15.fejezet - Last Steps(Utolsó lépések)

/TaeHyung szemszög/

Sokáig, szokatlanul sokáig készülődtem, mielőtt végre kocsiba ültem volna. Nem a pincérséget, sokkal inkább JungGit akartam megtisztelni ilyen módon. 

Benne sem csalódom: elegáns, mégis visszafogott külsővel lépked a kocsi felé, nekem meg legalább ezerféle opció fordul meg a fejemben azzal kapcsolatban, hogyan is kéne megdicsérnem anélkül, hogy túl laza lennék, vagy neadjisten egy nyálas bókot kaparnék össze. Egyik sem az én stílusom, és mindkettő elég furcsán venné ki magát.

 - Jól nézel ki - végül csak ennyit tudok kinyögni egy félmosoly kíséretében, mikor beül mellém, ő pedig zavartan igazítja meg magán a biztonsági övet. Tudom, hogy ezt nem csak én váltom ki belőle, így kis szünet után újra megtöröm a csendet. - Nincs okod idegeskedésre... Menni fog.

Ajkát enyhén beharapva biccent, és kitekint az ablakon. Veszem a jelet, és azonnal elindítom a kocsit, hogy aztán az iskola felé vegyem az irányt. Azt hiszem, hosszú esténk lesz, és még nem tudom, hogy ez pozitívum e, vagy éppen az ellenkezője, de mindegy is. Egyszer úgyis vége lesz.
Az iskola parkolójában még kibírható tömeg fogad, a legtöbb korai érkező éppenséggel diák, aki vagy pincérkedni illetve más módon segédkezni jött, vagy történetesen az első évfolyamot erősíti. Az utóbbiak közül szinte már mindenki jelen van, ám oldalról JungGira pillantva egyértelműen látom, hogy nem sok kedve van csatlakozni az osztályához, amiből egy kisebb társaság a közelben ácsorog. Az ujjait tördelve figyeli őket.

Kiszállok az autóból, és azt megkerülve nyitok előtte ajtót. A kezemet felé nyújtva segítem ki, majd egy mozdulattal felajánlom a karomat, ő pedig vonakodva ugyan, de belém karol.

 - Mégiscsak egy puccos alkalmon vagyunk, vagy mi  - mosolyodom el már másodjára, ami valóságos rekordnak számít ilyen rövid időn belül, legalábbis egy ideje. Nem is teljesen őszinte.
Az iskola bejárata felé lépkedünk, én pedig érzem, ahogy amellett a bizonyos társaság mellett elhaladva erősödik a szorítása. A tőlem telhető legnyugodtabban pillantok vissza mindenkire, ugyanis nem kevesen bámulnak meg minket közülük. Most nyilván egy párként fognak elkönyvelni, de nem is ez a lényeg... magabiztosságot kell sugároznom, hogy Giyára is ragadjon át belőle. Elég nehéz, de ennyi szívességet mindenképp megérdemel. Neki köszönhetem, hogy nem magamba fordulva töltöttem az utóbbi néhány délutánt.
 - Ki a srác?  És hol hagytad Picassot? - állít meg minket hirtelen mellénk lépve egy kihívó tekintetű fiú.




/JungGi szemszög/
 - Ő itt TaeHyung. Picasso - akinek egyébként neve is van - az egyik haverja, ahogyan nekem is. Ő majd később jön a többiekkel  - válaszolok halványan mosolyogva, és valamiért kevésbé idegesen. Azt hiszem, így egyértelműsítem számára a helyzetet, amely elé állított. Nem szeretném, ha félreismerne egy "egyik nap vele, következőleg  meg mással" elv alapján, főleg, hogy egyikőjükre sem igaz a dolog...
 - Picasso? - húzza fel fél szemöldökét Tae, én pedig gyors magyarázásba kezdek.
 - Egyszer látott beszélgetni Jinnel, aki éppen egy ecsettel felszerelkezve festészetre tartott - pillantok fel rá. - Azután kísért el angolra is, mert egy irányban volt óránk.
 - Áhh - biccent, majd visszafordul az osztálytársam felé. - Ha már a nevemet kérdezted, úgy illik, hogy te is eláruld a tiédet.
 - Byun BaekHyun - mutatkozik be széles vigyorral a srác. -  Jól jegyezd meg, egyszer még sokat fog érni.
 - Mindenképp - a Tae hangjában egyértelműen érződő irónia mosolygásra késztet, miközben tovább indulunk a főbejárathoz. Odaérve habozok egy kicsit, végül azonban átlépünk az épület határán.
Ha az iskola első nap lenyűgözött, most másodjára is sikerül neki, csak éppen kétszer annyira.
A második emeletet mintha kicserélték volna - az előadásunk helyszínének szánt előadó tárva - nyitva várja a vendégeket, a virágokkal és gyertyákkal díszített korlátok mentén, két oldalról pedig a még hatalmasabb galéria közelíthető meg, ahol az újonnan érkezett grafika-imádók első munkáit lehet megtekinteni, valamit ahol a második évfolyam nagy része állomásozik, nem véletlenül, ugyanis a vacsoránk is itt zajlik majd.
 - Felkísérlek, aztán nekem is mennem kell majd segíteni. Hátha addigra megjönnek a többiek is - találgat Tae. A közelebbi lépcsőn indulunk fel, az én lábaim azonban mintha saját súlyuk többszörösével küszködnének - emellett pedig remegni is kezdek, a lámpaláz miatt. Meglepődöm, amint egyik kezét megérzem a hátamnál. Nem karolja át a derekam, csak biztonságot ad az érintésével, nekem pedig ez épp elég ahhoz, hogy legyen lélekjelenlétem két emeletet lépcsőzni botlás nélkül.
 - Köszönöm - motyogom az előadó ajtajának közelében ácsorogva. A kezemben a kottával kicsit jobban érzem magamat, mint előtte, ám még így is nehéz leplezni a zavaromat. - Kisebb koromban sokkal jobban bírtam a nagy közönség előtti szerepléseket, azóta nem tudom m...
Elakadok, annak ellenére, hogy nem közvetlen az ajkaimnál hallgattat el. Közelebb lép, érzem a kellemes parfümillatot, és azt is, ahogy felém magasodik, majd a homlokomra csókol.
 - Ügyes leszel - jelenti ki halkan, még mindig csak centik távolságára tőlem, majd hátrébb lép és sarkon fordulva elindul a galéria felé...én meg mozdulatlanul bámulom a távolodó alakját, és nem tudom kiverni a fejemből az érzést, ami az előbbivel kapcsolatban támad bennem. Nem tudom megmondani, hogy miért, de valamiért úgy tűnik, hogy már nem lesz több, ehhez hasonló alkalmunk.
Egyedül sétálok be a helyiségbe, és egyenesen a színpad felé lépkedek. Tae erőt adott hozzá, hogy egyenes háttal tudjak elhaladni EunJiék mellett, akik persze minden otthon talált ezüstöt, vagy éppen aranyat magukra aggattak, mintha csak azon versenyeznének, hogy ki visel több karátot. Akadnak közöttük szép darabok, de szerintem nem erre az alkalomra szánták őket. Most az iskolán belüli elismerésünk a tét, és ezen nem oszt, nem szoroz, egyetlen méregdrága ékszer sem.

Körülbelül egy órával később már alig találni üreset a vörös bársonyszékek között, és a fellépők közül is egyre idegesebben várakozik mindenki. Mikor a hatalmas ablakok már csak a Nap utolsó sugarait engedik láttatni, és átengedik a teret a két, meleg fényű csillárnak, hogy megvilágítsák a tágas előadót; mi már a színpad mellett várakozunk teljes készenlétben, mikor egy végzős diák, aki a bekonferálást vállalta, megnyitja az estét.
A táncosok kezdenek. Kisebb csoportokban adják elő a néhány perces koreográfiákat, természetesen a megfelelő zenére, így az egész egy projektmunka hatását kelti bennem. Az első fellépők modern balettal nyűgöznek le minket, de a produkciók a szemnek és léleknek egyaránt jóleső különbséggel következnek: akad köztük hiphop, jazzbalett, és sok egyéb. Mindenki a saját stílusában alkot, bár ezek a legjellemzőbbek. Szinte kivétel nélkül minden táncos tömegestül zsebeli be az elismerő pillantásokat.
Mikor az első zenész-tanonc váltja az utolsó fent lévőket, az izgalmam a tetőfokára hág. Ez teljesen más, mint amikor az osztály előtt kellett játszanunk. A stressz mértéke össze sem hasonlítható az akkorival, és látom a mellettem állók arcán, hogy ezt nem csak én gondolom így.
Az előttem lévő, összességében körülbelül ötödikként fellépő diák gyorsan végez, túl gyorsan, én pedig akaratlanul is szidom, amiért nem hozott össze hosszabb darabot - bár ez nem teljesen jogos, hiszen a szerzői jog az én esetemben sem engem illet, hanem TaeHyungot.
A szememmel keresem őt a tömegben, miközben a zongora felé lépkedek. Sorra fedezem fel az ismerős arcokat: HoSeok vidáman rámkacsint, NamJoon feltartott nagyujjal biztat, a többiek pedig csak ácsorognak és szorítanak nekem. Örülök, hogy van kiket keresnem a közönség soraiban, még ha ezt nem is merném még bevallani nekik.
Néhány lépés, és már a hangszernél is vagyok. Leülök, a teremre fülsüketítő csend telepedik, és a leghalkabb suttogás is elhal, amint a kottát elhelyezve a billentyűkre siklanak az ujjaim. Az első akkord visszhangzik még egy darabig a falak között, aztán hang hangot követ, én pedig minden egyes eljátszott sor után kevésbé észlelem magam körül az embereket. Azt hiszem, ilyenkor mindenki egyfajta transzba esik. Ez egy megmagyarázhatatlan kötelék, a zene és a zenész között, még ha csak egy tanulóról is beszélünk.
 Az első, szomorkás tétel eljátszása után felpillantok a kottából. A most következő dallamot gyakoroltam a legtöbbet, és ezzel akadt nehézségem is, de már kívülről tudom az egészet. Csak egyvalaki kell hozzá.
Nem tudom pontosan, hogy mit akar kifejezni az arca, miközben őt nézem, és sorra szólaltatom meg a billentyűket a helyes sorrendben. Eszembe jut minden tanács, amit ezzel a boldog résszel kapcsolatban adott: a töltet, a kecsesség, és az összes fontos tényező... most egyszerre koncentrálok mindre és egyikre sem. Ösztönből jön, mialatt a barna szempárt figyelem és az engem.
A valóságos tapsvihar szakít ki a gondolataim közül, amelyek az elmúlt percekben körülötte forogtak. Tudom, hogy az érdem inkább szól a darabnak, mint az előadójának, így egy visszafogott mosoly kíséretében hajolok meg, hogy aztán teret adhassak az utánam soron következőnek. A szabály szerint végig kell hallgatnunk az összes fellépőt, mielőtt elhagyhatnánk a termet. Ajkamat beharapva figyelem minden osztálytársamat: BaekHyun elsöprő sikert arat, és EunJi sem marad alul, amit elégedett mosollyal nyugtáz. Mindenki szépen teljesít, az egy-két becsúszó hiba felett mind a közönség, mind a bírákként szolgáló tanárok csapata elsiklik.
A műsort a konferáló fiú zárja, a következő gondolattal:
 - Azt hiszem, most mindannyian szem- és fültanúi lehettünk valami megfoghatatlannak és csodásnak. A tehetséget nem lehet látni, csupán tetten érni lehetséges, most mégis biztosan állíthatom, hogy rengeteg újat köszönthetünk a köreinkben. Olyan fiatalok álltak ma színpadra, akik méltó képviselőivé válhatnak az iskolánknak...Nem, nem is ez a helyes kifejezés. Ők már most képviseltek bennünket. Köszönjük!

A zsibongó tömeg egészen gyorsan eloszlik. A meghatódott anyukák és büszke apukák autóba ülnek, hogy hazavezessenek az időközben teljesen besötétedett égbolt alatt; mi, tanulók pedig áttelepedünk a galériába, amelyen előzetesen a grafikus osztály a csodálatos kiállításával, és a második évfolyam tagjai az elrendezéssel szorgoskodtak. Három, szépen megterített, hosszú asztalnál foglalunk helyet, mindenki a maga osztályához tartozónál. BaekHyun ül a jobbomon, másik oldalamon pedig egy idegen, MinRin, akit többször is megszólítanak, bár én nem bonyolódom semmilyen beszélgetésbe.
 - Szabad egy italt a hölgynek? - lép mögém egy ismerős alak, én pedig hátrafordulva válaszolok JungKooknak.
 - Igazán jólesne, köszönöm - mosolygok egy sort a tettetett formalitásunkon, ő pedig - megbámulva a mellettem ülő lányt- elém helyez egy pohárral, majd visszamegy a többiekhez. Követem a tekintetemmel, és gyors fejszámolással bizonyosodom meg a hiányról, amit felfedezek a társaságban. Hatan álldogálnak egymás mellett a fokozatosan ürülő tálcáikkal. Látom, ahogy HoSeok a fejét fogva megindul a folyosó felé, gondolom mosdóba, így el is hessegetek minden gyanút. Biztosan ő is csak kiszaladt pár percre.

/TaeHyung szemszög/
Csendben tűröm, hogy az időközönként felbukkanó hideg szellők átjárják minden porcikámat. Az éjszakai Szöult figyelem. Utánozhatatlan látvány, talán az egyik olyan dolog, ami hiányozni fog. De már elhatároztam.
A városban most leginkább a kékes fények dominálnak, amelyek eszembe juttatják azon a napon a víz kékjét. Akkor nem sikerült.
Talán volt oka. Talán hallanom kellett a dallamot, talán találkoznom kellett JungGival, átadnom neki, mielőtt végérvényesen eltűnhetnék.
Egy lépés előre.
Igen, talán ez lett volna az én feladatom. Hogy egyszer valakivel önzetlenül jót tegyek, segítsek neki, és mellette álljak - persze ideiglenesen, hiszen a ragaszkodás egyenlő a kötődéssel, az meg az elszakadással. Azt pedig nem akarom.
Második lépés.
A srácok talán majd visszakövetkeztetnek, hogy akkor sem véletlen vetettem le magamat, és talán azok a részeg mozdulatok nem is voltak olyan tudaton kívüliek. Talán magukat okolják majd, de együtt képesek lesznek túllépni ezen is.
A tetőtéren körben elhelyezett korlát következik, de nem jelent akadályt.
És JungGi? Jobb lesz neki így, hosszútávon úgysem lettem volna rá jó hatással. Nem fog önmarcangolásba kezdeni miattam, ennyit nem érek, és amúgy is, a többiek mellette állnának. Talán beleszeret az egyikőjükbe, és akkor nem kell küszködnie azzal, hogy egy boldog dallamot gond nélkül lejátszon, és sosem lesz egyedül.
Körülbelül másfél lábfejnyi távolság választ már csak el a peremtől. Lepillantva látom, hogy elengedő messzeségben kihalt az alattam elterülő utca, és a szél most elnémulva engedélyezi, hogy  mindenféle löket nélkül, magamtól tegyem meg az utolsó lépést, mikor készen állok rá.

14.fejezet - Downer

/JungGi szemszög/

 - A mai nap az utolsó lehetőségetek a gyakorlásra. Javaslom, hogy töltsétek hasznosan a csütörtök délutánt, hogy elismerésre méltó produkcióval állhassatok ki a színpadra. Sok szerencsét mindenkinek! - a percek óta húzódó monológját most nyájas mosollyal zárja a női osztályfőnök, és a kicsöngő szimfóniájának kíséretében, az iratait összerendezve el is tipeg a terem ajtajának irányába.

A lábaimat különösen nehéz most egymás után emelgetnem, mintha az előadás gondolatának lelki terhe mellé fizikai is párosult volna. Az utolsó lehetőségem tökéletesíteni a darabot - pedig még messze állok tőle. És hogy ez mit jelent? Azt, hogy mostantól nem Tae társaságában fogom tölteni az iskola utáni órákat. Már csak azt kéne eldöntenem, hogyan érezzek ezzel kapcsolatban.

Az kicsit dob ugyan a hangulatomon, hogy holnap az előadásra való tekintettel nem kell bejönnünk órára, az utána következő elegáns vacsora elrendezéséért felelős második évfolyamnak pedig szintén szabad nappal kedvezményeznek. Ennek ellenére is elég nyomott a hangulatom, mikor odaérek a már egy ideje várakozó fiúkhoz. Nosztalgikus érzés végigpillantani rajtuk, arra a napra emlékeztet, mikor először kellett a társaságuk irányába lépdelnem. Furcsa belegondolni, hogy alig két hete ismerem csak őket, hiszen valamennyien hozzájárultak ahhoz, hogy megszínesítsék a hétköznapjaimat, sőt, a péntek esti meghívásukkal még egy különlegesebb élménnyel is megajándékoztak. Változni fog e mindez? Nem tudhatom. Megrémít? Még magamnak sem akarom bevallani.

 - Mit szólnál, ha mondjuk hatra érted mennék? - TaeHyung különös módon nem tűnik nyugtalannak, sem zárkózottnak, mégis, mintha hamis boldogság lenne ez, amelynek jeleit a hangjában és arckifejezésében rejtegeti. Pár másodperc múlva bizonytalanul bólintok, más reakciót ki sem tudok préselni magamból, hiszen nem a kísérőm tervei körül jártak a gondolataim. Most azonban erre sodródnak, és elgondolkozva pillantok a volán mögött ücsörgő fiúra, aki a szokásos helyen leparkol, majd rutinszerűen vezet fel az emeletre.

 - Szerintem ma gyakorolj a lehető legkevesebbet - jelenti ki az ablakpárkányon elnyújtózva, én pedig értetlenül pislogok rá a zongora mögül. - Ha most megerőlteted magad, egy idő után elfáradsz és hibázol, amiket aztán még nehezebb lesz elkerülni élesben - magyarázza, én pedig kénytelen vagyok igazat adni neki.

Jól megy, a néha becsúszó ritmushibáktól eltekintve simán eljátszom a kérdéses részt is, így egy idő után csak véletlenszerűen eszembe jutó dallamok játékával ütöm el az időt, és futó pillantásokkal őt figyelem. Szokás szerint a jegyzetei mögé burkolózik, és nem szólal meg azzal kapcsolatban, hogy esetleg hazavinne, ha már úgysem a darabbal foglalkozom. Furcsa.

Végül feltápászkodik onnan, én pedig nem ellenkezem az ellen, hogy hazadobjon - a lábaim után most a szemhéjaim nehezednek el, hirtelen fáradtság tör rám. A házhoz érve elmotyogok egy "köszönöm"-öt, kiszállok az autóból, az előszobába érve leöltözöm majd megetetem Yunt, aztán, a fürdést követően a szobámba is indulok. Nem jellemző rám az ilyesmi, általában a nappaliban tévézem, ha éppen nincs tanulnivalóm, most azonban úgy érzem, semmilyen program nem kötné le a figyelmemet.

Kinyitom a szekrényem, és gondolkodás nélkül akasztom le a vállfáról a ruhát, amelyet gondolatban már előzetesen kiválasztottam az alkalomra. Fekete, egyszerű szabású, elegáns de mégsem túl hivalkodó. Elégedetten nézek végig rajta és elöl is hagyom, majd az ágyam felületén helyezkedem el, kis idő múltán pedig összeszorított szemekkel kényszerítem magamat az alvásra - végtelenségnek tűnő órákig sikertelenül, végül utolér az álmot hozó holdfény, és egy utolsó gondolattal átlibbenek a képzeletem különös világába. Sikerülnie kell.



/HoSeok szemszög/
Annak ellenére is korábban kelek DaWonnál, hogy nem kell jelen lennem az órákon. Nem akarom kockáztatni, hogy kérdőre vonjon.

 Hangtalanul suhanok át a fürdőbe, a tükörbe pillantva pedig a kora reggeli énemet látom visszapislogni rám - valakit, akinek az elégedett mosolya sokkal inkább elégedetlen, leginkább magával.

 Pár pillanatig hallgatózom, hogy meggyőződjek róla, biztosan egyedül vagyok ébren, majd kezemet az üveghez emelve kinyitom a mögötte lévő beépített szekrényt. Hála DaWon figyelmetlenségének és szétszórtságának, még sosem fedezte fel, mit is tárolok itt, a biztonság kedvéért a kérdéses dolog előtt mégis mindig felsorakoztatok néhány arcápoló terméket, így ha ez meg is történne, csak egy bőrápolásra kényes kisöccs dolgait látná benne. Szerencsére. Szerencsémre.

Egyik kezemmel a hátsó terület irányába nyúlok, hogy gond nélkül ki tudjam venni a gyógyszeres dobozkát, rajta a jól olvasható felirattal: NYUGTATÓ HATÁS. Azóta kezdődik minden napom a pirulákkal, mióta eljöttem otthonról. A maximalitásomból következő megfelelési kényszerem szorongásokat von maga után, ezeket kell csökkentenem a hatóanyaggal. Ma pedig különösen szükségem van rá.

Felpattintom a doboz tetejét, és a javasolt napi adagot ezúttal figyelmen kívül hagyva, hanyag módon a kezembe szórok néhányat, és gondolkodás nélkül a számhoz emelem őket.

A hatása perceken belül érzékelhetővé válik - már nem idegeskedem annyira a mai este miatt, és kevésbé foglalkoztat Jimin pótlásának kérdése is. Így van. Minden mindegy. Lesz, ami lesz.
Az arcomon a rám jellemző széles mosollyal sétálok vissza a folyosóra, egyenesen a nővérem szobájába, hogy felébresszem, mielőtt elkésne. Még félálomban motyog nekem arról valamit, hogy ő mennyire nagyon utál dolgozni, aztán a szemeit dörzsölgetve kikel az ágyból, én pedig visszatérek a szobámba. Nem értek egyet az előbbi kijelentésével, éppen ezért kéne talán "remény" helyett "realitás"-nak szólítania. A sikerért, amely a megfeleléssel azonos, ugyanis meg kell dolgozni, még akkor is, ha az ember teste-lelke beleroppan.

/JungGi szemszög/
A szemhéjamat nyitogatva fekszem, teljesen mozdulatlanul, és az esélyeimet latolgatom a mai napot illetően. Két szélsőség lehetséges: vagy értelmet nyer az utóbbi napok erőfeszítése, és sikerül megfelelnem, vagy pedig kárba veszik TaeHyung munkája is. És a legrosszabb az egészben, hogy az egész csak rajtam áll.
Úgy döntök, a délelőttöt pihenéssel töltöm és némi tanulással, hogy a hétvégén már ne kelljen - persze egyikre sem tudok száz százalékos figyelmet fordítani, gondolatban a darab hangjain zongorázom végig, újra és újra, és vagy ezerszer szívbajt kapok a következő billentyű kérdését illetően, elfelejtve azt, hogy a kotta végig a szemeim előtt lesz majd. Felsóhajtok. Nehéz nem stresszelni egy ilyen esemény előtt, de a végeláthatatlan pánik a legrosszabb dolog, amit tehetek. Így hát a könyveket az asztalra pakolva inkább ledőlök, hogy a plafont bámulva azon gondolkozzam inkább, mit is fognak gondolni a többiek, ha este Tae oldalán jelenek meg.
Dél körül aztán eszem egy keveset, bár minden egyes falatot egyre nehezebb lepréselni a torkomon. Ideges vagyok, pedig még el sem kezdtem készülődni. Ez a másik pont, ami érzékeny lehet. Nem akarok túlzásba esni, nem is szokásom az extrém megjelenés, az alkalmat azonban meg kell tisztelni az eleganciával. Arról nem is beszélve, hogy a külsőm miatt EunJiék kaphatnának az alkalmon, hogy belém kössenek... Ez ad egy kis motivációt arra, hogy magamra öltsem a ruhámat, és készülődni kezdjek.

Nem sokkal hat előtt végzek. Az egyébként egyenes hajamat most enyhén hullámosba rendezem, de kiengedve hagyom. A sminkem egyszerű, leginkább szem-hangsúlyos, a ruha pedig tökéletesen egészíti ki az összhatást.Sóhajtva nézek a tükörbe, és azt kívánom, bárcsak lenne legalább fele annyi önbizalmam, mint amennyit az egész hihetően ál-mosolygó tükörképem sugároz.
Végeztemmel az ágy szélén ücsörögve várom Tae üzenetét, miszerint itt van értem, és indulhatunk. Nem kell sokáig várnom. Elköszönök Yuntól, majd kilépek a házból, megindulva az ismerős autó felé - még nem is sejtve, hogy mit tartogat számomra az este.

13.fejezet - Want to be the best

/JungGi szemszög/

Szerda. Mintha az idő tréfát űzne belőlem, és direkt gyorsabban telne...csak mert nyilvánvaló, hogy legszívesebben minden percet órákká nyújtanék. Pontosabban azokat, amelyeket a fiúk társaságában tölthetek. És hogy miért?

Mert félek.

Attól, hogy a pénteki előadást követően minden megváltozik körülöttem.

Attól, hogy az órák közötti szünetekben egyedül fogok majd bóklászni az iskola területén.

Attól, hogy nem nyolcadmagammal lépek ki az épületből délutánonként.

Attól, hogy TaeHyung és a többiek éppen olyan hirtelen lépnek ki a hétköznapjaimból, mint ahogyan érkeztek.

Attól, hogy nem leszek képes mindezt kimutatni, és még ha maradnának is, elűzöm majd őket magam mellől, mert - okkal - félek a csalódástól.

A mellettem, törökülésben elhelyezkedett Jin tapsolni kezd, majd sorra csatlakoznak hozzá a többiek is; így rángatva ki a gondolataim közül, amelyeket nem tudott megszakítani az egészen eddig hangosan szóló zene sem. Egyedül Jimin az, aki tarkóját masszírozva néz HoSeokra. Utóbbi éppen az előbb mutatta be nekünk azt a koreográfiát, amellyel a társa el van maradva, és amelyet rövidesen memorizálnia kell.

 - Mégis hogy várhatják el, hogy az egészet megjegyezzem ennyi idő alatt? - mormog az izmos fiú, ám nem folytatja, amint elkapja barátja "én megmondtam" típusú tekintetét.

 - Nem tudom, de nekem lassan indulnom kéne - közli Jin, miközben egy félliteres vizet dob a táncos irányába, aki ügyes mozdulattal elkapja azt, és nagyokat kortyolva kezdi felfrissíteni magát. - Holnapra be kell fejeznem egy portrét, és még csak a vázlattal vagyok meg.

 - Ne már, rohadt ritka, hogy itt maradhatunk órák után, ráadásul szakon kívüliekkel együtt... - sóhajt, miután elemeli ajkától a műanyag palackot, aztán furcsa grimasszal folytatja. - De nincs mit tenni, ha a sofőrnek dolga van, a potyautasok is elhagyják a terepet.

 - Pontosan - vigyorodik el a grafikus-tanonc, majd elsőként lép az ajtóhoz, hogy azt kitárva mindenkit kitereljen a hangszigetelt táncteremből, majd utolsóként lépje át a küszöböt. Már az első pillanatban látszott rajta, hogy kifejezetten udvarias, mégis, minden ilyen mozzanattal meglep.

A délutáni gyakorlásomra határozottan rányomja bélyegét a görcsösség. Olyan szinten izgulok, mintha két perc múlva színpadra kéne állnom. TaeHyung ez alkalommal is készségesen próbál segíteni, most viszont nem produkálok olyan teljesítményt, amellyel meg lehetnék elégedve. Ezzel ő is tisztában van, mégsem teszi szóvá, csak kitartóan folytatja a magyarázást, amiért külön hálás vagyok neki.

A tegnap gondolatban előtérben helyezett kérdéseim(a darabról és a szobáról) most háttérbe húzódva adnak teret a stressznek, amely gonosz módon furakodik a tudatomba.

- Egyébként - köszörüli meg a torkát zavartan, majd kezét ajkaihoz emeli, mintha csak így változtatná a kimondott szavait nem bizonyíthatóvá. - Megbeszélted már valakivel, hogy együtt mentek?

 - Nem igazán - pislogok a billentyűk fekete - fehér sorára.

 - Ha gondolod, én szívesen elkísérlek - mondja halkan, és ahogy felkapom a fejem, egy őszinte mosoly átsuhanását vélem felfedezni az arcán.
 Igazság szerint arra az aprócska belső vészcsengőre kéne hagyatkoznom, amely most , hála a tapasztalatnak, minden erejével tiltakozik.
 - Az jó lenne - felelem végül, majd, hogy ne lássa a zavaromat, újrakezdem az előbb tárgyalt sort a kottából.
Tehát még egy dolog, amiért halálra aggódhatom magamat, amellett, hogy valamiért jól esik tőle a felajánlás. Ezzel kapcsolatosan egyből gyanúm támad - az utóbbi napokban egyáltalán nem érzékelem nála a hangulatingadozást, a kíséret ötlete is csak a pozitív oldalt erősíti;ez viszont csak még jobban foglalkoztat, ugyanis így teljesen másnak tűnik. Határozottabbnak, tettrekésznek, és olyasvalakinek, aki már beletörődött valamibe. És ez sokkal ijesztőbb, mint olyasvalaki mellett tartózkodni, aki nem tudja eldönteni, hogy mihez kezdjen, és hogy álljon a dolgokhoz, vagy az emberekhez maga körül. Főleg azért, mert jelenleg én is az utóbbi rétegbe sorolható vagyok.

/NamJoon szemszög/
Alig érek haza, két perc múlva ismét az utcát járom. Utálok ilyenkor otthon lenni - ihletem van egy új számhoz és nem akarom, hogy anyáék egy újabb komolyzenei kiselőadása (mert biztosan tudom, hogy mára is terveztek ilyet) kedvemet szegje a megvalósításától. Így hát YoonGiék házának irányába lépkedek, fejemben a dallammal, amely mostanában fészkelte oda magát.
Csöngetek, de nem érkezik válasz. Három további próbálkozás után feladom, és írok egy üzenetet neki. Néhány pillanat múlva érkezik is a válasz - nincs itthon, bár ennek okáról nem ír semmit. Csalódottan, és kicsit idegesen indulok vissza, kezemet automatikusan a zsebembe süllyesztve egy cigi reményében. Megint hallgathatom, hogy mennyivel jobb lenne, ha lemondanék a rap örömeiről, és rendes szakma után néznék az ágazatban...
Rögtön feleszmélek, amint a tartalom helyett csupán az üres zseb anyagát tapintom ki. Egy pillanatra kiment a fejemből az ígéretem, ugyanis pont az ehhez hasonló helyzetekben szoktam rá a tüdőm roncsolására.

Alternatív megoldásként elkanyarodok, hogy a parkon keresztül, egy hosszabb úton térjek haza, a sétával is húzva az időt. Biztosan nem lesz olyan hatásos, de kezdésnek talán helyettesíthetné ez a füstöt, amivel megpróbáltam eltakarni a dolgokat, amik idegesítettek.

/HoSeok szemszög/

  - Megjötteeem! - kiáltok át a lakáson, amint becsukom magam után a bejárati ajtót. DaWon gyanakvó arccal jelenik meg előttem.

 - Szokatlanul hamar. Ugye nem rúgtak ki az iskolából? - méreget, majd elneveti magát és öleléssel köszönt.

 - Nálad kedvesebb nővért nem is kívánhatnék magamnak - pöckölöm homlokon, majd elindulok a szobám felé.

Kettőnké a lakás, pontosabban az ő tulajdonában van, én csak az ASOS óta élek vele. Anyáékkal közösen döntöttünk a költözésről - a házunk túl messze van innen, és macerás lett volna a közlekedés. Általában hétvégente találkozunk velük, és a szünetek egy részét is a gyerekkori emlékeimmel teli környéken töltöm.

 - Miért legyek kedves? - kérdezi tettetett duzzogással. - Meg sem érdemled. A fenti szomszéd ma panaszkodott a túl hangos zene miatt. Értem én, hogy itthon is gyakorolnod kell, de próbáld meg egy kicsit halkabban... - miközben ledobom a táskámat az ágyamra majd magam is leülök, ő az ajtófélfánál támaszkodik meg, keresztbe font karokkal. - Oké,Hopie?

 - Ühhüm - biccentek halványan mosolyogva. Egyedül ő hív ezen a beceneven, amelyet a Hope, azaz remény szóból kreált számomra még évekkel ezelőtt, és azóta is előszeretettel használja, ha valamit kér, vagy ha éppen nem rossz fát teszek a tűzre.

 - Egyébként anyáék kérték, hogy ha lesz egy kis időd, hívd fel őket, ugyanis tegnap nem tetted meg.

 - Igen, muszáj volt átnéznem egy részt, mert sehogy sem akart sikerülni ütemre.

 - Tudom, mondtam nekik is. Azért másodjára már nehéz lenne kifogást találni, úgyhogy...

 - Este felhívom őket, nyugi - ígérem, majd kihalászok egy könyvet a táskámból.

Elégedett arckifejezéssel lép vissza a folyosóra, én pedig elgondolkozva nézek utána. Öt évvel idősebb nálam, ami nem kevés, mégis mindig jó volt a kapcsolatunk. Amikor előálltam a kéréssel, hogy élhetnék e nála, habozás nélkül beleegyezett, és azóta is támogat szinte minden téren.

Éppen ezért kell a legjobbat nyújtanom, hogy ne okozzak csalódást se neki, se a szüleinknek. Végtére is, a táncszak miatt jöttem el hozzá, így mindenképp a legjobbá kell válnom.

Sóhajtva állok neki a tanulásnak, de valójában folyamatosan piszkál, amit DaWon mondott az imént a hangos zenéről való panaszkodásról. A fenti szomszédságunk történetesen egy egygyermekes család, az egyke fiú pedig az ASOS táncszakos tanulója volt - láttam egy tablóképen az egyik melléképületi folyosón. Gyakran akadtam már össze vele itthon, a lépcsőházban, azonban eddig még a köszönés szintjét se ütöttük meg. Nem értem, most mi oka volt panaszkodni a nővéremnek... mivel hasonló téren tevékenykedik, igazán tolerálhatná, hogy egyszer felhallatszik egy kis zene, pofátlanul hangosra amúgy sem szoktam állítani a hangerőt. Áh,mindegy. Ha legközelebb látom, talán rákérdezek.

Kevesebb, mint fél óra múlva már egy itthoni szerelésben állok a szobám egyik falán elhelyezett egész alakos tükörrel szemben, és a ma vett mozdulatokat próbálgatom. Sosem elég jó, sosem elég jó....

Később, mikor anyával a vonal másik végén hívást indítok, az aggódó kérdésre gondolkodás nélkül vágom rá a választ:
- Persze, minden a legnagyobb rendben.

12.fejezet - Small success

/JungGi szemszög/

Még másnap is, akaratlanul, vagy percenként hozzáérek a kézfejemhez, hiszen különös bizsergést érzek a bőrömön. Pontosan és egyedül ott, ahol megérintett.

Talán ő észre sem vette, mennyire zavarba jöttem, és nem a közelebb kerülés szándéka miatt tette. Vagyis neki nem jelentett semmit. Szóval nekem sem fog. Igen. Jobb, ha nincs miben csalódni...

Közben megint a kezemre siklanak az ujjaim, én pedig csak bámulok, mint aki rajta kapta magát valamin, ami nem megengedett számára.

 - Min agyalsz? Hmm? - bök oldalba Jimin, én pedig összerezzenek, elmotyogok egy "semmin"-t a hozzá illő ártatlan mosollyal, majd újabb harapással folytatom a töprengés miatt félbehagyott szendvicsemet.

 - Park Jimin, te mindenáron az őrületbe akarsz kergetni?! - fújtat HoSeok csalódottan, és abbahagyja a mozdulatsort, amelyet eddig ismételgetett előttünk. - Vagy ezerszer elmondtam: a tanár rám bízott, muszáj pótolnom veled a lemaradásodat, különben engem fog lecseszni...

 - Tudom,tudom - szakítja félbe a vigyorgó megszólított. - Nyugi, megleszek vele még a határidő előtt.

 - Ha így folytatod... - veszi át a szót a szaktársa ismét.

 - Az egyetlen dolog, amit most folytatni akarok, az az ebédem. Merthogy EBÉDszünet van - mosolyog Jimin, teljes tudatában annak, hogy nyert ügye van.

 - Legyen - forgatja a szemét HoSeok, és levágódik a mellette, üresen árválkodó székre, a fiú pedig sunyin mosolyogva veregeti vállba. Pont így tervezte - ha bedobja a kaja témát, felülkerekedhet a kötelességtudó srác akaratán.

Hogy a saját gondolataimat is tereljem, most figyelni kezdem, ahogy boldogan falatozik tovább. Igaz, nem eszik sokat és nem sokszor, mégis úgy érzem, hogy szép lassan visszatér a normál étkezéshez, ez pedig jó érzéssel tölt el.

Elmosolyodom, ám hamar az arcomra fagy, amint meglátom EunJit és a kis társaságát az osztályomból, ahogy elsétálnak mellettünk. Olyan lesújtó tekintettel pillantanak le rám, mintha minimum két bankot raboltam ki volna az éjjel, természetesen túszok zsarolásával, akiket most magam köré gyűjtöttem az evés idejére. Abszurd, de komolyan ilyen érzetet keltenek bennem.

 - Na és... - fordul felém Nam hirtelen. - Hogy haladsz a saját daraboddal? Nekünk az évfolyam három osztályfőnöke folyamatosan rágja a fülünket, hogy jelentkezzünk pincérnek, mert még mindig nincsenek elegen. Szerencsétlenek mindig elfelejtik, hogy mi az elsők között ajánlkoztunk - vigyorog, a meglepett tekintetemet látva pedig rögtön megmagyarázza: - Így mindenképp látni fogunk.

 - Amúgy is kíváncsiak voltunk, hogy zongorázol, eddig pedig csak Tae hallhatta - teszi hozzá Jin, a többiek pedig egyetértően bólintanak. Tágra nyílt szemekkel futtatom végig a szemeimet hetükön, amint mind engem néznek, a reakciómat várva.

 - Ez nagyon kedves tőletek - bököm ki végül, majd lehalkítom a hangomat. - De nem hiszem, hogy különösen jól szerepelnék majd. A vége még mindig nem megy.

 - Tegnap már egész jó volt - vágja rá Tae, aki egész eddig csendben hallgatott mindent.

 - Ez nem garancia arra, hogy péntek este is az lesz...

 - Az utolsó pár próbálkozás ott is megállná a helyét.

 - Akkor is azért sikerült, mert segítettél.

A többiek csak kapkodják a fejüket, hol rá néznek, hol rám; Tae pedig egy sóhaj kíséretében hagyja abba a győzködésem, majd elfogyasztja az utolsó falatját az ebédjéből.

 - Biztos ügyes leszel - szólal meg Kook bizonytalan hangon, megtörve a hirtelen beköszöntő csendet.

 - Remélem - igazítok fülem mögé zavartan egy rakoncátlan hajtincset. - Örülök, hogy ott lesztek - teszem hozzá óvatosan mosolyogva. Biztosan erőt adtok majd. - ezt már csak gondolatban merem megfogalmazni, hiszen továbbra sem akarok túlzásba esni. Minél magasabbra emelkedek, később annál nagyobb az esetleges zuhanás. Ehhez tartom magam, leginkább a londoni emlékek miatt, és ez a cselekedeteim minden helyzetére vonatkozik, azt hiszem. Bár mellettük nem látok lehetőséget hasonló szituációra, ami feltehetőleg abból következik, hogy a társaság felépítése sem ugyanolyan...

Az étkezés befejezésére sürgető jelzőnek okán nem hangzik el több szó - mindannyian szétszéledve indulunk meg az utolsó óráink helyszíneire; elsőként HoSeok, aki idegesen hurcolja magával Jimint.  - Megint el fogunk késni! - morgolódik az iskolán kívüli tevékenységekben nem túl gyakran ilyen komoly fiú, majd a kórházból nemrég visszatért társával együtt eltűnik az egyik közeli folyosó felé haladó diákok között. Sorjában szívódnak fel a többiek is, végül egyedül maradva indulok meg az egyik emeleti tanterembe.



/JungKook szemszög/
A tanórák után igazi felüdülés kilépni a szabad levegőre, ez olyasvalami, amit a legtöbb diák igazolhat, nagyjából minden hétköznap.
Elköszönök a többiektől, megvárom, míg először Jin, majd TaeHyung kocsija is kigördül az iskola területéről, hazajuttatva a barátaimat, végül pedig, tőlem szokatlan módon gyalog indulok el. A motort mára otthon hagytam - szándékosan, mert van valami, amit meg kell tennem.
Előhalászom a zsebemből a fülhallgatómat, és a kedvenc számaim ütemére kezdek lépkedni. Az őszi napsugarak, bár halványabbak nyári társaiknál, kitartóan munkálkodnak a környéken, megvilágítva az utakat, visszacsillanva az ablakokról és az üzletek kirakatáról, kellemesen melegítve a járókelők arcát. Elgondolkodva emelem tekintetem az égre. Szeretem ezt az időt. És hogy mindez minek köszönhető? A Napnak. A Napnak, ami melegít, mosolyt csal az arcra egy hűvösebb napon, és a legfontosabb mind közül, hogy fényt ad. Pont úgy, mint bárminemű tűz.Ehhez hasonló dolgokon morfondírozva teszem meg az út nagy részét, mígnem elérek ahhoz a bizonyos kereszteződéshez. Ez az az utca, ami előtt gyalogosan mindig lefordulok balra, hogy kikerüljem a kis sütödét, amelynek bódéja közvetlenül az utcán áll, körülbelül egy éve. Még sosem néztem meg, mit készítenek itt, talán valami húsfélét a hozzá illő tálalással - ami miatt nem kedveltem, az a nyílt tüzes sütő volt, amelyben a bár korlátozott, de számomra aggódásra okot adó lángok lejtenek ez alkalommal is különös táncot a széllel. Azóta a bizonyos nap óta mindig odafigyeltem, hogy ne kelljen végigsétálnom ezen az utcán. Egyszerűen nem bírtam elhaladni mellette, mert a házban keletkezett tűzre emlékeztetett.

Bár a torkom most is összeszorul az első, egyenes irányú lépésnél, megteszem sorjában a másodikat, majd a harmadikat is. Ha meg akarom tartani a NamJoonnak tett ígéretemet, igenis muszáj leszek kibírni ezt, ami kívülről egyszerűnek tűnhet, valójában mégis egy kisebb, háborúbeli győzelemnek tudható be. Végtére is, mire vannak a félelmek, ha nem azért, hogy harcoljanak ellenük?
Mire elérek a bódéhoz, a lábaim az ólom súlyával tiltakoznak az akaratom ellen, de én csak azért sem fordulok vissza. Nagyjából két méteres távolságot tartva haladok el a sütöde mellett, és még arra is ráveszem magamat, hogy rámosolyogjak az éppen dolgozó alkalmazottra.
Mikor már a szemem sarkából sem látom a lángok bizonytalan sziluettjét, megtorpanok, és a levegőt kifújva megfordulok. Megcsináltam, ráadásul teljesen egyedül.
Ha most valaki hallja a vívódásomat a gondolataimban, biztosan nevetni kezd, amiért egy ilyen kis dolgon problémázok. Nem érthetné, hogy miért jelentett ez ekkora kihívást. Ezt csak olyasvalaki tudja átérezni, akiben az enyémhez hasonló traumatikus eredetű fóbia rejtőzik, vagy rejtőzött valaha. Újabban én is az utóbbi kategóriába szeretnék kerülni.



/JungGi szemszög/
Valahogy más légkör vesz minket körbe, ahogy a szobájában ülünk. Én a zongora előtt, ő pedig mellettem, mint tegnap. Ám most másnak érzem, csak nem tudom megfogalmazni, miben és miért.
 - Figyelsz? - kérdezi, nem rosszallóan, inkább figyelmeztetőn.
 - Igen, bocsi - nyújtózom egyet, majd hallgatom a mondandója folytatását.
 - Szóval, a legjobb benne, hogy ha egyszer eltanulod ezt az apró csavart játék közben, mindig használhatod majd - magyarázza. - Mondhatni, egy pici darab kell csak a lelkedből, amit egyszer megnyitsz, aztán minden alkalommal újra és újra bepillantást engedsz rá. Tegnap is ilyesmit gyakoroltunk. A lényeg, hogy belefuttasd az érzéseidet a játékba, hogy a boldog rész őszintén vidámnak hallatszódjon - kezét a billentyűk fölé helyezi, és elgondolkozva pislog a felületre. - Vegyünk egy példát, csak hogy érződjön a különbség másban is - játszani kezd, egy számomra ismeretlen művet, kellemesen légies dallamvezetéssel. Biztos vagyok benne, hogy saját szerzeménye. - Látod? Ma nincs különösebben jó kedvem, most mégis úgy érződött, mintha a hangokkal együtt szárnyalnék. Egy kicsit olyan az egész, mint egy színjáték - mosolyodik el, de nekem nem kerüli el a figyelmemet az enyhén keserű töltet a szavai mögött.
 - Milyen vidám dallam - jegyzem meg.
  - Elég régen írtam - teszi hozzá, ezzel pedig lezártnak is tekinti a témát. Bennem természetesen újabb gondolatot vet fel: hamarosan szembe kell majd állítanom a ténnyel, hogy egyébként tudatában vagyok a jótevő mivoltának - ihlet hiányában nem tudtam volna ilyen szerzeményt összehozni a feladatra, ő pedig megmentett, bár akkor még alig ismertük egymást. Ismerni... valójában most sem tudok sokkal többet róla, annak ellenére, hogy vele vagyok a legtöbbet.
Van még egy dolog, amivel kapcsolatban hallgatok, de nagyon is foglalkoztat: a szoba, az utolsó szekrény, azokkal a rejtélyes dobozokkal és tégelyekkel, amelyek közelében meglátva olyan ideges lett. Lehet, hogy egyszerűen az engedély nélküli belépésem dühítette fel, de az is lehet, hogy a személye lényegére bukkantam rá. Remélem, lesz alkalmam választ kapni a kérdésemre, különben a kíváncsiságomnak engedve magam kell kiderítenem, amit tudni akarok.