36.fejezet - Drunk words, sober thoughts

/JungKook szemszög/

Kikerekedett szemek, enyhén remegő ajkak, amelyek szólásra nyíltak és mégis némák maradtak. Mintha csak a múltban járnék. A legtöbben ugyanígy reagáltak, mikor tudomást szereztek a házunk nagy részét leégető balesetről. "Jól vagy?"- kérdezték aztán. "Jól vagyok"- hazudtam. Hazudtam.

Fázom.

Nem veszem észre, amikor megmozdul, de a következő pillanatban felpattan, mögém lépve a hátamra terít egy plédet és előre hajolva szorosan átölel.

 - Mit csinálsz? - kérdezem, és lehajtom a fejemet, ki tudja hányadszorra, mióta hívatlanul felbukkantam nála. - Az előbb azt mondtam, hogy megöltem egy embert.

 - Hallottam.

 - Nem félsz?

 - Nem félek.

Érzem, hogy megremeg a keze, de nem enged el. Neki, és a puha, melegséget árasztó anyagnak köszönhetően alábbhagy a fagyos érzés, és már nem érzem a testemben köröző hűvös szellőt. Talán odakintről hoztam be magammal. Talán mindig is odabent volt.

 - Még sosem gondoltál arra, hogy nem a te hibád volt? - kérdezi később, mellettem ülve, én pedig nagyot kortyolok a forró kávémból, majd leteszem a bögrét az asztalra.

 - Tudom, hogy én okoztam az egészet - felelem kis szünettel. Rám emeli a tekintetét, mintha olvasni próbálna a gondolataimban. Előtte még senkinek nem ment.

 - Rosszkor volt rossz... - igyekezik menteni a menthetőt, de a keserű mosolyomat látva elharapja a mondat végét.

 - Nem akarom másra fogni. A véletlen, vagy a sors... Túl gyakori szavak, mégis túl kevesek ahhoz, hogy vállalhassák a felelősséget. Azt nekem kellett volna.

 - Senki nem adta volna fel magát a helyedben.

 - De...

 - Ne emészd már magad - szakít félbe. - Mindenkinek vannak titkai. Mindenki hibázik, és mindenki megérdemli, hogy elnézzék neki. Mindenki sérül és bánt, és mindenkinek kell valaki, aki átsegíti ezeken - a keze az enyém után kutat. Ujjait az enyéim köré kulcsolja. Én nem moccanok.

 - Nem akarok rád rossz hatással lenni.

 - Én meg nem akarom, hogy hülyeségeket beszélj - a szemeit forgatja, mégis komoly marad. Még hozzátenne valamit, mikor halk neszezés üti meg a fülünket.

 - Mennem kéne - pillantok a nappalin kívül uralkodó sötétség felé. Elgondolkozom egy pillanatra. YoungJae, és az ő bosszúja... nem, erről nem kell tudnia. Nem akarom megijeszteni. Nem akarom, hogy meggondolja magát. Nem akarom, hogy ne legyen mellettem...

Visszafordulok felé. Tudom, hogy az ajtót nyitva hagyta, így nem várom meg, hogy felkeljen. Egyik kezemmel a kabátom után nyúlok, a másikkal az arcára simítok.

  - Köszönöm - nézek a szemébe a csók után, pár pillanattal később pedig ismét a szabadban vagyok, és egy furcsa, ködszerű, elégedett bágyadtsággal a tudatomban lépkedek végig az utcák során. Ezúttal biztos vagyok benne, hogy nem a zsebemben lapuló, Namtól - "tesztelésre" -  kapott gyújtónak köszönhető, hogy már nem fázom.

/HoSeok szemszög/

 - Hmmm - szólalok meg már vagy ezredjére konkrét mondanivaló nélkül, csupán a hangulat kedvéért.

 - Még egyszer hümmögsz a nap folyamán és...

 - Ne izmozz, golyóstoll, az a kérdéses személy dolga - NamJoon végigdől a kanapén, a többiek pedig továbbra is rám várnak válasz reményében(kivéve Jint, aki bőszen magyarázni kezd arról, hogy nem is szeret tintával dolgozni).

 - Túleshetnénk rajta? Még el kell intéznem valamit - pillant az órájára YoonGi. Az iskolának már vége van egy ideje, mi pedig azóta is itt "tanácskozunk" a nappalinkban, kivéve Jimint, aki feltehetőleg egy boxzsákot gyűr éppen.

 - Támogatom - csatlakozik a ki-nem-nevezett vezetőnk, és ismét ülő helyzetbe tornázza magát.

 - Oké - jelentőségteljesen körbepillantok mindenkin. - Nincs ötletem.

 - Mondd, hogy szórakozol - Tae világfájdalmas arcára pillantva kigyullad az a bizonyos villanykörte, és széles vigyorra húzom a számat. - Hó. Hóóóó - védekezőn maga elé emeli a kezeit, mint aki előre rosszat sejt. - Mi ez a tekintet?

 - Csak azon gondolkodom, drága TaeHyung - kezdem a tenyerem dörzsölve. - Hogy vajon hány üveg fér majd el a hűtőtökben egyszerre. Egymagad úgysem használod ki az egészet, ugye? - villantok ezerfogas mosolyt.

 - Nem szeretem, mikor használod az eszed - mormogja, de mindannyiunk számára egyértelmű, hogy nincs ellenvetése.

 - Rendben - sürgeti a dolgot YoonGi. - Akkor valamilyen indokkal áthívod, mi addigra már itt leszünk és meglepjük - elnyom egy ásítást, aztán felpattan eddigi helyéről. - A többit később, nekem most lépnem kell.

 - Egy pillanat - szólok még utána. - Zártkörű legyen, vagy hívjunk külsősöket is?

 - Mi, Rin és JungGi - feltűnő, hogy Tae pont őt hagyja utoljára, de nem veszi észre, hogy megmosolygom. - Nincs kedvem idegeneket beengedni.

 - Jogos - biccent Nam. - Akkor ez eldőlt. Már csak annyi a dolgotok, hogy szabaddá tegyétek magatokat. 13.-án nem lesz kifogás.

/JungGi szemszög/

 - Nekem? Miért pont nekem adod? - pislogok az előttem lengedező kulcsra. Tae felsóhajt aztán a kezemet magunk közé emelve a markomba nyomja a fém tárgyat.

 - Azért...- kezdi tárgyilagosan. - Mert megbízom benned - a hajába túr. - Ez csak az egyik kulcs, van egy másik is, azt magamnál tartom, szóval abból sem foghat gyanút, hogy nyitva lesz az ajtó. Csak ne felejtsétek el becsukni, ha mind odaértetek. És lehetőleg ne törjetek össze semmit - teszem hozzá. - Ha zajt csaptok, vagy nem bújtok el rendesen, megint csak bukott az egész, szóval... Ennyi lenne - harapja be az ajkát egy pillanatra. Néhány másodperc múlva felcsillan a tekintete, amint a tánctermek felé pillant. - Itt is van. Ott találkozzunk, senki ne késsen!

 - Rint leszámítva engem ismersz a legkevesebb ideje - vetem ellen halkan, miközben hátat fordít. Megtorpan.

 - Nem a hónapok vagy az évek számítanak. Tettek nélkül semmit sem érnek.

/JungKook szemszög/

- Mit keresel itt? - ökölbe szorított kezekkel meredek a kisbolt bejárata mellett támaszkodó YoungJaere. Csupán az estére való bevásárlást jöttem intézni, aztán megpillantottam, és nem tudtam szó nélkül továbbmenni. - Megtettem amit akartál. Nincs több időm a játékaidra.

 - Nyugi, haver, csak azért jöttem, hogy megbizonyosodjak róla.

 - Miről?

 - Hogy félsz tőlem.

 - Nem félek.

 - Nem... Persze, hogy nem. Sokkal inkább dühös vagy. Pedig szívességet tettem neked, magadtól sosem árultad volna el neki, annak ellenére, hogy a párkapcsolatok alapja az őszinteség, és a titkok tabuk - filozofál. Tudod, mit teszek én, ha valaki szívességet tesz? - ellöki magát a faltól - ez a mozdulat lehet a védjegye - és közelebb lép hozzám. Nem hátrálok.

 Minden izmomat megfeszítve készülök fel arra, hogy visszaüssek, ehelyett viszont kitárja a karját, és egy széles vigyor kíséretében jól megszorongat, a rosszindulat legapróbb jele nélkül.

 - Mi a franc van veled?!

 - Ne érts félre - cseveg. - Nem ment el az eszem. Azt hittem, bosszút állhatok rajtad azzal, ha elveszem a boldogságod, de ha nem magától hagy ott, az egész elveszti a poénosságát. Ha nem tudom megkeseríteni az életed, annak oka van - pillant fel az égre egy pillanatra, aztán megrántja a vállát. - És tudom, hol a határ.

 - Ennyi volt?

 - Szabad vagy - bólint. Látja rajtam, hogy nem nagyon hiszek neki, ezért ismét elmondja, miután eltávolodik egy lépést. - Szabad vagy.

/TaeHyung szemszög/

 Jimin nem nagyon hitt nekem, mikor azt mondtam, hogy edzeni szeretnék, és kéne a segítsége a tervem összeállításához délután, de végül beadta a derekát és befészkelte magát az anyósülésre.

 - Mondd csak - köszörüli meg a torkát.

 - Igen?

 - Miatta van, igaz? - vigyorog.

 - Hm? - pillantok rá értetlenül, miközben leparkolok a ház előtt.

 - JungGi miatt akarsz kezdeni valamit a kinézeteddel, ugye? - kérdezi a sajátos sunyi tekintetével.

Két másodpercig gondolkozom, hogy a szemébe röhögjek, megüssem, vagy egyszerűen egy hirtelen padlógázzal lefejeltessem vele a műszerfalat, végül azonban csak megrázom a fejem.

 - Tudod, Jimin, attól még, hogy öregedtél egy évet... - a vállára teszem a kezem, és komolyan a szemeibe nézek. - Ne aggódj, a bölcsesség továbbra is messziről kerül majd.

 - Lehet, hogy idősebb vagyok, de nem vakultam ám meg - cukkol továbbra is, miközben kiszállunk az autóból.

 - Ezzel mire célzol? - vonom fel az egyik szemöldököm.

 - Semmi-semmi. Én csak látom, amit látok - vonja meg a vállát ártatlan arckifejezéssel.

 - Te csak ne nézelődj, inkább gyere - kinyitom a bejárati ajtót, és gyorsan ellenőrzöm, hogy tiszta a terep, legalábbis az a része, ami első pillantásra a szemünk elé tárul. - Csak utánad - udvariaskodok, majd megvárom, míg belép előttem, aztán visszazárom a bejáratot. Jó darabig bent marad majd mindenki.

 - Nem hiszem el, hogy komolyan szervezkedtetek a hátam mögött - percekkel később már nagyban vigyorog mindenkire, az ajándékait pedig sorra veszi át, és mindenkinek és mindennek örül egy elég hosszú sort.

 - Én meg azt nem hiszem el, hogy nem járunk ide többet - vigyorog a piával teli hűtő előtt állva NamJoon.

 A beszűrődő, természetes fény egyre kevesebb, a zene egyre hangosabb, az üvegek meg sorra ürülnek. A legtöbb kört persze az ünnepeltnek címezve gurítjuk le, de bőven akadnak véletlenszerű kortyok is, csupán az élvezet kedvéért.

Biztosan kijelenthetem, hogy egy kicsit mindannyian többet iszunk a kelleténél, de talán Giyán látszik meg a legjobban. Ezt a kevesebb tapasztalatnak és az apró termetnek tudom be. Valamiért bűntudatom támad. Riniere folyamatosan figyel Kook, de ő...

Nem tudom, hogy a belső késztetés vagy a fejembe szállt alkohol vesz rá, hogy egész este mellette maradjak, de így teszek, még akkor is, mikor már teljesen elveszti az irányítást.

 - Nincsenek...nincsenek itt nagyobb üvegek? - térdel fel a pultra, hogy nyújtózkodva elérje a konyhaszekrény felső polcát.

 - Nem ittál még eleget? - kérdezem, miközben mögé lépek, nehogy hátraessen onnan, és könnyedén elcsaklizom előle az üveget.

 - Hű - pislog rám felém fordulva, miközben lóbálni kezdi a pultról lelógó lábait.

 - Mi az?

 - Nem tudom, hogy csak a fények e - hajol felém, egészen közel a fülemhez. - De irtó dögös vagy ma.

Bevillan a tudatomban az a mondás, hogy a részeg szavak józan gondolatokat hordoznak magukban, a pillanatnyi lefagyásom pedig pont elég neki arra, hogy elérje, amit akar. Kikapja a kezemből az üveget, és egy hangos kacaj kíséretében leugrik a helyéről, majd a nappali felé menekül, hogy megkeresse Jimint és a bontóját.

Meg kell támaszkodnom egy pillanatra, mielőtt utána tudnék menni. A szavai valamiért kiszorították a levegőt a tüdőmből egy másodperc töredékére.

/JungKook szemszög/

 - Mi a baj? - kérdezem, egy rakoncátlan tincset helyreutasítva Rin arca elől.

 - A szüleim írtak - mutatja felém a képernyőt gondterhelten.

 - Mi történt?

 - Valamiért elment az áram. Az öcsém pedig fél a sötétben, és azt mondják, hogy képtelenek megnyugtatni, mert utánam sír. Haza kéne mennem.

 - Elkísérlek - ajánlom fel, erősen ignorálva a közelünkből, HoSeok irányából érkező kiáltást arra vonatkozóan, hogy milyen ötlete van egy újabb ivós játékhoz.

 - Maradj csak - az arcomra puszil. - Megleszek.

Túlságosan szédülök hozzá, hogy el tudjam kapni a csuklóját, aztán pedig már el is tűnik a félhomályban.

/TaeHyung szemszög/

Meglepő módon Rin bukkan fel az ajtóban.

 - Mit szeretnél?

 - Az ajtó - összehúzza magán a kabátot. - Mennem kéne, ki tudnád nyitni?

 - Per... -a zsebemhez kapok, a kulcsot azonban nem tapintom ki. - JungGinál van kulcs - jobb ötlet híján a nappaliba sietek ház, ott azonban csak Jimint találom.

 - A terasz felé ment, gondolom szüksége van egy kis levegőre - von vállat az ünnepelt, aztán tovább ecseteli a Namból és Jinből álló hallgatóságának a bicepsz-építés hosszadalmas és csöppet sem könnyű útját.

A faltól falig tartó, eltolhatós üvegajtó mellett tántorogva találok rá, egyik kezével folyamatosan kapaszkodnia kell, hogy talpon maradjon.

 - Mit csinálsz te itt?

 - Valaki ide...idehívott - magyarázza. - Azt hittem te voltál, mert amúgy tök így nézett ki - mutogat az arcomra. - Szóval i-izé, rohadtul hasonlított a pasas, úgyhogy idejöttem dumálni, de aztán - aprót csuklik, mielőtt bejezné. - Aztán fogta magát, és köddé vált - tárja szét a karjait tehetetlenül, amitől rögtön elveszti az egyensúlyát, és ha nem kapom el, bizonyára a padlón landol.

Olyan, mint én... A felismerés után egyből ledermedek, és el is felejtem, hogy a karjaimban tartom.

 - Nice catch* - motyogja vigyorogva. Angolul sokkal tisztábban beszél ilyen állapotban, ami elég furcsán jön ki, nekem ugyanis sokkal jobban kell koncentrálnom, hogy megértsem.

 - Nálad van a kulcs, amit adtam, ugye? - kérdezem, miközben lassan rábízom a saját súlyát, ő pedig előhúzza a zsebéből a kis tárgyat.

 - Visszajössz, ugye? - pillant fel rám ezután esdeklőn, én pedig magammal húzom a nappaliig, aztán a többiektől elkülönítve leültetem, míg Rint kiengedem az ajtón.
Nagyon kész lehet, ha azt hiszi, hogy távozni készülök a saját házamból.

/JungKook szemszög/

Mikor feleszmélek, egyből utána akarok indulni. Nem törődve a többiek intő szavaival kikapom Tae kezéből a kulcsot, és a fogashoz indulva felkapom a kabátom. Ideges vagyok, egyedül mászkált odakint ilyenkor, a zsúfolt szombati éjszakában, ráadásul a gyújtót sem találom a zsebemben, mikor reflexből kitapintanám. Nekem is mennem kell.
Az egyetlen ok, ami megállásra késztet, a megrezzenő telefonom. Ismeretlen számról érkezik az üzenet. "Tudod, az emberek miért szeretik a tüzet, annak ellenére, hogy egyszerűen felhasználható ellenük? Mert fényt és melegséget ad, akkor is, ha minden elsötétült körülöttük. Ilyenkor teljesen elfeledkeznek róla, hogy ha nem elég óvatosak, könnyen megégethetik magukat. Nagy hiba..."

Az ereimben megfagy a vér, mire végigolvasom, és lassan összeáll a kép. Az ölelés...a kabátomból akkor lopta el az öngyújtómat, amelyen nyilván még mindig rajta van az ujjlenyomatom. Baj esetén bármit rám lehet fogni. Az áramszünet...minden az ő műve. Túl könnyen hitette el velem, hogy szabad vagyok. Gyanút kellett volna fognom.

A kertbe lépve futásnak eredek, közben kikeresem Rin számát a névjegyzékemben, és a fülemhez emelem a mobilom. Nem veszi fel, én pedig egy idő után már nem számolom, hány jármű üt el majdnem és kiabál utánam. Az egyetlen hang, ami most eljut a tudatomig, az a tűz ropogása, a háttérben egy ismerős segélykiáltással - csupán a képzeletem szüleménye, azonban meg kell akadályoznom, hogy a rémes képzelgés a szemeim előtt fajuljon valósággá.

/TaeHyung szemszög/

 - Most már nem mész sehova - jelenti ki JungGi durcásan, miután leülök mellé, és a vállamra hajtja a fejét. Helyesebb lenne azt állítani, hogy az imént az a sok deci alkohol szólalt meg, ez a lány ugyanis biztosan nem ugyanaz, akinek azt a darabot írtam. Mintha minden benne rejtőző fal leomlott volna, fokozatosan, míg néhány pohárral ezelőtt teljesen el nem engedte magát. Egyszerre ijeszt meg és kelti fel az érdeklődésem.

 - Kérdeznem kell valamit - töröm meg a csendet(a kettőnk közöttit, ugyanis gyakorlatilag még mindig a zene kavalkádjában tartózkodunk). - Biztosan láttál valakit?

 - Ne parázz, Tae, a kiscsaj legalább nyolcat lát mindannyiunkból - röhög fel a nemrég magához tért YoonGi, aztán ismét fejfájós másnapot ígérő álomba szenderül.

 - Pedig tutira ott volt - erősködik Giya. - Láttam - pillant fel rám, aztán a kezével végigsimít az arcomon. - Így nézett ki...majdnem - a kis ujjai végigjárják az állkapcsom, aztán az arcomat is. - Hasonlított.

 - Mindjárt jövök - pattanok fel hirtelen. Nem tudom, hogy inkább a felismerés vagy az érintése miatt váltam hirtelen idegessé. A terasz felé lépdelek, gondolkodás nélkül eltolom az üvegajtót, és kívülről is becsukom magam után, hogy biztosan elkerüljem az érdeklődő füleket.

 - Ha tényleg itt vagy... - kezdem végül. Furcsa érzés az alaktalan sötétségbe beszélni, de meg kell tennem, ha van rá esély, hogy a szavak rátaláljanak a gazdájukra. - Nem tudom, miért bukkannál fel, de nem sejtek jót. Megváltoztál, láttam a tekintetedben. Ha akarsz valamit, csak bátran, de őt hagyd ki belőle - még magamat is meglepem a hirtelen jött indulattal. - Ha ezt nem tudod garantálni, akkor tűnj el innen, DaeHyun.

*Szép fogás