14.fejezet - Downer

/JungGi szemszög/

 - A mai nap az utolsó lehetőségetek a gyakorlásra. Javaslom, hogy töltsétek hasznosan a csütörtök délutánt, hogy elismerésre méltó produkcióval állhassatok ki a színpadra. Sok szerencsét mindenkinek! - a percek óta húzódó monológját most nyájas mosollyal zárja a női osztályfőnök, és a kicsöngő szimfóniájának kíséretében, az iratait összerendezve el is tipeg a terem ajtajának irányába.

A lábaimat különösen nehéz most egymás után emelgetnem, mintha az előadás gondolatának lelki terhe mellé fizikai is párosult volna. Az utolsó lehetőségem tökéletesíteni a darabot - pedig még messze állok tőle. És hogy ez mit jelent? Azt, hogy mostantól nem Tae társaságában fogom tölteni az iskola utáni órákat. Már csak azt kéne eldöntenem, hogyan érezzek ezzel kapcsolatban.

Az kicsit dob ugyan a hangulatomon, hogy holnap az előadásra való tekintettel nem kell bejönnünk órára, az utána következő elegáns vacsora elrendezéséért felelős második évfolyamnak pedig szintén szabad nappal kedvezményeznek. Ennek ellenére is elég nyomott a hangulatom, mikor odaérek a már egy ideje várakozó fiúkhoz. Nosztalgikus érzés végigpillantani rajtuk, arra a napra emlékeztet, mikor először kellett a társaságuk irányába lépdelnem. Furcsa belegondolni, hogy alig két hete ismerem csak őket, hiszen valamennyien hozzájárultak ahhoz, hogy megszínesítsék a hétköznapjaimat, sőt, a péntek esti meghívásukkal még egy különlegesebb élménnyel is megajándékoztak. Változni fog e mindez? Nem tudhatom. Megrémít? Még magamnak sem akarom bevallani.

 - Mit szólnál, ha mondjuk hatra érted mennék? - TaeHyung különös módon nem tűnik nyugtalannak, sem zárkózottnak, mégis, mintha hamis boldogság lenne ez, amelynek jeleit a hangjában és arckifejezésében rejtegeti. Pár másodperc múlva bizonytalanul bólintok, más reakciót ki sem tudok préselni magamból, hiszen nem a kísérőm tervei körül jártak a gondolataim. Most azonban erre sodródnak, és elgondolkozva pillantok a volán mögött ücsörgő fiúra, aki a szokásos helyen leparkol, majd rutinszerűen vezet fel az emeletre.

 - Szerintem ma gyakorolj a lehető legkevesebbet - jelenti ki az ablakpárkányon elnyújtózva, én pedig értetlenül pislogok rá a zongora mögül. - Ha most megerőlteted magad, egy idő után elfáradsz és hibázol, amiket aztán még nehezebb lesz elkerülni élesben - magyarázza, én pedig kénytelen vagyok igazat adni neki.

Jól megy, a néha becsúszó ritmushibáktól eltekintve simán eljátszom a kérdéses részt is, így egy idő után csak véletlenszerűen eszembe jutó dallamok játékával ütöm el az időt, és futó pillantásokkal őt figyelem. Szokás szerint a jegyzetei mögé burkolózik, és nem szólal meg azzal kapcsolatban, hogy esetleg hazavinne, ha már úgysem a darabbal foglalkozom. Furcsa.

Végül feltápászkodik onnan, én pedig nem ellenkezem az ellen, hogy hazadobjon - a lábaim után most a szemhéjaim nehezednek el, hirtelen fáradtság tör rám. A házhoz érve elmotyogok egy "köszönöm"-öt, kiszállok az autóból, az előszobába érve leöltözöm majd megetetem Yunt, aztán, a fürdést követően a szobámba is indulok. Nem jellemző rám az ilyesmi, általában a nappaliban tévézem, ha éppen nincs tanulnivalóm, most azonban úgy érzem, semmilyen program nem kötné le a figyelmemet.

Kinyitom a szekrényem, és gondolkodás nélkül akasztom le a vállfáról a ruhát, amelyet gondolatban már előzetesen kiválasztottam az alkalomra. Fekete, egyszerű szabású, elegáns de mégsem túl hivalkodó. Elégedetten nézek végig rajta és elöl is hagyom, majd az ágyam felületén helyezkedem el, kis idő múltán pedig összeszorított szemekkel kényszerítem magamat az alvásra - végtelenségnek tűnő órákig sikertelenül, végül utolér az álmot hozó holdfény, és egy utolsó gondolattal átlibbenek a képzeletem különös világába. Sikerülnie kell.



/HoSeok szemszög/
Annak ellenére is korábban kelek DaWonnál, hogy nem kell jelen lennem az órákon. Nem akarom kockáztatni, hogy kérdőre vonjon.

 Hangtalanul suhanok át a fürdőbe, a tükörbe pillantva pedig a kora reggeli énemet látom visszapislogni rám - valakit, akinek az elégedett mosolya sokkal inkább elégedetlen, leginkább magával.

 Pár pillanatig hallgatózom, hogy meggyőződjek róla, biztosan egyedül vagyok ébren, majd kezemet az üveghez emelve kinyitom a mögötte lévő beépített szekrényt. Hála DaWon figyelmetlenségének és szétszórtságának, még sosem fedezte fel, mit is tárolok itt, a biztonság kedvéért a kérdéses dolog előtt mégis mindig felsorakoztatok néhány arcápoló terméket, így ha ez meg is történne, csak egy bőrápolásra kényes kisöccs dolgait látná benne. Szerencsére. Szerencsémre.

Egyik kezemmel a hátsó terület irányába nyúlok, hogy gond nélkül ki tudjam venni a gyógyszeres dobozkát, rajta a jól olvasható felirattal: NYUGTATÓ HATÁS. Azóta kezdődik minden napom a pirulákkal, mióta eljöttem otthonról. A maximalitásomból következő megfelelési kényszerem szorongásokat von maga után, ezeket kell csökkentenem a hatóanyaggal. Ma pedig különösen szükségem van rá.

Felpattintom a doboz tetejét, és a javasolt napi adagot ezúttal figyelmen kívül hagyva, hanyag módon a kezembe szórok néhányat, és gondolkodás nélkül a számhoz emelem őket.

A hatása perceken belül érzékelhetővé válik - már nem idegeskedem annyira a mai este miatt, és kevésbé foglalkoztat Jimin pótlásának kérdése is. Így van. Minden mindegy. Lesz, ami lesz.
Az arcomon a rám jellemző széles mosollyal sétálok vissza a folyosóra, egyenesen a nővérem szobájába, hogy felébresszem, mielőtt elkésne. Még félálomban motyog nekem arról valamit, hogy ő mennyire nagyon utál dolgozni, aztán a szemeit dörzsölgetve kikel az ágyból, én pedig visszatérek a szobámba. Nem értek egyet az előbbi kijelentésével, éppen ezért kéne talán "remény" helyett "realitás"-nak szólítania. A sikerért, amely a megfeleléssel azonos, ugyanis meg kell dolgozni, még akkor is, ha az ember teste-lelke beleroppan.

/JungGi szemszög/
A szemhéjamat nyitogatva fekszem, teljesen mozdulatlanul, és az esélyeimet latolgatom a mai napot illetően. Két szélsőség lehetséges: vagy értelmet nyer az utóbbi napok erőfeszítése, és sikerül megfelelnem, vagy pedig kárba veszik TaeHyung munkája is. És a legrosszabb az egészben, hogy az egész csak rajtam áll.
Úgy döntök, a délelőttöt pihenéssel töltöm és némi tanulással, hogy a hétvégén már ne kelljen - persze egyikre sem tudok száz százalékos figyelmet fordítani, gondolatban a darab hangjain zongorázom végig, újra és újra, és vagy ezerszer szívbajt kapok a következő billentyű kérdését illetően, elfelejtve azt, hogy a kotta végig a szemeim előtt lesz majd. Felsóhajtok. Nehéz nem stresszelni egy ilyen esemény előtt, de a végeláthatatlan pánik a legrosszabb dolog, amit tehetek. Így hát a könyveket az asztalra pakolva inkább ledőlök, hogy a plafont bámulva azon gondolkozzam inkább, mit is fognak gondolni a többiek, ha este Tae oldalán jelenek meg.
Dél körül aztán eszem egy keveset, bár minden egyes falatot egyre nehezebb lepréselni a torkomon. Ideges vagyok, pedig még el sem kezdtem készülődni. Ez a másik pont, ami érzékeny lehet. Nem akarok túlzásba esni, nem is szokásom az extrém megjelenés, az alkalmat azonban meg kell tisztelni az eleganciával. Arról nem is beszélve, hogy a külsőm miatt EunJiék kaphatnának az alkalmon, hogy belém kössenek... Ez ad egy kis motivációt arra, hogy magamra öltsem a ruhámat, és készülődni kezdjek.

Nem sokkal hat előtt végzek. Az egyébként egyenes hajamat most enyhén hullámosba rendezem, de kiengedve hagyom. A sminkem egyszerű, leginkább szem-hangsúlyos, a ruha pedig tökéletesen egészíti ki az összhatást.Sóhajtva nézek a tükörbe, és azt kívánom, bárcsak lenne legalább fele annyi önbizalmam, mint amennyit az egész hihetően ál-mosolygó tükörképem sugároz.
Végeztemmel az ágy szélén ücsörögve várom Tae üzenetét, miszerint itt van értem, és indulhatunk. Nem kell sokáig várnom. Elköszönök Yuntól, majd kilépek a házból, megindulva az ismerős autó felé - még nem is sejtve, hogy mit tartogat számomra az este.