/JungGi szemszög/
Még másnap is, akaratlanul, vagy percenként hozzáérek a kézfejemhez, hiszen különös bizsergést érzek a bőrömön. Pontosan és egyedül ott, ahol megérintett.
Talán ő észre sem vette, mennyire zavarba jöttem, és nem a közelebb kerülés szándéka miatt tette. Vagyis neki nem jelentett semmit. Szóval nekem sem fog. Igen. Jobb, ha nincs miben csalódni...
Közben megint a kezemre siklanak az ujjaim, én pedig csak bámulok, mint aki rajta kapta magát valamin, ami nem megengedett számára.
- Min agyalsz? Hmm? - bök oldalba Jimin, én pedig összerezzenek, elmotyogok egy "semmin"-t a hozzá illő ártatlan mosollyal, majd újabb harapással folytatom a töprengés miatt félbehagyott szendvicsemet.
- Park Jimin, te mindenáron az őrületbe akarsz kergetni?! - fújtat HoSeok csalódottan, és abbahagyja a mozdulatsort, amelyet eddig ismételgetett előttünk. - Vagy ezerszer elmondtam: a tanár rám bízott, muszáj pótolnom veled a lemaradásodat, különben engem fog lecseszni...
- Tudom,tudom - szakítja félbe a vigyorgó megszólított. - Nyugi, megleszek vele még a határidő előtt.
- Ha így folytatod... - veszi át a szót a szaktársa ismét.
- Az egyetlen dolog, amit most folytatni akarok, az az ebédem. Merthogy EBÉDszünet van - mosolyog Jimin, teljes tudatában annak, hogy nyert ügye van.
- Legyen - forgatja a szemét HoSeok, és levágódik a mellette, üresen árválkodó székre, a fiú pedig sunyin mosolyogva veregeti vállba. Pont így tervezte - ha bedobja a kaja témát, felülkerekedhet a kötelességtudó srác akaratán.
Hogy a saját gondolataimat is tereljem, most figyelni kezdem, ahogy boldogan falatozik tovább. Igaz, nem eszik sokat és nem sokszor, mégis úgy érzem, hogy szép lassan visszatér a normál étkezéshez, ez pedig jó érzéssel tölt el.
Elmosolyodom, ám hamar az arcomra fagy, amint meglátom EunJit és a kis társaságát az osztályomból, ahogy elsétálnak mellettünk. Olyan lesújtó tekintettel pillantanak le rám, mintha minimum két bankot raboltam ki volna az éjjel, természetesen túszok zsarolásával, akiket most magam köré gyűjtöttem az evés idejére. Abszurd, de komolyan ilyen érzetet keltenek bennem.
- Na és... - fordul felém Nam hirtelen. - Hogy haladsz a saját daraboddal? Nekünk az évfolyam három osztályfőnöke folyamatosan rágja a fülünket, hogy jelentkezzünk pincérnek, mert még mindig nincsenek elegen. Szerencsétlenek mindig elfelejtik, hogy mi az elsők között ajánlkoztunk - vigyorog, a meglepett tekintetemet látva pedig rögtön megmagyarázza: - Így mindenképp látni fogunk.
- Amúgy is kíváncsiak voltunk, hogy zongorázol, eddig pedig csak Tae hallhatta - teszi hozzá Jin, a többiek pedig egyetértően bólintanak. Tágra nyílt szemekkel futtatom végig a szemeimet hetükön, amint mind engem néznek, a reakciómat várva.
- Ez nagyon kedves tőletek - bököm ki végül, majd lehalkítom a hangomat. - De nem hiszem, hogy különösen jól szerepelnék majd. A vége még mindig nem megy.
- Tegnap már egész jó volt - vágja rá Tae, aki egész eddig csendben hallgatott mindent.
- Ez nem garancia arra, hogy péntek este is az lesz...
- Az utolsó pár próbálkozás ott is megállná a helyét.
- Akkor is azért sikerült, mert segítettél.
A többiek csak kapkodják a fejüket, hol rá néznek, hol rám; Tae pedig egy sóhaj kíséretében hagyja abba a győzködésem, majd elfogyasztja az utolsó falatját az ebédjéből.
- Biztos ügyes leszel - szólal meg Kook bizonytalan hangon, megtörve a hirtelen beköszöntő csendet.
- Remélem - igazítok fülem mögé zavartan egy rakoncátlan hajtincset. - Örülök, hogy ott lesztek - teszem hozzá óvatosan mosolyogva. Biztosan erőt adtok majd. - ezt már csak gondolatban merem megfogalmazni, hiszen továbbra sem akarok túlzásba esni. Minél magasabbra emelkedek, később annál nagyobb az esetleges zuhanás. Ehhez tartom magam, leginkább a londoni emlékek miatt, és ez a cselekedeteim minden helyzetére vonatkozik, azt hiszem. Bár mellettük nem látok lehetőséget hasonló szituációra, ami feltehetőleg abból következik, hogy a társaság felépítése sem ugyanolyan...
Az étkezés befejezésére sürgető jelzőnek okán nem hangzik el több szó - mindannyian szétszéledve indulunk meg az utolsó óráink helyszíneire; elsőként HoSeok, aki idegesen hurcolja magával Jimint. - Megint el fogunk késni! - morgolódik az iskolán kívüli tevékenységekben nem túl gyakran ilyen komoly fiú, majd a kórházból nemrég visszatért társával együtt eltűnik az egyik közeli folyosó felé haladó diákok között. Sorjában szívódnak fel a többiek is, végül egyedül maradva indulok meg az egyik emeleti tanterembe.
/JungKook szemszög/
A tanórák után igazi felüdülés kilépni a szabad levegőre, ez olyasvalami, amit a legtöbb diák igazolhat, nagyjából minden hétköznap.
Elköszönök a többiektől, megvárom, míg először Jin, majd TaeHyung kocsija is kigördül az iskola területéről, hazajuttatva a barátaimat, végül pedig, tőlem szokatlan módon gyalog indulok el. A motort mára otthon hagytam - szándékosan, mert van valami, amit meg kell tennem.
Előhalászom a zsebemből a fülhallgatómat, és a kedvenc számaim ütemére kezdek lépkedni. Az őszi napsugarak, bár halványabbak nyári társaiknál, kitartóan munkálkodnak a környéken, megvilágítva az utakat, visszacsillanva az ablakokról és az üzletek kirakatáról, kellemesen melegítve a járókelők arcát. Elgondolkodva emelem tekintetem az égre. Szeretem ezt az időt. És hogy mindez minek köszönhető? A Napnak. A Napnak, ami melegít, mosolyt csal az arcra egy hűvösebb napon, és a legfontosabb mind közül, hogy fényt ad. Pont úgy, mint bárminemű tűz.Ehhez hasonló dolgokon morfondírozva teszem meg az út nagy részét, mígnem elérek ahhoz a bizonyos kereszteződéshez. Ez az az utca, ami előtt gyalogosan mindig lefordulok balra, hogy kikerüljem a kis sütödét, amelynek bódéja közvetlenül az utcán áll, körülbelül egy éve. Még sosem néztem meg, mit készítenek itt, talán valami húsfélét a hozzá illő tálalással - ami miatt nem kedveltem, az a nyílt tüzes sütő volt, amelyben a bár korlátozott, de számomra aggódásra okot adó lángok lejtenek ez alkalommal is különös táncot a széllel. Azóta a bizonyos nap óta mindig odafigyeltem, hogy ne kelljen végigsétálnom ezen az utcán. Egyszerűen nem bírtam elhaladni mellette, mert a házban keletkezett tűzre emlékeztetett.
Bár a torkom most is összeszorul az első, egyenes irányú lépésnél, megteszem sorjában a másodikat, majd a harmadikat is. Ha meg akarom tartani a NamJoonnak tett ígéretemet, igenis muszáj leszek kibírni ezt, ami kívülről egyszerűnek tűnhet, valójában mégis egy kisebb, háborúbeli győzelemnek tudható be. Végtére is, mire vannak a félelmek, ha nem azért, hogy harcoljanak ellenük?
Mire elérek a bódéhoz, a lábaim az ólom súlyával tiltakoznak az akaratom ellen, de én csak azért sem fordulok vissza. Nagyjából két méteres távolságot tartva haladok el a sütöde mellett, és még arra is ráveszem magamat, hogy rámosolyogjak az éppen dolgozó alkalmazottra.
Mikor már a szemem sarkából sem látom a lángok bizonytalan sziluettjét, megtorpanok, és a levegőt kifújva megfordulok. Megcsináltam, ráadásul teljesen egyedül.
Ha most valaki hallja a vívódásomat a gondolataimban, biztosan nevetni kezd, amiért egy ilyen kis dolgon problémázok. Nem érthetné, hogy miért jelentett ez ekkora kihívást. Ezt csak olyasvalaki tudja átérezni, akiben az enyémhez hasonló traumatikus eredetű fóbia rejtőzik, vagy rejtőzött valaha. Újabban én is az utóbbi kategóriába szeretnék kerülni.
/JungGi szemszög/
Valahogy más légkör vesz minket körbe, ahogy a szobájában ülünk. Én a zongora előtt, ő pedig mellettem, mint tegnap. Ám most másnak érzem, csak nem tudom megfogalmazni, miben és miért.
- Figyelsz? - kérdezi, nem rosszallóan, inkább figyelmeztetőn.
- Igen, bocsi - nyújtózom egyet, majd hallgatom a mondandója folytatását.
- Szóval, a legjobb benne, hogy ha egyszer eltanulod ezt az apró csavart játék közben, mindig használhatod majd - magyarázza. - Mondhatni, egy pici darab kell csak a lelkedből, amit egyszer megnyitsz, aztán minden alkalommal újra és újra bepillantást engedsz rá. Tegnap is ilyesmit gyakoroltunk. A lényeg, hogy belefuttasd az érzéseidet a játékba, hogy a boldog rész őszintén vidámnak hallatszódjon - kezét a billentyűk fölé helyezi, és elgondolkozva pislog a felületre. - Vegyünk egy példát, csak hogy érződjön a különbség másban is - játszani kezd, egy számomra ismeretlen művet, kellemesen légies dallamvezetéssel. Biztos vagyok benne, hogy saját szerzeménye. - Látod? Ma nincs különösebben jó kedvem, most mégis úgy érződött, mintha a hangokkal együtt szárnyalnék. Egy kicsit olyan az egész, mint egy színjáték - mosolyodik el, de nekem nem kerüli el a figyelmemet az enyhén keserű töltet a szavai mögött.
- Milyen vidám dallam - jegyzem meg.
- Elég régen írtam - teszi hozzá, ezzel pedig lezártnak is tekinti a témát. Bennem természetesen újabb gondolatot vet fel: hamarosan szembe kell majd állítanom a ténnyel, hogy egyébként tudatában vagyok a jótevő mivoltának - ihlet hiányában nem tudtam volna ilyen szerzeményt összehozni a feladatra, ő pedig megmentett, bár akkor még alig ismertük egymást. Ismerni... valójában most sem tudok sokkal többet róla, annak ellenére, hogy vele vagyok a legtöbbet.
Van még egy dolog, amivel kapcsolatban hallgatok, de nagyon is foglalkoztat: a szoba, az utolsó szekrény, azokkal a rejtélyes dobozokkal és tégelyekkel, amelyek közelében meglátva olyan ideges lett. Lehet, hogy egyszerűen az engedély nélküli belépésem dühítette fel, de az is lehet, hogy a személye lényegére bukkantam rá. Remélem, lesz alkalmam választ kapni a kérdésemre, különben a kíváncsiságomnak engedve magam kell kiderítenem, amit tudni akarok.
/JungKook szemszög/
A tanórák után igazi felüdülés kilépni a szabad levegőre, ez olyasvalami, amit a legtöbb diák igazolhat, nagyjából minden hétköznap.
Elköszönök a többiektől, megvárom, míg először Jin, majd TaeHyung kocsija is kigördül az iskola területéről, hazajuttatva a barátaimat, végül pedig, tőlem szokatlan módon gyalog indulok el. A motort mára otthon hagytam - szándékosan, mert van valami, amit meg kell tennem.
Előhalászom a zsebemből a fülhallgatómat, és a kedvenc számaim ütemére kezdek lépkedni. Az őszi napsugarak, bár halványabbak nyári társaiknál, kitartóan munkálkodnak a környéken, megvilágítva az utakat, visszacsillanva az ablakokról és az üzletek kirakatáról, kellemesen melegítve a járókelők arcát. Elgondolkodva emelem tekintetem az égre. Szeretem ezt az időt. És hogy mindez minek köszönhető? A Napnak. A Napnak, ami melegít, mosolyt csal az arcra egy hűvösebb napon, és a legfontosabb mind közül, hogy fényt ad. Pont úgy, mint bárminemű tűz.Ehhez hasonló dolgokon morfondírozva teszem meg az út nagy részét, mígnem elérek ahhoz a bizonyos kereszteződéshez. Ez az az utca, ami előtt gyalogosan mindig lefordulok balra, hogy kikerüljem a kis sütödét, amelynek bódéja közvetlenül az utcán áll, körülbelül egy éve. Még sosem néztem meg, mit készítenek itt, talán valami húsfélét a hozzá illő tálalással - ami miatt nem kedveltem, az a nyílt tüzes sütő volt, amelyben a bár korlátozott, de számomra aggódásra okot adó lángok lejtenek ez alkalommal is különös táncot a széllel. Azóta a bizonyos nap óta mindig odafigyeltem, hogy ne kelljen végigsétálnom ezen az utcán. Egyszerűen nem bírtam elhaladni mellette, mert a házban keletkezett tűzre emlékeztetett.
Mire elérek a bódéhoz, a lábaim az ólom súlyával tiltakoznak az akaratom ellen, de én csak azért sem fordulok vissza. Nagyjából két méteres távolságot tartva haladok el a sütöde mellett, és még arra is ráveszem magamat, hogy rámosolyogjak az éppen dolgozó alkalmazottra.
Mikor már a szemem sarkából sem látom a lángok bizonytalan sziluettjét, megtorpanok, és a levegőt kifújva megfordulok. Megcsináltam, ráadásul teljesen egyedül.
Ha most valaki hallja a vívódásomat a gondolataimban, biztosan nevetni kezd, amiért egy ilyen kis dolgon problémázok. Nem érthetné, hogy miért jelentett ez ekkora kihívást. Ezt csak olyasvalaki tudja átérezni, akiben az enyémhez hasonló traumatikus eredetű fóbia rejtőzik, vagy rejtőzött valaha. Újabban én is az utóbbi kategóriába szeretnék kerülni.
/JungGi szemszög/
Valahogy más légkör vesz minket körbe, ahogy a szobájában ülünk. Én a zongora előtt, ő pedig mellettem, mint tegnap. Ám most másnak érzem, csak nem tudom megfogalmazni, miben és miért.
- Figyelsz? - kérdezi, nem rosszallóan, inkább figyelmeztetőn.
- Igen, bocsi - nyújtózom egyet, majd hallgatom a mondandója folytatását.
- Szóval, a legjobb benne, hogy ha egyszer eltanulod ezt az apró csavart játék közben, mindig használhatod majd - magyarázza. - Mondhatni, egy pici darab kell csak a lelkedből, amit egyszer megnyitsz, aztán minden alkalommal újra és újra bepillantást engedsz rá. Tegnap is ilyesmit gyakoroltunk. A lényeg, hogy belefuttasd az érzéseidet a játékba, hogy a boldog rész őszintén vidámnak hallatszódjon - kezét a billentyűk fölé helyezi, és elgondolkozva pislog a felületre. - Vegyünk egy példát, csak hogy érződjön a különbség másban is - játszani kezd, egy számomra ismeretlen művet, kellemesen légies dallamvezetéssel. Biztos vagyok benne, hogy saját szerzeménye. - Látod? Ma nincs különösebben jó kedvem, most mégis úgy érződött, mintha a hangokkal együtt szárnyalnék. Egy kicsit olyan az egész, mint egy színjáték - mosolyodik el, de nekem nem kerüli el a figyelmemet az enyhén keserű töltet a szavai mögött.
- Milyen vidám dallam - jegyzem meg.
- Elég régen írtam - teszi hozzá, ezzel pedig lezártnak is tekinti a témát. Bennem természetesen újabb gondolatot vet fel: hamarosan szembe kell majd állítanom a ténnyel, hogy egyébként tudatában vagyok a jótevő mivoltának - ihlet hiányában nem tudtam volna ilyen szerzeményt összehozni a feladatra, ő pedig megmentett, bár akkor még alig ismertük egymást. Ismerni... valójában most sem tudok sokkal többet róla, annak ellenére, hogy vele vagyok a legtöbbet.
Van még egy dolog, amivel kapcsolatban hallgatok, de nagyon is foglalkoztat: a szoba, az utolsó szekrény, azokkal a rejtélyes dobozokkal és tégelyekkel, amelyek közelében meglátva olyan ideges lett. Lehet, hogy egyszerűen az engedély nélküli belépésem dühítette fel, de az is lehet, hogy a személye lényegére bukkantam rá. Remélem, lesz alkalmam választ kapni a kérdésemre, különben a kíváncsiságomnak engedve magam kell kiderítenem, amit tudni akarok.
Szia!
VálaszTörlésOlyan jó volt olvasni egy ilyen, kicsit nyugisabb fejezetet. Mármint itt is lehetett azért érezni a feszültséget - EunJi társasága meg a fellépés közeledtével jelzett véglegesség érzete - mégsem volt benne halálról és hasonlóról szó, ami megkönnyebbülést jelentett. Kíváncsi vagyok, hogy mi történt a lánnyal, amiért ennyire fél közel kerülni valakihez, ennyire fél a csalódástól, mégis megmosolyogtat, hogy a fiúk ennyire bevették már a bandába, ott lesznek mellette, hogy meghallgassák, hogyan játszik. Tae meg a lány vitatkozása a játékáról igazi filmbe illő jelenet volt, szinte láttam magam előtt a fejüket kapkodó fiúkat, és velük együtt én is csak úgy vártam, mi lesz a következő megszólalás. Jóleső tudattal tölt el, hogy a srác egyre jobban megnyílik Giyának: már nem csak ül és hallgat, hanem aktív résztvevője sőt segítője a gyakorlásnak. Az vetült fel bennem, hogy mire vár a lány: vajon a fellépés után felmeri majd tenni a kérdéseit vagy túlságosan fél, hogy a fiú utána eltaszítja magától és mindüket elveszíti?
Nagy örömmel olvastam, hogy Jimin egyre jobban eszik, mintha minden megint normálisan menne, s csak remélni tudom, hogy nem esik át a ló túloldalára, bár a tánccal talán nehéz lenne. Kíváncsi vagyok Hoseok szálának lesz-e valami köze a maximalizmusához, legalábbis nekem eléggé úgy jött le, mintha stresszelt volna a tánc miatt. Jungkook pedig, jaj, olyan büszke vagyok rá! Én a legapróbb félelmeim miatt is képes vagyok egy csomó dolgot halogatni, úgyhogy nem kis dolog, hogy egy ilyen hatalmas fóbiát megpróbál leküzdeni. Kis lépések, de menni fog neki. Remélem.
Legyen szép vasárnapod! :)
Szia!^^
TörlésÖrülök, ha tetszett, ezt valóban egy ilyen pozitívabb résznek szántam, hiszen az egész fiction mondhatni a változókor ingadozásain alapul - ehhez pedig nem csak a depresszív jelleg, hanem az ellentéte is hozzátartozik.
A sejtéseiddel kapcsolatban nem nyilatkozooom, nem szeretnék lelőni semmit, bár nyilván már elkezdtem felvezetni a dolgokat.^^
Egyébként, nem emlékszem hirtelen, hogy leírtam e ezt már ilyen formában, de nagyon köszönöm az aktivitásodat olvasóként. :) Irtó jól esik, hogy minden résznél számíthatok a véleményedre, nagyon motivál. Köszönöm! <3
Szép estét neked! :)