/JungGi szemszög/
A halál könyörtelen vadállat. Évek hosszúságára nyújtja el az érkezése pillanatát, hogy áldozatát minél több szenvedésnek tegye ki. Mindezt a saját bőrömön tapasztalom - a bőrömön, amin a lövedék nemsokára áthatol, hiszen a meglepettségemből felébredve fordítottam a helyzetünkön, és a kezeimet a fiú vállára csúsztattam, így most én alkotok (még)élő pajzsot előtte.
Olyan gyorsan cselekedtem, hogy fel sem fogtam igazán, mit jelent, Tae pedig láthatóan leblokkolt a nem várt fordulat miatt. Nem, mintha most már bármit tehetnék. Egy valamit el kell mondanom neki, mielőtt elveszítem majd az eszméletemet. Olyasvalamiről van szó, ami azóta ücsörög türelmetlenül a nyelvem hegyén, mióta a rá vonatkozó kérdés elhangzott.
Ha most nem itt lennénk és nem történne mindez, be is tudnám váltani. Azt felelhetném, hogy nem, én nem fogok eltűnni vagy magára hagyni őt, és be is váltanám az ígéretemet.
DaeHyun meghúzza a ravaszt, én lendülök, de azután olyasvalami következik, amire sem az áldozat, vagyis én, sem a fegyver használója nem számított.
A lövés soha nem következik be. A fegyver hangja csupán a képzeletem szüleménye, és az éles fájdalom is csak csalóka káprázat. Sértetlenül megúszom.
- Maradj itt - suttogja Tae, majd elgyengülő lábaim miatt megtart, míg lassan leereszkedem a szőnyegre. Kikerekedett szemekkel figyelem az elkövetkezendő eseményeket.
- Mit műveltél? - DaeHyun magából kikelve tombol.
- Ugye nem gondolod, hogy képes lettem volna azt ellened használni? - az ártalmatlan pisztolyra mutat. - Nem véletlenül tartott sokáig, míg idejöttem. Szükségem volt egy tervre... - az ujjain kezd számolni. - Aztán egy valódi eszközre, végül pedig túl kellett járnom az eszeden valahogyan - a zsebébe nyúl, és felmutatja az eredeti helyéről előzetesen eltávolított tárat, majd ismét beszélni kezd. - Azt viszont nem gondoltam volna, hogy te hidegvérrel rám szegeznéd. Meg is ölhetted volna valamelyikőnket.
- Nem gondoltad volna? - nevet. - Nem is ismersz, öcsi.
- Igazad van. Nem ismerlek, ezért gondoltam, hogy a könnyebbik utat fogod választani. Így viszont kénytelen vagyok máshoz folyamodni - a füléhez emeli a telefonját. - Még szerencse, hogy a rendőrörs a közelben van. Egy perc, és már be is mutatkozhatsz a helyi zsaruknak.
- Én... én senkit nem bántottam - DaeHyun támadásból heves védekezésbe vált. Kezeit maga elé tartva magyaráz. - Nem lőttem.
A közelből gyors léptek hangjai verődnek vissza a falakon. A kijelölt egység másodperceken belül beléphet a szobába.
- Ez nem mentség arra, amit tettél - Tae rám pillant, tekintete elidőzik a kötél által véresre dörzsölt csuklóimon. - Emellett be is törtél a házba.
- Én is ott laktam! Csak körbe akartam nézni, és nyomokat hagyni, hogy tudj rólam. Az én házam is.
- Többé nem, bátyó - a fejét csóválja, miközben az idősebbiket közrefogják a rendre felesküdtek. - Már felfogtam. Semmi közöd ahhoz, ami, vagy aki voltál.
/TaeHyung szemszög/
- Jól vagy? - apró tenyerét az enyémre csúsztatja, miután a rendőrségen végezve visszaülök mellé a kocsiba.
- Apa is idejött, azt mondta, majd ő intézi. A saját hibájának érzi az egészet - megrántom a vállam, a keze lecsúszik, ahogy a kormány felé nyúlok. Gyorsan elhajtok a közelből.
- Dühös vagy rám valamiért? - a szemem sarkából észlelem, ahogy összehúzza magán a kabátomat, miközben oldalra billenti a fejét és várakozón néz.
- Nem.
- Látom rajtad.
- Hogyne lennék dühös - csattanok fel. Erősebben szorítom a kormányt. - Simán odaálltál elém, mint valami halálvágyó önkéntes.
- Olyan sok mindenen mentén keresztül... - kitekint az ablakon. - Megérdemled az életet, és azt is, hogy boldogan éld.
- Nem érted, ugye? - most én keresem az érintését, és összekulcsolom az ujjainkat, a bal kezemet folyamatosan a vezetésnek szentelve. - Nélküled nem menne.
Elmosolyodik, aztán realizálja, hogy egyenesen a saját házam felé hajtok, és nem kanyarodom el feléjük.
- Későre jár már - a gyászba borult eget fürkészi, de érzem, hogy ő sem lenne most szívesen egyedül.
/Kook szemszög/
Hangosan felolvasom Rinienek az üzenetet, ami néhány perccel korábban érkezett TaeHyungtól.
- Most már meglesznek - bólogat a barátnőm, és nagyot kortyol a kávéjából.
- Remélem - biccentek. Néhány percig csendben töprengünk a kis párosról, majd felállok, hogy bekapcsoljam a tévét.
- Mit nézünk? - kérdezi vigyorogva, és gyorsan kontyba rendezi vörös fürtjeit.
- Amit csak szeretnél. Ma te választasz - mosolygok, miközben a távirányítót ünnepélyesen átnyújtom neki, és helyet foglalok a kanapén. Ijedten piszlog rám.
- Mr. Nagylelkű... ki maga, és hova tette JungKookot? - tekintete mögöttem fürkész, aztán felnevet, mikor válaszul kikapom a kezéből a választásra felhatalmazó eszközt, és durcásan felhúzom a lábaimat.
Váltogatni kezdek a csatornák között, végül megállapodom egynél. Néhány pillanaton belül Rin is realizálja, hogy a kedvenc sorozatának új része kezdődik itt éppen, és teljes révületben, törökülésben elhelyezkedve rátapad figyelmével a képernyőre. A fejemet csóválom és a hátára terítem az egyik pokrócot, majd magamhoz húzom. Egyedül azért örülök annak, hogy minden rész egy órás, mert ilyenkor kapok hatvan büntetlen percet, mikor centiről centire haladva legeltethetem rajta a szemeimet.
/JungGi szemszög/
A kölcsönkapott hosszú, fehér ingben, és egy pár hosszú szárú - nekem combig érő - zokniban lépkedek a szobája felé a frissítő fürdést követően. A víz csípte a karjaimon a "fogság" alatt kidörzsölt felületeket, mégis az egész procedúra felért egy metaforikus megtisztulással. Megpróbáltam megszabadulni a mocsokról, amit DaeHyun tapasztott rám a vele töltött idő alatt. A fejfájásom is elhanyagolható már.
Az ajtóban azonban megtorpanok. Tae nekem háttal ül az ágy szélén, egész testével az ablak felé fordulva. Egész alakja a Hold fényében sütkérezik. Olyan földöntúli, angyali most.
Aztán felfigyelek az apró részletekben rejlő lényegre. Kicsit görnyedten ül, és időközönként törlő mozdulatokkal nyúl az arcához. Nem szipog, de így is tudom, hogy könnyezik. Az édesanyját siratja, és talán minden pozitívumot is, ami az emlékezetében az apjáról vagy a bátyjáról élt benne, egészen máig. Hazudtak neki, zaklatták, és az életére törtek. Nem csoda, hogy ilyen meggyötört a lelke.
Megadom neki az időt a tisztességes megemlékezésre, aztán csendben felmászom mögé az ágyra, és a hátára simulva átölelem.
Furcsa, nem? Egy pillanatra sem gondolkodom rajta, megtegyem e vagy sem, csak cselekszem. Azt hiszem, mindkettőnket sokban megváltoztatta a puszta találkozásunk ténye.
Zokogni kezd, vigasztalhatatlan, patakokban folyó könnyein meg-megcsillan az Éj Urának ezüstös sugara. Térdre emelkedek, és szemei elé csúsztatom az egyik kezemet.
- Semmi baj - suttogom. - Senki nem látja majd, hogy sírsz.
Végül lenyugszik, és már nem áztatják forró könnyek az arcát. Csendben engedem el. A nappaliba indulok, arra az esetre, ha kicsit még szeretne egyedül lenni, de egy hirtelen mozdulattal visszatart. Nem erőszakos, csak végigsimít a kézfejemen.
- Maradj... - kéri enyhén rekedt hangon. - Maradj velem.
Bólintok.
- Ha ezt szeretnéd.
Szó nélkül pattan fel, és kiviharzik a szobából. Kezeiben kötszerrel és fertőtlenítővel tér vissza.
- A kezeidet - kéri komoran.
- Ne fáradj vele, semmi komoly - rázom meg a fejemet, így végül neki kell erőltetni, hogy kettőnk közé nyújtsam a csuklóimat. A tekintete elsötétül, miközben lekezeli a kisebb-nagyobb horzsolásokat, végül néhányszor gézzel tekeri körbe mindkettőt, és rögzíti a kötést.
- Nem tetszik, hogy nem úsztad meg egy karcolás nélkül - motyogja.
- Tetszik, hogy nem tetszik - halványan mosolygok.
A kis eszközeit az éjjeliszekrényre pakolja, majd elhelyezkedik az ágyon, és a mellkasára von. Némán hallgatom a szívverését, ő pedig egy darabig a hajammal játszik, aztán megpihen. Átfordulok a hasamra, és a szemeit figyelem. Tudni akarom, mire gondol. Tudni akarom, mire gondol, mikor rám néz, mikor összekulcsolja az ujjainkat, mikor kinéz az ablakon, vagy amikor az iskolába menet felnéz a tetőtér irányába. Tudni akarom, mi jár a fejében, milyen démoni gondolatok nyugtalanítják éjjelente és fényes nappal. Sok mindent tudok már, de nem eleget; hiszen ő sok tekintetben olyan, mint az univerzum - egyszerre ragyog és burkolózik feketébe, rejtélyes, és végtelen.
Most azonban védtelen és békés. Vonásai kisimulnak, miközben lehunyja a szemét, és utolsó tudatos mozdulatával még visszahúz magához, mielőtt elalszik mellettem.
Elmosolyodik, aztán realizálja, hogy egyenesen a saját házam felé hajtok, és nem kanyarodom el feléjük.
- Későre jár már - a gyászba borult eget fürkészi, de érzem, hogy ő sem lenne most szívesen egyedül.
/Kook szemszög/
Hangosan felolvasom Rinienek az üzenetet, ami néhány perccel korábban érkezett TaeHyungtól.
- Most már meglesznek - bólogat a barátnőm, és nagyot kortyol a kávéjából.
- Remélem - biccentek. Néhány percig csendben töprengünk a kis párosról, majd felállok, hogy bekapcsoljam a tévét.
- Mit nézünk? - kérdezi vigyorogva, és gyorsan kontyba rendezi vörös fürtjeit.
- Amit csak szeretnél. Ma te választasz - mosolygok, miközben a távirányítót ünnepélyesen átnyújtom neki, és helyet foglalok a kanapén. Ijedten piszlog rám.
- Mr. Nagylelkű... ki maga, és hova tette JungKookot? - tekintete mögöttem fürkész, aztán felnevet, mikor válaszul kikapom a kezéből a választásra felhatalmazó eszközt, és durcásan felhúzom a lábaimat.
Váltogatni kezdek a csatornák között, végül megállapodom egynél. Néhány pillanaton belül Rin is realizálja, hogy a kedvenc sorozatának új része kezdődik itt éppen, és teljes révületben, törökülésben elhelyezkedve rátapad figyelmével a képernyőre. A fejemet csóválom és a hátára terítem az egyik pokrócot, majd magamhoz húzom. Egyedül azért örülök annak, hogy minden rész egy órás, mert ilyenkor kapok hatvan büntetlen percet, mikor centiről centire haladva legeltethetem rajta a szemeimet.
/JungGi szemszög/
A kölcsönkapott hosszú, fehér ingben, és egy pár hosszú szárú - nekem combig érő - zokniban lépkedek a szobája felé a frissítő fürdést követően. A víz csípte a karjaimon a "fogság" alatt kidörzsölt felületeket, mégis az egész procedúra felért egy metaforikus megtisztulással. Megpróbáltam megszabadulni a mocsokról, amit DaeHyun tapasztott rám a vele töltött idő alatt. A fejfájásom is elhanyagolható már.
Az ajtóban azonban megtorpanok. Tae nekem háttal ül az ágy szélén, egész testével az ablak felé fordulva. Egész alakja a Hold fényében sütkérezik. Olyan földöntúli, angyali most.
Aztán felfigyelek az apró részletekben rejlő lényegre. Kicsit görnyedten ül, és időközönként törlő mozdulatokkal nyúl az arcához. Nem szipog, de így is tudom, hogy könnyezik. Az édesanyját siratja, és talán minden pozitívumot is, ami az emlékezetében az apjáról vagy a bátyjáról élt benne, egészen máig. Hazudtak neki, zaklatták, és az életére törtek. Nem csoda, hogy ilyen meggyötört a lelke.
Megadom neki az időt a tisztességes megemlékezésre, aztán csendben felmászom mögé az ágyra, és a hátára simulva átölelem.
Furcsa, nem? Egy pillanatra sem gondolkodom rajta, megtegyem e vagy sem, csak cselekszem. Azt hiszem, mindkettőnket sokban megváltoztatta a puszta találkozásunk ténye.
Zokogni kezd, vigasztalhatatlan, patakokban folyó könnyein meg-megcsillan az Éj Urának ezüstös sugara. Térdre emelkedek, és szemei elé csúsztatom az egyik kezemet.
- Semmi baj - suttogom. - Senki nem látja majd, hogy sírsz.
Végül lenyugszik, és már nem áztatják forró könnyek az arcát. Csendben engedem el. A nappaliba indulok, arra az esetre, ha kicsit még szeretne egyedül lenni, de egy hirtelen mozdulattal visszatart. Nem erőszakos, csak végigsimít a kézfejemen.
- Maradj... - kéri enyhén rekedt hangon. - Maradj velem.
Bólintok.
- Ha ezt szeretnéd.
Szó nélkül pattan fel, és kiviharzik a szobából. Kezeiben kötszerrel és fertőtlenítővel tér vissza.
- A kezeidet - kéri komoran.
- Ne fáradj vele, semmi komoly - rázom meg a fejemet, így végül neki kell erőltetni, hogy kettőnk közé nyújtsam a csuklóimat. A tekintete elsötétül, miközben lekezeli a kisebb-nagyobb horzsolásokat, végül néhányszor gézzel tekeri körbe mindkettőt, és rögzíti a kötést.
- Nem tetszik, hogy nem úsztad meg egy karcolás nélkül - motyogja.
- Tetszik, hogy nem tetszik - halványan mosolygok.
A kis eszközeit az éjjeliszekrényre pakolja, majd elhelyezkedik az ágyon, és a mellkasára von. Némán hallgatom a szívverését, ő pedig egy darabig a hajammal játszik, aztán megpihen. Átfordulok a hasamra, és a szemeit figyelem. Tudni akarom, mire gondol. Tudni akarom, mire gondol, mikor rám néz, mikor összekulcsolja az ujjainkat, mikor kinéz az ablakon, vagy amikor az iskolába menet felnéz a tetőtér irányába. Tudni akarom, mi jár a fejében, milyen démoni gondolatok nyugtalanítják éjjelente és fényes nappal. Sok mindent tudok már, de nem eleget; hiszen ő sok tekintetben olyan, mint az univerzum - egyszerre ragyog és burkolózik feketébe, rejtélyes, és végtelen.
Most azonban védtelen és békés. Vonásai kisimulnak, miközben lehunyja a szemét, és utolsó tudatos mozdulatával még visszahúz magához, mielőtt elalszik mellettem.
