19.fejezet - Reminds me

/Jimin szemszög/

Ma engedik haza. Az órák után egyből a kórház felé veszem az irányt, nem várom meg Jinéket sem, akik felajánlották, hogy elvisznek kocsival. Nyugodt léptekkel célzom meg az épületet, és elgondolkozva bambulom a környezetem. Ismerős az útvonal, HoSeokkal régebben volt egy kedvenc kajáldánk a közelben, sokszor ettünk ott még általánosban, péntekenként, illetve a különböző, fontosabb megpróbáltatások előtt, amolyan rutinból.  Utoljára éppen azon a napon, amikor SeoHyeon... szóval, amikor megutáltam a testemet. A legjobb barátomnak eszébe jutott az a hely, hogy felvidítson, és meghívott ebédre. Egy falatot sem bírtam enni.

Megtorpanok a kereszteződésnél, ahol a kórházi útvonalról le kéne térnem a gyorsétterem felé, és végigpillantok magamon. Az öltözékem ápol és eltakar, de pontosan tudom, hogy a bordáim még mindig természetellenes mértékben kilátszanak. HoSeok pedig...nos, tipikusan olyan srác, akinek csillognak a szemei egy ízletesebb falat hírének hallatán, úgyhogy a legjobb lesz, ha meglepem valamivel.

Elmosolyodom, és elindulok a régi törzshely felé. Nosztalgikus lesz együtt ebédelni, és talán egy kicsit ironikus is, de már nem számít. 

Ha most valaki rám nézne, nem lenne ugyanazon a véleményen, mint annak idején az a lány, gondolom. Bár inkább nem gondolok rá. Hiszen velem minden rendben - a külsőmre vonatkozó önmarcangolás helyett most amúgy is azzal kell foglalkoznom, ami vele történt. Mindenképpen elújságolom, hogy tökéletesen előadtam azt a táncrészletet, amelyet vele pótoltam be, és átadom a neki címzett dicséretet érte.

A kis kitérőt gyorsan megjárom, és a két, csomagolt adag ételt a hátizsákomba süllyesztve teszem meg az utolsó utcákat a kórházig, közben minden lépésnél egyenként megbánva azokat a  pillanatokat, amikor a nyughatatlan maximalizmusával viccelődtem. Nem kellett volna.

/HoSeok szemszög/

A délelőttöt a nővérem és az újdonsült barátja társaságában töltöm, és míg az utóbbi kifogyasztja az emelet italautomatáinak tartalmát - tényleg nagyon szeretheti a kávét -, amolyan testvérek között szokásos, komolyabb hangvételű kivesézést tartok DaWonnal.

Megnyugtat, mikor azt mondja, hogy egyszerűen szólnom kellett volna a nyugtatózásról, hiszen ha szükségem van a készítményre, nem tilthat el tőle. Emellett természetesen a lelkemre köti, hogy soha többet nem csinálok ilyet - a dokival együtt meggyőződése, hogy szándékosan adagoltam túl magam, pedig én csak ideges voltam. De nem szólok vissza, ellenkezés nélkül ígérem meg neki, amit hallani szeretne. Úgysem értheti.

A következő téma a terítékünkön a kettőjük ügye. Kiderül, hogy a nővéremnek egy ideje már tetszett a "szomszédfiú", TaekWoon pedig csak azért panaszkodott a hangos zenére, hogy legyen oka megszólítani őt. Ezt egyébként egész aranyosnak tartom, és szemet hunyok afelett is, hogy nem mesélt eddig minderről. Egyszer már megindokolta: mindössze azért, mert tartott a reakciómtól. Nekem ez éppen elég.

Már egész jól megy a rám annyira jellemző állandó mosoly is, mikor Jimin megérkezik, de akkor válik igazán teljessé, mikor előhúzza a még meleg meglepetést a táskájából, és a tálcámra helyezi.

 - Azt hiszem, megkeresem TaekWoont - tápászkodik fel DaWon, és rámosolyog a legjobb barátomra, akit évek óta jól ismer. - Megkérdezzük, mikor indulhatunk haza.

 - Érdeklődj arról is, hogy az iskolába mikor tolhatja be a képét - vigyorog a táncos társam, és kezébe veszi az evőpálcikáit. - Csak mert rohadtul unatkozom nélküle.

 - Vigyázz, a végén még kedves leszel - forgatom mosolyogva a szememet, és a példáját követve enni kezdek. Egy darabig csendben falatozunk, gondolatban mindketten visszaugrunk az időben oda, ahol utoljára éreztük ezeket az ízeket, aztán ő töri meg a csendet.

 - Elmondhattad volna.

 - Tudom - biccentek halványan mosolyogva. Kínos a téma, de kénytelenek vagyunk szóba hozni, a helyzet megköveteli.

 - Nem csak nekem, akár mindannyiunknak. Senki sem nézett volna le azért, mert szükséged van egy pirulára, hogy higgadt maradhass.

 - Tudomásom szerint az is titok volt előttünk, hogy étkezési zavaraid vannak....

 - Voltak.

 - Sajnálom.

 - Csak...együnk.

Fogalmam sincs, miért, mindenesetre mindketten lezártnak tekintjük a beszélgetést. Ő nem a szavak embere, én pedig nem tudok semmiféle magyarázattal szolgálni. A nesztelenség mégsem nyomasztó közöttünk - sokkal inkább megnyugtató, azt az érzetet kelti bennem, hogy akárhogy is, már vége, és nincs miért idegeskednem. Remélem, hogy így is van.

A párocska fél órán belül visszatér; néhány percet követően pedig már TaekWoon kocsijában ülünk, Jimin elmeséli a minket ért dicséretet, és egy régebbi, vidám BigBang szám szól a rádióban. A résnyire lehúzott ablakon keresztül megérzek egy őszi hűsmeleg szellőt, és a szememet lehunyva el is feledkezem az elmúlt néhány nap történéseiről, az egyetlen dolog, ami körül a gondolataim forognak, az a kipihentség hiánya.

Észrevétlenül alszom el, nem ébredek fel akkor sem, mikor Jimint kirakjuk a házuk előtt, és hárman indulunk tovább a mindannyiunk lakását magában foglaló épület irányába.

/JungGi szemszög/

 - Ez elég bonyolult - tördeli az ujjait MinRin, én pedig jót mosolygok a zavarán.

 - Valóban?

 - Ühhüm - bólogat iszonyú meggyőződéssel. - Csak úgy elhívott, én meg nem tudom, mit kéne felvennem. Mégis hogy találjam ki?!

 - Nincs miért aggódnod - bizonygatom vagy ezredjére, miközben visszapillantok az iskola épületére. Már gyalogolunk egy ideje, de a tekintélyes méretű főépület egészen a második kanyarig tisztán látszik. A következő utca szakaszán nem esik köztünk egy szó sem.
 - Lehet, hogy le kéne mondanom - torpan meg végül. - Végül is nem is ismerem igazán...
 - És pontosan ezért mész el vele arra a filmre, hogy legyen miről beszélgetnetek. Közben úgyis megismered - világítok rá a lényegre, ő pedig újra elindulva hirtelen ötlettel rukkol elő.
 - Neked jó barátod, igaz? - egy vörös hajtincset csavargat az ujjai között, miközben oldalsó pillantást vet rám. - Nem tudod esetleg, hogy mi tetszene neki?
 - Azt hiszem, ha egy bizonyos lány elmenne vele moziba - vigyorodom el. - Amúgy fogalmam sincs. Nem beszélgettünk még ilyesmiről - teszem hozzá gyorsan.
 Tudom, hogy épkézláb tanácsot vár tőlem, de nem tudok segíteni neki. Egyébként is elég furcsán érzem magam, ahogy így lépkedünk a hazafelé vezető úton. Nem érzem az, hogy tudnék kötni egy átlagos, csajos barátságot, "csak úgy", most mégis ennek a látszata vesz körül.
Néhány további kereszteződést követően egy intéssel köszön el, hiszen innentől más irányba kell mennie. Előhalászom a fülhallgatómat, és egy random lejátszási lista zenei aláfestésével folytatom az utam.

Először nem is érzékelem igazán a kocsi dudálását, csak akkor, mikor már másodjára hallom meg közvetlenül mellőlem. Elfordítom a fejemet, néhány másodperc után fel is fogom a látványt, aztán közelebb lépkedek a félrehúzódó autóhoz.
 - Eltűntél angol után - kezdi köszönés nélkül TaeHyung.
 - Az egyik osztálytársammal együtt indultam haza - magyarázom, bár nem értem, miért szegezi ezt nekem. Körbepillant, felvonja egyik szemöldökét, aztán kérdőn pillant rám. - Már elkanyarodott - teszem hozzá.
 - És mit szólnál, ha nem kéne tovább kutyagolnod? - egy kicsit hunyorít a szemébe vágó napsugarak miatt, de még így sem tudja leplezni a bujkáló mosolyt a tekintetében.
 - Örömmel kapnék az alkalmon - biccentek halvány mosollyal, majd megkerülöm a járművet, és helyet foglalok az anyósülésen.
Megint visszatér a furcsa ingadozása - az egyik pillanatban kifejezéstelen fejjel nézi előttünk az utat, aztán a napomról kezd kérdezősködni. Nem értem a valós szándékait, bár ehhez már hozzászoktam, így nem is töröm magam túlságosan, hiszen nem csinál semmi különöset.

 - Köszi a fuvart - csatolom ki az övemet amint leparkol a ház előtt, és a kiszálláshoz fészkelődöm, aztán ledermedek, amint megérzem a kezét a vállamon. Felé fordítom a fejemet, és türelmetlenül fürkészem, hogy előálljon a mondandójával.
 - Mindegy - sóhajt végül, és elenged. - Szívesen.

Pislogok kettőt, aztán egy gyors "szia" után ott is hagyom, és gyors léptekkel vágok át a kerten a bejárati ajtóig. Becsukom magam mögött, majd ülő pozícióba ereszkedem a felülete mentén, aztán megvárom, míg Yun apró alakja felbukkan, és köszöntésképpen felküzdi magát a lábaimon. A kezembe veszem és simogatni kezdem, ő pedig nyávogni kezd, majd aprókat harap a vállamba, amelyen még tisztán érzem az érintés helyét. Pontosan olyan érzés kerít hatalmába, mint amikor a zongoránál ülve segített. Akaratlanul is ez jut eszembe, és most sem tudom, mit gondoljak. A közelében szinte soha, és azt hiszem, lassan akkor sem, mikor nincs is mellettem, mert mindig tesz róla, hogy ilyenkor is legyen min rágódnom vele kapcsolatban.
Percek múlva ereszkedem talpra, végül Yun kíséretében megindulok az emeletre. A tanulásra most nem tudnék összpontosítani, helyette leülök a hangszerem elé, és elmerengve csúsztatom ujjaimat billentyűről billentyűre. Csak később tűnik fel, hogy - tudatomon kívül - az általa írt darabot játszom.




/HoSeok szemszög/
Későre járhat már, mikor ismét kinyitom a szememet. A saját szobámban vagyok, a saját ágyamban fekszem és a saját lámpám fénye vakít el, mikor valaki felkapcsolja.
 - Azt hiszem, ezeket jobb eltávolítani onnan, mielőtt DaWonnak jut eszébe - TaekWoon egy láthatóan alvós öltözékben lépi át a küszöböt, és az asztalomra helyezi a pirulákat tartalmazó tégelyeket.
 - Mégis miért segítesz nekem? - motyogom kicsit kábán, és miután elengedi a füle mellett a kérdést, elfordítom a fejemet, hogy ne kelljen a szemébe néznem, ő pedig leül mellém.
 - Tényleg idegességből csináltad?
 - Nem akartam öngyilkos lenni vagy ilyesmi. Csak úgy éreztem, hogy sok nekem. Úgy minden - felelem őszintén, és magam sem tudom, miért ilyen nyíltan.

Biccent, majd kiszórja elém annak az utolsó üvegcsének a tartalmát, amelyet a kezében tart. Az apró pirulák halomszámra gyűlnek a sötét felületen, én pedig csak pislogok.
 - Ez a fajta volt?
 - Igen...
 - Szabadulj meg tőle magad, az összestől, amit itt látsz - tápászkodik fel. - Valahogy le kell zárnod ami történt, ha direkt volt, ha nem. A többi adagot hagyd... egy darabig még biztosan szedned kell őket - azzal megindul az ajtó irányába, és csak egy másodpercre torpan meg, mikor ismét felteszem a kérdést.
 - Miért segítesz?
 - Két okom van - néz vissza a válla fölött.  - Először is, kedvelem a nővéredet, és nagyon fontos vagy neki - megfordul, és mielőtt ellépkedne, halkabban fejezi be a válaszát. - És egy kicsit talán emlékeztetsz a fiatalabb önmagamra.

18. fejezet - Strange conversations

/HoSeok szemszög/

 - Örülök, hogy idejöttél, de nem kellett volna fáradnod vele...

 - Az öcsédről kiderült, hogy nyugtatókat szedett, te pedig itt idegeskedsz egy nyamvadt kórházi ágy mellett. Igenis kellett, hogy legyen melletted valaki. Magához tért már?

 - Nem...

 - Egész este ezt vártad, igaz?

 - Ühüm...

 - Fáradtnak tűnsz. Pihenned kéne.

 - Nem tudok, amíg ilyen állapotban van. Az én felelősségem volt vigyázni rá, és elszúrtam...méghozzá nem is kicsit.

 - Hozok egy kávét.

 - Rendben...

 - TaekWoon!

 - Igen?

 - Köszönöm.

Csendben fülelek, a szememet még nem merem kinyitni. Ez az első beszélgetés, amit kihallgatok, de néhány órán belül, mikor másodjára nyerem vissza az eszméletemet huzamosabb időre, egy másik követi.

- A vizsgálat alapján valóban csak egy egyszerűbb készítményről volt szó, nem pedig illegális kábítószerről, így nem szükséges több vérvétel, a gyomormosás pedig eredményesnek tűnik. Már csak a kimerültség miatt alszik. Megesik az ilyen, hogy túl sok a nyomás és kell valami, hogy...

 - Nem, Doktor úr, HoSeok biztosan nem direkt tette. Véletlen kellett, hogy legyen, hiszen ő...

 - Ön tudta, kisasszony? Hogy nyugtatót szed.

 - Nem tudtam.

 - Akkor nem zárhatja ki a szándékosság eshetőségét. Máskülönben mi oka lett volna eltitkolni?

 - Csak ideges voltam - a hangom most is a kijelentésnek megfelelő. DaWonra emelem a tekintetem, aztán megpróbálom ülő helyzetbe tornázni magamat. Még nem akartam felfedni az ébrenlétem, de hirtelen kényszert éreztem rá.

 - Hopie! - nem tudom, hogy a hangsúlya dorgáló, vagy inkább megkönnyebbült, mindenesetre felém fordul, és egy mozdulattal visszanyom a természetellenesen fehér ágynemű felületére.

 - Mióta vagyok itt?

 - Tegnap délelőtt hozták be, nagyjából ugyanebben az órában - most a doktor reagál, miközben az ágyam mellé lép. - Hogy érzi magát?
 - Fáradt vagyok, és szétreped a fejem - rántom meg a vállam, közben pedig végigpillantok a karjaimon.
 - Az infúzió és a vérvétel miatt vannak a foltok - pillant a szakember is a lilára színeződött területekre a bőrömön.
 - Értem.
 - Ugye tudja, hogy fel kéne keresnie egy pszichológust? - nem kertel, annak ellenére, hogy egyszer már megmagyaráztam.
 - Csak ideges voltam - ismétlem meg. - Nem volt szándékom a túladagolás.
 - Én is ezt mondanám - a csendben belépő fiú felbukkan a doki háta mögött, majd a kezében szorongatott kávét a nővéremnek adja. - Talán nem alkalmas az időpont az ismerkedésre, de mi még nem találkoztunk.
 - Valóban nem - biccentek, miközben jelentőségteljes pillantást küldök DaWon irányába.
 - Jung TaekWoon vagyok - a hangja kellemes és barátságos, az arcán azonban nem jelenik meg mosoly, csupán a szeme változik. - Felettetek lakom és...
 - Az ASOSban táncoltál - fejezem be helyette a mondatot, ő pedig bólint. - HoSeok - gondolom már tudja a nevemet, de az illendőség megköveteli, hogy viszonozzam a bemutatkozást.
 - Mondja, mikor vihetjük haza? - most DaWon fordul a férfi felé, aki elgondolkozva sóhajt.
 - A mai napra még bent kell tartanunk megfigyelésre, és pihennie is kell, szóval várniuk kell holnapig.
 - Ahh - a plafont kezdem bámulni, és csak akkor szólalok meg újra, mikor hármasban hagy minket.
 - A srácok?
 - Mind a hatan voltak bent tegnap, de nem maradhattak sokáig. Azt mondták ma is jönnek, rögtön suli után.
 - Értem.
 - Aggódnak érted. Én is aggódom.
 - Tudom - egy idő után ismét megtöri a csendet, és már tudom, mit akar.
 - Miért nem mondtad el, hogy nyugtatót kell szedned?
 - Miért nem mondtad el, hogy vele vagy? - végtelenül gyerekes, de hirtelen ez az egyetlen dolog, amivel reagálni tudok. Kérdéssel a kérdésre. Hogy elkerüljük az érzékeny pontokat. Mindenki ezt csinálja.
 - Te is tudod, hogy ez nem ugyanolyan. Egyszerűen nem tudtam, hogy mondjam el. Eddig ketten voltunk, és nem tudtam, hogy reagálnál a változásra.
 - Ismersz. Ha te boldog vagy, én is - átfordulok a másik oldalamra, hátat fordítok DaWonnak és a csendben álldogáló TaekWoonnak. - Felébresztesztetek majd, ha itt lesznek?
 - Persze. Azt hiszem, addig hazaugrom néhány dologért.
 - Elviszlek - ajánlkozik a srác, és hallom az ajtó felé induló lépteiket, de az utolsó pillanatban még megállítom a hangommal.
 - Ugye nem szóltál anyáéknak?
 - Egyelőre túlságosan szégyellem magam hozzá - feleli halkan.
 - Nem a te hibád, és nincs semmi bajom. Ne szólj nekik. Nem akarom, hogy megijedjenek - valójában előttük alkottam meg a tökéletes karakterét a folyton mosolygó fiúnak, aki másokért él, mindennek látja a pozitív oldalát és csak arra koncentrál. Most egy kicsit nem vagyok önmagam, de ezt nem kell tudniuk. Csak elfáradtam a folytonos igyekvésben, és akármennyire is idegesít a neonfény vagy a kórház-fehér berendezés, kénytelen leszek mindent itt kiheverni.



/JungGi szemszög/
 Először indokolatlanul boldognak éreztem magam, amikor TaeHyung miatt meg kell torpannom a folyosón, és nem veszem észre rajta az egyértelmű gondterheltséget, aztán előáll a HoSeokkal történtekkel, és rögtön lehervad a mosoly az arcomról.
 - Gondoltam szívesen eljönnél velünk hozzá - a tekintetével az arcomat fürkészi, én pedig habozás nélkül bólintok. Hiszen az én barátom is, vagy mi. - Akkor órák után siess a bejárathoz. A többiek szokásosan Jinnel mennek, szóval elvihetlek - ajánlja fel.
 - Az jó lenne - hajtom le a fejemet. Valahol szomorú, hogy ilyesmi miatt beszélünk újra. - Ott leszek - a csengő hangja zárja le a dialógust, és mindketten továbblépdelünk a folyosó ellentétes irányaiba. A fiúval történteken rágódom és a lehetséges részleteken, mikor ismét megszólítanak.

 - Nyugi, nekem sincs semmi kedvem még 3 óra papolást végighallgatni - a vörös hajú lány nyilván úgy véli, emiatt merengek ilyen arccal, én pedig halvány mosollyal ráhagyom, miközben végigpillantok rajta. Nem csoda, hogy Kook szeme felcsillant őt látva, most is legalább olyan csinos, mint az estélyen volt.
 - Szia, MinRin - igyekszem barátságosan viselkedni, miközben belépünk a tanterembe, és leülünk egymás mellé. EunJi éles tekintete persze végigköveti a mozdulatainkat, bár engem már nem zavar. Jó lenne, ha az osztályomból is jól kijönnék valakivel BaekHyunon kívül, bár túl közeli barátságra nem számítok szert tenni. Túlságosan elkap a deja vu, és én nem szeretném még egyszer átélni azt a londoni után. Éppen elég volt. Sőt...
A nap iskolában töltendő részének hátralevő felét ennek ellenére is vele töltöm, és egészen jól kijövünk a bájcsevej szintjén túljutva, amit hamar elhagyunk, mert egyikőnknek sem stílusa. Sokat kérdezget magamról, én pedig többé-kevésbé készségesen válaszolok, majd visszadobom a labdát, így kiderítve róla néhány alapvető dolgot. 1.: Egészen közel lakik hozzám, mindössze néhány utcányira, az öccsével és a szüleivel, valamint van egy kistermetű kutyája, tehát szereti az állatokat. 2.: A zenével ellentétben az angollal akadnak gondjai, így nagyon örült, hogy felvették ide, mert szeretne fejlődni. 3.: Nincs barátja és eddig nem nagyon beszélgetett senkivel, mert kevés embert talál szimpatikusnak. 4.: Saját bevallása szerint a zongorázás jobban megy neki, mint az ének.
A beszélgetéseink alatt lassan elemzem a személyiségét is. Sokat mosolyog - bár saját tapasztalatból ezt nem tudom be egyből felhőtlen boldogságnak -, fontos neki a család és valamiért barátkozni szeretne velem. Felötlik bennem az is, hogy talán csupán JungKook miatt, mert látott a társaságában, bár akkor inkább felőle kérdezősködne. Mindenesetre sejtem, hogy ez is csak idő kérdése.

HoSeok problémájáról egészen elfeledkezem, míg vele vagyok, de amikor Taevel a kormány felőli oldalon megindulok a kórházba, Jinék autójának közvetlen nyomában, ismét visszatér minden. Jimin után most vele történik valami rossz, ez pedig több, mint aggasztó, hiszen egyikőjükből sem nézné ki az ember az adott problémát. Ez őszintén megrémít. Történetesen sosem tudhatod, mit rejtegetnek a közvetlen közeledben lévők, és talán soha nem is jössz rá, mennyire szükségük lenne a segítségedre.
TaeHyungra pillantok, de nem merem sokáig fürkészni. Beugrik a gondolata annak, hogy mit tennék, ha vele történne hasonló, hiszen tudom, hogy van valami... Aztán elhessegetem a dolgot és másra terelem a témát magamban.
Az épületben sokáig bolyongunk, mire elérjük a keresett kórtermet. Körbeálljuk az ágyat, és mindannyian intézünk a barátunkhoz néhány biztató, kedves szót. Jimin nagyon igyekszik, Tae szintúgy. Mikor ő beszél, hirtelen felrémlik a tégelyekkel teli szekrény látványa, aztán a tetőtéri jelenet és rádöbbenek, mennyire ironikus ez. Mindig az próbálkozik legjobban lelket önteni a másikba, aki a sajátjával nem tudja megtenni ugyanezt.
De most egyikőnket sem önmaga foglalkoztatja. Jelenleg annak van itt az ideje, hogy forduljon a kocka, és mi próbáljunk mosolyt csalni HoSeok arcára. Kicsit megkönnyebbülve hagyjuk magára DaWonnal és egy szomszédjukkal, miután sikerrel járunk. Megígérjük neki, hogy holnap is benézünk, és hogy majd megkapja a sulis anyagot is, nehogy lemaradjon - az utóbbinak láthatóan kevésbé örül.

TaeHyunggal a visszafele úton sem esik egyetlen szó sem közöttünk, csak miután leállítja a motort a ház előtt, és a Nap lemenő sugarainak halovány fényénél fordul felém.
 - Jó, hogy te is eljöttél. Biztosan jól esett neki - mondja, én pedig lemosolyodva csatolom ki az övemet. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy ezt az azóta valószínűleg már elaludt ápolt nevében mondja e, vagy a sajátjában.

17. fejezet - To lose hope

/JungGi szemszög/

Furcsa érzéssel kelek. Nemcsak a hétvége után ismét - és talán túl korán -elérkező hétfő miatt, hanem mert tudom, érzem, hogy valami változott. Én nem szeretem azokat a változásokat, amelyeket nem én idézek elő. Ez a mostani pedig pontosan ilyennek látszik.

Korán van még, a redőny és a függöny együttes páncélja alig engedi át a réseken bekúszó fénynyalábokat. Kinyújtom egyik kezemet és percekig így állva gondolkozom, mintha csak a bőrömet bejáró sugár a reményeimhez tartozna, és én fel akarnám idézni, milyen is bízni a dolgok pozitív kimenetelében.

Felöltözöm, a földszintre érve megetetem Yunt, majd egy pulcsit magamra kapva kisétálok a kapuig, hogy a postaládába idáig érkezett levelekkel és számlákkal együtt térjek vissza a kinti szeles, őszi időjárással ellentétben meleget árasztó falak közé.

Felbontom a legérdekesebbnek tűnő borítékot, a többit pedig a konyhapultra hajítom, későbbre hagyva őket. Kihúzom a sietős kézírással írt lapot, majd kihajtogatva gyorsan átfutom. Anya levele. Egy dátumot említ, amikor a zongorám érkezik, ugyanis ennek az intézését ő vállalta magára. Elmondása szerint ma délután számíthatok a két férfira, akiket azzal bízott meg, hogy cipeljék be a házba, az én feladatom pedig mindössze annyi lesz, hogy nemes egyszerűséggel engedjem be és felügyeljem őket, míg itt tartózkodnak majd. Az illem szerint a kellő munkavégzés esetén borravalóval kell kifejeznem a hálám. Arról egy betűt sem ejt, hogy mikor jön haza.

Felsóhajtok. Nos, ez csak erősíti a változást. A zongora az egyik dolog, amely Taehez köt.

A lépcsőn fellépkedve visszatérek a szobámba, hogy ágyra vethessem magamat háttal, és végig itt  heverésszek, illetve elmélkedjek egészen addig, amíg el nem jön az ideje, hogy elinduljak az iskolába. Talán ma inkább egymagamban leszek; kell egy kis idő, míg világossá válik, hogy eltávolodok e majd a társaságtól, és hogy ők így akarják e ezt. Nem is olyan öreg hibám, de nem merek kezdeményezni, és habár már egyértelműen megismertem őket, még mindig tartom a két lépés távolságot. Jobb félni, mint - másodjára is - megijedni.

/HoSeok szemszög/
Nem szűnik a rosszullét, a szédülés , a remegés és az émelygés, amely lassan az őrületbe kerget. Napok óta tart és egyre elviselhetetlenebb. Valamiért különösen rosszul viselem a pirulákat - a túladagolásnak pedig feltehetőleg új fokára tapintottam, amit eddig meg sem közelítettem. Nem emlékszem pontosan, mennyi nyugtatót küldtem le a torkomon, de az biztos, hogy most minden vagyok, csak higgadt nem.
A lakásban látott jelenet továbbra sem hagy nyugodni: éppen távozófélben voltam és köszönni akartam DaWonnak, mikor a szobájába nyitva igen váratlan látvány tárult a szemem elé.

Biztos vagyok benne, hogy a felső szomszédék fia volt az - aki nemrégiben panaszkodott - , ez nem kérdéses, csakhogy nem értettem, mit keres a nővérem ágyában. Nem az hozott zavarba, hogy rájuk nyitottam, csak az, hogy megleptek. Tudnom kellett volna a kapcsolatukról, DaWonnak el kellett volna mondania. Hiszen az én nővéremnek nincsenek titkai...
Elszégyenlem magamat. Nem vett észre egyikőjük sem, egy pillanat töredéke volt az egész, úgyhogy nem támadhatom le azért, amiért elhallgatta előlem ezt. Meg kell várnom, míg magától mondja el a dolgot, ahogyan az várható. Semmi bizonyítékom nincs arra, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy nálunk volt, így időt kell adnom neki. Megérdemli.
Akkor miért idegeskedem ezen ennyit? Egyszerű. Én biztonságban szeretném tudni; hinni, hogy neki nincs olyan sötét folt az életében, mint nekem, a pirulák okán. Aki pedig egy dolgot elhallgat, vagy hazudik valamiben, az máskor is megteszi. Az én esetemben is csak egy "jól vagyok"-kal kezdődött, most pedig ezen a szaron áll vagy bukik a napom, és a körülöttem lévők napja, mert ha nem veszem be, kiállhatatlan tudok lenni, főleg Jiminnel, most meg még rosszul is vagyok...

Nem fogom fel igazán, hogy mi történik. Egyszerűen elmosódik minden, a lábam alól kicsúszik a talaj, és én megpróbálok összegömbölyödni, mielőtt eszméletemet vesztve a betonra zuhanok.

/TaeHyung szemszög/

Már jó ideje úton vagyok. A lehető legtöbb időt igénylő vonalat választottam, és csak lépkedek, mint aki menekül, csak éppen nem tudja, hogy egyedül magától kell félnie.

Instabilnak érzem magamat. Nem olyan értelemben, amilyenre először asszociálnak az emberek: biztos lábakon járom a járdákat, csak éppen belül törtem össze picit.

Haragszom. Egy hirtelen felindulásból felkapott bottal csapok egyet egy magára hagyott útszéli üvegre. Nem volt üres, mégis egyedül maradt. Valahogy én is így definiálnám a helyzetemet, csak éppen ez esetben kizárólag én vagyok az, aki lemondott rólam. 

Pontosan ezért vagyok most dühös, csalódott, és zavarodott egyszerre. Minden felkavarodott körülöttem, körülbelül JungGi felbukkanása óta, ráadásul nem sikerült a terv, amelyet alkottam. Még mindig itt vagyok. Ezzel nem is lenne baj, csak éppen nem akarok itt lenni, nem akarok bízni, nem akarok elveszíteni senkit. Ezúttal engem kellett volna elveszíteniük. Sokáig emésztem magamat ehhez hasonló gondolatokkal, de az ASOShoz érve már nyugodtabban köszöntöm a többieket.
A főépületbe lépve megkönnyebbülten realizálom, hogy szinte nyomon sem lehet érni a pénteki rendezvényt, ugyanis minden dekorációt eltávolítottak. JungGit egyenlőre nem látom sehol. Később érkezik a szokásosnál, HoSeokkal egyetemben.
YoonGi nagyokat ásítozik mellettem, amint megindulunk az első óra helyszínére. Ez az, ami a mai napon legjobban megragadja a figyelmemet: a folyamatos fáradtságának jelei. Szerencse, hogy a lelki kimerültség tünetei könnyebben palástolhatóak.
A tanórák végeláthatatlan sora események nélkül telik. HoSeok nem jelenik meg egyiken sem, feltehetőleg lebetegedett vagy valamiért lógni akar. Jimin végig azon erősködik, hogy mindenképpen az utóbbi történik, mert mindig is lusta volt - maga is tudja, mekkorát hazudik, csak nem akarja kimondani, hogy aggódik a legjobb barátja egészségéért. Ő ilyen.
JungGi alakját tisztán látom elsuhanni mellettem néhány alkalommal, azonban egyszer sem elegyedik szóba velünk, és most talán jobban is teszi - nem akarom véletlenül rajta kitölteni az elnyomott dühömet, hiszen akarva vagy akaratlanul, de megmentett, még ha én nem is így akartam. Összességében rá lenne a legkevesebb okom dühösnek lenni, most azonban nem vagyok biztos benne, hogy ezt szem előtt tudnám tartani. Ami viszont zavar, hogy felettébb gondterhelt arccal járkál fel-alá. Érdekelne, hogy vajon a társaságunk hiánya miatt ilyen, vagy más van a háttérben.



/JungGi szemszög/

Az utolsó kicsöngő után hihetetlen sebességgel igyekszem haza, hogy ne várakoztassam meg a két munkást. Körülbelül egyszerre érek velük a házhoz: egészen udvariasak, és tisztességesen bánnak fordulnak a zongorával, míg becipelik a házba, majd fel az emeletre. A szobámban szerencsére rendet hagytam reggel, így nem kell sokat helyezkedniük vele, és én sem érzem magamat a kelleténél kínosabban. Egy-egy ezer wont adok cserébe, amit mosolyogva majd meghajolva elfogadnak, és így összességében kevesebb, mint háromnegyed óra alatt végeznek, aztán egyedül maradok a házban.
Megsimítom és leülök a rég nem látott hangszerem elé. A kezeim az ölembe ejtve pihennek, most nem mozdulnak a billentyűk irányába és nincs semmi belső ösztön, ami erre motiválna. Hirtelen minden üressé vált.

16.fejezet - From nowhere

/HoSeok szemszög/

Mikor kilépek a folyosóra, még egy pillanatra látom Taet, amint eltűnik a tetőtérre vezető vékony lépcső irányában. Biztosan szüksége volt egy kis levegőre, tehát nem csak én lettem rosszul odabent, akkor nem biztos, hogy a pirulák miatt van...

Gyors elmefuttatásom eredményét azonnal megcáfolja, mikor a kihalt mosdóba érve szó szerint kapaszkodnom kell a mosdókagylóban, hogy a remegő térdem ne adják fel a szolgálatot. Szép sorjában ellenőrzök mindent, amit a túladagolás tüneteiről tudok:szapora szívverés, zavartság, remegés, fáradtság és nyugtalanság... Minden stimmel.

Nyugi.

Nem ez az első alkalom, hogy ez történik. Elég egy nagyobb stresszhelyzet, és elvesztem a mértéket, a mostanihoz hasonló is volt már párszor. A lényeg, hogy ne adjam át magam a helyzetnek.

Megnyitom a csapot, a hideg, frissítő vizet hagyom hanyagul végigszaladni a bőröm felületén; majd a csuklóimat fordítom a vízsugár alá, és ott is hagyom néhány másodpercig. Közben azon igyekszem, hogy a légzésemet visszaállítsam egy egészségesebb tempóra, ugyanis a túladagolás az erre kiható depresszióhoz is vezethet, egy fulladásos halál pedig épp itt, épp most, nem lenne túl pozitív.

Végül megdörzsölöm a szemeimet, és a nyúzott tükörképemet figyelem egészen addig, amíg látszatra tünetmentesnek nem nyilvánítom magamat. Elzárom a csapot, veszek néhány mélyebb levegőt, és kilépek a folyosóra. Az este hátralevő perceiben azért nem árt óvatosnak lennem, a fejfájással még meggyűlhet a bajom. Csak DaWon meg ne lássa rajtam. Se neki, se másnak nem kell tudnia semmiről.

A terembe lépve ugyanott találom a megfogyatkozott csapatunkat, a többiek pedig annyira el vannak foglalva a vacsorázók után hátramaradt feladatok mennyiségén való elborzadással, hogy szinte észre sem veszik a jelenlétemet. Éppen ez az, ami most kapóra jön.

 - Ki fogja eltakarítani ezt a sok tányért? - húzza fel egyik szemöldökét JungKook.

 - Passz, de ha lehet választani, inkább székeket pakolok - feszít be rögtön Jimin, én pedig örülök, hogy nem egyedül vagyok ezen a véleményen.

Végül megjelenik a saját osztályfőnökünk is, és kiadja a feladatainkat: NamJoonnak, Kooknak és nekem segédkezni kell a vörös bársonyszékek eredeti helyére való visszajuttatásában, Sugára az elsősök időben történő hazaterelését bízza, az izmos barátunkat pedig beosztja a konyhára. Képtelenek vagyunk visszatartani a kuncogásunkat, amint az utóbbi - enyhén felháborodott arckifejezéssel - elvonul tőlünk.

/JungGi szemszög/

Bár próbálom elvonni a figyelmemet, nem megy. HoSeok visszatérte után már csak a fiúk felé irányul a tekintetem, de TaeHyung továbbra sem bukkan fel, nekem pedig rossz érzetem támad ezzel kapcsolatban. Furcsa volt az utóbbi napokban, hirtelen tűnt el a hangulatingadozása és már valami szokatlan, túlságos nyugalom jellemzi helyette, ez pedig több, mint gyanús.
Ráadásul, köszönetkéréssel tartozom neki.

 - Hova készülsz? - szegezi rám tekintetét Baek egyből, amint felállok a helyemről.

 - Csak megnézek valamit - halvány mosolyom egészen addig kitart, míg EunJi közbe nem szól.
 - Inkább "valakit", nem igaz? - gúnyossága a hangján kívül az arcán is mutatkozik, majd a fiú felé fordul. - Tudod, csak rájött, hogy itt nem látják szívesen - és hátradobja haját a válla felett, hogy kihangsúlyozza a nyakán pihenő arany nyakláncot. Nem ül a közvetlen szomszédságunkban, de mindent megtesz, hogy székek távolságáról is részese maradjon a dolgoknak. Mikor látja, hogy BaekHyun egyszerűen figyelmen kívül hagyja a megjegyzését és visszatér az utolsó falatjához, megerősítést keresve fordul a csendesen, a saját székemtől balra ülő lányhoz. - Ugye, MinRin?
 - Bunkózz csak, ha ettől jobb neked, de engem hagyj ki az ilyenekből - reagál a lány. Tehát tényleg így hívják.
Vöröses haja helyes hullámokba rendezett, fehér, mélyebb dekoltázsú ruhája a hátrészen csipkézett. Emlékszem az iménti előadásból kivett részére is, egy könnyebb darabbal készült, de azt szépen megvalósította.
 Egész szimpatikus a megnyilvánulása. Én, bár nem félek az EunJihez hasonlóaktól, valahogy sosem tudok ilyen szókimondó lenni. Egy ideje még kevésbé.
 - Chh - a díváskodó osztálytárs ideiglenes visszavonulót fúj, és kezébe véve a pálcikáját apró falatokkal fejezi be a desszertjét.
 Fürkésző pillantást küldök MinRin felé, majd elsétálok az asztaltól, és az időközben tovább csökkent látszámú, az ajtó irányába tartó NamJoonékhoz indulok.
 - Srácok! - szólítom meg őket, mire megtorpannak, és gyors gratulációval illetnek a fellépésem okán. - Köszönöm - pislogok, majd egyből a témára térek. - Nem láttátok TaeHyungot? - kérdezem, aztán gyorsan egyértelműsítem a célomat. - Meg szeretném köszönni a segítségét.
 - Áhh - biccent Kook. - Egy darabig velünk volt, aztán már nem nagyon figyeltem - tekintete mögém siklik, történetesen az imént felszólaló lányra, én pedig rögtön megértem, mivel lehetett eddig elfoglalva.
 - Egyszer csak kiment, nem szólt egy szót sem - teszi hozzá a zsebrevágott kezekkel álldogáló Nam.
 - Szerintem a tetőn lesz - sóhajt HoSeok. - Láttam arrafele, mikor én is kiszaladtam - az arcán egy másodpercre gondterheltség suhan át, de most nem alkalmas az idő, hogy erre koncentráljak.
 - Ezer hála - mosolygok rájuk, aztán otthagyva őket átlépem a galéria küszöbét. Tudom, merre találom a tetőtérre vezető lépcsőt, így ösztönösen indulok a megfelelő fokok felé.
A kottáinkat az osztályfőnökünknek adtuk, hogy nekünk ne legyen gondunk rá, aki egy mappába rakta az összeset, így a teljesen üres kezeimen tudom csak levezetni az idegességet, az ujjaim tördelésével, miközben felküzdöm magamat a lépcsőn.
Nem tudom, pontosan mit, de valamit biztosan kell neki mondanom.




/TaeHyung szemszög/
Egy pillanatra mintha megállna velem az idő. Csend vesz körbe, a város hangjai egyszerűen nem jutnak el a tudatomig, aztán mintha mégis hallanék valamit. Egy riporternő hangja, amely furcsán távolinak érződik.
"Az iskola területén történt halálesetről nem számoltak be részletesen, annyi azonban biztos, hogy a 18 éves fiú önszántából vetett véget az életének."
Igen, feltehetőleg ilyesmit fognak leközölni a híradók és az újságok, hiszen Dél-Korea kemény tanítási rendszere miatt nem mennek ritkaságszámba a hasonló esetek. Sok tanuló dönt így végső elkeseredésében, és legtöbben a tanulmányaik miatt.
Megtöltöm a tüdőmet a kellemesen hűs levegővel, majd hosszasan kifújva sóhajtok egyet.
A lábam szinte magától emelkedik, én az eget nézem a mélység helyett.
Vége.
Lassan helyezem át a támaszkodó lábamról a súlyomat, észre sem veszem, ahogy a mozdulat közben egyetlen, árva könnycsepp legördül az arcomon. 
Tényleg vége.





- TaeHyung?
A hangra összerezzenek, és szinte teljesen leblokkolok, csak a fejemet fordítom el az irányába.

Gond nélkül átlendül a korláton, majd, néhány lépés után, megáll egy helyben. Mintha észre sem venné, mit csinál. Az éjszakai fényviszonyok miatt nem látom az arcát, az iskola világítása pont hátulról éri, ezért csak a sziluettje érzékelhető számomra.
 - Szia, JungGi - lassan, a lehető legközömbösebb hangomon felelek.  Úgy látszik, nem látja át a helyzetet, vagy legalábbis nem mutatja.
 - Köszönöm - mondja nemes egyszerűséggel, de továbbra sem mozdul.
 - Ugyan, magadtól is el tudtad volna így játszani - mosolyodom el.
 - Nem csak azt - folytatja, újabb lépést téve az irányomba. - A darab... te írtad meg nekem - lehajtja a fejét, mintha szégyellné magát azért, amiért csak így bevallja, hogy rájött, de nem szólt korábban.
Hátralépek, felhuppanok a korlátra, és a mélybe bámulva válaszolok. A mélybe, ahova tartozom, és ahol mostanra lennem kellene.
 - Segíteni akartam egy kicsit.
 - Tudom... - apró termete miatt nagyobbat kell rugaszkodnia, de végül felül mellém, és lábait szolidan lóbálni kezdve ismétli meg magát. - Köszönöm.
Bólintok, de nem tudok kipréselni magamból egyetlen megfelelő szót sem. Helyette gyorsan megtörlöm az arcomat a zakóm ujjával, és kissé megnyugodva hallgatom tovább.
 - Nem ismerlek régóta, de mintha megváltoztál volna - halkan beszél, mégis tisztán értem minden szavát.
Most vagyok igazán önmagam.
 - Folyamatosan változunk. Mindannyian - felé fordítom a fejemet, így közelebbről már látszik valamennyire az arca.
Talán csak ténylegesen megismertél. Bekövetkezett az, aminek nem kellett volna, és a közelembe kerültél. Sajnálom.
De ezeket a szavakat nem mondhatom ki előtte.
 - Igazad van - biccent, majd csendben lóbálja tovább a lábát.
A szél újult erőre kap, én pedig minden egyes légmozgásban érzem az esélyem elillanását a tervem végrehajtására. Most én hajtom le a fejemet. Másodjára szúrom el. Egy dolog az, hogy elbukom az életemet illetően, de hogy még a halálomban is...
Nem tudom mennyi időt töltök el magamba roskadva, de mikor felpillantok, Giya még mindig ugyanott ül. Az alattunk elterülő utcát pásztázza, valamint az innen részben látszódó parkolót. Az autók szépen lassan fogyatkoznak, csak az enyém áll még ott néhány másikkal egyetemben. Gyors ellenőrzés után megállapítom, hogy Jiné sincs köztük. Az eseménynek nagy valószínűséggel vége, és  mostanra már a rendrakással is végezhettek.
JungGira emelem a tekintetem, aki némán tűri a metszőbe hajló hőmérsékletet. Leugrom, a zakómat a hátára terítem, majd elindulok az épülethez visszavezető ajtó felé.
 - Nem jössz? - fordulok vissza, és halvány mosolyt erőltetek magamra.
Úgy látszik, még segítenem kell őt egy darabig, mielőtt végleg eltűnhetnék.



/JungGi szemszög/
Meglepetten követem a rajtunk kívül néhány kései távozóval gyéren tarkított iskolán keresztül. Az osztályfőnököm is itt tartózkodik még - átnyújtja a kottámat, mi pedig illedelmesen meghajolva köszönünk el.Egy lépéssel mögötte sétálva tartom az iramot a parkolóig, és csak az autóba beszállva elegyedünk újra szóba.
 - Tényleg profi voltál - jegyzi meg, mintegy mellékesen, miközben elindul a péntek esti forgalommal benépesedett utakon.
Elmosolyodom, a vállamra igazítom a kellemesen meleg ruhadarabot, majd a szememet lehunyva egy pillanatra, fáradtan válaszolok.
Az estét magamban sikerként könyvelem el, bár ahelyett, hogy választ kaptam volna az eddigiekre, csak újabb kérdések merültek fel. Óvatosnak kell lennem, de muszáj kiderítenem; többek között azt, hogy miért akarta ez a fiú levetni magát egy épület tetejéről, teljesen önszántából.
 - Jó tanárom volt.