13.fejezet - Want to be the best

/JungGi szemszög/

Szerda. Mintha az idő tréfát űzne belőlem, és direkt gyorsabban telne...csak mert nyilvánvaló, hogy legszívesebben minden percet órákká nyújtanék. Pontosabban azokat, amelyeket a fiúk társaságában tölthetek. És hogy miért?

Mert félek.

Attól, hogy a pénteki előadást követően minden megváltozik körülöttem.

Attól, hogy az órák közötti szünetekben egyedül fogok majd bóklászni az iskola területén.

Attól, hogy nem nyolcadmagammal lépek ki az épületből délutánonként.

Attól, hogy TaeHyung és a többiek éppen olyan hirtelen lépnek ki a hétköznapjaimból, mint ahogyan érkeztek.

Attól, hogy nem leszek képes mindezt kimutatni, és még ha maradnának is, elűzöm majd őket magam mellől, mert - okkal - félek a csalódástól.

A mellettem, törökülésben elhelyezkedett Jin tapsolni kezd, majd sorra csatlakoznak hozzá a többiek is; így rángatva ki a gondolataim közül, amelyeket nem tudott megszakítani az egészen eddig hangosan szóló zene sem. Egyedül Jimin az, aki tarkóját masszírozva néz HoSeokra. Utóbbi éppen az előbb mutatta be nekünk azt a koreográfiát, amellyel a társa el van maradva, és amelyet rövidesen memorizálnia kell.

 - Mégis hogy várhatják el, hogy az egészet megjegyezzem ennyi idő alatt? - mormog az izmos fiú, ám nem folytatja, amint elkapja barátja "én megmondtam" típusú tekintetét.

 - Nem tudom, de nekem lassan indulnom kéne - közli Jin, miközben egy félliteres vizet dob a táncos irányába, aki ügyes mozdulattal elkapja azt, és nagyokat kortyolva kezdi felfrissíteni magát. - Holnapra be kell fejeznem egy portrét, és még csak a vázlattal vagyok meg.

 - Ne már, rohadt ritka, hogy itt maradhatunk órák után, ráadásul szakon kívüliekkel együtt... - sóhajt, miután elemeli ajkától a műanyag palackot, aztán furcsa grimasszal folytatja. - De nincs mit tenni, ha a sofőrnek dolga van, a potyautasok is elhagyják a terepet.

 - Pontosan - vigyorodik el a grafikus-tanonc, majd elsőként lép az ajtóhoz, hogy azt kitárva mindenkit kitereljen a hangszigetelt táncteremből, majd utolsóként lépje át a küszöböt. Már az első pillanatban látszott rajta, hogy kifejezetten udvarias, mégis, minden ilyen mozzanattal meglep.

A délutáni gyakorlásomra határozottan rányomja bélyegét a görcsösség. Olyan szinten izgulok, mintha két perc múlva színpadra kéne állnom. TaeHyung ez alkalommal is készségesen próbál segíteni, most viszont nem produkálok olyan teljesítményt, amellyel meg lehetnék elégedve. Ezzel ő is tisztában van, mégsem teszi szóvá, csak kitartóan folytatja a magyarázást, amiért külön hálás vagyok neki.

A tegnap gondolatban előtérben helyezett kérdéseim(a darabról és a szobáról) most háttérbe húzódva adnak teret a stressznek, amely gonosz módon furakodik a tudatomba.

- Egyébként - köszörüli meg a torkát zavartan, majd kezét ajkaihoz emeli, mintha csak így változtatná a kimondott szavait nem bizonyíthatóvá. - Megbeszélted már valakivel, hogy együtt mentek?

 - Nem igazán - pislogok a billentyűk fekete - fehér sorára.

 - Ha gondolod, én szívesen elkísérlek - mondja halkan, és ahogy felkapom a fejem, egy őszinte mosoly átsuhanását vélem felfedezni az arcán.
 Igazság szerint arra az aprócska belső vészcsengőre kéne hagyatkoznom, amely most , hála a tapasztalatnak, minden erejével tiltakozik.
 - Az jó lenne - felelem végül, majd, hogy ne lássa a zavaromat, újrakezdem az előbb tárgyalt sort a kottából.
Tehát még egy dolog, amiért halálra aggódhatom magamat, amellett, hogy valamiért jól esik tőle a felajánlás. Ezzel kapcsolatosan egyből gyanúm támad - az utóbbi napokban egyáltalán nem érzékelem nála a hangulatingadozást, a kíséret ötlete is csak a pozitív oldalt erősíti;ez viszont csak még jobban foglalkoztat, ugyanis így teljesen másnak tűnik. Határozottabbnak, tettrekésznek, és olyasvalakinek, aki már beletörődött valamibe. És ez sokkal ijesztőbb, mint olyasvalaki mellett tartózkodni, aki nem tudja eldönteni, hogy mihez kezdjen, és hogy álljon a dolgokhoz, vagy az emberekhez maga körül. Főleg azért, mert jelenleg én is az utóbbi rétegbe sorolható vagyok.

/NamJoon szemszög/
Alig érek haza, két perc múlva ismét az utcát járom. Utálok ilyenkor otthon lenni - ihletem van egy új számhoz és nem akarom, hogy anyáék egy újabb komolyzenei kiselőadása (mert biztosan tudom, hogy mára is terveztek ilyet) kedvemet szegje a megvalósításától. Így hát YoonGiék házának irányába lépkedek, fejemben a dallammal, amely mostanában fészkelte oda magát.
Csöngetek, de nem érkezik válasz. Három további próbálkozás után feladom, és írok egy üzenetet neki. Néhány pillanat múlva érkezik is a válasz - nincs itthon, bár ennek okáról nem ír semmit. Csalódottan, és kicsit idegesen indulok vissza, kezemet automatikusan a zsebembe süllyesztve egy cigi reményében. Megint hallgathatom, hogy mennyivel jobb lenne, ha lemondanék a rap örömeiről, és rendes szakma után néznék az ágazatban...
Rögtön feleszmélek, amint a tartalom helyett csupán az üres zseb anyagát tapintom ki. Egy pillanatra kiment a fejemből az ígéretem, ugyanis pont az ehhez hasonló helyzetekben szoktam rá a tüdőm roncsolására.

Alternatív megoldásként elkanyarodok, hogy a parkon keresztül, egy hosszabb úton térjek haza, a sétával is húzva az időt. Biztosan nem lesz olyan hatásos, de kezdésnek talán helyettesíthetné ez a füstöt, amivel megpróbáltam eltakarni a dolgokat, amik idegesítettek.

/HoSeok szemszög/

  - Megjötteeem! - kiáltok át a lakáson, amint becsukom magam után a bejárati ajtót. DaWon gyanakvó arccal jelenik meg előttem.

 - Szokatlanul hamar. Ugye nem rúgtak ki az iskolából? - méreget, majd elneveti magát és öleléssel köszönt.

 - Nálad kedvesebb nővért nem is kívánhatnék magamnak - pöckölöm homlokon, majd elindulok a szobám felé.

Kettőnké a lakás, pontosabban az ő tulajdonában van, én csak az ASOS óta élek vele. Anyáékkal közösen döntöttünk a költözésről - a házunk túl messze van innen, és macerás lett volna a közlekedés. Általában hétvégente találkozunk velük, és a szünetek egy részét is a gyerekkori emlékeimmel teli környéken töltöm.

 - Miért legyek kedves? - kérdezi tettetett duzzogással. - Meg sem érdemled. A fenti szomszéd ma panaszkodott a túl hangos zene miatt. Értem én, hogy itthon is gyakorolnod kell, de próbáld meg egy kicsit halkabban... - miközben ledobom a táskámat az ágyamra majd magam is leülök, ő az ajtófélfánál támaszkodik meg, keresztbe font karokkal. - Oké,Hopie?

 - Ühhüm - biccentek halványan mosolyogva. Egyedül ő hív ezen a beceneven, amelyet a Hope, azaz remény szóból kreált számomra még évekkel ezelőtt, és azóta is előszeretettel használja, ha valamit kér, vagy ha éppen nem rossz fát teszek a tűzre.

 - Egyébként anyáék kérték, hogy ha lesz egy kis időd, hívd fel őket, ugyanis tegnap nem tetted meg.

 - Igen, muszáj volt átnéznem egy részt, mert sehogy sem akart sikerülni ütemre.

 - Tudom, mondtam nekik is. Azért másodjára már nehéz lenne kifogást találni, úgyhogy...

 - Este felhívom őket, nyugi - ígérem, majd kihalászok egy könyvet a táskámból.

Elégedett arckifejezéssel lép vissza a folyosóra, én pedig elgondolkozva nézek utána. Öt évvel idősebb nálam, ami nem kevés, mégis mindig jó volt a kapcsolatunk. Amikor előálltam a kéréssel, hogy élhetnék e nála, habozás nélkül beleegyezett, és azóta is támogat szinte minden téren.

Éppen ezért kell a legjobbat nyújtanom, hogy ne okozzak csalódást se neki, se a szüleinknek. Végtére is, a táncszak miatt jöttem el hozzá, így mindenképp a legjobbá kell válnom.

Sóhajtva állok neki a tanulásnak, de valójában folyamatosan piszkál, amit DaWon mondott az imént a hangos zenéről való panaszkodásról. A fenti szomszédságunk történetesen egy egygyermekes család, az egyke fiú pedig az ASOS táncszakos tanulója volt - láttam egy tablóképen az egyik melléképületi folyosón. Gyakran akadtam már össze vele itthon, a lépcsőházban, azonban eddig még a köszönés szintjét se ütöttük meg. Nem értem, most mi oka volt panaszkodni a nővéremnek... mivel hasonló téren tevékenykedik, igazán tolerálhatná, hogy egyszer felhallatszik egy kis zene, pofátlanul hangosra amúgy sem szoktam állítani a hangerőt. Áh,mindegy. Ha legközelebb látom, talán rákérdezek.

Kevesebb, mint fél óra múlva már egy itthoni szerelésben állok a szobám egyik falán elhelyezett egész alakos tükörrel szemben, és a ma vett mozdulatokat próbálgatom. Sosem elég jó, sosem elég jó....

Később, mikor anyával a vonal másik végén hívást indítok, az aggódó kérdésre gondolkodás nélkül vágom rá a választ:
- Persze, minden a legnagyobb rendben.