8.fejezet - Are you drunk?

/JungGi szemszög/

Meglepett, amikor TaeHyung elhívott a kis összejövetelre, amelyet elsősorban Jimin kedvéért szerveznek. Én pedig zavarodottan ugyan, de igent mondtam.

Most, hogy a tükör előtt álldogálok és idegesen pillantok a velem szemező képmásra, gondolatban szidom magamat az elhamarkodott döntésért. Túl hamar elszaladtak az órák, nappalok és éjszakák, és máris elérkezett az indulás időpontja. Nem mintha nem lenne tapasztalatom ilyesmiben. Sok hasonló programom volt már. Mégis, köztudott, hogy a koreai éjszakák merőben különböznek az angliaiaktól, és szokatlanul feszengek emiatt. Igaz, hogy itt nőttem fel, de pont abban a korban, mikor az emberek elkezdenek ilyen programokat szervezni a barátaikkal, apa és anya együttes erővel szakítottak ki a megszokott közegemből, addig sosem tapasztaltam Korea éjszakai életét, és Londonba költöztünk... Ironikus, hogy vissza már csak anyával térhettem.

A telefonom rezgése szakít ki a gondolataim közül, amelyekben időközben egészen más vizekre eveztem. Még egyszer végigpillantok magamon. Egy egyszerű, csipkeszerű anyagból szabdalt, fehér haspólót vettem fel, hozzá pedig egy fekete, térdnél szaggatott, testhez álló nadrágot. Most ezt az összeállítást koronázom meg egy bőrkabáttal, majd a táskámat felkapva és Yuntól elbúcsúzva, a házat gondosan bezárva lépek ki az utcára. Szorongással az érzelmeim központjában ülök be TaeHyung autójába, aki előzetesen felajánlotta, hogy értem jön majd.

 - Indulhatunk? - kérdezi, én pedig bizonytalanul bólintok. - NamJoonék háza nincs nagyon messze, úgyhogy időben oda fogunk érni - teszi még hozzá.

 - Rendben - felelek halványan mosolyogva, majd az ülésen elhelyezkedve kibámulok az ablakon, hogy a velünk együtt hirtelen meginduló és elsuhanó tájat figyelhessem.

/TaeHyung szemszög/

Ismét kénytelen vagyok megállapítani, hogy rajta minden jól mutat. Természetesen nem teszem szóvá - így is elég messzire mentem azzal, hogy elhívtam - , de magamban konstatálom és megerősítem a tényt.

Csendesen vezetem végig kettőnket a végtelennek tetsző utakon. Nam nem közvetlen a belvárosban él, így egy idő után a forgalom a is csökken körülöttünk. A Nap sugarai még meg-megcsinnallak az autók felületén. Tökéletes időpont arra, hogy megelőzzük az éjszakába induló fiatalok és felnőttek tömegét.

A terv szerint először a házban fogunk eltölteni egy kis időt, felkészülünk a sütögetésre, majd az ehhez szükséges dolgokkal együtt megyünk át a szokásos helyünkre. Nem közvetlenül oda, ahol a nyarat búcsúztattuk, de egészen közel hozzá, a használaton kívüli vágányok mellett lévő régi vonatállomás épületéhez.

Oldalról vetek egy futó pillantást a mellettem ücsörgő lányra. Nem ő lesz az első, aki bepillantást nyer a hetesünk életébe az iskolán kívül is, mégis furcsa érzésem támad ezzel kapcsolatban. Rég volt, hogy én vittem volna valakit magammal oda. Körülbelül két évvel ezelőtt hagytam fel a kapcsolat után való ostoba rohangálással. Egyszerűen úgy éreztem, hogy mindenki, aki ezt teszi körülöttem, vak. Nem abban az értelemben, mint egy látássérült, sokkal inkább úgy, mint aki hazugságokból épített menedék mögé bújtatja a valósághoz fűződő gondolatait. Én feloszlattam ezt a ködöt, és azóta egész egyszerűen azt vallom, hogy ezek a dolgok nem léteznek abban a formában, mint ahogy a képernyőn láthatjuk őket, vagy ahogy a nagyszüleink suttogják vissza, mikor a szerelmükről kérdezzük őket. A barátaim továbbra is részt vesznek ebben a társadalom által kreált színjátékban, a magam részéről pedig a csendes szemlélő lettem, aki nem erre az előadásra szeretett volna jegyet váltani. Én őszintén boldognak szerettem volna látni őket. Legalább egyszer. De már tudom, hogy az időm túl kevés ehhez. Hamarabb el kell tűnnöm, mint hogy ezt megélhetném.

Ma este azonban én vagyok az, aki JungGival az oldalán fog megjelenni. Tisztában vagyok vele, hogy a srácok mit szeretnének. Minden bizonnyal azt gondolják, itt az alkalom számomra, hiszen régen láttak valakihez ilyen közel állni. Azonban ez csak a látszat. Nem engedhetem ténylegesen, hogy így legyen, semmi értelme vagy haszna számára, erre a kis időre pedig pláne nem.

Ez minden, amire figyelnem kell ma este. A határra, amelyet nem szabad átlépnem.

 - Megérkeztünk? - Giya enyhén ideges hangjának hatására visszazökkenek a jelenbe, és bólintok, miközben a parkolást követően leállítom az autó motorját. Szinte tudat alatt kanyarodtam a megfelelő irányokba, egyik utcát a másik után átszelve.

Mindketten kiszállunk, majd a csomagtartóból kiszedett, az estéhez szükséges cuccokkal együtt lépünk be a kertkapun. NamJoon a teraszon álldogál, kezében egy félig elszívott cigarettával mered a távolba, láthatóan észre sem veszi az érkezésünket.

A bejárati ajtó hirtelen nyitódására kapja fel a fejét, ahol Jimin és JungKook elénk siető alakja bukkan fel.

 - Ha én nem csinálhatok ostobaságokat, neked sem kéne - jelenti ki az előbbi, a házigazda kezéből kikapva majd eltaposva a csikket. Az utóbbi csendben bámulja a levegő felé nyújtózkodó füstszálat, amely szivárog még belőle egy darabig, aztán a fejét megrázva felénk lép, hogy segítsen.

 - Már csak Jinre várunk - magyarázza, miközben belépünk a házba. JungGit néhány perc alatt körbevezetjük, majd mikor az említett személy is befut, a nappaliba gyűlve beszélgetni kezdünk. Sorra nyílnak az üvegek és tűnik el a tartalmuk ajkaink felejtésre szomjazó kapuja mögött. Jin csak mosolyogva figyel minket. Neki nem szokása túl sokat inni, a sofőr szerepét magára vállalva pláne hanyagolja a dolgot. Bennem minden korttyal egyre jobban csökken a feszültség és a szorongás, amivel érkeztem.

 A Nap lassan látóhatár alá bukik, mi pedig kimerészkedünk az éjszakába. A megmaradt ételeket. italokat és egyebeket bepakoljuk az autóba, majd útnak indulunk az elhagyatott épület felé. JungGit figyelem, akit most látok először önfeledtnek. Mindenkivel elbeszélget és nevetgél, ha a helyzet úgy hozza, a jármű sokszor hangos a Jiminnel való hülyéskedéseiktől. Biztosan megpróbálja feledtetni vele az utóbbi időszakot, a saját magát való éheztetés okát; és úgy tűnik, sikerrel jár.

A helyszínre érve sorra hagyjuk el a járművet, majd lepakolunk a megszokott kis helyünkre. Évek óta járunk ide, és még sosem származott belőle semmi bajunk. Egyszer idehoztunk néhány kidobásra szánt ülőalkalmatosságot, ezekre pakoljuk le most a táskákat, és folytatjuk, amit NamJoonéknál elkezdtünk.

/JungKook szemszög/

Órákkal később kábán, az alkohol hatása alatt állva, félig fekve, félig ülve telepedünk le egy kupacba. A tűzrakóhelyként kijelölt, ám még sosem használt középső területre pillantok, mikor Jimin szólal meg.

 - Hozok valami éghetőt, mielőtt halálra fagynánk - pattan fel enyhén dülöngélve, aztán röhögcsélve hozzáteszi. - Az azért odabaszna.

Néhány perc múlva néhány faággal és némi papírhulladékkal tér vissza, ezeket ledobja egy rakásba, majd Namra pillant.

 - Mit akarsz? - kérdezi a vizslatott személy felvont szemöldökkel.

 - Az öngyújtód, anélkül hogy lenne tűz? - forgatja szemeit Jimin vigyorogva, majd kezét nyújtja a tárgy reményében. Szerencsére Jin elveszi, mielőtt még megkaparinthatná.

 - Ha józan lennél se biztos, hogy ezt rád bíznám, de részegen felejtsd el - sóhajt a fiú, majd leguggol, hogy egy újságot a kezébe véve begyújtsa azt.

Hátrébb húzódom a kanapén, egészen hozzásimulok a bőr felülethez. Ijedten figyelem, ahogy az égni kezdő papírt a rakásra helyezi, hogy a lángok birtokba vehessék azt.

 - Mi a baj? - kérdezi a fiú, miután kezeit elégedetten összecsapva szemléli meg a munkáját.

 - Semmi - erőltetek magamra boldog arckifejezést. Az alkohol, mint olyan, sok mindenhez bátorságot ad az embernek, de egy trauma utáni félelmet nem tud elrejteni az ember tudatában.

Homlokát ráncolva hümmög egyet, majd leül mellém és a többiek példáját követve egy pléddel takarja be magát.

Lassan pillantok végig a kis társaságunkon. Jimin máris szuszog, arcára fagyott kába mosollyal alszik el. Mellette HoSeok és Nam terpeszkednek, akik szintén lehunyt szemmel pihennek, csakúgy, mint YoonGi. Az egymás mellett ülő TaeHyung és JungGi még ébren vannak, bár egy szót sem szólnak, csak kényelmesen hátradőlve bámulják az eget, amely az állomás üvegborítású tetején át tisztán kivehető. A lány viselkedése sokat oldódott a fogyasztott folyadékoknak köszönhetően, Tae viszont úgy tűnik, nem volt képes eléggé elengedni magát. Lassan haladnak, elkeserítően lassan.

Ebben a családias környezetben fekszem le az oldalamra én is, a tűznek hátat fordítva egy darabig hallgatom az éjszaka különös és misztikus neszeit, majd átengedem az utat a szemhéjaimat szüntelenül ostromló rémálomnak.