45.fejezet - With you by my side (Vége)

/TaeHyung szemszög/
Az éjt világosság követi, a csillagok ezüst őrzőjét fáradtan nyújtózó, téliesen fakó aranyszín sugarak követik az égbolton. Mire kinyitom a szemeimet, már elfoglalják az őket illető helyeket, és maguk elé engedik a koszosfehér felhők végeláthatatlan takaróját.
A kilátásban ma mégsem gyönyörködöm néhány pillanatnál tovább, a tekintetem ösztönösen vándorol át a mellettem fekvő Giyára. Egyik tenyere még mindig a mellkasomon pihen, közvetlenül a szívemen. Apró felület, mégis minden porcikámat átjárja a melegség.
Mozdulatlanul kémlelem egészen addig, míg pillái meg nem remegnek, és ébred fel ő is. Arcára fáradt mosoly ül ki, miközben felül és nyújtózkodni kezd.
 - Jól aludtál? - kérdezi, az utolsó szóra helyezve a hangsúlyt.
 - Aludtam - ismétlem meg, és ez csak akkor tudatosul bennem, amikor ki is mondom. Hálás vigyorral húzom vissza magamhoz, hogy megölelhessem. Végigsimítok a gerincén, és kezem a derekánál állapodik meg. - Köszönöm.




/JungGi szemszög/
Sokáig nem beszélünk arról, ami akkor történt. Tulajdonképpen hónapok telnek el anélkül, hogy visszatérnénk rá, mi pedig ismét egy helyben toporgunk az egyértelműen egymás felé mutató utunkon. A szilvesztert ugyan együtt töltjük - természetesen az egész társasággal egyetemben -, azonban egy különösebb pillanat sem adódik, mikor kettesben lehetnénk, és történhetne bármi szokatlan. Kézfogás, ölelések, érintés, és ennyi. Nem lép, nem lépek. Nem lépek, nem lép.
A tél lomhán áll tovább Szöul utcáiról, de végül elindul, hogy majd egy év múlva visszatérjen. Az őt követő tavasz szinte észrevétlenül szökik az olvadó jégcsapokba, és a hótakaró alól előbújó fagyos fűszálakba.

 - Siess már, rohadtul fázom - HoSeok a kezeiből formált tölcsér belsejéből dörmög Kooknak, aki a tűzgyújtással próbálkozik.
 - Először is - háborodik fel a megszólított. - Nem én vagyok az, aki rögtön elfelejti a kabát fogalmát, amint nem mér mínuszt a telója... Különben is, gyakorlott vagy ebben, szóval igazán segíthetnél!
 - Borzalmasak vagytok - nevet fel Rinie, majd leguggol a barátja mellé, hogy támogassa a művelet közben, ami indokolatlanul hosszú perceket vesz igénybe, mégis sikerrel zárul. A láng fellobban, Kook pedig elégedett vigyorral fordul a lány felé, és bólogatva hallgatja végig a dícsérő szavakat.
Minden négyzetcentit kihasználva leülünk egy körben, és néhány üres üveg után meg is ered a társaság nyelve.
Először talán Jimin pirul ki. Vontatottan ugyan, de arról magyaráz, mennyire éhes. A szavaiból azt szűröm le, hogy az új edzéstervéhez szükséges a sok kaja, mert izmosabb szeretne lenni, és ahhoz kell az átalakítandó anyag is.
HoSeok teljesen másról kezd beszélni. Azt fejtegeti, hogy már nem tart a következő héten esedékes kisebb bemutatótól, mert TaekWonnak tetszett, amikor megmutatta neki az egyik gyakorláson készült videót az ő számáról.
Jin egy idő után felszívódik. Ez az első alkalom idén, hogy meglátogatjuk ezt a helyet, ő pedig a sínek felé indul, hogy tegyen egy sétát. Ezt azzal indokolja, hogy szüksége van levegőre, hogy kitisztuljon a feje, hiszen hazafele vezetnie kell.
A két rapper egy random rímpárbajba kezd, amit egy darabig mindannyian élvezettel hallgatunk, aztán nevetés tör ki belőlünk. YoonGi nyer, NamJoon anno cigarettával szennyezett tüdeje hamarabb elfárad, így ő adja fel elsőnek a kettejük küzdelmét. Az azóta sokkal kevesebbet ásítozó YoonGi megveregeti a barátja hátát, majd vörösborral kínálja megfáradt vetélytársát.



/Jin szemszög/
Csendben lépkedek a megbeszélt helyre. Gyorsan szedem a lábaimat, mert késésben vagyok, mégsem tudok szó nélkül elmenni a síneket feltöltő kövek között előbújt aprócska, fehér virág mellett. Elsőként dugta ki fejét a tél után a szabadba, most pedig mintha fázósan összehúzná magát. Megállok mellette, nézem egy darabig, lefotózom, aztán a zsebembe süllyesztem a telefonomat és tovább állok. A virág-motívum mindig is a művészetem egyik kedvenc témája lesz, de nem ragadhatok meg benne örökre. Tovább kell állnom.

BaekHyun már vár rám. Sokat küszködött az idetalálással, hiszen nem járt még a környéken. Együtt lépkedünk vissza a többiekhez, Kicsit tartok tőle, mit fognak szólni hozzá, de bízom az eltelt időben annyira, hogy ne reagálják túl a dolgot.
Taet figyelem, miközben a bocsánatkéréssel érkező fiút magunk közé vezetem. A tekintete baljós.
 - Ő mit keres itt? - engem von kérdőre.
 - Pic... Jin hívott - felel helyettem.
 - Minek?
 - Mert bocsánatot szeretne kérni - vágom rá.
 - Bocsánatot? - TaeHyung homlokán ideges ráncok szaladnak össze, ám rögtön eltűnnek, mikor JungGi feláll mellőle. - Mit csinálsz? - kérdezi a lánytól.
 - Meghallgatom - felsóhajt, mikor látja, hogy Tae felpattan, és a hajdani kikötő irányába sétál. Ő nyilvánvalóan nem szándékozik második esélyt adni a pártfogoltamnak.
 - Sajnálom, nem akartam tönkretenni a napotokat - szabadkozik Baek.
 - Mindegy, majd beszélek vele - céloz a lány is az imént távozóra, majd félrehív bennünket. Hatszemközt folytatódik a beszélgetés. Az osztálytársa egészen onnan kezdi, mikor először szólt hozzá DaeHyun - aki azóta rács mögött ül-, és odáig mesél, míg Jiminnel össze nem találkozott az előadás és az elrablás estéjén.
 - Nem tudtam, mi volt a igazi szándéka - hajtja le a fejét a történet végén. - Sajnálom.
 - Becsületes és bátor tőled idemerészkedni - biccent Giya, majd halványan elmosolyodik. - Menj vissza a srácokhoz, van még teli üveg és megértő fül is bőven.
Indirekt módon, de elfogadja a bocsánatkérést. Mielőtt Tae után eredne, még felém fordul.
 - Miért engedted, hogy idejöjjön? - nem vádló, a hangjából tiszta érdeklődés szűrődik ki csupán.
 - Úgy gondoltam, hogy normális szándékai vannak... és rohadtul idegesített már, hogy mindig Picassonak hívott, úgyhogy cserébe mostantól csak a Jint veheti a szájára - túrok a hajamba nevetve, majd fejemmel a kikötő felé biccentek. - Sok sikert - titokzatos mindenttudó módjára kacsintok egyet, mielőtt magára hagynám.



/TaeHyung szemszög/
A rozsdás vasszerkezet pont ugyanúgy néz ki, mint akkor. Felmászom rá, egészen a tetejére, ott leülök, és a vízbe bámulok. Most kevésbé hívogató a mélység.
 - Örülök, hogy nem magasabb ez a cucc - motyogja Giya, mikor ő is felér, és leül mellém. Relfexszerűen hátrébb húzom a veszélyes szegélytől.
 - Megbocsátottál neki? - kérdezem halkan.
 - Tudod, hogy igen - feleli.
 - Elfelejtetted már ezt? - csuklójára simítok, amin halvány elszíneződés árulkodik a történtekről.
 - Nem. Ahogyan azt sem, hogy neked köszönhetően halványult el olyan gyorsan - mosolyog, és fejét a felkaromnak támasztja. Sokáig ülünk így, csendben. A napsugarak már narancsba öltöznek, és délutáni táncukat lejtik a víz felszínén, mikor ismét megszólal.
 - Hogyan tovább?
Nem válaszolok azonnal. Ezernyi választ számításba veszek és elvetek. Egyszerűen szeretném kifejezni azt, amit érzek.
 - Nem tudom - kezdek bele végül, és a fejemet az ég felé fordítom. - Nem tudom, mi lesz holnap, hol leszünk két év múlva vagy mit kezdünk az ASOS után. Nem tudom, de azt hiszem, nem számít, amíg magam mellett tudhatlak.
A tekintete az enyémet fürkészi, aztán ő is felnéz, mintha ő is láthatná azt a kellemes jövőképet, amit az imént ábrázoltam. Ezt a pillanatot választom rá, hogy tegyek is érte. Hirtelen mozdulattal arcára simítok. Ő meglepetten fordul felém, és mikor realizálja a szándékomat, apró mosollyal lehunyja a szemét. Az én szemhéjaim is lezárulnak abban a pillanatban, hogy ajkaim az övéihez érintem. Ebben a csókban benne van minden. Az összes érzés, amiről nem tudok beszélni, a hála, az aggódás, a törődés, a kötődés, de legfőképp a szerelem. Az a szerelem, amiben nem hitt, nem hittem, és amire együtt leltünk rá, és amibe mindketten olyan erősen kapaszkodunk most, amennyire csak lehet.
Percek telnek el, mire levegő hiányában szétválunk. Szégyenlősen beharapja az ajkát, miközben felsegítem, és ügyelek rá, hogy biztonságosan másszon le a szerkezet alkotta magaslatunkról. A talajra érve aztán mögé lépek, és míg ő a naplemente babonájában bámulja a víztükröt, addig én összekulcsolom az ujjainkat, és az ő bűvöletébe kerülök.
Azon gondolkodom, végső soron milyen hálás lehetek. Először is a fiúknak, amiért kihúztak a vízből - különben sosem ismerem meg őt. Annak a kis dallamnak, ami a hullámokkal a fejem felett keletkezett a tudatomban. Az angol tanárnak, amiért közös órát tart nekünk, és mindenkinek mindenért, ami hozzájárult ahhoz, hogy most vele állhassak itt.
Sok dolog van, amit még mindig nem tudok. Többek között a családommal történtek következményét, és azt sem tudom, hogyan kéne úgy álomra hajtanom a fejemet, hogy JungGi nem fekszik mellettem. Nem tudom, hogy kell kezelni a ragaszkodást. Kétséges, hogy megtalálom e majd a helyet, amit a világban nekem szántak, végső soron pedig nem tudom, milyen vagyok én igazából. Csak azt tudom, hogy Ő milyen számomra.
Pótolhatatlan.

44.fejezet - Stay

/JungGi szemszög/

A halál könyörtelen vadállat. Évek hosszúságára nyújtja el az érkezése pillanatát, hogy áldozatát minél több szenvedésnek tegye ki. Mindezt a saját bőrömön tapasztalom -  a bőrömön, amin a lövedék nemsokára áthatol, hiszen a meglepettségemből felébredve fordítottam a helyzetünkön, és a kezeimet a fiú vállára csúsztattam, így most én alkotok (még)élő pajzsot előtte. 

Olyan gyorsan cselekedtem, hogy fel sem fogtam igazán, mit jelent, Tae pedig láthatóan leblokkolt a nem várt fordulat miatt. Nem, mintha most már bármit tehetnék. Egy valamit el kell mondanom neki, mielőtt elveszítem majd az eszméletemet. Olyasvalamiről van szó, ami azóta ücsörög türelmetlenül a nyelvem hegyén, mióta a rá vonatkozó kérdés elhangzott.

Ha most nem itt lennénk és nem történne mindez, be is tudnám váltani. Azt felelhetném, hogy nem, én nem fogok eltűnni vagy magára hagyni őt, és be is váltanám az ígéretemet. 

DaeHyun meghúzza a ravaszt, én lendülök, de azután olyasvalami következik, amire sem az áldozat, vagyis én, sem a fegyver használója nem számított.

A lövés soha nem következik be. A fegyver hangja csupán a képzeletem szüleménye, és az éles fájdalom is csak csalóka káprázat. Sértetlenül megúszom.

 - Maradj itt - suttogja Tae, majd elgyengülő lábaim miatt megtart, míg lassan leereszkedem a szőnyegre. Kikerekedett szemekkel figyelem az elkövetkezendő eseményeket.

 - Mit műveltél? - DaeHyun magából kikelve tombol.

 - Ugye nem gondolod, hogy képes lettem volna azt ellened használni? - az ártalmatlan pisztolyra mutat. - Nem véletlenül tartott sokáig, míg idejöttem. Szükségem volt egy tervre...  - az ujjain kezd számolni. - Aztán egy valódi eszközre, végül pedig túl kellett járnom az eszeden valahogyan - a zsebébe nyúl, és felmutatja az eredeti helyéről előzetesen eltávolított tárat, majd ismét beszélni kezd. - Azt viszont nem gondoltam volna, hogy te hidegvérrel rám szegeznéd. Meg is ölhetted volna valamelyikőnket.

 - Nem gondoltad volna? - nevet. - Nem is ismersz, öcsi.

 - Igazad van. Nem ismerlek, ezért gondoltam, hogy a könnyebbik utat fogod választani. Így viszont kénytelen vagyok máshoz folyamodni - a füléhez emeli a telefonját. - Még szerencse, hogy a rendőrörs a közelben van. Egy perc, és már be is mutatkozhatsz a helyi zsaruknak.

 - Én... én senkit nem bántottam - DaeHyun támadásból heves védekezésbe vált. Kezeit maga elé tartva magyaráz. - Nem lőttem.

A közelből gyors léptek hangjai verődnek vissza a falakon. A kijelölt egység másodperceken belül beléphet a szobába.

 - Ez nem mentség arra, amit tettél - Tae rám pillant, tekintete elidőzik a kötél által véresre dörzsölt csuklóimon. - Emellett be is törtél a házba.

 - Én is ott laktam! Csak körbe akartam nézni, és nyomokat hagyni, hogy tudj rólam. Az én házam is.

 - Többé nem, bátyó - a fejét csóválja, miközben az idősebbiket közrefogják a rendre felesküdtek. - Már felfogtam. Semmi közöd ahhoz, ami, vagy aki voltál.

/TaeHyung szemszög/

 - Jól vagy? - apró tenyerét az enyémre csúsztatja, miután a rendőrségen végezve visszaülök mellé a kocsiba.

 - Apa is idejött, azt mondta, majd ő intézi. A saját hibájának érzi az egészet - megrántom a vállam, a keze lecsúszik, ahogy a kormány felé nyúlok. Gyorsan elhajtok a közelből.

 - Dühös vagy rám valamiért? - a szemem sarkából észlelem, ahogy összehúzza magán a kabátomat, miközben oldalra billenti a fejét és várakozón néz.

 - Nem.

 - Látom rajtad.

 - Hogyne lennék dühös - csattanok fel. Erősebben szorítom a kormányt. - Simán odaálltál elém, mint valami halálvágyó önkéntes.

 - Olyan sok mindenen mentén keresztül... - kitekint az ablakon. - Megérdemled az életet, és azt is, hogy boldogan éld.

 - Nem érted, ugye? - most én keresem az érintését, és összekulcsolom az ujjainkat, a bal kezemet folyamatosan a vezetésnek szentelve. - Nélküled nem menne.
Elmosolyodik, aztán realizálja, hogy egyenesen a saját házam felé hajtok, és nem kanyarodom el feléjük.
 - Későre jár már - a gyászba borult eget fürkészi, de érzem, hogy ő sem lenne most szívesen egyedül.



/Kook szemszög/
Hangosan felolvasom Rinienek az üzenetet, ami néhány perccel korábban érkezett TaeHyungtól.
 - Most már meglesznek - bólogat a barátnőm, és nagyot kortyol a kávéjából.
 - Remélem - biccentek. Néhány percig csendben töprengünk a kis párosról, majd felállok, hogy bekapcsoljam a tévét.
 - Mit nézünk? - kérdezi vigyorogva, és gyorsan kontyba rendezi vörös fürtjeit.
 - Amit csak szeretnél. Ma te választasz - mosolygok, miközben a távirányítót ünnepélyesen átnyújtom neki, és helyet foglalok a kanapén. Ijedten piszlog rám.
 - Mr. Nagylelkű... ki maga, és hova tette JungKookot? - tekintete mögöttem fürkész, aztán felnevet, mikor válaszul kikapom a kezéből a választásra felhatalmazó eszközt, és durcásan felhúzom a lábaimat.
Váltogatni kezdek a csatornák között, végül megállapodom egynél. Néhány pillanaton belül Rin is realizálja, hogy a kedvenc sorozatának új része kezdődik itt éppen, és teljes révületben, törökülésben elhelyezkedve rátapad figyelmével a képernyőre. A fejemet csóválom és a hátára terítem az egyik pokrócot, majd magamhoz húzom. Egyedül azért örülök annak, hogy minden rész egy órás, mert ilyenkor kapok hatvan büntetlen percet, mikor centiről centire haladva legeltethetem rajta a szemeimet.



/JungGi szemszög/
A kölcsönkapott hosszú, fehér ingben, és egy pár hosszú szárú - nekem combig érő - zokniban lépkedek a szobája felé a frissítő fürdést követően. A víz csípte a karjaimon a "fogság" alatt kidörzsölt felületeket, mégis az egész procedúra felért egy metaforikus megtisztulással. Megpróbáltam megszabadulni a mocsokról, amit DaeHyun tapasztott rám a vele töltött idő alatt. A fejfájásom is elhanyagolható már.
Az ajtóban azonban megtorpanok. Tae nekem háttal ül az ágy szélén, egész testével az ablak felé fordulva. Egész alakja a Hold fényében sütkérezik. Olyan földöntúli, angyali most.
Aztán felfigyelek az apró részletekben rejlő lényegre. Kicsit görnyedten ül, és időközönként törlő mozdulatokkal nyúl az arcához. Nem szipog, de így is tudom, hogy könnyezik. Az édesanyját siratja, és talán minden pozitívumot is, ami az emlékezetében az apjáról vagy a bátyjáról élt benne, egészen máig. Hazudtak neki, zaklatták, és az életére törtek. Nem csoda, hogy ilyen meggyötört a lelke.
Megadom neki az időt a tisztességes megemlékezésre, aztán csendben felmászom mögé az ágyra, és a hátára simulva átölelem.
Furcsa, nem? Egy pillanatra sem gondolkodom rajta, megtegyem e vagy sem, csak cselekszem. Azt hiszem, mindkettőnket sokban megváltoztatta a puszta találkozásunk ténye.
Zokogni kezd, vigasztalhatatlan, patakokban folyó könnyein meg-megcsillan az Éj Urának ezüstös sugara. Térdre emelkedek, és szemei elé csúsztatom az egyik kezemet.
 - Semmi baj - suttogom. - Senki nem látja majd, hogy sírsz.
Végül lenyugszik, és már nem áztatják forró könnyek az arcát. Csendben engedem el. A nappaliba indulok, arra az esetre, ha kicsit még szeretne egyedül lenni, de egy hirtelen mozdulattal visszatart. Nem erőszakos, csak végigsimít a kézfejemen.

 - Maradj... - kéri enyhén rekedt hangon. - Maradj velem.
Bólintok.
 - Ha ezt szeretnéd.

Szó nélkül pattan fel, és kiviharzik a szobából. Kezeiben kötszerrel és fertőtlenítővel tér vissza.
 - A kezeidet - kéri komoran.
 - Ne fáradj vele, semmi komoly - rázom meg a fejemet, így végül neki kell erőltetni, hogy kettőnk közé nyújtsam a csuklóimat. A tekintete elsötétül, miközben lekezeli a kisebb-nagyobb horzsolásokat, végül néhányszor gézzel tekeri körbe mindkettőt, és rögzíti a kötést.
 - Nem tetszik, hogy nem úsztad meg egy karcolás nélkül - motyogja.
 - Tetszik, hogy nem tetszik - halványan mosolygok.
A kis eszközeit az éjjeliszekrényre pakolja, majd elhelyezkedik az ágyon, és a mellkasára von. Némán hallgatom a szívverését, ő pedig egy darabig a hajammal játszik, aztán megpihen. Átfordulok a hasamra, és a szemeit figyelem. Tudni akarom, mire gondol. Tudni akarom, mire gondol, mikor rám néz, mikor összekulcsolja az ujjainkat, mikor kinéz az ablakon, vagy amikor az iskolába menet felnéz a tetőtér irányába. Tudni akarom, mi jár a fejében, milyen démoni gondolatok nyugtalanítják éjjelente és fényes nappal. Sok mindent tudok már, de nem eleget; hiszen ő sok tekintetben olyan, mint az univerzum - egyszerre ragyog és burkolózik feketébe, rejtélyes, és végtelen.
Most azonban védtelen és békés. Vonásai kisimulnak, miközben lehunyja a szemét, és utolsó tudatos mozdulatával még visszahúz magához, mielőtt elalszik mellettem.

43.fejezet - I'm coming for you

/TaeHyung szemszög/
 A Nap mintha jóval korábban magához hívná késő délutáni örököseit, előre tartva attól, ami a Hold felügyelete alatt fog lezajlani. Szinte teljesen besötétedik. A kocsival elég messze parkolok le az irodától, hogy mindennemű feltűnést elkerüljek.
Csendben lépkedek a csípős hideg láthatatlan rengetegében. Nincsenek sokan az utcán, a legtöbben házon belül maradnak, így csak az elsuhanó autók és egyéb járművek törik meg a csendbe burkolózott város egyhangúságát.
Mindez nagyban megkönnyíti a dolgomat - nem kell attól tartanom, hogy valaki kiszúrja a félig a kabátomba süllyesztett kezemet, mellyel a pisztolyt markolom görcsösen. Természetesen csak elrettentés céljából kell, mégis hirtelen úgy érzem, mintha egy amerikai akciófilm fókuszába kerültem volna, és éppen most indulnék a főgonosz megölésére. Megrázom a fejemet. Ebbe még csak belegondolni is borzalmas. Nem hiszem, hogy komolyan tudnék neki ártani, hiszen a bátyám. Ezzel viszont erős ellentétben állnak azok a gondolataim, amik akkor támadnak, ha azon filozofálok, mit csinálok, ha bántotta JungGit.
NamJoon terve tökéletes. Nem véletlen javasolta a fegyvert - mikor annak idején arra a tanfolyamra jártunk, Dae sosem jött velünk. Nem magát a tárgyat kell kihasználnom, hanem a bátyám félelmét azzal szemben. Biztos vagyok benne, hogy a mai napig tart tőle.
Megállok az apró, emelet nélküli épület előtt, és végighordozom tekintetem az ablakain. Mindegyiknél - nyilván nyomós okkal - sötét függöny gondoskodik a kíváncsi szempárok megállításáról, kivéve egynél, azonban itt sem látni be, hiszen semmilyen lámpa nincs felkapcsolva. Azt hiszem, jó helyen járok. Egy utolsó simítás, és mozgásba lendülök.



/YoonGi szemszög/

A kisebb festmények gyorsan elkelnek, a nagyobbakra azonban már kevesebb jelentkező akad - és végül egyik sem vásárol. Jin azzal magyarázza, hogy a nagy méret miatt kevés lakásban illetve házban férnének el. Sötétedéskor meghagyom neki, hogy nyugodtan menjen haza, én még egy óráig fogadom magunknál az érdeklődőket, aztán én is befejezem mára, a szüleim egyébként sem nézik túl jó szemmel a kiürített garázsban megrendezett kirakodóvásárt. Engedélyt is csak azért kaptam, mert díjazzák az ötletet, hogy másképp oldjam meg a díjazásomat...
Már éppen feladnám, mikor egy ismerős alak lép be. A fehér köpenye még rajta van a kabátja alatt, gondolom nemsokkal ezelőtt végzett a munkahelyén.
 - Üdvözlöm - hajolok meg meglepetten Jin apukája előtt. Ő komótosan körbenéz, majd elmosolyodik.
 - Az összeset elviszem.
 - Biztos benne? Szerintem Jin is meg akart szabadulni tőlük, ugye a rossz em...
 - A kórházba lesznek.
 - Tessék? - pislogok.
 - Már régóta ki akartam kérni a fiam véleményét arról, hogyan dobhatnánk fel a falakat anélkül, hogy csicsássá tennénk őket. A fehér liliom motívuma tökéletes erre - von vállat, majd egy köteg pénzt nyújt felém. A tekintetemet látva magyarázni kezd. - Ne aggódj, erre a célra kaptam a vezetőségtől. Biztosan úgy gondolják majd, hogy hasznosan költöttem el.
 - Nagyon köszönöm - hálálkodom.
 - Ugyan, egyébként is megtiszteltetés, hogy Jin munkái díszítik majd azokat a falakat. Majd elújságolom neki is...
 - A munkái sugároznak egyfajta energiát - teszem hozzá. - Biztosan sokaknak megkönnyítik az odabent töltött napokat, legyen szó betegről vagy doktorról.

Mivel nem akarom, hogy neki semmi haszna ne származzon a saját műveiből, este üzenek Jinnek, és áthívom magunkhoz. Félrerakunk pontosan annyit, amennyi elég a hátralevő tanéveim finanszírozására, a maradékot pedig kettéosztjuk - hiába győzködöm, hogy azt már igazán megtarthatná. Míg ő leugrik a közeli 0-24 nyitvatartású kisboltba néhány üveg sojuért, addig én házhoz rendelem a vacsoránkat, természetesen olyan ételekkel, amikről tudom, hogy szereti őket. Már nem is gondolok arra, mi lett volna, ha nyakon csípnek, amint az utolsó munkanapomon ellopom az egyik biztonsági felszerelését.
Az igazat megvallva sosem voltam a szavak embere(zenében mindig is könnyebben fejeztem ki magamat), de ezekben az órákban legalább százszor elmondom neki, hogy mennyire hálás vagyok; ő pedig százegyszer legyint egyet válaszul, a maga összetéveszthetetlen, szerény mosolyával, amit most először látok igazán ragyogni azóta, hogy elveszítette az édesanyját.



/JungGi szemszög/
DaeHyun a mellettem lévő szobában pakolgat valamit, amikor a szándékosan nyitva hagyott bejárati ajtó kicsapódik. Az éppenhogy lehunyt szemeim kipattannak, és a hangok irányába fordulok. Bárki is az, nem leplezi a megérkeztét. Erősen koncentrálva fülelek, hogy minden szót el tudjak csípni.
 - TaeHyung - a bátyja nyájas hanghordozással indul meg felé. A léptei gyanúsan nyugodtak. - Épp időben.
 - Állj le, Dae. Nem tudom, mit akarsz tőle, de ha velem van dolgod, őt hagyd ki belőle - a hangjára felgyorsul a szívverésem. Ostoba. Most nem engem kéne védened, hanem magadat.
 - Nem lehet, öcsi - feleli a megszólított csendesen nevetgélve. - Ő a kulcs az egészhez - a következő pillanatban összerezzenek egy nagy csattanás hatására. Üveg törik, és a fiú félhangosan káromkodni kezd.
Még mindig a szőnyeg közepén fekszem tehetetlenül, amikor belépnek a helyiségbe, elöl a fiatalabbik, majd az őt üldöző testvére.
 - Ez nem volt szép, öcsi - az utolsó szót hangsúlyozza. - Csak meg akartalak kínálni egy kis vörösborral. Gondoltam ihatnánk egyet anyára, erre most az egész üveggel azon a szép előszobai szőnyegen végezte.
TaeHyung ignorálja, és rászegezi a kezében szorongatott fegyverét, közben pedig letérdel mellém, folyamatosan a célpontján tartva a tekintetét.
 - Nem kellett volna idejönnöd - furcsán idegennek tetszik a saját hangom. Talán azért, mert az egész helyzet abszurditása miatt nehéz elhinnem, hogy mindez a valóságban zajlik le körülöttem. Megijeszt a kötél a kezeim körül, az őrült csillogás a szemeikben, és a pisztoly.
 - Nem kellett volna eltűnnöd - vágja rá, a következő pillanatban pedig ismét a bátyjára figyel.
 - Minek az, öcsi? - próbál lazának tűnni, de láthatóan remegnek az ujjai. Zsebre vágja a kezeit, majd hátrébb lép. - Mindketten tudjuk, hogy nem mered használni ellenem.
 - Azt majd meglátjuk - felel a másik, majd szabad kezével elkezd eloldozni. A gobozás idejére maga mellé fekteti a fegyvert, és gyors munkába kezd.
 - Pedig azt hittem, innál velem - ismét témába kerül a csúnyán elpazarolt alkohol. - Azt hittem, anyánk emlékére koccintanál velem.
 - Anyánk...emlékére? - az utolsó mozzanat előtt hagyja félbe a kicsomózást, és lassan felemeli a fejét, hogy farkasszemet nézzen az igazsággal. Egyetlen másodperc alatt felfogja, mit is jelent ez. - Nem. Hazudsz. Anya még él.
 - Már nem, öcsi - Dae ismét közelít. - Az autóbaleset óta meg voltak számolva a napjai.
 - Autóbaleset... Miről beszélsz? Mikor kicsik voltunk, sosem ült autóba. Nem szeret vezetni.
 - Nem kell a hülyét tettetned. Bár, ha akarod, elárulhatom a részleteket - újabb lépés. - Attól kezdve tört meg, hogy leléptünk otthonról. Kiderült, hogy apa megcsalta őt, ő pedig végleg el akart szakadni tőle. Engem vitt elsőként, mert tudta, hogy te erősebb vagy, és magadtól is eljönnél. Egy héttel később megpróbált érted menni...
 - Hazudsz...
 - De a kulcsait elfelejtette magával hozni, és apa gondoskodott róla, hogy minden ajtó zárva legyen. Nem tudott bemenni, csak az ablakon keresztül figyelte, ahogy egyedül ülsz le vacsorázni. Attól kezdve minden héten autóba ült, de többször nem engedte a lelkiismerete a ház közelébe menni. Azt gondolta, meggyűlölted.
 - Hazudsz...
 - Így tehát sosem maradt el néhány percnél több ideig. Aztán egyszer órákra eltűnt. Fogalmam sem volt, mit tegyek, mígnem érkezett egy hívás az ő telefonjáról. Felvettem. Egy mentős szólt bele. Úton voltak a kórházba... balesetet szenvedett. Később azt mondták, sírva fakadt a kocsiban, és a könnyei elhomályosították a tekintetét, ezért hajthatott neki egy épületnek.
 - Hazudsz.
 - Maradandó károsodást szenvedett az agya. Többé nem volt képes megkülönböztetni minket. Úgyis mondhatnánk, hogy engem elfelejtett. Folyamatosan úgy hívott, TaeHyung. Egyszer azonban besokalltam, és az arcába vágtam, ki vagyok. Kiabálni kezdett velem, azt követelte, hogy vigyem el hozzád. Aztán köhögni kezdett, ami öklendezésbe torkollt. Dühös voltam rá, ezért otthagytam. Hajnalban értesítettek a haláláról. Azt mondták, az utolsó ellenőrzéskor rengeteget sírt, a következőnél pedig már nem nyitotta ki a szemeit. Feltehetőleg a köhögés és megerőltetés hatására felszakadt valamelyik varrat, és belső vérzés alakult ki. Legalábbis nekem ezt mondták, mikor...
 - Hazudsz! - TaeHyung hangja fájdalomtól torzulva szakítja félbe a monológot.
 - Bárcsak, öcsi, bárcsak! - már valósággal ordítanak egymással. - De tudod, ha eljöttél volna... ha meglátogattad volna, akkor sosem tér ki a sávból, amiben haladt... - az idősebb néhány pillanatig a plafon felé pislog, majd elvigyorodik. - Valójában nekem mindvégig voltak kulcsaim, de nem akartam, hogy velünk legyél. Ha ott voltál, én mindig csak a második lehettem, annak ellenére, hogy később születtél. Ezért sosem adtam oda őket anyának. De tudod... Mindez már mit sem számít. A lényeg, hogy most itt vagy, és itt van JungGi is.
Ebben a pillanatban sikerül a maradék erőmmel szétfeszítenem a csuklóim köré tekert fogvatartási eszközt. Kihasználva a meglepetés erejét, lerázom magamról, és ülő helyzetbe tornázom magamat.
 - Nem szabadulsz, drágaságom.
 - Fuss! - szinte egyszerre reagálnak a látottakra, én azonban nem mozdulok.
 - Hagyjátok abba - követelem. - Nem tudott róla. Nem tudott róla, mi történt anyukátokkal, szóval... csak hagyjátok abba - a hangomból minden korábbi fáradtság elillan. Szédülök, és haza akarok menni, de sikerül talpra állnom.
A védelmemre érkező fiú idegesen magyarázni kezd arról, hol parkolt és merre menjek, mialatt a fegyvere felé nyúl, de annak csak holt helyét találja.
 - Tudod, hogy nem lehet, kedves - DaeHyun elégedetten pislog a ravaszon pihenő ujjára. Taere pillantok, aki láthatóan nem számított erre a mozdulatra. - Már nem az vagyok, aki voltam, öcsi - intézi szavait a fiúhoz, majd lassan felemeli a pisztolyt tartó karját.
TaeHyung elém lép, és hátat fordít a fegyver csövének. Pontosan tudja, mi következik. Rám néz, de hozzá beszél. A lábaim a földbe gyökereznek.
 - Még mindig a testvérem vagy - nyugodt. Miért ilyen nyugodt?
 - Miattad halt meg, öcsi. Ezt nem bocsáthatom meg.
Mintha egyszerűen beletörődne a válaszba, a legrosszabbra készülve magához húz, és karjait védelmezőn körém vonja, hogy a testével védjen, miközben DaeHyun meghúzza a ravaszt.

42.fejezet - Madness

/JungGi szemszög/

Homályos emlékképeim vannak arról, mi is történt. Először egy sötét furgonban tértem magamhoz, ám ahhoz túl kába voltam, hogy a fejemet megmozdítva kinézzek az ablakon, hogy legalább arról legyen fogalmam, merre vagyok, merre tartok. Másodjára már itt nyitom ki a szemeimet. Az első, amit megpillantok, a hosszú, fehér szálak a szőnyegben, amelynek gusztustalanul puha felületén - hátul szorosan összekötözött csuklókkal - heverek. Furcsa kontrasztot alkothatunk most, hogy a fekete, elegáns ruhámban itt fekszem a közepén. Itt. Na de hol is van ez az itt?

További elmélkedésre nem jut időm, ugyanis a bútortalan helyiség ajtajában felbukkan egy ismerős fej.

 - Ugyanolyan kába vagy, mint mikor legutóbb találkoztuk - jegyzi meg gúnyosan, és leguggol mellém egy pohár vízzel.

 - Menj innen - felelek halkan, miközben lassanként derengeni kezd a személye. - Menj innen, DaeHyun.

 - Szíves örömest - feleli vigyorogva. A szemei mozdulatlan ridegséggel hatolnak a bőröm alá. - De előbb muszáj innod egy kicsit, különben ki fogsz száradni.

A torkomat mardosó szárazság miatt nem ellenkezem, bár megalázónak tartom, hogy ő maga itat meg, a kötelek miatt ugyanis nem tudnék gondoskodni magamról.

 - Nem is olyan rossz, ugye? - kérdezi önelégült mosollyal, én pedig összeráncolom a homlokom, miközben nagyot kortyolok.

 - Mit tettél be...

Nem tudom befejezni a mondatot, az izmaim elernyednek, a fejem pedig halk koppanással érkezik a puhább felületre.

 - Bocsi, drágaság, biztosítanom kell, hogy ne is próbálkozz ficánkolni.

Már besötétedik, mire ismét magamhoz térek. Egy puha, a szőnyeggel megegyező színű takarót terít rám, aztán törökülésben helyet foglal velem szemben. Az ujjaival malmozik, és várakozón tekint rám. Nem látszik másnak, csak egy bűnbánó kisgyereknek, aki most a kedvenc játékát akarja.

 - Hol vagyok? - teszem fel az első kérdésemet.

 - Egészen közel a házhoz, ahol eddig éltél. De ne aggódj, itt senki sem fog megtalálni - biztosít róla. Gúnyolódik, az irónia csöpög a szavai ajkán.

 - Keresni fognak - vágok vissza határozottan.

 - Biztos vagy benne? Már eltelt egy nap, és eddig nem sokan dörömböltek az ajtón - szánakozva simít végig a hajamon. Az érintése mentén mintha dér ülne ki a hajszálaimra.

Konok hallgatásba burkolózom. Nem mondta el, hova hurcolt pontosan, tehát én sem fogom neki megadni az örömet, hogy direkt módon beszéljek vele.

 - Abban reménykedsz, hogy Tae idejön majd érted, ugye? - fecseg tovább, azt tettetve, hogy észre sem veszi a duzzogásom. A fülemhez hajol, és néhány szót suttog, mielőtt elhagyná a helyiséget. - Képzeld, drágaság, én is pontosan erre számítok.

/TaeHyung szemszög/

Az ablakban ülök, és a fejemet fogom. Kell lennie egy jelnek, valaminek, ami segíthet, csak eddig elkerülte a figyelmemet... Ismét sorra veszem a tegnapi eseményeket.

Miután felfedeztem Giya eltűnését, és értesítettem róla a srácokat - talán a szavaimból áradó őszinte rémület miatt volt, hogy nem is feltételezték a vicc lehetőségét - elindultam, hogy megkeressem BaekHyunt. Jimin látta őt még az előadás előtt, az este folyamán egy furcsa alakkal, nekem pedig vészjósló sejtése támadt.

 - Nem láttad JungGit? - kérdezte, mikor a félreeső folyosón összefutottunk. - A vezetőség gratulált nekünk, és csak el szeretném mesélni neki, mennyire tetszett nekik, mert idegesnek lát...

 - Te vagy nagyon jól tetteted a hülyét, vagy tényleg ennyire ostoba vagy - a falhoz löktem, és fojtott hangon szegeztem neki a kérdést. - Mit tettél?!

 - Miről beszélsz? - hökkent meg, és meg sem próbált moccanni. Sarokba szorítottam.

 - Arról, haver, amit a bátyámmal forraltatok ellenünk.

 - Az a fickó a bátyád? - a szemöldökei felszaladtak a homlokán. Összerezzent, mikor öklömmel a háta mögötti szekrénybe ütöttem.

 - Felesleges tagadnod, egyértelmű, hogy benne voltál - sziszegtem. - Az egész azért volt, mert DaeHyun nem akarta az egész piszkos munkát maga végezni.

 - DaeHyun? Azt mondta, MinHo a neve... - gondolkozott el. - Nézd, jött ez a srác, és azt mondta, hogy mondjak el neki mindent rólatok, közvetítsek néhányszor, és cserébe a pénz mellett még el is távolít JungGi közeléből. Tudta, hogy nem bírlak - vont vállat. - Nemrég fizetett ki, aztán elsietett.

 - Hazudott - a kijelentésemre láthatóan összezavarodott. Hátrébb léptem, és hátat fordítottam.

 - Akkor mi dolga volt veled...veletek? - hirtelen néztem ismét farkasszemet vele.

 - Köszi, de eleget tettél már így is. Nem foglak beavatni abba, amibe alapból nem kellett volna beleütni az orrod. Ha bármi baja esik, én esküszöm...- ökölbe szorított kezeim lassan elernyedtek. - Mindegy is. Ha jót akarsz magadnak, örökre hallgatni fogsz arról, hogy valaha is találkoztál azzal az emberrel. A saját érdekedben mondom. Megértetted?

 - Meg - mikor készültem magára hagyni még utánam szólt. - Tae! - kelletlenül ránéztem. - Nem tudtam, hogy ki ő, és hogy komolyan ártani akar, mikor elvállaltam a dolgot. Azt hittem, valamilyen múltbéli haragosod, aki majd jól helybenhagy, de ennyi.

 - Nem kértem, hogy mentegetőzz - megköszörültem a torkom. - Csak imádkozz, hogy ne legyen rossz vége, mert akkor te is felelős leszel érte.

Nála van. Megkapta Baektől amit akart, és lelécelt, magával hurcolva Giyát is. De vajon merre mehetett?
Összerezzenek, mikor üzenetet kapok az akarva-akaratlanul bűnbeeső osztálytárstól. Azt írja, talált egy cetlit a kapott bankjegyek között, amin egy cím van. Megvan tehát a jel, amelynek követhetem a nyomát. Tisztában vagyok vele, hogy a karmai közé rohannék, ezért várnom kell, legalább holnapig, és bíznom kell abban, hogy addig egy haja szála sem görbülhet a lánynak.
A rendőrséget hívni badarság lenne, biztos vagyok benne, hogy erre is gondolt a cselekvés előtt, és lefizetett pár helyit, akik tartanák a szájukat, és elintéznék, hogy visszájára süljön el az esetleges feljelentésem.
A szobámban járkálok, és minden második lépésnél újabb tervet szövök, a következőben pedig rájövök, hogy nincs használható ötletem. Végül a mobilom képernyőjére meredek, újra és újra átfuttatom a tekintetem a BaekHyun által továbbított címen. Egy furcsa késztetés útján megkeresem a térképen, és összeráncolt homlokkal nézelődöm az ismerős környéken. Percek telnek el, mire ráeszmélek, hogy anya régi irodájában vert tanyát a fogvatartásra. A véletlenek egybeesése lenne, vagy anyának is van köze ahhoz, hogy a bátyám felbukkant?
Ismét az ablakhoz sétálok, és kitekintve rajta azon tűnődöm, mire készülhet JungGival, és mit kéne tennem. Az odalent sétáló emberek ma különösen vidámnak tűnnek. Nem csoda, a karácsony mindenkit egy különös rózsaszín felhő formájában ölel körül és nem enged el egészen az ünnepek végéig. Párokban járnak-kelnek, egymásba karolva hirdetik a világnak:"Ő az enyém, én az övé!" Nem számít, mit hoz a holnap, most csak örülnek, hogy ezt az estét együtt tölthetik valakivel, aki fontos számukra. A tenyerem a hideg üvegre csúsztatom, és megpróbálok elérni valamit a tömegből áradó boldogságból, csak egy kis darabot, csak egy pillanatra. Valakivel, aki fontos számukra...



/DaeHyun szemszög/
Korán keltem őt, bár a gyanúm, miszerint egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, karikás szemeibe nézve azonnal beigazolódik.

 - Mit kérsz reggelire? Biztosan éhes vagy már - kezdeményezek mézes beszélgetést, miközben a  szomszédos kis konyhában a zöldségek felszeletésére használt késsel belépek az ajtón.
 - Cseszd meg a reggelidet - feleli indulatosan.
 - Hű - pislogok ártatlanul. - Valaki biztosan bal lábbal kelt. Csak viccelek - legyintek. - Nem kelhetsz fel onnan.
 - Te tényleg megőrültél - a kijelentésére elsötétül a tekintetem.
 - Így van, drágaság. Elmentek otthonról. Milyen testhez illő hasonlat, nem gondolod? - felkacagok a saját keserű poénomon, majd leülök mellé. - Tudod te egyáltalán, mibe őrültem bele?


/Jin szemszög/
 - Hinnetek kell nekem. Nem csak úgy eltűnt. Elvitték. Elvitte a bátyám - tárja szét a karját tehetetlenül Tae, és kétségbeesetten végigfuttatja a tekintetét rajtunk.
 - Biztos vagy benne, hogy így történt? - kérdezi Nam, és a felé érkező igenlés után határozott kijelentést tesz. - Akkor fegyvert kell szerezned. Kölyökkorunkban együtt voltunk egy gyakorlati tanfolyamon, úgyhogy hasznát is vehetnéd. Anélkül feleslegesen rohannál oda.
 - Én meg tudnám oldani - YoonGi hangja a Jimin kezében tartott mobilból érkezik. - Egy ideje már itt dolgozom, a Diamond Seoulban... - NamJoont kivéve mindenki meglepettnek tűnik. - Minden biztonsági őrnél van fegyver, de ha el is tudnék lopni egyet, ide többé nem jöhetek vissza...
 - Azonnal fel kéne mondanod, hogy később ne tudjanak számon kérni a lopás gyanúsítottjaként, mert először biztosan az ott dolgozókat vallatnák ki - kapcsol azonnal a rapper társa.
 - Mennyire van szükséged arra a munkára? - kérdez rá rögtön Kook.
 - Nem a munkára... a pénzre... a tandíjunk miatt - érkezik a szégyenlős válasz a telefonból.
 - Azt hiszem, több legyet üthetünk egy csapásra - szólok közbe.
 - Mire gondolsz? - pillant rám HoSeok is.
 - Egy ideje már gondolkoztam rajta, mit kezdhetnék néhány felesleges munkámmal.
 - Néhány?
 - Gyertek velem - mivel kivételesen nálam gyülekezünk, könnyűszerrel prezentálhatom a gondolataimat. Követnek a kis szobába, amely eredetileg is a festményeim tárolására volt berendezve, és amelyben szinte most lépni sem lehet... a sok vászontól, amelyen egytől egyig ugyanaz látható: fehér liliom, ezerféle méretben, ezerféle háttérrel, ezerféle kompozícióban.
 - Jin... - Kook a vállamra teszi a kezét. - Ezeket miért...?
 - Mindenki máshogy gyászol - halványan elmosolyodom. - Amúgy is el akartam adni őket, de  inkább valami jó célra költeném a pénzt - tekintetemmel Taet keresem. - Ez bőven elég indok.
 - Mit gondoltok, beválhat? - kérdezi YoonGi, miután Jimin átküld neki egy képet a munkákról. - Ezeket biztosan busás áron el tudnánk adni, mielőtt megint be kéne fizetnünk az iskolában, és akkor... De mi van, ha nem sikerül, vagy ha rajtakap valaki, mielőtt kiosonnék?
 - Menni fog - biztatja az örök reményforrásunk, HoSeok. - Írd meg a felmondásod azonnal, add le, és kifelé cselezd ki a legmélább őrt.
 - Megtennéd? - Tae hangja szinte remeg a hálálkodástól. Egy darabig nem érkezik válasz YoonGi részéről, aztán határozottan, indirekt módon felel a kérdésre.
 - Visszahívom Jimint, ha kijöttem az épületből.



/JungGi szemszög/
 - Ismerem a családotok történetét - felelem.
 - Család... - a szavai közt megvetésre találó szó még visszhangzik egy darabig a négy fal között. - Nem nevezném családnak azt, ahol a legfiatalabb nem is törődik az anyjával, mikor az autóbalesetet szenved és kórházba kerül. Nem a sérülésébe halt bele - rázza meg a fejét, múltba révedő szemei őrülten cikáznak. - A fia hiányába, akit a legjobban szeretett.
 - Veled együtt hagyta magára őt és az apátokat...
 - Persze, mert úgy gondolta, hogy Tae magától is utánunk jön majd. Az ember a halálos ágyán igencsak őszinte tud lenni...
 - Tae ezt nem így tudja. Azt sem tudja, hogy...
 - Tae így, Tae úgy. Tudod mit?! Rohadtul nem érdekel, mit hitt és mit nem. Az egyetlen, ami számít, hogy miatta veszítettem el azt, aki nekem a legfontosabb volt. Egyszerű ember vagyok, úgyhogy egyenlítem a számlánkat - ördögi vigyor húzódik az arcán. - És itt jössz a képbe te, JungGi.
 - Megbánnád - próbálkozom gyengén.
 - Talán. Ez csak akkor fog kiderülni, ha megteszem - biccent. - De tudod, ezért jó, hogy zavaros az elmém. Már nem érdekelnek a következmények, míg lélegzem. Mert ahogy a művészet is csak a sikoltás egyik sajátos, fennkölt formája, az őrület is csak a túlélés érdekében árnyalja be a gondolatokat.

41.fejezet - Tell me you won't

/TaeHyung szemszög/

Az előadásra átrendezett teremben maradok, míg szinte minden vendég és fellépő szétszéled a négyzetméterek rengetegén. Ő nem. Leül a zongorához, és a kottáik elrendezése után némán pihenteti tekintetét a hangszeren.

 - Csak nem ideges vagy? - a Baeknek kihelyezett helyre huppanok le, abban a másodpercben pedig megjelenik a tulajdonosa is. Egy hosszú pillanatig farkasszemet nézünk, aztán kihátrál az ajtóból. Elmosódva ugyan, de még látom, hogy a mobilját a füléhez emeli.

 - Nagyon - ismeri be halvány mosollyal. Mégis, mintha kicsit megkönnyebbülne a jelenlétemtől. Nem kerülik el a figyelmemet a szemei alatt húzódó sötétebb területek.

 - Azért tudtál aludni az éjjel?

 - Persze - füllenti, miközben igazít a haján. - Csak kicsit sokáig gondolkodtam elalvás előtt.

 - Mire gondoltál, ami nem hagyott aludni?

 - Semmire.

 - Semmire?

 - Mindenre.

 - Mindenre?

 - Rád.

Elmosolyodom, de hosszú percekig nem szólalok meg újra. Mikor az első meghívott feltűnik a nézőtér soraiban, felé fordulok, és komoly hangon folytatom.

 - Én is sokat gondolkodtam. Egész éjjel csak kattogtam, és nem tudtam hosszabb ideig lehunyni a szemeimet.

 - És mire jutottál?

 - Arra, hogy valamiért más vagy. És szeretném, ha az is maradnál.

 - Ezt meg hogy érted? - a nézők sorra szivárognak be az ajtón. Ideje mennem. Felállok a székről, és kezeimet lazán zsebre téve lehajolok a szintjére. Egy kicsit megilletődve néz néhány centi távolságból vissza rám, de nem húzódik el.

 - Eddig mindenki eltűnt mellőlem, akiről úgy gondoltam, hogy nem tudnám nélkülözni. Szeretném, ha ebben is kivétel lennél.

A szemeivel mosolyog, innen tudom, hogy őszinte a reakciója. Emellett némi tartózkodást is felfedezek a tekintetében. Egy aprócska jégfalat, amely hajszálvékony, de határozott és megtörhetetlennek látszik. Ironikus, hogy pont a megtört emberekben alakul ki ilyesmi.

 - Csak mondd, hogy nem fogsz eltűnni úgy, mint ők - kérlelem. A keze enyhén remeg, ajkai pedig válaszra nyílnak.

 - Én...

 - Bocsi, srácok, de most már tényleg kezdenünk kell - BaekHyun a lehető legrosszabb(számára talán mégis legkedvezőbb) pillanatban szakít félbe minket. Meg sem próbálja leplezni. - Megtennéd, hogy lefáradsz a színpadról? - a szavait felém intézi, én pedig egy gyors puszit hagyok Giya homlokán, mielőtt felegyenesednék, és diadalittas mosollyal el nem sétálnék a nyilvánvalóan vérig sértett fiú közeléből.

/Jimin szemszög/

 - SeoHyeon.

 - Helyes megállapítás - ironizál, majd haját hátradobja a válla felett, és közelebb lép. - Mindig is okos voltál.

 - Mit keresel itt? - figyelmen kívül hagyom a megjegyzését, és minden erőmet összeszedve szóba elegyedem vele.

 - Téged - feleli nemes egyszerűséggel. - Mondtam, hogy karácsonykor érkezem - csacsog, majd belémkarol. Megütközve pillantok rá. - Nincsen kísérőd, nem igaz?

 - Mit keresel itt? - ismétlem meg a kérdésemet. Nem mozdulok, pedig tudom, hogy ideje lenne megindulnunk.

 - Nem is tudom - mereng el egy pillanatra. - Hiányzott Szöul. Japán nem az én világom, ezért végül otthagytam azt az iskolát. Nem messze innen van innen dolgom... de ezt nem itt kéne megbeszélnünk, nem igaz? - a világoskék estélyi, amit visel, kihangsúlyozza a mérnöki precizitással sem bírálható vonásait.

 - Mire gondolsz?

 - Fázom - vallja be nevetve. - Emellett pedig...jól esne egy jó meleg kávé.

A hideg játékos csipkelődéssel mar a bőrömbe minden lépésnél, pedig csak a kézfejeim maradtak fedetlenül. SeoHyeonra pillantok, majd a kabátomat lazán levéve a vállára terítem azt.

 - Szép tetoválás - jegyzem meg a ruhában is jól látható, lapockán olvasható feliratra célozva.

 - Köszönöm - mosolyodik el. Innentől kezdve a kávézóig vezető úton végig az előttünk elterülő járdát nézi.

 - Köszönöm - a pincér perceken belül kihozza a rendelt forró italokat.

 - Mesélj kicsit. Mit csináltál, mióta nem találkoztunk? - kérdezi az első korty után, és játszani kezd az egyik tincsével. Van, ami nem változik.

 - Még mindig táncolok. Ez az életem, ezzel akarok foglalkozni.

 - Határozottnak tűnsz - mereng el.

 - Az vagyok.

 - Mindig is az voltál - emlékeztet.

 - És te? Mivel szeretnél foglalkozni?

 - Önzőnek tűnhet, de magammal. Szeretném a saját utamat járni.

 - Értem - biccentek, bár zavaros az összkép.

 - Egyébként... a barátod monogramja? - érdeklődöm leplezett kíváncsisággal.

 - Mire gondolsz?

 - Egy S és egy a. A tetoválásod. Csak két betű.

Nem tudom eldönteni, hogy a mosolya, vagy a kávém keserűbb.

 - Az csak egy jelkép. Az S engem jelöl. S, mint SeoHyeon. És láthatóan nagyobb, mint az a.

 - Akkor a, mint...

 - Anorexia.

Köhögni kezdek, torkomon akad a koffein forrása és a szó is.

 - Ano...

 - Az itthon töltött utolsó éveim egyik nyarán a szüleim elvittek egy profi fotóshoz. Mindig is szerettem volna modellkedni, így nagyon hálás voltam. A fotós azonban egyet sem kattintott a gépével. Csak megrázta a fejét. Később hallottam, ahogy anyáéknak azt mondja, nem elég vékony. - beleszürcsöl az italába, és kis szünet után folytatja. - Ott és akkor bekattant valami. Anyáéknak mondaniuk sem kellett, magamtól kezdtem kevesebbet enni. A tükör előtt állva egy groteszk, pufók alakot láttam visszaköszönni. A legrosszabb az volt, hogy kihatott a személyiségemre is. Magam körül mindenkit jobbnak láttam magamnál, ezért egy hamisnak vélt képet üldözve mindenkit megbántottam. Olyan embereket neveztem túlsúlyosnak, akiknek a legjobb testi adottságaik voltak. Utálatossá váltam.
Elhallgat, én pedig hosszú másodpercekig emésztem a szavait.
 - Nem vagy rossz ember - közlöm egyszerűen. Nem tudhatja meg, mit okoztak a szavai, ha egyszer nem gondolta őket komolyan...pontosabban szólva nem volt önmaga, mikor kiejtette őket az ajkain. Az ilyen betegségek fekete lepellel takarják a lelket az igazi személyiség és a valós gondolatok elnyomása érdekében.
 - Akkor az voltam - sóhajt. - Szerencsére a szüleim hamar rájöttek, és mindenben segítettek. Nem erőltették tovább a modellkedést, miután először kórházba kerültem. Vészesen sovány voltam - ismét hatásszünetet tart. - De gondolom mindez nem idegen számodra.
 - Mire célzol? - vonom fel a szemöldököm.
 - HoSeok írt egy üzenetet, mikor téged bevittek...Őszintén sajnálom.
 - Nincs miért bocsánatot kérned. Nem voltál tudatában. Én sem voltam - nevetek fel zavartan.
 - Valójában részben ezért repültem haza. Csupán néhány hetet töltök itthon, de nem voltam képes elindulni, mielőtt megbocsátanál.
 - Elindulni?
 - Utazni fogok - jelenti be ismét éledező mosollyal. - Rengeteg középiskolai felkérést kaptam már. Fiatalabb. vagy velünk egyidős diákoknak tartok előadásokat az anorexiáról, arról, mi válthatja ki, milyen átélni, és mi van utána. Dél - Korában aggasztóan gyakori betegség, és én szeretnék tenni ellene, ennek az első lépése pedig a szemtől szemben történő beszélgetés. Én már kilábaltam belőle, tudom, hogy több vagyok, mint az, ami belülről emésztett - ezt jelképezi a két betű látványos méretbeli különbsége is. Most rajtam a sor, hogy másokon segítsek. Közben magántanulói státuszt is szereztem, úgyhogy ezzel sem lesz gond.
 - Ez igazán... csodálatra méltó - nyögöm ki. Nem találom a megfelelő szavakat.
 - Törleszteni szeretnék a Sorsnak azért, amit akkor tettem. Szeretném, hogy a rossz és a jó ismét egyensúlyba kerüljön. Közben írni és fotózni fogok - egy kis névjegykártyát tol elém, rajta a nevével, telefonszámával, és egy honlapcímmel. - Ha esetleg érdekel, itt mindent megtalálsz.
 - Vigyázz magadra - kérdem, miközben a zsebembe süllyesztem a kártyáját. - Remélem találkozunk még.
 - Én is - biccent, miközben az üres bögréjét letéve feláll, a kabátomat pedig rám teríti. Odakint egy parkoló, üres taxit figyel.
 - Máris mész? - kérdezem meglepetten.
 - Mennem kell - néhány lépés után megtorpan és visszafordul. - Ha ez az egész lecseng, újra írok majd. Kávézzunk itt akkor újra, Park Jimin.

Sokáig ülök még a kihűlt innivalóm felett. Mindent összevetve tudhattam volna. Tudhattam volna, hogy nem mondana ilyet, hiszen nem véletlenül, és nem a külső - már akkor is kifogástalan - megjelenése miatt szerettem belé. De mindez már a múlt. Rajtam múlik, hogy a jövőmben szerepel e majd.
Körülbelül másfél órával később az idevezető úton ballagok vissza. Az előadásnak már bizonyára vége. Elmélázva rugdosok egy kavicsot, mikor megpillantok egy ismerős arcot, egy másik alak társaságában. A sötétben csak az egyikőjüket tudom kivenni.
 - Szia, BaekHyun - intek neki. Nem reagál a megszólításra rögtön, de végül egy gyors intés mellett sietősen odébbáll, a feketébe burkolózott társasága pedig a másik irányba indul meg.

/JungGi szemszög/
Baekkel épp olyan pontossággal játszunk, mint mindig. A közönség állva tapsol nekünk. Talán fel sem tűnik nekik, hogy máshol járok. Pontosan valahol a néhány perccel ezelőtti, Taetől elhangzott mondatok között kutakodok, de nem lelek magyarázatra. Nem tudom, hogyan kéne kezelnem. Kérés? Feszültségoldás? Karácsonyi átszellemülés? Vallomás?
Szándékosan nem keresem meg a szememmel, pedig jól tudom, hogy hol ül, a srácokkal egyetemben. Egyszer pillantok csak arra. Meglepődve veszem észre, hogy Jimin helye üresen marad az egész rendezvény idejére.
Az igazgató karácsonyi jókívánságait követően lezárja az estélyt, én pedig a kottákkal a kezemben egyből elhagyom a helyet. A tetőtérre indulok, hogy átgondolhassam a dolgokat, hogy levegőhöz jussak, hogy rendbe tegyem a gondolataim. Egyenlőre minden zavaros.

Sok, de legalábbis eseménydús idő telt el, mióta vele álltam itt. Attól tartottam, le fog ugrani, legszívesebben a saját kezeimmel húztam volna vissza - ehelyett végül a szavaimat használtam erre, amelyek szerencsére elégnek bizonyultak. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha...

Hirtelen halványodik el a világ. Az arcom elé kerülő fekete anyag - ezek szerint - altatóval átitatott. Egy sikertelen sikollyal és néhány másodperccel később már azt sem tudom, kinek a karját érzem a gerincemnél, mielőtt elgyengülnének az izmaim, és lehunynám a szemeim. Az öntudatlanság előtti utolsó gondolatom mégsem erről szól. Csupán egy név. Egy név, ami önmagában is jelentéssel bír számomra. TaeHyung.

/TaeHyung szemszög/

A fiúk feltartanak még egy darabig, pedig rögtön feltűnik, hogy Giya lelépett, és némi gondolkodás után arra is rájövök, merre mehetett. Én is oda szöknék a helyében. Túl egyértelmű lettem volna? Mármint...
Áhh, mindegy.
Az üres tetőtéren állva azonban elbizonytalanodom. Talán mégsem idejött. BaekHyunnal lenne? Belegondolva őt sem láttam egy ideje. Sarkon fordulok, és bosszankodva indulok vissza. Egy pillanattal később ledermedek, mikor realizálom, hogy valamire ráléptem. Lassan emelem fel a lapokat. Nem lehetnek itt régóta, ha még nem fújta őket távolabb egy erre kószáló, jeges fuvallat.  Rossz előérzetem van, és kezdek fázni, de igazán csak akkor fagy meg a vérem, mikor a kották rendezett hangjegyeiben felismerem JungGi kézírását.

40.fejezet - Her story

/JungGi szemszög/

Az ősz megélte virág(hullatási)korát - majd nyomtalanul eltűnt. Beköszöntött a tél, ezzel együtt pedig újabb teendő szakadt az elsős évfolyamunkra: a karácsonyi műsor. 

Dél- Korában nem pontosan úgy ünneplik ezt az ünnepet, mint ahogyan azt Európában tapasztaltam. A térségben az egyetlen ország vagyunk, akik a december 25.-ét hivatalos szabadnapként vezették be a naptárba. Az ajándékok méretében egymással versengő rokonok helyett ilyenkor legtöbben pénzt ajándékoznak egymásnak, a télapónkat a legtöbb helyen kékbe öltözve ábrázolják, és az amerikai töltött pulykás megoldás helyett karácsonykor tortát rendelünk. Szöul és még néhány nagyobb városunk fényárban úszik a neves dátum környékén, a legfontosabb különbség pedig a társaságban rejlik - a család helyett szinte mindenki a kedvesével van.

A mi iskolánk azok kedvéért szervezett estélyt, akik nem szívesen ülnek otthon, esetleg nem lehetnek a párjukkal vagy nincs nekik, valamint a művészetek hóbortos kedvelőinek. Már egy hónappal előtte készülődni kezdtünk. Az osztályom értelemszerűen a zenéért vállal felelősséget. Az ötletelés során minden bátorságomat összeszedve felajánlottam a korábban anyának felvett darabot(amelyre természetesen napokkal később érkezett válasz, egy sablonos köszönet formájában), és a sors úgy hozta, hogy BaekHyun jelentkezett mellém, mint partner.

 - Még két nap, de te máris úgy kezeled, mintha mindenki előtt leégtünk volna - nevet Baek, miközben feláll a székéről, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait.

 - Nem-nem - tiltakozom. - Nem fogunk. Nem fogunk. Ugye?! - pillantok rá idegesen.

 - Nyugi, kívülről tudjuk az egészet, minden egyes díszítéssel együtt - biccent.

 - Hhmh - hümmögök. - Akkor jó. Elég lesz mára - ásítok egy aprót, majd az ablakhoz sétálok. - Baek...

 - Mi az?

 - Esik a hó.

/TaeHyung szemszög/

Az iskola előtt ácsorgok, és a szemeimmel keresem, melyik teremben lehetnek. A kezem szinte ráfagyott az esernyőre, amelyet még ki sem nyitottam, csak a kapucnim véd a patyolat pelyhek hűvös csókjától. Az első hó idén. Amikor végre megpillantom az ablakban, vegyes érzelmek kavarognak bennem. Először is nem tudom, hogyan fogom kimagyarázni, hogy ideállítottam, csak azért, mert tudom, hogy nála nem volt esernyő, pedig már két órája vége az óráimnak. Ami másodjára elgondolkodtat, az a kissé ijedt tekintet, amellyel a környéket pásztázza, mintha tartana valamitől. De mindezt felváltja egy furcsa, harmadik érzés, mikor felbukkan mellette a fiú is, és láthatóan túl közel áll hozzá. Minden értelemben.

Aprót sóhajtok, hogy megnyugodjak. Már egy ideje nem változott semmi. Ők gyakorolnak, én meg a háttérbe szorulva kapaszkodom a Giyának tett ígéretembe, és csendben morogva topogok egy helyben az úton, amelynek egyik oldalán ő áll, a másikon pedig maga a Halál, fekete köpenybe burkolózva, karját hívogatóan felém nyújtva. Lépnem kell.

Észre sem veszem, mennyi ideig állok lesütött szemekkel a bejáratnál, a következő pillanatban azonban JungGi hangja ránt vissza a valóság síkjára. BaekHyun apró, jelzésértékű pillantást vet rám, majd elköszönve tőle tovább is áll.
 - Tae! - meglepetten lépked felém.
 - Szia - halvány mosoly mögé bújtatom a gondolataim. - Úgy gondoltam, erre szükséged lehet - a magammal hozott esernyőt kinyitva lépek egyet felé, és lágyan megszabadítom az addig a haján, valamint vállain landoló hópelyhektől.
Kicsit zavartan lépked mellettem a szitáló télhozóval lepett úton. A tekintete elkalandozik néha. Furcsáll valamit.
 - Mi az? - kérdezem, miközben beülünk a kocsiba.
 - Semmi - megrázza a fejét, majd babrálni kezd egy tincsével. - Ha veled vagyok, nem félek.
 - Félni? - elkerekedett szemekkel pillantok rá, a kezem kicsit erősebben markolja a kormányt. - Mitől?
 - Talán inkább kitől - nevet zavartan. - Már egy ideje magamon érzek egy csöppet sem barátságos tekintet. Hagyjuk - mosolyog rám. - Csak üldözési mánia.
 - Rendben - ráhagyom a dolgot, és remélem, hogy nem veszi észre rajtam, hogy felkavart. DaeHyun keze, illetve tekintete lenne a dologban? Nem hiszem, hogy Giya tévedne egy esetleges követővel kapcsolatban.



/JungGi szemszög/
Az előadás előtti napot is vele töltöm. Kezdem úgy érezni, hogy az angolt oktató felnőtt szándékosan ad ki külön találkozásokat igénylő páros munkákat a csoportnak.
 - Közösen kell írnunk egy történetet - a jegyzetfüzetemből olvasom fel a feladatot. - Egy kisgyermek szemszögéből. A témája... a tökéletes karácsony.
 - Igazán meglepő fordulat - ironizál, miközben elnyújtózik a kanapén.
 - Csak, hogy tudd, nem fogom megírni egyedül - korholom a szándékait előre leszűrve.
 - Miért nem? - színpadias mozdulattal ül fel, és mered rám.
 - Mert nem tudok felidézni ilyen emléket - vallom be őszintén, és elfordítom a fejemet. Egy darabig csendben ülünk egymás mellett.
 - Van egy ajánlatom - válasz nélkül folytatja. - Megírom az egészet.
 - Valóban? - vonom fel  a szemöldökömet. -  És hol a trükk?
 - Sehol. Cserébe mindössze egy dolgot kérek.
 - Igen?
 - Te már tudod az én történetemet - egyenesen a szemeimbe néz, esélyem sincs kitérni a pillantása elől. - Most rajtad a sor.


 - A gyerekkorom átlagos volt. Egyke gyerekként sok figyelmet fordítottak rám, és normális nevelést kaptam. Sosem voltam igazán anyás kislány, de a kedvéért jól teljesítettem minden téren. Emellett sok mindent tiltottak - például macskám se lehetett rengeteg éven át - az ujjaimal apró köröket írok le Yun puha felületén, aki az ölembe gömbölyödve dorombol, egyféle monoton háttérzajt alkotva. - És persze sokat vártak el tőlem. Angolul például nagyon régóta taníttattak,  zongorázni pedig 4 évesen kezdtem. Az előbbi akkor fizetődött ki először, mikor Londonba kerültünk apa munkája miatt. Úgy gondoltam, nem tudok majd beilleszkedni, mégis gyorsan megtaláltam a helyemet. Megismerkedtem egy helyi lánnyal, Lizzel; és egy fiúval, koreai felmenőkkel...
 - Beleszerettél, igaz? - oldalra billenti a fejét.
 - Elkerülhetetlen volt - vallom be. - Három évig éltem külföldön, és közel másfél évig voltunk kapcsolatban.
 - És miért lett vége? A távolság?
 - Nem... Még ott véget vetettem neki, egy pillanat alatt, gondolkodás nélkül. Két héttel a hazautazásunk előtt.
 - Miért?
 - Annyira klisés - megvárom, míg Yun lehuppan rólam, majd folytatom. Furcsa módon nem könnyezek, csupán a lelkem sír. - Liz néhány hét alatt a legjobb barátnőm lett - legalábbis annak adta ki magát. Egészen addig annak is tartottam, amíg nem láttam őt a saját barátommal, és nem jutottak el hozzám a pletykák, amelyeket napokig el sem akartam hinni. Elvesztettem a képességet, hogy bízzak az emberekben.
 - De miért tették?
 - A srác feltehetőleg azért, mert Elizabeth tálcán kínálta neki azt, amire én nem voltam hajlandó.
 - Szóval lefeküdtek.
 - Ühhüm - elgondolkodva pillantok ki az ablakon. A kísértetiesen követő szempár most nincs sehol. - Végül is, ez az eset kellett ahhoz, hogy legyen valami közös bennem és anyában. Mindkettőnket megcsaltak - magyarázom halkan.
 - Édesapád...?
 - Egy helyi munkatársnőjével. Kiderült, hogy több volt, mint az átlag kollégák kapcsolata.
 - Sajnálom.
 - Én is. Dél - Koreába már nem jött velünk vissza, nekem pedig minden régi emlékemre fekete árnyékot vetett az egész. Számomra ő nem létezik.
 - És anyukád? Ő hol van?
 - Busanban. Néha felhív az egyik barátnője, akinél lakik, mert ő csak interneten keresztül kommunikál velem. Néhány havonta jön ide, mikor nem vagyok itthon, hagy itt egy cetlit valami ál - indokkal a munkájáról, és bőven elég pénzzel. A maga módján így kárpótol - vonom meg a vállam.
 - Neked nem furcsa egyedül élned így itthon?
 - Ez a ház nem igazán az otthonom. Nincs, ami miatt annak érezném.



/Jimin szemszög/
Az előadásra természetesen mi is hivatalosak vagyunk, JungGi miatt pedig egyébként is elmennénk, hogy ezúttal ne segítőként, hanem a közönség tagjaiként szurkoljunk neki.
Az épület előtt találkozunk. Mindannyiunk egyszerű fekete-fehér összeállítást visel, kivéve persze a Kook oldalán érkező MinRint, aki egy szűk, a hajával megegyező árnyalatú, a hátánál csipkézett ruhában tölti az estét.
 - Na, bemegyünk? - vigyorog Nam, majd elsőként lép be a főbejáraton.
A rajzos osztály igazán kitett magáért - mindent feldíszítettek, amit csak lehetséges az iskolában, mégsem lett giccses az összkép, csak hangulatos.
 - Nem kínos nektek, hogy lány nélkül jöttetek? - ugrat minket Kook, miközben a derekánál fogva vezeti a lépcső felé Riniet.
 - Kuss - rendezi le egy intéssel YoonGi. - Mi itt vagyunk egymásnak.
 - Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy nekem is így kell kísérnelek? - "esik kétségbe" a rapper társa, miközben az előttünk haladó párocskára mutat.
 - Kuss - ismétli önmagát az álomszuszék, és vigyorogva zsebre vágja a kezeit.
 TaeHyung a legcsendesebb az este folyamán. Mind tudjuk, hogy kit keres a tekintetével, és kit nem akar a közelében látni. A kínos fele az, hogy így is, úgy is vele lép majd színpadra.
A megszokott helységben zajló nyitó beszéd után furcsa érzés kerít a hatalmába. A műsor kezdete előtt mindenki szétszóródik az épületben, hogy megcsodálja az ez alkalomra készült festményeket és szobrocskákat.

Egy furcsa alkotás előtt ácsorgok. Az alkotó egy fát festett rá, de nem akárhogy - a növény ketté hasadva, feketére korhadva meredezik a lilás alkonyi ég felé. A háttérben a csillagok egy övet alkotva futnak végig a kettő határán. A kép legérdekesebb része, hogy a tetejénél a fa ágai ismét eggyé válva összefonódnak, és egy, láthatóan egészséges hajtással folytatják az utat.
Sokáig ácsorgok előtte.
 - A mű címe Sors. Tudod, az a legjobb benne, hogy mindenki más történettel a tarsolyában pillant rá, mégis a magáénak érzi.
Nem látom az arcát, és a hangját is rég hallottam utoljára, mégsem kétkedem a hozzá kötődő asszociációmban. Sarkon fordulok, és végigpillantok rajta.
 - SeoHyeon.

39.fejezet - Stuck in my head

/JungGi szemszög/

Hajnalban ébredek. A Nap még bőven a látóhatár alatt szunnyad, mikor mezítláb bejárom a házat. Yun hű társként szegődik a nyomomba, követ a konyhába majd a nappaliba is, és a lábaim körül járkál halkan dorombolva, míg az arcomat mosom a fürdőben.

Még bőven van időm, így átöltözés után letelepedem a zongora előtt. Néhány akkord véletlenszerű sorrendje után egy új dallam bújik elő az ujjaim közül, azonban azt már egyértelműen érzem, hogy valamiért nem teljes. A meglévő néhány hang lekottázása közben eszembe jut, mikor Taenél voltam, és segített. A kezeit a kezeimre téve irányított...

Négykezes.

Még az első órám helyszínére tartva is dúdolok. A folyosón haladva a fiúkat keresem a szememmel. El akarom újságolni nekik az egészet. Egy művészeti iskolában nem nagy dolog, ha valaki alkot, számomra viszont ez az első olyan darab, amit akár komolyan is vehetnek. Anya büszke lehetne rám. Nemsokára születésnapja lesz, úgyhogy ha valaki megtanulná a másik szólamot és felvennénk... Ha elküldöm, biztosan örülni fog neki. Hazajönni úgy sem lenne alkalma.

A biztos tervemen vigyorgok, mikor a terembe érve leülök. A mellém érkező BaekHyun nem firtatja az okát, csak bámul egy darabig, aztán a jegyzeteibe mélyed. A csengetés előtt nem sokkal a helyén maradva telefonál valakivel, délutáni programot egyeztet. Őt tehát semmiképp nem kérhetem meg rá. A másik ötletem TaeHyung. Remélem, ő nem lesz túl elfoglalt.

Az ebédszünetben veszem észre. Lassabban eszik a megszokottnál, és a ma kifejezetten kellemes őszi idő ellenére az épületen belül is az egyik túlméretezett pulcsijában üldögél. A látszatot sem tudja sokáig fenntartani - mikor a vállára kapja a táskáját egy fájdalmas fintor kíséretében, láthatóvá válik az öklét takaró kötés.

 - Mondtam már, hogy szükség esetén te verd a zongorát, és ne fordítva - vicceli el az ügyet HoSeok, de az ő szemében is látom a kíváncsiságot.

 - Mi történt? - pislog Jin. - Ha akarod, szólok apának, hogy nézze meg munka ut...

 - Semmiség - TaeHyung idegesen legyint. - Csak egy karcolás. Véletlen volt.

 - Nincsenek véletlenek - vágja rá poénból a humorzsákunk. Kivételesen fején találja a szöget. Én sem hiszek neki.

 - Mindegy - forgatja a szemét a fiú, majd előveszi az egyik tankönyvét, és többet nem szólal meg a jelzőig.

Az utolsó óránk végeztével Kookba botlok, aki a termünk ajtaja előtt vár Rinre.

 - Mindjárt jön, még feleltetik - mosolygok rá, aztán elgondolkodva hozzáteszem. - Addig is, tudnál segíteni egy kicsit?

 - Persze - feleli készségesen, végül barátnőjének egy sms-t hagyva követ az egyik üresen álló zongorás terembe.

 - Ezt reggel írtam - a kottatartóra helyezem a lapokat, majd két széket a hangszer elé helyezve levágódom az egyikre.

 - Hmm - szakértő szemmel vizsgálja a hangjegyeket, percekkel később pedig már néhány billentyű segítségével próbálgatja  a maga szólamát.

 - Eljátszanád velem? Ha nem gond, fel is venném - tördelem az ujjam.

 - Ráérek, úgyhogy miért is ne - feleli. Átnézi a saját részét, aztán összepróbáljuk párszor. Jól hangzik, mégis, mintha nem lenne összecsiszolódva a stílusunk. Érződik, hogy különböző a technikánk.

/TaeHyung szemszög/

 - A francba - motyogom, majd az egészről letéve a táskámba süllyesztem a kötszert. Reménytelen fél kézzel, súllyal a hátamon, gyenge megvilágításnál átkötni.

Kilépek a mosdóból, és kishíján nekiütközöm MinRinnek.

 - Hát te? - vonom fel a szemöldököm. - Azt hittem, hogy már hazamentetek.

 - Nemsokára - biccent. - Csak összeszedem Kookot.

 - Király, amúgy is el akartam tőle kérni a jegyzeteit.

 - Csak nem elaludtál órán? - vigyorog. - Azt gyanítom, hogy nem ez az első eset.

 - Előfordul - nevetek fel reflexből. Természetesen nem erről van szó. Egyszerűen nem tudtam az angoltanárnő szavaira koncentrálni, pedig a padtársam is szorgalmasan körmölt...

Nem sokáig lépkedünk egymás mellett, néhány másodperc múlva már mindketten halljuk a zongora hangját. Biztosra veszem, hogy nem egyedül játszik rajta. A felső szólam más kezeiből szól. Könnyeden váltogatja a hangokat, kecsesen igazodik a dallamhoz.

 - JungGi? - megütközve torpanok meg a terem ajtajában. Egyikőjük sem hall meg, belefeledkeznek a játékba, Rin pedig csendre int.

 - Ő kérte Kookot, hogy segítsen neki - suttogja a telefonját lebegtetve a szemem előtt. Tisztán olvasható a fiú rövid üzenete.

 - Oh - előttünk megtörik a varázs. - Ne haragudj, mindig elrontom - szabadkozik JungKook.

 - Semmi baj, elég trükkösre sikerült - mosolyog a lány. - Ha gondolod, majd megkérdek valaki mást.

 - Amúgy is menned kéne, nem igaz? - gondolkodás nélkül kotyogok közbe és tekintetem a barátomra emelem.

 - Igen... mennünk kéne - biccent, majd feláll a helyéről, és még egyszer elnézést kér. Végül kézen fogja Riniet, és egy intés kíséretében eltűnik vele együtt.

 - Öhm... - túrok ép kezemmel a hajamba. - Segíthetek?

/HoSeok szemszög/

 - Nem mehetnénk már haza? - nyafogok. - Kipurcantam.

 - Menj csak, ha akarsz - feleli Jimin, majd elölről kezdi a számolást magának.

 - Egyedül semmi értelme - vágódom le a táncterem linóleum felületére. - Jin már rég elment.

 - Mindjárt végzek.

 - Megsülök - panaszkodom tovább, miközben kihámozom magam a pólómból. - Te nem? - pillantok rá. A homlokán és nyakán gyöngyöző izzadtság nem hazudik, ő azonban megrázza a fejét.

 - Régen láttalak már ilyen göncben edzeni órán kívül. Általában öt percen belül lekerül rólad a pólód - fejtegetem a gondolatmenetem. Belegondolva, utoljára...

 - Nincs kedvem félmeztelenül ugrálni - von vállat, miközben a hangfalakhoz lép, hogy elindíthassa a megfelelő számot.

 - Rád se ismerek - csóválom a fejemet. - Mi történt?

A zene elindul, ő pedig a tükörrel szemben áll - mozdulatlanul. Hallgat.

  - Nekem elmondhatod - biztosítom komoly hangnemre váltva.

 - SeoHyeon.
 - Mi van vele? - sürgetem értetlenül.
 - Karácsonykor hazajön.



/JungGi szemszög/

 - Biztos vagy benne? - pillantok fel rá.
 - Teljesen - bólint, majd helyet foglal mellettem. Böngésző tekintetét végigfuttatja az előzőleg Kook által játszott sorokon. - Egyébként...
 - Igen?
 - Hogy értél haza olyan gyorsan? - kérdezi mellékesen. - Futottál? Menekültél?
 - Szó sincs ilyesmiről - kuncogok. - Baek dobott haza.
 - Ó.
Kínos csend telepedik közénk, amit végül én török meg, mikor ismertetem, miért is szeretném összerakni ilyen gyorsan a kis művemet.
 - Akkor indítsd a kamerát - reagál egy félmosollyal.
 - Biztos vagy benne? Előtte össze kéne próbálnunk, legalább kétszer vagy...
 - Biztos.
Mindenki ismeri azt az érzést, mikor kiteljesedik valami. A kirakós minden apró darabkája a helyére kerül és egésszé virágzik. Valahogy így tudnám leírni azt a pillanatot, amikor megszólaltatjuk az első hangokat. Vele más. Egyként siklanak ujjaink a fekete-fehér felületen a megfelelő irányba. Ösztönösen halkulunk el, vagy hangsúlyozzuk ki a megfelelő részeket. Lehunyom a szememet játék közben, egészen megfeledkezem a velünk szemben lerakott eszközről, amely a felvételt készíti. Könnyedén veszi a Kooknak nehézséget okozó dallamfoszlány kérdését is, és elsőre sikert arat.
Furcsa módon a felvétel leállítása közben azon gondolkodom, hogy közelebb éreztem magam hozzá most, mint korábban valaha is.
 - Legközelebb - köszörüli meg a torkát. - Ha kell egy fuvar, csak szólj - böki ki félhangosan.
 - Úgy lesz - mosolyodom el, miközben a kottáinkat egy, a gyakori gyűrődéstől védő mappába helyezem.



/TaeHyung szemszög/
Valamiért megkönnyebbülten viszem az eredeti helyükre a székeket, majd a billentyűsorra ráhajtom a megfelelő, azt védelem alá helyező részét a hangszernek.
Giya tekintete megakad a kezemen.
 - Vérzel - lép közelebb hozzám, majd kérdés nélkül érinti meg a vörössel átitatott anyagot.
 - Nem vészes - rázom le a kezét zavartan.
 - Dehogynem - mond ellent. - Ha fáj, akkor el kell látni.
 - Nem fáj.
 - Van nálad kötszer? - engedi el a füle mellett a kijelentésem.

 - Sssz - felszisszenek, mikor a gézszerű anyag elválik a bőrömtől.
 - Egy másodperc, mindjárt megvagyok vele - JungGi gyakorlott mozdulatokkal sürög körülöttem. Mindent felhasznál, amit magammal hoztam az iskolába is - először fertőtlenít, végül varrasodást elősegítő krémet használ, és új kötést teker a kézfejemre. Mindezt precízen és gyorsan.
 - Hol tanultad ezt? - döntöm oldalra a fejem, miközben a szinte orvosinak mondható folyamatot figyelem. Én nem tudtam így megcsinálni.
 - Maradjunk abban, hogy elég szerencsétlen gyerek voltam - mosolyodik el kínosan. - Apa tanított meg ellátni mindenféle sebet - egy pillanatra látom, ahogy szemei a múltba révednek.
 - Még sosem meséltél apukádról - nem sejtem, milyen érzékeny pontot érintek, mielőtt kiejtem ezeket a szavakat.
 - Nem tudom, nevezhetem e annak - feleli szinte suttogva, majd ismét mosolygós álcát ölt. - Készen is vagyok - jelenti ki diadalittasan, és elengedi a kezem. A táskájához lép, majd az ajtó felé fordul.
 - Holnap találkozunk. Köszönöm a segítséged.
Ismét nem hezitálok. Utána lépek, és a csuklójánál visszatartva fordítom magam felé, hogy aztán gondolkodás nélkül magamhoz öleljem. Úgy érzem, mindkettőnknek szüksége van most erre.
A Nap délutáni, barátságosra szelídült sugarai kellemes ritkasággal szöknek át az ablakok üvegén, néhol visszapattanva a lakkozott, fekete zongora felületéről. A fejemben még mindig szól a nemrég játszott darabunk dallama, miközben egyik kezem a derekán pihentetem, a sérülttel pedig végigsimítok a haján.
 - Köszönöm - suttogom. Nem felel, a mellkasomnak döntött arcát sem látom, így hozzáteszek még valamit. - Lehetne, hogy ma én vigyelek haza?

38.fejezet - Haunted by the past

/JungKook szemszög/

A sérelmeket nem lehet elfelejteni. Idővel kevesebbet gondolunk rájuk, talán halványodnak a tudatunkban, de az igaziaknál elég egy témába illő gondolat vagy mozzanat, és máris teljes súlyával szakad ránk az egész - vagy történhet az ellentéte is, és szépen lassan az emlékeink mélyébe süppednek. Eltűnni soha nem fognak.

A bűntudat más. Fájdalmasan sokáig tud mardosni, és a percek, napok, hónapok pergése sem segíthet. De létezik rá megoldás. Őszinte megbocsátást nehéz elnyerni bárkitől is, de ha mégis megtörténik, gyökeres fordulatot vesz az egész. Mintha valaki odasétálna hozzánk, azt mondaná, "most már elég lesz", és csendben eltűnne a lelkünkön nehezedő, örökösnek hitt súllyal. Megszűnik, és furcsa, egészen ismeretlen könnyedség lesz úrrá rajtunk. A béke érzete.

 - Gyere már ide, teljesen el fogsz ázni, ha még jobban kilépsz az esernyő alól - korhol halkan Rinie, és közelebb húzódik hozzám. Mosolyogva átkarolom, és átveszem tőle az esernyő nyelét, így sétálunk tovább az iskolából hazafelé. - Olyan más vagy - pillant rám. Olyan más így - felelem gondolatban.

/JungGi szemszög/

Szinte semmire nem emlékszem abból az estéből. Az éjszaka folyamán azonban furcsa képek jelentek meg a lelki szemeim előtt - arról, ahogy megpróbálok elérni egy üveget, majd kikapom valaki kezéből, valamint az is, ahogy a vállára hajtom a fejem. Képzelődnék, vagy tényleg így viselkedtem Tae közelében?

Egy autó dudál a közelben, én pedig felkapom rá a fejemet. Az út másik oldalán elégedetlenkedő járműtulajdonos egy sötét ruhás alak okán adott hangot a szabálytalankodásnak, aki csak úgy lelépett elé az útra - gyalogos átkelő persze sehol sem volt. Lassítok a tempómon, miközben megbámulom a szabálytalankodót. Talán megérzi, hogy nézem, ugyanis miután egy intéssel elnézést kér és sietősen átszalad a kocsi előtt, felém fordítja a fejét. A tekintete bizarr módon ismerősnek hat, jéghideg és csontig hatol. Kapucnit visel, így nem látok többet, a szemeit is csak egy másodperc töredékének erejéig látom, de nem tudom hova tenni a dolgot. Néhány lépése után el is tűnik az utcán áramló tömegben, én pedig aprót sóhajtva haladok tovább a saját utamon. Komolyan üldözési mániám lehet - ezzel a gondolattal lépkedek tovább, így először meg sem torpanok, mikor a hozzám legközelebbi sávban lassítanak, és lehúzódik egy ablak.

 - Talán nekem is dudálnom kéne, hogy észre vegyél? - Baek tettetett duzzogással parkol le mellettem. - Merre mész? Ne ázz tovább, elviszlek.

 - Haza tartok - biccentek apró mosollyal, majd vonakodás nélkül beülök a sofőr melletti ülésre.

 - Nem tudtam, hogy ezen a környéken éltek - fecseg, miközben a gázra lép, és megindul a megadott cím felé.

 - Én pedig nem tudtam, hogy vezetsz - kontrázok, szándékosan kerülve a feldobott témát. "Éltek". Elméletben. Gyakorlatilag...élek.

 - Évvesztes vagyok, szóval már egy ideje - magyarázza. - És - folytatja. - Milyen volt Jimin bulija?

 - Honnan tudsz róla? - kérdezek vissza.

 - EunJi hangoztatta egyik szünetben, hogy mennyire erkölcstelenül berúgtak páran - vallja be.

 - Valóban?

 - Véletlenül felemlegettem neki az esetet, amikor részegen hívogatott, és randiért könyörgött - von vállat diadalittas félmosollyal.

 - Értem - vigyorodom el. - Egyébként jó volt - adok tömör választ végül.

 - És Tae... - ujjaival dobolni kezd a kormányon. - Mi újság vele?

 - Hogy érted? Jól van, gondolom ő is jól érezte magát - kicsit furcsállom a kérdést.

 - Értem. Mióta is vagytok együtt?

 - Mi? - elég bamba fejet vághatok, ugyanis rögtön elneveti magát.

 - Ugyan már. Mindenki látta HoSeok twitterre feltöltött videóit a buliról, az egyik hátterében pedig éppen ti is látszotok, elég közel egymáshoz. Bár megértem - von vállat. - Jó srác.

 - Mi... - az ölembe bámulok. - Nem vagyunk együtt.

 - Tényleg? - vonja fel az egyik szemöldökét, és ismét sugárzó mosolyra vált. - Ezt örömmel hallom.

 - Ezt meg hogy érted? - pillantok rá, ő azonban elengedi a füle mellett, és gyorsan le is parkol.

 - Na, meg is érkeztünk. Holnap találkozunk - pillant rám. Feleszmélek, és kicsatolom a biztonsági övem.

 - Köszi a fuvart.

/Jimin szemszög/

 - Jiminnie! - anya kitörő lelkesedéssel fogad, amint hazaérek. Ezt elég szokatlannak tartom, így vonakodva követem, mikor a konyhába kezd húzni maga után. - Ebédelj. Jó hírem van!

A kettő közötti pontos összefüggésről agyalok, miközben engedelmesen a kezembe veszem a pálcikákat, és enni kezdek.

 - Miről van szó? - kérdezem, mikor az étkezéssel végezve a mosogatóhoz lépek.

 - Nos - vigyorog csillogó szemekkel. - Leveled érkezett.

 - Levelem? - kérdezek vissza unottan. - Megint valami reklám? Anya, mondtam már hogy ne hidd el amit...

 - SeoHyeon küldte.

A levegő mintha megfagyna körülöttünk. A jeges fuvallatot azonban nem hallom, a mosogatóba ejtett pálcikák pillanatnyi zaja biztosan elnyomja. Megtámaszkodom a pult szélében, és továbbra is hátat fordítva válaszolok, mielőtt elsétálnék a szobám felé.

 - Nem érdekel.

/TaeHyung szemszög/

Jimin bulija óta minden egyes délután hasonlóan zajlik: vagy én viszem/kísérem haza, vagy pedig meggyőződöm róla, hogy biztonságban van. A második opció esetében amint hazaérek, írok neki, ő pedig válaszol, amikor ő is.

Ma feltűnően hamar visszaír, szinte csak két perc telik el az én üzenetem és az övé között. A mobilomat a kezembe emelve kérdezek rá a gyors útjára. Megijedt volna valamitől, ami futásra késztette? Ilyen gyorsan képtelenség sétálva megtenni ekkora távot. A válaszára egy rövid sóhajjal reagálok, egyrészt megkönnyebbülésből, másrészt pedig bosszant, amit írt. "BaekHyun hozott haza". Mióta vannak ők ilyen jóba? Az is lehet, hogy nem ez az első alkalom. Talán régebben tudja, hogy hol lakik, mint...

Ki vagy te?

Gépies mozgással jutok el a fürdőig, ahol egy percig néma csöndben vizslatom a tükörképem. A fiú, akit látok, éppen összeráncolja a homlokát - mintha csak féltékeny lenne a történtek okán. Nem. Ez nem lehetek én. Az öklöm automatikusan lendül, aztán - mivel nem ismerek magamra - egy ütéssel próbálom meg eltüntetni a tükörben látott furcsa fiút. A szilánkok hangosan repednek millió darabra és hullanak a földre, aztán csend telepszik a helységre. Még a kézfejem felszínén utat törő apró vér-csermely is némán csordogál végig, fáradhatatlanul, míg el nem éri a padlót vagy éppen a pólóm. Azonban akad egy kis probléma - az a fiú még mindig itt van. Ugyan már nem nézek farkasszemet vele, de tudom, hogy levakarhatatlan kisördögként belém költözött. Belém, akinek minden gondolata csak az örökre szóló eltűnés körül forog(forgott?).  A változások ijesztőek - de ezúttal én léptem a változás ösvényére, és ez halálra rémít.

/Jimin szemszög/

Ismét bebizonyosodik, anya mennyire ismer - bár előzetesen elviharzom, míg elmegyek megereszteni a vizet egy lazító fürdőhöz, a szobámba osonva az asztalomra teszi a borítékot. Néha szavak sem kellenek hozzá, de tudja, mit gondolok valójában. Pedig nem érdekel.

Kit is áltatok... Hogyne érdekelne.

Egy magányos helyet keresek, de a hálót nem találom megfelelőnek, így végül magammal viszem a csempézett falak közé.

Első pillantásra jelentéktelennek tűnik. A fehér felületet egyszerű, hagyományos címezés díszíti; azzal a régről ismert jellegzetesen rendezett kézírással készült, ami miatt annyiszor megkértem, hogy írja bele a nevét a füzeteimbe. Második pillantásra - nem, előtte le kell törölnöm egy fényes, legördülő cseppet az arcomról, amelyet nyilvánvalóan az emlékek csaltak elő. Fölösleges lenne tagadni, hogy mennyit sírtam miatta akkor.

Megrázom a fejemet, és a borítástól megszabadulva a konkrét levelet veszem kézbe. Nem tudom eldönteni, hogy a kezem remeg, vagy a tekintetem szórakozik velem, hogy állandóan elmosódik.

"Drága Jimin!" Már a megszólításnál elfelejtek levegőt venni. Amikor utoljára hozzám szólt, azt taglalta, hogy túl duci lennék hozzá. Veszélyes dolog az első igazi(nak vélt) szerelem. Én viszont gondolkodás nélkül loholtam utána, mint a gazdájának nyomába szegődött hű eb. Amennyire boldog voltam akkor, olyan nyomorultul éreztem utána magamat. Most mintha megint kicsit nehézkesebb lenne lélegezni.

Másodpercek alatt átfutom a sorokat, ám többször is végignézek minden mondaton, annyira valótlan tartalmuk van. Hiába, minden egyes alkalommal ugyan azok a szavak pihennek a szemeim előtt a papírra vetve.

"Tehát, remélem, hogy hamarosan találkozunk..." Nem tudom elhinni, hogy tényleg visszajön. És miért írna erről pont nekem az a SeoHyeon, aki miatt soha többé nem tudtam elégedetten nézni a türökbe?

Hát persze. Ő nem is tudja.

Nem tudja, hány étkezést hagytam ki. Nem tudja, mennyit edzettem. Nem tudja, hogy min mentem keresztül, miután kitálalt és visszautasított, hiszen nem sokkal később Japánba költözött. Még a pontos dátumra is emlékszem, hiszen onnantól volt sötét az ablaka mögött rejlő szoba éjszakánként, amit régebben figyeltem. Tudni akartam, meddig marad ébren. és csak akkor mentem aludni, ha már lámpát oltott.

Gondolkodás nélkül veszem kezembe a kád szélén pihenő gyújtót. Egyet mindig itt tárolunk, csak mert anya imádja az illatgyertyáit fürdés közben égetni, és ez most kivételesen hasznomra válik.

A papír azonnal lángra kap, én pedig szemmagasságba emelve figyelem, ahogy a levél a lángok martalékává válik.

Nem akarok tudomást venni arról, amit olvastam. Nem akarom megint szembeköpni a tükörképem, mert ő nem talál elég jónak. Nem. Nem akarok még egy esélyt adni neki arra, hogy földbe tiporja az önbecsülésem.

Sokat változtam azóta a jó irányba, és nem engedhetem meg magamnak, hogy valaha is visszaessek abba a mélypontba.

Nagy levegőt veszek, és alámerülök a vízben.

Kár volt egyáltalán elolvasnom, bár tudom, hogy ha nem teszem, még sokáig furdalja az oldalamat a kíváncsiság.

Ennek ellenére talán még az is ezerszer jobb, mint ez. De...nem. Mikor újra felbukkan, én már nem leszek az a kisfiú, akinek hosszú hónapokon át nem sikerült begyógyítania a saját szívén keletkezett sebet. A heg talán még most is ott van, azt azonban nem engedhetem, hogy újra felszakadjon. Egyszerűen el kell felejtenem.