosszú idő óta ő az egyetlen, aki nem szúrt hátba, vagy használt ki aztán lépett le. Nem tudom miért, de velem maradt. És ha van egy ezred-töredéknyi esély rá, hogy ez így is lesz, akkor meg kell ragadnom az alkalmat. Mert a beszélgetések közelebb hozzák egymáshoz az embereket, igaz? Igaz?!
Észre sem veszem az idő múlását, a következő pillanatban azon kapom magamat, hogy a bejárat előtt állok és nagyon fázom. Nem kockáztathatom, hogy kopogással felébresszem az öccsét, vagy azt, hogy más nyisson ajtót, így a mobilom előkapva üzenetben értesítem Rint arról, hogy a házuknál ácsorgok.
Néhány perc elteltével kulcs fordul a zárban, ő pedig egy apró résen át néz ki rám.
 - Szia - lehelem, és hirtelen minden elhatározott szó megszökik a nyelvem hegyéről.
 - Mit keresel itt ilyenkor? - a hangja enyhén fagyos - ezt teljesen megérdemlem - de mégis inkább aggódást vélek felfedezni a vékony anyagú kabátomat vizslató tekintetében.
 - Muszáj elmondanom valamit.
 - Most?
 - Beszélhetünk?