A korai órák folyamán megállás nélkül idegeskedem, BaekHyun faggatózik is, hogy mégis hol járnak a gondolataim, amiért ilyen gondterhelt fejet kell vágnom. Bár sikerül kimagyaráznom, valahogy egyre jobban nyugtalanít a dolog - nagyon utálom a konfliktusokat, főleg, ha azok a környezetemben zajlanak.
Mire elérkezik a nyelvi óra és újra látom a srácokat, szerencsére teljessé válik a csapat, én pedig megkönnyebbülten figyelem őket, amint a történtekről kérdezgetik NamJoont és JungKookot. Ők csak vigyorognak, de nem árulnak el semmit azon kívül, hogy egyfajta megállapodást kötöttek; ezzel pedig még kíváncsibbá teszik a barátaikat, és bevallom, egy kicsit engem is. Mindenesetre tiszteletben tartom, ha valami nem tartozik rám, meg különben is... elég furcsán venné ki magát, ha én is beállnék a körbe, és csillogó szemmel tenném fel a kérdéseket. Nem lehetek benne biztos, hogy ők milyen mértékben tartanak a társaság részének, így jobb meghúzni magamat, mint kínos helyzetbe kerülni.
Az órán, Tae mellett ülve lélekben természetesen megint máshol járok - a híreken gondolkodom, amiket délelőtt közöltek velünk. Ezek szerint a pénteki előadás a főépület emeleti előadótermében fog zajlani, utána pedig minden elsős hivatalos egy elegáns vacsorára itt, az iskolában. A terítést és felszolgálást a második évfolyam végzi majd. Ez lesz a mi kis beavatási ünnepségünk. A zenész szakra járók előadják a megírt műveket, a grafikusok kiállítást szerveznek első műveikből, a táncosok pedig szintén saját koreográfiás fellépéssel készülnek. Láttam, hogy van, aki húzza a száját a programra, ám többen vannak, akiknek az elitebb családi hátterük miatt elvárják, hogy megjelenjenek, teljesítsenek. A legutolsó csoportba azok tartoznak (velem együtt), akiknek ez szimplán még egy ok azért, hogy izgulhassanak a napot illetően.
Mikor megkaptuk a feladatot, még nem gondoltam volna, hogy ez ennek az egésznek a része, de belegondolva talán csak azért nem mondtak el mindent már akkor, hogy kevesebb legyen a nyomás rajtunk.
- Ma is átjössz, ugye? - pillant le rám TaeHyung a kicsöngetést követően. Nem tudok olvasni a tekintetében azzal kapcsolatban, hogy milyen válaszban reménykedik, így csak kelletlenül biccentek.
- Szeretnék gyakorolni.
- Érthető - bólint. - Akkor akár indulhatunk is...-tekintete a többiekre siklik, akik már csak ránk várva beszélgetnek az ajtóban. Elmosolyodom, és a táskámat a fél vállamra véve követem padtársamat hozzájuk. Megtapasztaltam már, náluk tényleg mindennapos procedúra, hogy együtt érkeznek és hagyják el az épületet még akkor is, ha az utazásuk külön utakon és járműveken történik.
Az elköszönés után elhelyezkedem mellette az autóban, és egész úton a tájat figyelem magunk körül, és persze néha, lopva, őt.
- Furcsa lesz, ha már nem kell gyakorolnom és nem ilyenek lesznek a délutánok - csúszik ki a számon, de azon nyomban el is szégyellem magamat. Nem lenne szabad ilyen ragaszkodónak tűnnöm.
/TaeHyung szemszög/
- Nem tudhatod, milyen lesz - felelek csendben. Az biztos, hogy valamiben más. A terv már megvan hozzá a fejemben.
Megérkezünk, én pedig rutinosan lépkedek fel a lépcsőn, a nyomomban Giyával. Nehéz bevallani, de én is hozzászoktam már a mindennapos jelenlétéhez. Hétvégén minden alkalommal magam mögé pillantottam az emeletre tartva. Talán abban reménykedtem, hogy hirtelen ott terem, és én újra látom majd a szemem sarkából az apró sziluettjét és a szőke haját, amely finomat libben minden lépésénél. Állj. Miért gondolkodom ilyeneken?
Látom, ahogy odakint nagy cseppekben elered az eső, miközben az ablakhoz sétálok, ő pedig helyet foglal a hangszernél. Idegesnek látszik. Talán megrémítette a vártnál nagyobb felhajtással járó előadás.
- Ne aggódj, nem jelenthet akadályt egy ilyen darabot előadni, és még van idő - jelentem ki a lazaság álarcával, majd hirtelen ötlettől vezérelve az ajtóhoz lépkedek. - Hozok egy kávét, hátha segít kicsit koncentrálni.
- Köszönöm - felel a válla fölött rámpislogva, én pedig kilépek a folyosóra, és behajtom magam mögött az ajtót. Muszáj óvatosnak lennem, így pedig mindenképp meghallom, ha elhagyja a helyiséget, a nyitódás hangja elárulja...szükségesnek érzek ennyi óvintézkedést, miután az első alkalommal, pontosan egy hete a legprivátabb helyen találtam rá a házban. Rajta és rajtam kívül még senki nem járt ott, mióta apa külföldre ment. Az ő dolgozószobája volt régen.
Két bögre kávéval a kezemben térek vissza a szobámba, az egyiket JungGinak nyújtom, a másikkal a kezemben pedig elhelyezkedem a párkányon. Feltűnés nélkül figyelem, ahogy ajkához emeli a bögrét, és jólesően belekortyol a kellemes hőmérsékletű italba.
Egy darabig csendben iszogatunk, és valahogy engem sem zavar, hogy nem a zongorázással van elfoglalva. Végül felfrissülve tér vissza a gyakorláshoz, és egészen addig jól megy neki, amíg a számára kritikus részhez nem ér.
Nekiállok "tanulni", közben persze továbbra is őt fürkészem.
Az ember azt gondolná, egy vidám és egyszerűbb dallam nem okozhat gondot. De talán nem is ezért van. A probléma nem a billentyűk lenyomásának sorrendjében, vagy az ujjaiban van. Zenészként szavak nélkül is értem - előadni nem tudja. A kérdés már csak az, miért nem tud egy ehhez hasonló, szép, dúr dallamot eléggé átélni.
- Segítsek? - kérdezem egy idő után, mikor ujjait csalódottan lecsúsztatja a fekete - fehér klaviatúráról.
- Nem tudom...nem akarok még jobban a terhedre lenni - feleli őszintén, én azonban legyintek, és a zongorához sétálok.
- Próbáld meg még egyszer, az utolsó előtti lap tetejéről - utasítom, miközben fél karommal megtámaszkodom a hangszeren. Leüti az első néhány hangot, én azonban félbeszakítom. - Ne így...Ne arra koncentrálj, hogy mi következik, úgyis eltalálod - egyik kezemet óvatosan a kézfejére csúsztatom, és azt irányítva megszólaltatom az első akkordot általa. - Hallod a különbséget?
- Igen - feleli megszeppenve.
- A hangszer ne ellenséged, ne is eszközöd, hanem társad legyen a játékban, ez különösen az ilyen dallamoknál fontos. Ha lágyabb mozdulattal közelítesz a billentyűhöz, a hang töltete is megváltozik - magyarázom, miközben a másik zongoraszéket is odahúzom, és leülök mellé, kezét ismét megérintve és vezetve. - Valahogy így...
/NamJoon szemszög/
Jin nem tűnt túl meglepettnek, mikor elutasítottam a mai fuvart,és a többiek sem ütköztek meg különösebben. Pontosan tudják, hogy mindig egyedüllétre, és sétára vagy valami hasonló másodlagos tevékenységre van szükségem, mikor gondolkodni szeretnék.
Nem bántam meg, hogy ígéretet tettem a leszokásra. Eddig talán nem volt hozzá elég motivációm, és ezért nem tudtam megtenni. Most azonban minden okom meglesz rá. Már csak abban reménykedem, hogy a kitartásom is elegendőnek fog bizonyulni. Nem akarom cserben hagyni JungKookot.
Az eső érkezése nem zavar meg, időnként az égre, máskor a kezdetleges pocsolyákkal tarkított járdára figyelek magam előtt, miközben hol lassan, hol gyorsabban csordogáló cseppek futnak versenyt az arcomon és a ruhámon; néha egymással, néha a gondolataimmal.
Akkoriban kezdtem el a dohányzást, mikor eldöntöttem, hogy a szüleim klasszikus zenei tanulmányokra ösztönző viselkedésével ellentétben a rap pályáját választom magaménak. Sokat veszekedtek velem abban az időben. Ők is makacsak voltak, és én is. Nem láttam kiutat a velük való kapcsolatom helyreállításában.
Végül rátaláltunk az ASOS-ra, aminek ötletével megbékéltek, hiszen itt mindkét műfajt tanulmányozhatom amellett, hogy a legjobb barátaimmal lehetek.
A feszültség nagy része eltűnt, a káros szenvedélyem maradt. Engem pedig nem foglalkoztatott különösebben - ehhez nyúltam, amikor ideges voltam, később pedig rutinból vettem ajkaim közé az újabb és újabb darabokat, leginkább akkor, mikor nem látott senki. Mivel semmilyen károsodásra utaló jelet nem fedeztem fel magamon, eszembe se jutott letenni.
Egy ilyen ígéret alól azonban nem bújhatok ki, és egyébként is, olyan emberré szeretnék válni, aki minden esetben tartja a szavát, így nem is szándékozom egyhamar.
Zsebre vágom a kezeimet, miközben befordulok a házunk utcájába. Furcsa mód most nem tapintok ki egy szálat, azokat tartalmazó dobozt vagy öngyújtót sem, ez pedig szokatlan érzetet kölcsönöz.
Nem tudom, mennyire lesz nehéz tartanom magamat az ígéretemhez. Egyenlőre nem tudom, hogy a zsebeimben lévő tárgyak,amelyektől megszabadultam, jelentették a terhet; vagy csak még többet vállaltam magamra. Idővel biztosan kiderül.
Szia!
VálaszTörlésSzegény Junggi! Nem csodálom, hogy idegeskedik. Sem az iskolai rendezvény nem egy habostorta, és valóban bizonytalan a helyzete a fiúkkal. Bár én úgy érzem, eléggé beékelte már magát közéjük, a helyében én sem reménykednék benne, hogy sokáig velük maradhatok, miután végetérnek Taehyunggal az órák. Az pedig nem csak a kettősnek és a baráti társaságnak lesz furcsa, de nekünk, olvasóknak is. Ebben a fejezetben például az volt a kedvenc részem, amikor Tae és Giya együtt zongoráztak. Olyan szépen átadtad, hogy még én, aki aztán nem értek a zenéhez egy fikarcnyit sem, is megértettem, mekkora különbség lehet két dallam közt annak ellenére, hogy ugyanazokat a billentyűket nyomod le. Szeretem olvasni, hogy ilyen lassan, apránként, de közelednek egymás felé.
Namjoon függősége nem tréfa. Sajnos én is ismerek olyat, aki a stressz miatt gyújtott rá először, aztán azóta sem tudja abbahagyni. Nem könnyű leszokni bármilyen káros szenvedélyről is legyen szó, de biztos sokat jelent, hogy legyen valami vagy valaki, akiért megéri. Szurkolok a fiúnak, hogy neki menjen.
Kíváncsian várom, mi történik még a sulis előadásig és mit tudunk még meg a többi fiúról, Hoseokról és Yoongiról. Érdekes, hogy mindegyikük történetéből olvashatunk egy kicsit, mégis egyben van az egész, nem érzem, kuszának. Csak így tovább! :)
Szia! :)
TörlésÖrülök, ha sikerült átadnom a zongorázós részt, bevallom, aggódtam, hogy esetleg nem lesz hiteles. ><
Igazad van abban, hogy mindenki történetéből lehet olvasni egy kicsit - így szeretném megírni ezt a ficet, hogy mindenkivel megismerkedhet az olvasó, minden fokozatosan nyer értelmet, minden a maga idejében történik és játszódik. Remélem, sikerülni fog. :)
Köszönöm,hogy írtál! <3