15.fejezet - Last Steps(Utolsó lépések)

/TaeHyung szemszög/

Sokáig, szokatlanul sokáig készülődtem, mielőtt végre kocsiba ültem volna. Nem a pincérséget, sokkal inkább JungGit akartam megtisztelni ilyen módon. 

Benne sem csalódom: elegáns, mégis visszafogott külsővel lépked a kocsi felé, nekem meg legalább ezerféle opció fordul meg a fejemben azzal kapcsolatban, hogyan is kéne megdicsérnem anélkül, hogy túl laza lennék, vagy neadjisten egy nyálas bókot kaparnék össze. Egyik sem az én stílusom, és mindkettő elég furcsán venné ki magát.

 - Jól nézel ki - végül csak ennyit tudok kinyögni egy félmosoly kíséretében, mikor beül mellém, ő pedig zavartan igazítja meg magán a biztonsági övet. Tudom, hogy ezt nem csak én váltom ki belőle, így kis szünet után újra megtöröm a csendet. - Nincs okod idegeskedésre... Menni fog.

Ajkát enyhén beharapva biccent, és kitekint az ablakon. Veszem a jelet, és azonnal elindítom a kocsit, hogy aztán az iskola felé vegyem az irányt. Azt hiszem, hosszú esténk lesz, és még nem tudom, hogy ez pozitívum e, vagy éppen az ellenkezője, de mindegy is. Egyszer úgyis vége lesz.
Az iskola parkolójában még kibírható tömeg fogad, a legtöbb korai érkező éppenséggel diák, aki vagy pincérkedni illetve más módon segédkezni jött, vagy történetesen az első évfolyamot erősíti. Az utóbbiak közül szinte már mindenki jelen van, ám oldalról JungGira pillantva egyértelműen látom, hogy nem sok kedve van csatlakozni az osztályához, amiből egy kisebb társaság a közelben ácsorog. Az ujjait tördelve figyeli őket.

Kiszállok az autóból, és azt megkerülve nyitok előtte ajtót. A kezemet felé nyújtva segítem ki, majd egy mozdulattal felajánlom a karomat, ő pedig vonakodva ugyan, de belém karol.

 - Mégiscsak egy puccos alkalmon vagyunk, vagy mi  - mosolyodom el már másodjára, ami valóságos rekordnak számít ilyen rövid időn belül, legalábbis egy ideje. Nem is teljesen őszinte.
Az iskola bejárata felé lépkedünk, én pedig érzem, ahogy amellett a bizonyos társaság mellett elhaladva erősödik a szorítása. A tőlem telhető legnyugodtabban pillantok vissza mindenkire, ugyanis nem kevesen bámulnak meg minket közülük. Most nyilván egy párként fognak elkönyvelni, de nem is ez a lényeg... magabiztosságot kell sugároznom, hogy Giyára is ragadjon át belőle. Elég nehéz, de ennyi szívességet mindenképp megérdemel. Neki köszönhetem, hogy nem magamba fordulva töltöttem az utóbbi néhány délutánt.
 - Ki a srác?  És hol hagytad Picassot? - állít meg minket hirtelen mellénk lépve egy kihívó tekintetű fiú.




/JungGi szemszög/
 - Ő itt TaeHyung. Picasso - akinek egyébként neve is van - az egyik haverja, ahogyan nekem is. Ő majd később jön a többiekkel  - válaszolok halványan mosolyogva, és valamiért kevésbé idegesen. Azt hiszem, így egyértelműsítem számára a helyzetet, amely elé állított. Nem szeretném, ha félreismerne egy "egyik nap vele, következőleg  meg mással" elv alapján, főleg, hogy egyikőjükre sem igaz a dolog...
 - Picasso? - húzza fel fél szemöldökét Tae, én pedig gyors magyarázásba kezdek.
 - Egyszer látott beszélgetni Jinnel, aki éppen egy ecsettel felszerelkezve festészetre tartott - pillantok fel rá. - Azután kísért el angolra is, mert egy irányban volt óránk.
 - Áhh - biccent, majd visszafordul az osztálytársam felé. - Ha már a nevemet kérdezted, úgy illik, hogy te is eláruld a tiédet.
 - Byun BaekHyun - mutatkozik be széles vigyorral a srác. -  Jól jegyezd meg, egyszer még sokat fog érni.
 - Mindenképp - a Tae hangjában egyértelműen érződő irónia mosolygásra késztet, miközben tovább indulunk a főbejárathoz. Odaérve habozok egy kicsit, végül azonban átlépünk az épület határán.
Ha az iskola első nap lenyűgözött, most másodjára is sikerül neki, csak éppen kétszer annyira.
A második emeletet mintha kicserélték volna - az előadásunk helyszínének szánt előadó tárva - nyitva várja a vendégeket, a virágokkal és gyertyákkal díszített korlátok mentén, két oldalról pedig a még hatalmasabb galéria közelíthető meg, ahol az újonnan érkezett grafika-imádók első munkáit lehet megtekinteni, valamit ahol a második évfolyam nagy része állomásozik, nem véletlenül, ugyanis a vacsoránk is itt zajlik majd.
 - Felkísérlek, aztán nekem is mennem kell majd segíteni. Hátha addigra megjönnek a többiek is - találgat Tae. A közelebbi lépcsőn indulunk fel, az én lábaim azonban mintha saját súlyuk többszörösével küszködnének - emellett pedig remegni is kezdek, a lámpaláz miatt. Meglepődöm, amint egyik kezét megérzem a hátamnál. Nem karolja át a derekam, csak biztonságot ad az érintésével, nekem pedig ez épp elég ahhoz, hogy legyen lélekjelenlétem két emeletet lépcsőzni botlás nélkül.
 - Köszönöm - motyogom az előadó ajtajának közelében ácsorogva. A kezemben a kottával kicsit jobban érzem magamat, mint előtte, ám még így is nehéz leplezni a zavaromat. - Kisebb koromban sokkal jobban bírtam a nagy közönség előtti szerepléseket, azóta nem tudom m...
Elakadok, annak ellenére, hogy nem közvetlen az ajkaimnál hallgattat el. Közelebb lép, érzem a kellemes parfümillatot, és azt is, ahogy felém magasodik, majd a homlokomra csókol.
 - Ügyes leszel - jelenti ki halkan, még mindig csak centik távolságára tőlem, majd hátrébb lép és sarkon fordulva elindul a galéria felé...én meg mozdulatlanul bámulom a távolodó alakját, és nem tudom kiverni a fejemből az érzést, ami az előbbivel kapcsolatban támad bennem. Nem tudom megmondani, hogy miért, de valamiért úgy tűnik, hogy már nem lesz több, ehhez hasonló alkalmunk.
Egyedül sétálok be a helyiségbe, és egyenesen a színpad felé lépkedek. Tae erőt adott hozzá, hogy egyenes háttal tudjak elhaladni EunJiék mellett, akik persze minden otthon talált ezüstöt, vagy éppen aranyat magukra aggattak, mintha csak azon versenyeznének, hogy ki visel több karátot. Akadnak közöttük szép darabok, de szerintem nem erre az alkalomra szánták őket. Most az iskolán belüli elismerésünk a tét, és ezen nem oszt, nem szoroz, egyetlen méregdrága ékszer sem.

Körülbelül egy órával később már alig találni üreset a vörös bársonyszékek között, és a fellépők közül is egyre idegesebben várakozik mindenki. Mikor a hatalmas ablakok már csak a Nap utolsó sugarait engedik láttatni, és átengedik a teret a két, meleg fényű csillárnak, hogy megvilágítsák a tágas előadót; mi már a színpad mellett várakozunk teljes készenlétben, mikor egy végzős diák, aki a bekonferálást vállalta, megnyitja az estét.
A táncosok kezdenek. Kisebb csoportokban adják elő a néhány perces koreográfiákat, természetesen a megfelelő zenére, így az egész egy projektmunka hatását kelti bennem. Az első fellépők modern balettal nyűgöznek le minket, de a produkciók a szemnek és léleknek egyaránt jóleső különbséggel következnek: akad köztük hiphop, jazzbalett, és sok egyéb. Mindenki a saját stílusában alkot, bár ezek a legjellemzőbbek. Szinte kivétel nélkül minden táncos tömegestül zsebeli be az elismerő pillantásokat.
Mikor az első zenész-tanonc váltja az utolsó fent lévőket, az izgalmam a tetőfokára hág. Ez teljesen más, mint amikor az osztály előtt kellett játszanunk. A stressz mértéke össze sem hasonlítható az akkorival, és látom a mellettem állók arcán, hogy ezt nem csak én gondolom így.
Az előttem lévő, összességében körülbelül ötödikként fellépő diák gyorsan végez, túl gyorsan, én pedig akaratlanul is szidom, amiért nem hozott össze hosszabb darabot - bár ez nem teljesen jogos, hiszen a szerzői jog az én esetemben sem engem illet, hanem TaeHyungot.
A szememmel keresem őt a tömegben, miközben a zongora felé lépkedek. Sorra fedezem fel az ismerős arcokat: HoSeok vidáman rámkacsint, NamJoon feltartott nagyujjal biztat, a többiek pedig csak ácsorognak és szorítanak nekem. Örülök, hogy van kiket keresnem a közönség soraiban, még ha ezt nem is merném még bevallani nekik.
Néhány lépés, és már a hangszernél is vagyok. Leülök, a teremre fülsüketítő csend telepedik, és a leghalkabb suttogás is elhal, amint a kottát elhelyezve a billentyűkre siklanak az ujjaim. Az első akkord visszhangzik még egy darabig a falak között, aztán hang hangot követ, én pedig minden egyes eljátszott sor után kevésbé észlelem magam körül az embereket. Azt hiszem, ilyenkor mindenki egyfajta transzba esik. Ez egy megmagyarázhatatlan kötelék, a zene és a zenész között, még ha csak egy tanulóról is beszélünk.
 Az első, szomorkás tétel eljátszása után felpillantok a kottából. A most következő dallamot gyakoroltam a legtöbbet, és ezzel akadt nehézségem is, de már kívülről tudom az egészet. Csak egyvalaki kell hozzá.
Nem tudom pontosan, hogy mit akar kifejezni az arca, miközben őt nézem, és sorra szólaltatom meg a billentyűket a helyes sorrendben. Eszembe jut minden tanács, amit ezzel a boldog résszel kapcsolatban adott: a töltet, a kecsesség, és az összes fontos tényező... most egyszerre koncentrálok mindre és egyikre sem. Ösztönből jön, mialatt a barna szempárt figyelem és az engem.
A valóságos tapsvihar szakít ki a gondolataim közül, amelyek az elmúlt percekben körülötte forogtak. Tudom, hogy az érdem inkább szól a darabnak, mint az előadójának, így egy visszafogott mosoly kíséretében hajolok meg, hogy aztán teret adhassak az utánam soron következőnek. A szabály szerint végig kell hallgatnunk az összes fellépőt, mielőtt elhagyhatnánk a termet. Ajkamat beharapva figyelem minden osztálytársamat: BaekHyun elsöprő sikert arat, és EunJi sem marad alul, amit elégedett mosollyal nyugtáz. Mindenki szépen teljesít, az egy-két becsúszó hiba felett mind a közönség, mind a bírákként szolgáló tanárok csapata elsiklik.
A műsort a konferáló fiú zárja, a következő gondolattal:
 - Azt hiszem, most mindannyian szem- és fültanúi lehettünk valami megfoghatatlannak és csodásnak. A tehetséget nem lehet látni, csupán tetten érni lehetséges, most mégis biztosan állíthatom, hogy rengeteg újat köszönthetünk a köreinkben. Olyan fiatalok álltak ma színpadra, akik méltó képviselőivé válhatnak az iskolánknak...Nem, nem is ez a helyes kifejezés. Ők már most képviseltek bennünket. Köszönjük!

A zsibongó tömeg egészen gyorsan eloszlik. A meghatódott anyukák és büszke apukák autóba ülnek, hogy hazavezessenek az időközben teljesen besötétedett égbolt alatt; mi, tanulók pedig áttelepedünk a galériába, amelyen előzetesen a grafikus osztály a csodálatos kiállításával, és a második évfolyam tagjai az elrendezéssel szorgoskodtak. Három, szépen megterített, hosszú asztalnál foglalunk helyet, mindenki a maga osztályához tartozónál. BaekHyun ül a jobbomon, másik oldalamon pedig egy idegen, MinRin, akit többször is megszólítanak, bár én nem bonyolódom semmilyen beszélgetésbe.
 - Szabad egy italt a hölgynek? - lép mögém egy ismerős alak, én pedig hátrafordulva válaszolok JungKooknak.
 - Igazán jólesne, köszönöm - mosolygok egy sort a tettetett formalitásunkon, ő pedig - megbámulva a mellettem ülő lányt- elém helyez egy pohárral, majd visszamegy a többiekhez. Követem a tekintetemmel, és gyors fejszámolással bizonyosodom meg a hiányról, amit felfedezek a társaságban. Hatan álldogálnak egymás mellett a fokozatosan ürülő tálcáikkal. Látom, ahogy HoSeok a fejét fogva megindul a folyosó felé, gondolom mosdóba, így el is hessegetek minden gyanút. Biztosan ő is csak kiszaladt pár percre.

/TaeHyung szemszög/
Csendben tűröm, hogy az időközönként felbukkanó hideg szellők átjárják minden porcikámat. Az éjszakai Szöult figyelem. Utánozhatatlan látvány, talán az egyik olyan dolog, ami hiányozni fog. De már elhatároztam.
A városban most leginkább a kékes fények dominálnak, amelyek eszembe juttatják azon a napon a víz kékjét. Akkor nem sikerült.
Talán volt oka. Talán hallanom kellett a dallamot, talán találkoznom kellett JungGival, átadnom neki, mielőtt végérvényesen eltűnhetnék.
Egy lépés előre.
Igen, talán ez lett volna az én feladatom. Hogy egyszer valakivel önzetlenül jót tegyek, segítsek neki, és mellette álljak - persze ideiglenesen, hiszen a ragaszkodás egyenlő a kötődéssel, az meg az elszakadással. Azt pedig nem akarom.
Második lépés.
A srácok talán majd visszakövetkeztetnek, hogy akkor sem véletlen vetettem le magamat, és talán azok a részeg mozdulatok nem is voltak olyan tudaton kívüliek. Talán magukat okolják majd, de együtt képesek lesznek túllépni ezen is.
A tetőtéren körben elhelyezett korlát következik, de nem jelent akadályt.
És JungGi? Jobb lesz neki így, hosszútávon úgysem lettem volna rá jó hatással. Nem fog önmarcangolásba kezdeni miattam, ennyit nem érek, és amúgy is, a többiek mellette állnának. Talán beleszeret az egyikőjükbe, és akkor nem kell küszködnie azzal, hogy egy boldog dallamot gond nélkül lejátszon, és sosem lesz egyedül.
Körülbelül másfél lábfejnyi távolság választ már csak el a peremtől. Lepillantva látom, hogy elengedő messzeségben kihalt az alattam elterülő utca, és a szél most elnémulva engedélyezi, hogy  mindenféle löket nélkül, magamtól tegyem meg az utolsó lépést, mikor készen állok rá.