45.fejezet - With you by my side (Vége)

/TaeHyung szemszög/
Az éjt világosság követi, a csillagok ezüst őrzőjét fáradtan nyújtózó, téliesen fakó aranyszín sugarak követik az égbolton. Mire kinyitom a szemeimet, már elfoglalják az őket illető helyeket, és maguk elé engedik a koszosfehér felhők végeláthatatlan takaróját.
A kilátásban ma mégsem gyönyörködöm néhány pillanatnál tovább, a tekintetem ösztönösen vándorol át a mellettem fekvő Giyára. Egyik tenyere még mindig a mellkasomon pihen, közvetlenül a szívemen. Apró felület, mégis minden porcikámat átjárja a melegség.
Mozdulatlanul kémlelem egészen addig, míg pillái meg nem remegnek, és ébred fel ő is. Arcára fáradt mosoly ül ki, miközben felül és nyújtózkodni kezd.
 - Jól aludtál? - kérdezi, az utolsó szóra helyezve a hangsúlyt.
 - Aludtam - ismétlem meg, és ez csak akkor tudatosul bennem, amikor ki is mondom. Hálás vigyorral húzom vissza magamhoz, hogy megölelhessem. Végigsimítok a gerincén, és kezem a derekánál állapodik meg. - Köszönöm.




/JungGi szemszög/
Sokáig nem beszélünk arról, ami akkor történt. Tulajdonképpen hónapok telnek el anélkül, hogy visszatérnénk rá, mi pedig ismét egy helyben toporgunk az egyértelműen egymás felé mutató utunkon. A szilvesztert ugyan együtt töltjük - természetesen az egész társasággal egyetemben -, azonban egy különösebb pillanat sem adódik, mikor kettesben lehetnénk, és történhetne bármi szokatlan. Kézfogás, ölelések, érintés, és ennyi. Nem lép, nem lépek. Nem lépek, nem lép.
A tél lomhán áll tovább Szöul utcáiról, de végül elindul, hogy majd egy év múlva visszatérjen. Az őt követő tavasz szinte észrevétlenül szökik az olvadó jégcsapokba, és a hótakaró alól előbújó fagyos fűszálakba.

 - Siess már, rohadtul fázom - HoSeok a kezeiből formált tölcsér belsejéből dörmög Kooknak, aki a tűzgyújtással próbálkozik.
 - Először is - háborodik fel a megszólított. - Nem én vagyok az, aki rögtön elfelejti a kabát fogalmát, amint nem mér mínuszt a telója... Különben is, gyakorlott vagy ebben, szóval igazán segíthetnél!
 - Borzalmasak vagytok - nevet fel Rinie, majd leguggol a barátja mellé, hogy támogassa a művelet közben, ami indokolatlanul hosszú perceket vesz igénybe, mégis sikerrel zárul. A láng fellobban, Kook pedig elégedett vigyorral fordul a lány felé, és bólogatva hallgatja végig a dícsérő szavakat.
Minden négyzetcentit kihasználva leülünk egy körben, és néhány üres üveg után meg is ered a társaság nyelve.
Először talán Jimin pirul ki. Vontatottan ugyan, de arról magyaráz, mennyire éhes. A szavaiból azt szűröm le, hogy az új edzéstervéhez szükséges a sok kaja, mert izmosabb szeretne lenni, és ahhoz kell az átalakítandó anyag is.
HoSeok teljesen másról kezd beszélni. Azt fejtegeti, hogy már nem tart a következő héten esedékes kisebb bemutatótól, mert TaekWonnak tetszett, amikor megmutatta neki az egyik gyakorláson készült videót az ő számáról.
Jin egy idő után felszívódik. Ez az első alkalom idén, hogy meglátogatjuk ezt a helyet, ő pedig a sínek felé indul, hogy tegyen egy sétát. Ezt azzal indokolja, hogy szüksége van levegőre, hogy kitisztuljon a feje, hiszen hazafele vezetnie kell.
A két rapper egy random rímpárbajba kezd, amit egy darabig mindannyian élvezettel hallgatunk, aztán nevetés tör ki belőlünk. YoonGi nyer, NamJoon anno cigarettával szennyezett tüdeje hamarabb elfárad, így ő adja fel elsőnek a kettejük küzdelmét. Az azóta sokkal kevesebbet ásítozó YoonGi megveregeti a barátja hátát, majd vörösborral kínálja megfáradt vetélytársát.



/Jin szemszög/
Csendben lépkedek a megbeszélt helyre. Gyorsan szedem a lábaimat, mert késésben vagyok, mégsem tudok szó nélkül elmenni a síneket feltöltő kövek között előbújt aprócska, fehér virág mellett. Elsőként dugta ki fejét a tél után a szabadba, most pedig mintha fázósan összehúzná magát. Megállok mellette, nézem egy darabig, lefotózom, aztán a zsebembe süllyesztem a telefonomat és tovább állok. A virág-motívum mindig is a művészetem egyik kedvenc témája lesz, de nem ragadhatok meg benne örökre. Tovább kell állnom.

BaekHyun már vár rám. Sokat küszködött az idetalálással, hiszen nem járt még a környéken. Együtt lépkedünk vissza a többiekhez, Kicsit tartok tőle, mit fognak szólni hozzá, de bízom az eltelt időben annyira, hogy ne reagálják túl a dolgot.
Taet figyelem, miközben a bocsánatkéréssel érkező fiút magunk közé vezetem. A tekintete baljós.
 - Ő mit keres itt? - engem von kérdőre.
 - Pic... Jin hívott - felel helyettem.
 - Minek?
 - Mert bocsánatot szeretne kérni - vágom rá.
 - Bocsánatot? - TaeHyung homlokán ideges ráncok szaladnak össze, ám rögtön eltűnnek, mikor JungGi feláll mellőle. - Mit csinálsz? - kérdezi a lánytól.
 - Meghallgatom - felsóhajt, mikor látja, hogy Tae felpattan, és a hajdani kikötő irányába sétál. Ő nyilvánvalóan nem szándékozik második esélyt adni a pártfogoltamnak.
 - Sajnálom, nem akartam tönkretenni a napotokat - szabadkozik Baek.
 - Mindegy, majd beszélek vele - céloz a lány is az imént távozóra, majd félrehív bennünket. Hatszemközt folytatódik a beszélgetés. Az osztálytársa egészen onnan kezdi, mikor először szólt hozzá DaeHyun - aki azóta rács mögött ül-, és odáig mesél, míg Jiminnel össze nem találkozott az előadás és az elrablás estéjén.
 - Nem tudtam, mi volt a igazi szándéka - hajtja le a fejét a történet végén. - Sajnálom.
 - Becsületes és bátor tőled idemerészkedni - biccent Giya, majd halványan elmosolyodik. - Menj vissza a srácokhoz, van még teli üveg és megértő fül is bőven.
Indirekt módon, de elfogadja a bocsánatkérést. Mielőtt Tae után eredne, még felém fordul.
 - Miért engedted, hogy idejöjjön? - nem vádló, a hangjából tiszta érdeklődés szűrődik ki csupán.
 - Úgy gondoltam, hogy normális szándékai vannak... és rohadtul idegesített már, hogy mindig Picassonak hívott, úgyhogy cserébe mostantól csak a Jint veheti a szájára - túrok a hajamba nevetve, majd fejemmel a kikötő felé biccentek. - Sok sikert - titokzatos mindenttudó módjára kacsintok egyet, mielőtt magára hagynám.



/TaeHyung szemszög/
A rozsdás vasszerkezet pont ugyanúgy néz ki, mint akkor. Felmászom rá, egészen a tetejére, ott leülök, és a vízbe bámulok. Most kevésbé hívogató a mélység.
 - Örülök, hogy nem magasabb ez a cucc - motyogja Giya, mikor ő is felér, és leül mellém. Relfexszerűen hátrébb húzom a veszélyes szegélytől.
 - Megbocsátottál neki? - kérdezem halkan.
 - Tudod, hogy igen - feleli.
 - Elfelejtetted már ezt? - csuklójára simítok, amin halvány elszíneződés árulkodik a történtekről.
 - Nem. Ahogyan azt sem, hogy neked köszönhetően halványult el olyan gyorsan - mosolyog, és fejét a felkaromnak támasztja. Sokáig ülünk így, csendben. A napsugarak már narancsba öltöznek, és délutáni táncukat lejtik a víz felszínén, mikor ismét megszólal.
 - Hogyan tovább?
Nem válaszolok azonnal. Ezernyi választ számításba veszek és elvetek. Egyszerűen szeretném kifejezni azt, amit érzek.
 - Nem tudom - kezdek bele végül, és a fejemet az ég felé fordítom. - Nem tudom, mi lesz holnap, hol leszünk két év múlva vagy mit kezdünk az ASOS után. Nem tudom, de azt hiszem, nem számít, amíg magam mellett tudhatlak.
A tekintete az enyémet fürkészi, aztán ő is felnéz, mintha ő is láthatná azt a kellemes jövőképet, amit az imént ábrázoltam. Ezt a pillanatot választom rá, hogy tegyek is érte. Hirtelen mozdulattal arcára simítok. Ő meglepetten fordul felém, és mikor realizálja a szándékomat, apró mosollyal lehunyja a szemét. Az én szemhéjaim is lezárulnak abban a pillanatban, hogy ajkaim az övéihez érintem. Ebben a csókban benne van minden. Az összes érzés, amiről nem tudok beszélni, a hála, az aggódás, a törődés, a kötődés, de legfőképp a szerelem. Az a szerelem, amiben nem hitt, nem hittem, és amire együtt leltünk rá, és amibe mindketten olyan erősen kapaszkodunk most, amennyire csak lehet.
Percek telnek el, mire levegő hiányában szétválunk. Szégyenlősen beharapja az ajkát, miközben felsegítem, és ügyelek rá, hogy biztonságosan másszon le a szerkezet alkotta magaslatunkról. A talajra érve aztán mögé lépek, és míg ő a naplemente babonájában bámulja a víztükröt, addig én összekulcsolom az ujjainkat, és az ő bűvöletébe kerülök.
Azon gondolkodom, végső soron milyen hálás lehetek. Először is a fiúknak, amiért kihúztak a vízből - különben sosem ismerem meg őt. Annak a kis dallamnak, ami a hullámokkal a fejem felett keletkezett a tudatomban. Az angol tanárnak, amiért közös órát tart nekünk, és mindenkinek mindenért, ami hozzájárult ahhoz, hogy most vele állhassak itt.
Sok dolog van, amit még mindig nem tudok. Többek között a családommal történtek következményét, és azt sem tudom, hogyan kéne úgy álomra hajtanom a fejemet, hogy JungGi nem fekszik mellettem. Nem tudom, hogy kell kezelni a ragaszkodást. Kétséges, hogy megtalálom e majd a helyet, amit a világban nekem szántak, végső soron pedig nem tudom, milyen vagyok én igazából. Csak azt tudom, hogy Ő milyen számomra.
Pótolhatatlan.