19.fejezet - Reminds me

/Jimin szemszög/

Ma engedik haza. Az órák után egyből a kórház felé veszem az irányt, nem várom meg Jinéket sem, akik felajánlották, hogy elvisznek kocsival. Nyugodt léptekkel célzom meg az épületet, és elgondolkozva bambulom a környezetem. Ismerős az útvonal, HoSeokkal régebben volt egy kedvenc kajáldánk a közelben, sokszor ettünk ott még általánosban, péntekenként, illetve a különböző, fontosabb megpróbáltatások előtt, amolyan rutinból.  Utoljára éppen azon a napon, amikor SeoHyeon... szóval, amikor megutáltam a testemet. A legjobb barátomnak eszébe jutott az a hely, hogy felvidítson, és meghívott ebédre. Egy falatot sem bírtam enni.

Megtorpanok a kereszteződésnél, ahol a kórházi útvonalról le kéne térnem a gyorsétterem felé, és végigpillantok magamon. Az öltözékem ápol és eltakar, de pontosan tudom, hogy a bordáim még mindig természetellenes mértékben kilátszanak. HoSeok pedig...nos, tipikusan olyan srác, akinek csillognak a szemei egy ízletesebb falat hírének hallatán, úgyhogy a legjobb lesz, ha meglepem valamivel.

Elmosolyodom, és elindulok a régi törzshely felé. Nosztalgikus lesz együtt ebédelni, és talán egy kicsit ironikus is, de már nem számít. 

Ha most valaki rám nézne, nem lenne ugyanazon a véleményen, mint annak idején az a lány, gondolom. Bár inkább nem gondolok rá. Hiszen velem minden rendben - a külsőmre vonatkozó önmarcangolás helyett most amúgy is azzal kell foglalkoznom, ami vele történt. Mindenképpen elújságolom, hogy tökéletesen előadtam azt a táncrészletet, amelyet vele pótoltam be, és átadom a neki címzett dicséretet érte.

A kis kitérőt gyorsan megjárom, és a két, csomagolt adag ételt a hátizsákomba süllyesztve teszem meg az utolsó utcákat a kórházig, közben minden lépésnél egyenként megbánva azokat a  pillanatokat, amikor a nyughatatlan maximalizmusával viccelődtem. Nem kellett volna.

/HoSeok szemszög/

A délelőttöt a nővérem és az újdonsült barátja társaságában töltöm, és míg az utóbbi kifogyasztja az emelet italautomatáinak tartalmát - tényleg nagyon szeretheti a kávét -, amolyan testvérek között szokásos, komolyabb hangvételű kivesézést tartok DaWonnal.

Megnyugtat, mikor azt mondja, hogy egyszerűen szólnom kellett volna a nyugtatózásról, hiszen ha szükségem van a készítményre, nem tilthat el tőle. Emellett természetesen a lelkemre köti, hogy soha többet nem csinálok ilyet - a dokival együtt meggyőződése, hogy szándékosan adagoltam túl magam, pedig én csak ideges voltam. De nem szólok vissza, ellenkezés nélkül ígérem meg neki, amit hallani szeretne. Úgysem értheti.

A következő téma a terítékünkön a kettőjük ügye. Kiderül, hogy a nővéremnek egy ideje már tetszett a "szomszédfiú", TaekWoon pedig csak azért panaszkodott a hangos zenére, hogy legyen oka megszólítani őt. Ezt egyébként egész aranyosnak tartom, és szemet hunyok afelett is, hogy nem mesélt eddig minderről. Egyszer már megindokolta: mindössze azért, mert tartott a reakciómtól. Nekem ez éppen elég.

Már egész jól megy a rám annyira jellemző állandó mosoly is, mikor Jimin megérkezik, de akkor válik igazán teljessé, mikor előhúzza a még meleg meglepetést a táskájából, és a tálcámra helyezi.

 - Azt hiszem, megkeresem TaekWoont - tápászkodik fel DaWon, és rámosolyog a legjobb barátomra, akit évek óta jól ismer. - Megkérdezzük, mikor indulhatunk haza.

 - Érdeklődj arról is, hogy az iskolába mikor tolhatja be a képét - vigyorog a táncos társam, és kezébe veszi az evőpálcikáit. - Csak mert rohadtul unatkozom nélküle.

 - Vigyázz, a végén még kedves leszel - forgatom mosolyogva a szememet, és a példáját követve enni kezdek. Egy darabig csendben falatozunk, gondolatban mindketten visszaugrunk az időben oda, ahol utoljára éreztük ezeket az ízeket, aztán ő töri meg a csendet.

 - Elmondhattad volna.

 - Tudom - biccentek halványan mosolyogva. Kínos a téma, de kénytelenek vagyunk szóba hozni, a helyzet megköveteli.

 - Nem csak nekem, akár mindannyiunknak. Senki sem nézett volna le azért, mert szükséged van egy pirulára, hogy higgadt maradhass.

 - Tudomásom szerint az is titok volt előttünk, hogy étkezési zavaraid vannak....

 - Voltak.

 - Sajnálom.

 - Csak...együnk.

Fogalmam sincs, miért, mindenesetre mindketten lezártnak tekintjük a beszélgetést. Ő nem a szavak embere, én pedig nem tudok semmiféle magyarázattal szolgálni. A nesztelenség mégsem nyomasztó közöttünk - sokkal inkább megnyugtató, azt az érzetet kelti bennem, hogy akárhogy is, már vége, és nincs miért idegeskednem. Remélem, hogy így is van.

A párocska fél órán belül visszatér; néhány percet követően pedig már TaekWoon kocsijában ülünk, Jimin elmeséli a minket ért dicséretet, és egy régebbi, vidám BigBang szám szól a rádióban. A résnyire lehúzott ablakon keresztül megérzek egy őszi hűsmeleg szellőt, és a szememet lehunyva el is feledkezem az elmúlt néhány nap történéseiről, az egyetlen dolog, ami körül a gondolataim forognak, az a kipihentség hiánya.

Észrevétlenül alszom el, nem ébredek fel akkor sem, mikor Jimint kirakjuk a házuk előtt, és hárman indulunk tovább a mindannyiunk lakását magában foglaló épület irányába.

/JungGi szemszög/

 - Ez elég bonyolult - tördeli az ujjait MinRin, én pedig jót mosolygok a zavarán.

 - Valóban?

 - Ühhüm - bólogat iszonyú meggyőződéssel. - Csak úgy elhívott, én meg nem tudom, mit kéne felvennem. Mégis hogy találjam ki?!

 - Nincs miért aggódnod - bizonygatom vagy ezredjére, miközben visszapillantok az iskola épületére. Már gyalogolunk egy ideje, de a tekintélyes méretű főépület egészen a második kanyarig tisztán látszik. A következő utca szakaszán nem esik köztünk egy szó sem.
 - Lehet, hogy le kéne mondanom - torpan meg végül. - Végül is nem is ismerem igazán...
 - És pontosan ezért mész el vele arra a filmre, hogy legyen miről beszélgetnetek. Közben úgyis megismered - világítok rá a lényegre, ő pedig újra elindulva hirtelen ötlettel rukkol elő.
 - Neked jó barátod, igaz? - egy vörös hajtincset csavargat az ujjai között, miközben oldalsó pillantást vet rám. - Nem tudod esetleg, hogy mi tetszene neki?
 - Azt hiszem, ha egy bizonyos lány elmenne vele moziba - vigyorodom el. - Amúgy fogalmam sincs. Nem beszélgettünk még ilyesmiről - teszem hozzá gyorsan.
 Tudom, hogy épkézláb tanácsot vár tőlem, de nem tudok segíteni neki. Egyébként is elég furcsán érzem magam, ahogy így lépkedünk a hazafelé vezető úton. Nem érzem az, hogy tudnék kötni egy átlagos, csajos barátságot, "csak úgy", most mégis ennek a látszata vesz körül.
Néhány további kereszteződést követően egy intéssel köszön el, hiszen innentől más irányba kell mennie. Előhalászom a fülhallgatómat, és egy random lejátszási lista zenei aláfestésével folytatom az utam.

Először nem is érzékelem igazán a kocsi dudálását, csak akkor, mikor már másodjára hallom meg közvetlenül mellőlem. Elfordítom a fejemet, néhány másodperc után fel is fogom a látványt, aztán közelebb lépkedek a félrehúzódó autóhoz.
 - Eltűntél angol után - kezdi köszönés nélkül TaeHyung.
 - Az egyik osztálytársammal együtt indultam haza - magyarázom, bár nem értem, miért szegezi ezt nekem. Körbepillant, felvonja egyik szemöldökét, aztán kérdőn pillant rám. - Már elkanyarodott - teszem hozzá.
 - És mit szólnál, ha nem kéne tovább kutyagolnod? - egy kicsit hunyorít a szemébe vágó napsugarak miatt, de még így sem tudja leplezni a bujkáló mosolyt a tekintetében.
 - Örömmel kapnék az alkalmon - biccentek halvány mosollyal, majd megkerülöm a járművet, és helyet foglalok az anyósülésen.
Megint visszatér a furcsa ingadozása - az egyik pillanatban kifejezéstelen fejjel nézi előttünk az utat, aztán a napomról kezd kérdezősködni. Nem értem a valós szándékait, bár ehhez már hozzászoktam, így nem is töröm magam túlságosan, hiszen nem csinál semmi különöset.

 - Köszi a fuvart - csatolom ki az övemet amint leparkol a ház előtt, és a kiszálláshoz fészkelődöm, aztán ledermedek, amint megérzem a kezét a vállamon. Felé fordítom a fejemet, és türelmetlenül fürkészem, hogy előálljon a mondandójával.
 - Mindegy - sóhajt végül, és elenged. - Szívesen.

Pislogok kettőt, aztán egy gyors "szia" után ott is hagyom, és gyors léptekkel vágok át a kerten a bejárati ajtóig. Becsukom magam mögött, majd ülő pozícióba ereszkedem a felülete mentén, aztán megvárom, míg Yun apró alakja felbukkan, és köszöntésképpen felküzdi magát a lábaimon. A kezembe veszem és simogatni kezdem, ő pedig nyávogni kezd, majd aprókat harap a vállamba, amelyen még tisztán érzem az érintés helyét. Pontosan olyan érzés kerít hatalmába, mint amikor a zongoránál ülve segített. Akaratlanul is ez jut eszembe, és most sem tudom, mit gondoljak. A közelében szinte soha, és azt hiszem, lassan akkor sem, mikor nincs is mellettem, mert mindig tesz róla, hogy ilyenkor is legyen min rágódnom vele kapcsolatban.
Percek múlva ereszkedem talpra, végül Yun kíséretében megindulok az emeletre. A tanulásra most nem tudnék összpontosítani, helyette leülök a hangszerem elé, és elmerengve csúsztatom ujjaimat billentyűről billentyűre. Csak később tűnik fel, hogy - tudatomon kívül - az általa írt darabot játszom.




/HoSeok szemszög/
Későre járhat már, mikor ismét kinyitom a szememet. A saját szobámban vagyok, a saját ágyamban fekszem és a saját lámpám fénye vakít el, mikor valaki felkapcsolja.
 - Azt hiszem, ezeket jobb eltávolítani onnan, mielőtt DaWonnak jut eszébe - TaekWoon egy láthatóan alvós öltözékben lépi át a küszöböt, és az asztalomra helyezi a pirulákat tartalmazó tégelyeket.
 - Mégis miért segítesz nekem? - motyogom kicsit kábán, és miután elengedi a füle mellett a kérdést, elfordítom a fejemet, hogy ne kelljen a szemébe néznem, ő pedig leül mellém.
 - Tényleg idegességből csináltad?
 - Nem akartam öngyilkos lenni vagy ilyesmi. Csak úgy éreztem, hogy sok nekem. Úgy minden - felelem őszintén, és magam sem tudom, miért ilyen nyíltan.

Biccent, majd kiszórja elém annak az utolsó üvegcsének a tartalmát, amelyet a kezében tart. Az apró pirulák halomszámra gyűlnek a sötét felületen, én pedig csak pislogok.
 - Ez a fajta volt?
 - Igen...
 - Szabadulj meg tőle magad, az összestől, amit itt látsz - tápászkodik fel. - Valahogy le kell zárnod ami történt, ha direkt volt, ha nem. A többi adagot hagyd... egy darabig még biztosan szedned kell őket - azzal megindul az ajtó irányába, és csak egy másodpercre torpan meg, mikor ismét felteszem a kérdést.
 - Miért segítesz?
 - Két okom van - néz vissza a válla fölött.  - Először is, kedvelem a nővéredet, és nagyon fontos vagy neki - megfordul, és mielőtt ellépkedne, halkabban fejezi be a válaszát. - És egy kicsit talán emlékeztetsz a fiatalabb önmagamra.