/HoSeok szemszög/
Mikor kilépek a folyosóra, még egy pillanatra látom Taet, amint eltűnik a tetőtérre vezető vékony lépcső irányában. Biztosan szüksége volt egy kis levegőre, tehát nem csak én lettem rosszul odabent, akkor nem biztos, hogy a pirulák miatt van...
Gyors elmefuttatásom eredményét azonnal megcáfolja, mikor a kihalt mosdóba érve szó szerint kapaszkodnom kell a mosdókagylóban, hogy a remegő térdem ne adják fel a szolgálatot. Szép sorjában ellenőrzök mindent, amit a túladagolás tüneteiről tudok:szapora szívverés, zavartság, remegés, fáradtság és nyugtalanság... Minden stimmel.
Nyugi.
Nem ez az első alkalom, hogy ez történik. Elég egy nagyobb stresszhelyzet, és elvesztem a mértéket, a mostanihoz hasonló is volt már párszor. A lényeg, hogy ne adjam át magam a helyzetnek.
Megnyitom a csapot, a hideg, frissítő vizet hagyom hanyagul végigszaladni a bőröm felületén; majd a csuklóimat fordítom a vízsugár alá, és ott is hagyom néhány másodpercig. Közben azon igyekszem, hogy a légzésemet visszaállítsam egy egészségesebb tempóra, ugyanis a túladagolás az erre kiható depresszióhoz is vezethet, egy fulladásos halál pedig épp itt, épp most, nem lenne túl pozitív.
Végül megdörzsölöm a szemeimet, és a nyúzott tükörképemet figyelem egészen addig, amíg látszatra tünetmentesnek nem nyilvánítom magamat. Elzárom a csapot, veszek néhány mélyebb levegőt, és kilépek a folyosóra. Az este hátralevő perceiben azért nem árt óvatosnak lennem, a fejfájással még meggyűlhet a bajom. Csak DaWon meg ne lássa rajtam. Se neki, se másnak nem kell tudnia semmiről.
A terembe lépve ugyanott találom a megfogyatkozott csapatunkat, a többiek pedig annyira el vannak foglalva a vacsorázók után hátramaradt feladatok mennyiségén való elborzadással, hogy szinte észre sem veszik a jelenlétemet. Éppen ez az, ami most kapóra jön.
- Ki fogja eltakarítani ezt a sok tányért? - húzza fel egyik szemöldökét JungKook.
- Passz, de ha lehet választani, inkább székeket pakolok - feszít be rögtön Jimin, én pedig örülök, hogy nem egyedül vagyok ezen a véleményen.
Végül megjelenik a saját osztályfőnökünk is, és kiadja a feladatainkat: NamJoonnak, Kooknak és nekem segédkezni kell a vörös bársonyszékek eredeti helyére való visszajuttatásában, Sugára az elsősök időben történő hazaterelését bízza, az izmos barátunkat pedig beosztja a konyhára. Képtelenek vagyunk visszatartani a kuncogásunkat, amint az utóbbi - enyhén felháborodott arckifejezéssel - elvonul tőlünk.
/JungGi szemszög/
Bár próbálom elvonni a figyelmemet, nem megy. HoSeok visszatérte után már csak a fiúk felé irányul a tekintetem, de TaeHyung továbbra sem bukkan fel, nekem pedig rossz érzetem támad ezzel kapcsolatban. Furcsa volt az utóbbi napokban, hirtelen tűnt el a hangulatingadozása és már valami szokatlan, túlságos nyugalom jellemzi helyette, ez pedig több, mint gyanús.
Ráadásul, köszönetkéréssel tartozom neki.
Ráadásul, köszönetkéréssel tartozom neki.
- Hova készülsz? - szegezi rám tekintetét Baek egyből, amint felállok a helyemről.
- Csak megnézek valamit - halvány mosolyom egészen addig kitart, míg EunJi közbe nem szól.
- Inkább "valakit", nem igaz? - gúnyossága a hangján kívül az arcán is mutatkozik, majd a fiú felé fordul. - Tudod, csak rájött, hogy itt nem látják szívesen - és hátradobja haját a válla felett, hogy kihangsúlyozza a nyakán pihenő arany nyakláncot. Nem ül a közvetlen szomszédságunkban, de mindent megtesz, hogy székek távolságáról is részese maradjon a dolgoknak. Mikor látja, hogy BaekHyun egyszerűen figyelmen kívül hagyja a megjegyzését és visszatér az utolsó falatjához, megerősítést keresve fordul a csendesen, a saját székemtől balra ülő lányhoz. - Ugye, MinRin?
- Bunkózz csak, ha ettől jobb neked, de engem hagyj ki az ilyenekből - reagál a lány. Tehát tényleg így hívják.
Vöröses haja helyes hullámokba rendezett, fehér, mélyebb dekoltázsú ruhája a hátrészen csipkézett. Emlékszem az iménti előadásból kivett részére is, egy könnyebb darabbal készült, de azt szépen megvalósította.
Egész szimpatikus a megnyilvánulása. Én, bár nem félek az EunJihez hasonlóaktól, valahogy sosem tudok ilyen szókimondó lenni. Egy ideje még kevésbé.
- Chh - a díváskodó osztálytárs ideiglenes visszavonulót fúj, és kezébe véve a pálcikáját apró falatokkal fejezi be a desszertjét.
Fürkésző pillantást küldök MinRin felé, majd elsétálok az asztaltól, és az időközben tovább csökkent látszámú, az ajtó irányába tartó NamJoonékhoz indulok.
- Srácok! - szólítom meg őket, mire megtorpannak, és gyors gratulációval illetnek a fellépésem okán. - Köszönöm - pislogok, majd egyből a témára térek. - Nem láttátok TaeHyungot? - kérdezem, aztán gyorsan egyértelműsítem a célomat. - Meg szeretném köszönni a segítségét.
- Áhh - biccent Kook. - Egy darabig velünk volt, aztán már nem nagyon figyeltem - tekintete mögém siklik, történetesen az imént felszólaló lányra, én pedig rögtön megértem, mivel lehetett eddig elfoglalva.
- Egyszer csak kiment, nem szólt egy szót sem - teszi hozzá a zsebrevágott kezekkel álldogáló Nam.
- Szerintem a tetőn lesz - sóhajt HoSeok. - Láttam arrafele, mikor én is kiszaladtam - az arcán egy másodpercre gondterheltség suhan át, de most nem alkalmas az idő, hogy erre koncentráljak.
- Ezer hála - mosolygok rájuk, aztán otthagyva őket átlépem a galéria küszöbét. Tudom, merre találom a tetőtérre vezető lépcsőt, így ösztönösen indulok a megfelelő fokok felé.
A kottáinkat az osztályfőnökünknek adtuk, hogy nekünk ne legyen gondunk rá, aki egy mappába rakta az összeset, így a teljesen üres kezeimen tudom csak levezetni az idegességet, az ujjaim tördelésével, miközben felküzdöm magamat a lépcsőn.
Nem tudom, pontosan mit, de valamit biztosan kell neki mondanom.
/TaeHyung szemszög/
Egy pillanatra mintha megállna velem az idő. Csend vesz körbe, a város hangjai egyszerűen nem jutnak el a tudatomig, aztán mintha mégis hallanék valamit. Egy riporternő hangja, amely furcsán távolinak érződik.
"Az iskola területén történt halálesetről nem számoltak be részletesen, annyi azonban biztos, hogy a 18 éves fiú önszántából vetett véget az életének."
Igen, feltehetőleg ilyesmit fognak leközölni a híradók és az újságok, hiszen Dél-Korea kemény tanítási rendszere miatt nem mennek ritkaságszámba a hasonló esetek. Sok tanuló dönt így végső elkeseredésében, és legtöbben a tanulmányaik miatt.
Megtöltöm a tüdőmet a kellemesen hűs levegővel, majd hosszasan kifújva sóhajtok egyet.
A lábam szinte magától emelkedik, én az eget nézem a mélység helyett.
Vége.
Lassan helyezem át a támaszkodó lábamról a súlyomat, észre sem veszem, ahogy a mozdulat közben egyetlen, árva könnycsepp legördül az arcomon.
Tényleg vége.
- TaeHyung?
A hangra összerezzenek, és szinte teljesen leblokkolok, csak a fejemet fordítom el az irányába.
Gond nélkül átlendül a korláton, majd, néhány lépés után, megáll egy helyben. Mintha észre sem venné, mit csinál. Az éjszakai fényviszonyok miatt nem látom az arcát, az iskola világítása pont hátulról éri, ezért csak a sziluettje érzékelhető számomra.
- Szia, JungGi - lassan, a lehető legközömbösebb hangomon felelek. Úgy látszik, nem látja át a helyzetet, vagy legalábbis nem mutatja.
- Köszönöm - mondja nemes egyszerűséggel, de továbbra sem mozdul.
- Ugyan, magadtól is el tudtad volna így játszani - mosolyodom el.
- Nem csak azt - folytatja, újabb lépést téve az irányomba. - A darab... te írtad meg nekem - lehajtja a fejét, mintha szégyellné magát azért, amiért csak így bevallja, hogy rájött, de nem szólt korábban.
Hátralépek, felhuppanok a korlátra, és a mélybe bámulva válaszolok. A mélybe, ahova tartozom, és ahol mostanra lennem kellene.
- Segíteni akartam egy kicsit.
- Tudom... - apró termete miatt nagyobbat kell rugaszkodnia, de végül felül mellém, és lábait szolidan lóbálni kezdve ismétli meg magát. - Köszönöm.
Bólintok, de nem tudok kipréselni magamból egyetlen megfelelő szót sem. Helyette gyorsan megtörlöm az arcomat a zakóm ujjával, és kissé megnyugodva hallgatom tovább.
- Nem ismerlek régóta, de mintha megváltoztál volna - halkan beszél, mégis tisztán értem minden szavát.
Most vagyok igazán önmagam.
- Folyamatosan változunk. Mindannyian - felé fordítom a fejemet, így közelebbről már látszik valamennyire az arca.
Talán csak ténylegesen megismertél. Bekövetkezett az, aminek nem kellett volna, és a közelembe kerültél. Sajnálom.
De ezeket a szavakat nem mondhatom ki előtte.
- Igazad van - biccent, majd csendben lóbálja tovább a lábát.
A szél újult erőre kap, én pedig minden egyes légmozgásban érzem az esélyem elillanását a tervem végrehajtására. Most én hajtom le a fejemet. Másodjára szúrom el. Egy dolog az, hogy elbukom az életemet illetően, de hogy még a halálomban is...
Nem tudom mennyi időt töltök el magamba roskadva, de mikor felpillantok, Giya még mindig ugyanott ül. Az alattunk elterülő utcát pásztázza, valamint az innen részben látszódó parkolót. Az autók szépen lassan fogyatkoznak, csak az enyém áll még ott néhány másikkal egyetemben. Gyors ellenőrzés után megállapítom, hogy Jiné sincs köztük. Az eseménynek nagy valószínűséggel vége, és mostanra már a rendrakással is végezhettek.
JungGira emelem a tekintetem, aki némán tűri a metszőbe hajló hőmérsékletet. Leugrom, a zakómat a hátára terítem, majd elindulok az épülethez visszavezető ajtó felé.
- Nem jössz? - fordulok vissza, és halvány mosolyt erőltetek magamra.
Úgy látszik, még segítenem kell őt egy darabig, mielőtt végleg eltűnhetnék.
/JungGi szemszög/
Meglepetten követem a rajtunk kívül néhány kései távozóval gyéren tarkított iskolán keresztül. Az osztályfőnököm is itt tartózkodik még - átnyújtja a kottámat, mi pedig illedelmesen meghajolva köszönünk el.Egy lépéssel mögötte sétálva tartom az iramot a parkolóig, és csak az autóba beszállva elegyedünk újra szóba.
- Tényleg profi voltál - jegyzi meg, mintegy mellékesen, miközben elindul a péntek esti forgalommal benépesedett utakon.
Elmosolyodom, a vállamra igazítom a kellemesen meleg ruhadarabot, majd a szememet lehunyva egy pillanatra, fáradtan válaszolok.
Az estét magamban sikerként könyvelem el, bár ahelyett, hogy választ kaptam volna az eddigiekre, csak újabb kérdések merültek fel. Óvatosnak kell lennem, de muszáj kiderítenem; többek között azt, hogy miért akarta ez a fiú levetni magát egy épület tetejéről, teljesen önszántából.
- Jó tanárom volt.
- Inkább "valakit", nem igaz? - gúnyossága a hangján kívül az arcán is mutatkozik, majd a fiú felé fordul. - Tudod, csak rájött, hogy itt nem látják szívesen - és hátradobja haját a válla felett, hogy kihangsúlyozza a nyakán pihenő arany nyakláncot. Nem ül a közvetlen szomszédságunkban, de mindent megtesz, hogy székek távolságáról is részese maradjon a dolgoknak. Mikor látja, hogy BaekHyun egyszerűen figyelmen kívül hagyja a megjegyzését és visszatér az utolsó falatjához, megerősítést keresve fordul a csendesen, a saját székemtől balra ülő lányhoz. - Ugye, MinRin?
- Bunkózz csak, ha ettől jobb neked, de engem hagyj ki az ilyenekből - reagál a lány. Tehát tényleg így hívják.
Vöröses haja helyes hullámokba rendezett, fehér, mélyebb dekoltázsú ruhája a hátrészen csipkézett. Emlékszem az iménti előadásból kivett részére is, egy könnyebb darabbal készült, de azt szépen megvalósította.
Egész szimpatikus a megnyilvánulása. Én, bár nem félek az EunJihez hasonlóaktól, valahogy sosem tudok ilyen szókimondó lenni. Egy ideje még kevésbé.
- Chh - a díváskodó osztálytárs ideiglenes visszavonulót fúj, és kezébe véve a pálcikáját apró falatokkal fejezi be a desszertjét.
Fürkésző pillantást küldök MinRin felé, majd elsétálok az asztaltól, és az időközben tovább csökkent látszámú, az ajtó irányába tartó NamJoonékhoz indulok.
- Srácok! - szólítom meg őket, mire megtorpannak, és gyors gratulációval illetnek a fellépésem okán. - Köszönöm - pislogok, majd egyből a témára térek. - Nem láttátok TaeHyungot? - kérdezem, aztán gyorsan egyértelműsítem a célomat. - Meg szeretném köszönni a segítségét.
- Áhh - biccent Kook. - Egy darabig velünk volt, aztán már nem nagyon figyeltem - tekintete mögém siklik, történetesen az imént felszólaló lányra, én pedig rögtön megértem, mivel lehetett eddig elfoglalva.
- Egyszer csak kiment, nem szólt egy szót sem - teszi hozzá a zsebrevágott kezekkel álldogáló Nam.
- Szerintem a tetőn lesz - sóhajt HoSeok. - Láttam arrafele, mikor én is kiszaladtam - az arcán egy másodpercre gondterheltség suhan át, de most nem alkalmas az idő, hogy erre koncentráljak.
- Ezer hála - mosolygok rájuk, aztán otthagyva őket átlépem a galéria küszöbét. Tudom, merre találom a tetőtérre vezető lépcsőt, így ösztönösen indulok a megfelelő fokok felé.
A kottáinkat az osztályfőnökünknek adtuk, hogy nekünk ne legyen gondunk rá, aki egy mappába rakta az összeset, így a teljesen üres kezeimen tudom csak levezetni az idegességet, az ujjaim tördelésével, miközben felküzdöm magamat a lépcsőn.
Nem tudom, pontosan mit, de valamit biztosan kell neki mondanom.
/TaeHyung szemszög/
Egy pillanatra mintha megállna velem az idő. Csend vesz körbe, a város hangjai egyszerűen nem jutnak el a tudatomig, aztán mintha mégis hallanék valamit. Egy riporternő hangja, amely furcsán távolinak érződik.
"Az iskola területén történt halálesetről nem számoltak be részletesen, annyi azonban biztos, hogy a 18 éves fiú önszántából vetett véget az életének."
Igen, feltehetőleg ilyesmit fognak leközölni a híradók és az újságok, hiszen Dél-Korea kemény tanítási rendszere miatt nem mennek ritkaságszámba a hasonló esetek. Sok tanuló dönt így végső elkeseredésében, és legtöbben a tanulmányaik miatt.
Megtöltöm a tüdőmet a kellemesen hűs levegővel, majd hosszasan kifújva sóhajtok egyet.
A lábam szinte magától emelkedik, én az eget nézem a mélység helyett.
Vége.
Lassan helyezem át a támaszkodó lábamról a súlyomat, észre sem veszem, ahogy a mozdulat közben egyetlen, árva könnycsepp legördül az arcomon.
Tényleg vége.
- TaeHyung?
A hangra összerezzenek, és szinte teljesen leblokkolok, csak a fejemet fordítom el az irányába.
- Szia, JungGi - lassan, a lehető legközömbösebb hangomon felelek. Úgy látszik, nem látja át a helyzetet, vagy legalábbis nem mutatja.
- Köszönöm - mondja nemes egyszerűséggel, de továbbra sem mozdul.
- Ugyan, magadtól is el tudtad volna így játszani - mosolyodom el.
- Nem csak azt - folytatja, újabb lépést téve az irányomba. - A darab... te írtad meg nekem - lehajtja a fejét, mintha szégyellné magát azért, amiért csak így bevallja, hogy rájött, de nem szólt korábban.
Hátralépek, felhuppanok a korlátra, és a mélybe bámulva válaszolok. A mélybe, ahova tartozom, és ahol mostanra lennem kellene.
- Segíteni akartam egy kicsit.
- Tudom... - apró termete miatt nagyobbat kell rugaszkodnia, de végül felül mellém, és lábait szolidan lóbálni kezdve ismétli meg magát. - Köszönöm.
Bólintok, de nem tudok kipréselni magamból egyetlen megfelelő szót sem. Helyette gyorsan megtörlöm az arcomat a zakóm ujjával, és kissé megnyugodva hallgatom tovább.
- Nem ismerlek régóta, de mintha megváltoztál volna - halkan beszél, mégis tisztán értem minden szavát.
Most vagyok igazán önmagam.
- Folyamatosan változunk. Mindannyian - felé fordítom a fejemet, így közelebbről már látszik valamennyire az arca.
Talán csak ténylegesen megismertél. Bekövetkezett az, aminek nem kellett volna, és a közelembe kerültél. Sajnálom.
De ezeket a szavakat nem mondhatom ki előtte.
- Igazad van - biccent, majd csendben lóbálja tovább a lábát.
A szél újult erőre kap, én pedig minden egyes légmozgásban érzem az esélyem elillanását a tervem végrehajtására. Most én hajtom le a fejemet. Másodjára szúrom el. Egy dolog az, hogy elbukom az életemet illetően, de hogy még a halálomban is...
Nem tudom mennyi időt töltök el magamba roskadva, de mikor felpillantok, Giya még mindig ugyanott ül. Az alattunk elterülő utcát pásztázza, valamint az innen részben látszódó parkolót. Az autók szépen lassan fogyatkoznak, csak az enyém áll még ott néhány másikkal egyetemben. Gyors ellenőrzés után megállapítom, hogy Jiné sincs köztük. Az eseménynek nagy valószínűséggel vége, és mostanra már a rendrakással is végezhettek.
JungGira emelem a tekintetem, aki némán tűri a metszőbe hajló hőmérsékletet. Leugrom, a zakómat a hátára terítem, majd elindulok az épülethez visszavezető ajtó felé.
- Nem jössz? - fordulok vissza, és halvány mosolyt erőltetek magamra.
Úgy látszik, még segítenem kell őt egy darabig, mielőtt végleg eltűnhetnék.
/JungGi szemszög/
Meglepetten követem a rajtunk kívül néhány kései távozóval gyéren tarkított iskolán keresztül. Az osztályfőnököm is itt tartózkodik még - átnyújtja a kottámat, mi pedig illedelmesen meghajolva köszönünk el.Egy lépéssel mögötte sétálva tartom az iramot a parkolóig, és csak az autóba beszállva elegyedünk újra szóba.
- Tényleg profi voltál - jegyzi meg, mintegy mellékesen, miközben elindul a péntek esti forgalommal benépesedett utakon.
Elmosolyodom, a vállamra igazítom a kellemesen meleg ruhadarabot, majd a szememet lehunyva egy pillanatra, fáradtan válaszolok.
Az estét magamban sikerként könyvelem el, bár ahelyett, hogy választ kaptam volna az eddigiekre, csak újabb kérdések merültek fel. Óvatosnak kell lennem, de muszáj kiderítenem; többek között azt, hogy miért akarta ez a fiú levetni magát egy épület tetejéről, teljesen önszántából.
- Jó tanárom volt.
Szia!
VálaszTörlésHm, nem ilyesmire számítottam, az biztos. Az elején nagyon megijesztettél Hoseokkal, tényleg azt hittem, hogy rosszul lesz, de remélem, valóban túlesik ezek a mélyponton, és azt csak az adrenalin idézte elő. Olyan idegesítő, amikor az emberrel a saját szervezete fordul szembe, mert mintha egyszerre küzdene magával és egy elérhetetlen idegennel.
Örülök, hogy Junggi Taehyung keresésére indult, a részéről valóban ez volt a helyes döntés, és remélem, hogy Eunji hamarosan békén hagyja - hiú ábránd -, de legalább a méhkirálynőt nem követik vakon a "szolgálói", és Baekhyun sem volt olyan kedvében, hogy beszóljon, bár még mindig nem tudom, mi az ő célja. Giya megjelenése nem volt váratlan, mégis a viselkedése meglepett, az hogy milyen természetesen közelítette meg a leugrani készülő fiút. Aztán a végén értelmet nyert ez is. Azt vártam volna, hogy rákiáltson, hogy ne tegye, lerángassa onnan, de ismerve a jellemét, és azt, hogy mennyire átérzi az elhagyottságérzetet, ami átjárhatja a fiút, logikus volt, hogy ezt a saját módján, finoman közelítette meg, hogy a fiú ne érezze nyomásnak, hogy tegyen vissza egy lépést. Elég volt a jelenléte, hogy megállítsa, és okosabb ő, mint amilyennek Taehyung hiszi. Rájött a kottára és arra is, hogy mi volt a célja, csak a megfelelő pillanatra vár, hogy beavassa őt. Vagy azt várja, hogy Tae magától nyílik meg. Kíváncsi vagyok, eljön-e az a pillanat. Addig is kíváncsi vagyok, mi lesz a többiekkel és hogy ők vajon tudnak-e segíteni egymáson, egymásnak.
Élvezd ki a maradék vasárnapot! :)
Szia!^^
TörlésNos, valóban nem ez volt a legvárhatóbb kimenetele a dolgok megvalósulásának, de azért remélem, hogy nem csalódtál nagyon. :) JungGi karaktere szerintem ezt a kimenetelt követelte meg, annak ellenére, hogy emiatt nem olyan életszerű. :/ Nem is tudom. Valamiért így éreztem helyesnek megírni. :D
Egy kicsit furcsa helyzetet teremtettem, hiszen az ő jellemének forrását még nem ismerjük, csak azt, hogy ő sem merne elmenni a végtelenségig a csalódás lehetőségének ellenére; Tae most mégis felkeltette az érdeklődését. Ez ilyen kamaszkori belső vívódás, az agy meg a szív között. Elég mainstream, de próbálom egyedien megfesteni a szituáció képét. :)
Szép vasárnapot neked is!<3