7.fejezet - Need to focus

/TaeHyung szemszög/

 - Feladom - sóhajtva csúsztatja le kezeimet a billentyűkről, majd megdörzsöli a szemeit.

 - Mára elég lesz ennyi, még mindig nem pihented ki az időeltolódást - biccentek. - Hazaviszlek.

 - Hagyd csak - legyint, miközben összeszedi a kottákat. - Ma inkább sétálok. Neked amúgy is meg kell látogatnod Jimint. A kórház pedig a másik irányban van - magyaráz, majd a táskáját felkapva megindul az ajtó felé.

Csendesen követem a kertkapuig, távozó sziluettjét nézve még jó ideig álldogálok a sötétedő égbolt okán felkapcsolt utcai lámpa fényében. Végül visszasétálok, és a kulcsot felkapva megindulok az autóhoz. Nem kéne lehangoltnak lennem. Beindítom a motort, kezeimet a kormányra helyezem. Holnap újra el fog jönni. Ösztönösen indulok meg utána, a kórházzal tökéletesen ellentétes irányba. Csak kis kitérővel megbizonyosodom róla, hogy épségben hazaér. Biztonságos távolságból követem gyorsan haladó alakját, amit néha eltakar előlem egy oszlop, esetenként egy-egy fa. Ez nem jelent semmit, Jimin miatt amúgy is autóban ülnék. Egy hideg fuvallat suhanhat át a levegőn, egy pillanatra ugyanis fázósan összehúzza magát, nekem pedig akaratlanul rossz érzésem támad. Nem, jobb ez így, ha mindenhova együtt megyünk, csak nehezebb lesz, mikor már nem... Hosszú percekkel később megáll a számomra is ismerős ház előtt, majd nem sokkal utána el is tűnik a bejárati ajtó mögött.

 - A francba - hajtom fejemet a kormányra egy pillanatra, aztán egy mellékutcába hajtok, hogy egy ügyes manőverrel ráforduljak a kórház felé vezető útra.

Nem maradok bent sokáig Jiminnél, mégis látom, hogy lényegesen jobb állapotba került...emellett azt is realizálom, mennyi ideig nem ehetett, és mindezt önszántából. Szégyenlem magamat. Annyira el vagyok foglalva az önutálattal, hogy az egyik legjobb barátom néma segélykiáltása is elkerülte a figyelmemet. Pedig segítenem kellett volna. Hasztalan vagyok.

Miközben hazafelé tartok, a folyót áthidaló, autók számára kiépített hídhoz érve lepillantok a víz sötéten áramló felületére. Nem hasonlít a színe arra, aminek hullámjai közé bevetettem magamat, mégis akaratlanul eszembe juttatja. Bárcsak sikerrel jártam volna. Azóta valamiért nehezebbé vált az életem eldobása, ám az erről való elhatározásom még mindig szilárdan él a tudatomban. Nem maradhatok. Nincs miért...nincs kiért.

Ameddig szüksége van a segítségemre. Addig nem fogok újra próbálkozni. Ezzel ellentétben éppen elegendő időm lesz arra, hogy kitaláljam a lehető legkevesebb feltűnéssel járó körülményeket. Biztos terv kell.

"Szerencse", hogy az éjszakáimat álmatlan forgolódással töltöm. Most legalább van min gondolkodni.

/JungGi szemszög/

Ledobom a táskámat, és csendesen ülök le az ágyam szélére.

Az a dallam... A vidámság, amit tartalmaz, nem egy tudatlan gyermeké, vagy egy háborúból épségben hazatérő, tapasztalt katonáé. A szerelem önfeledt öröme az, ami benne rejlik. Éppen ezért érzem, hogy nem fogom tudni előadni. Eljátszani éppenséggel el tudnám valahogy, de mit sem érne, ha nem adnék át vele valódi érzéseket. Mit tehetnék? A lelkem azon részét, amelyre szükségem lenne, Londonban helyeztem lakat alá, mikor fájt. Nem hiszem, hogy valaha is fel lehet törni azt az aprócska zárat.

És a legrosszabb benne, hogy TaeHyung ingadozó viselkedése még jobban összezavar.

Elnyújtózom, majd a hasamra fordulok és arcomat a párnámba fúrom.

Megérzem, ahogy Yun apró mancsai a takaróba süppednek, és puha lépteivel mellém érkezik. Oldalra pillantva látom, ahogy játszani kezd egy szőke tincsemmel. Két mancsa közé veszi, és ide-oda pofozgatja a szálakat.

Halványan elmosolyodom, aztán felülök és hagyom, hogy előre nyújtott lábaimon járkáljon.

 - Bárcsak tudnál beszélni - sóhajtok halkan. - Te biztos mondanál valami kedveset, ami segítene - apró fejét kicsit megemelve vizslat, szemei értelmet tükröznek. Mintha csak várná, hogy beszéljek neki arról, ami bánt. - Egy kicsit minden olyan zavaros most. Te kedveled őt, igaz?

Fáradtan simítok végig a cicán, majd felállok az ágyról, hogy az asztalomhoz lépdelve leüljek tanulni. Kinyitom a füzeteimet, és egy tollal a kezemben jegyzetelni kezdek. Yun egy darabig nem mozdul el a helyéről, aztán hozzám hasonlóan megindul. Az ölembe ugrik, majd egészen apróra húzza össze magát. Végül nyávog egyet, és szemeit lehunyva békés szunyókálásba kezd.

/Jin szemszög/

Reggel helyezem el a vázában az előző nap vásárolt új liliomot. Egy darabig elgondolkozva bámulom a hófehér szirmokat, aztán sarkon fordulva a szobámba indulok, hogy készülődni kezdjek.

Jiminen gondolkozom, valamivel még mindenképp meg szeretném lepni, mikor kiengedik a kórházból. Nagyon szégyenlem magamat, amiért nem vettem észre, mi is zajlott körülötte.

 Az oka nem ismeretlen számomra. Én voltam, aki hetekig vigasztalta, miután SeoHyeon csúnyán lehordta, jobb kifogás híján kövérnek nevezte általánosban. Azóta ügyel mániákusan a teste összképére, ám ezúttal túlzásba esett.

 - Ti mit gondoltok? - az iskolába érve az első dolgom, hogy erről kérdezzem a többieket.

 - Csinálhatnánk valami összejövetelt - helyesel HoSeok. - Sütögethetnénk, meg a szokásos. Tudom, hogy élvezi azokat az estéket.

Nem kerüli el a figyelmemet Kook arcán az egy másodperc töredékéig észlelhető furcsa kifejezés. Már második alkalommal veszek észre rajta ilyet.

 - Nem rossz ötlet. Nálunk pénteken megoldható, a szüleim egy zenei fesztiválon lesznek, és csak vasárnap jönnek haza - dobja be az ajánlatát NamJoon, amire végül mindenki rábólint.

 - Meghívhatnád JungGit is - fordul YoonGi hirtelen mozdulattal Tae felé, aki összerezzen. Úgy látszik, fejben megint nem közöttünk járt.

 - Ühm, rendben... - biccent bizonytalanul. A sötét karikák egyre csak sokasodnak a szeme alatt, de egyenlőre nem teszem szóvá. Ezerszer megtettem már, és eddig egyszer sem adott épkézláb magyarázatot. Miért tenne éppen ezúttal másképp?

A becsöngőt meghallva kapok észbe.

 - Majd találkozunk  - intek a srácoknak, és sietős léptekkel indulok meg az első órám helyszínére.

Talán feleslegesen aggódom, de Jimin után természetes, hogy Tae esetében is a legrosszabb opciókat veszem számba elsőként.

Miközben a gondolataimba merülve lépkedek a megfelelő irányba, véletlenül nekiütközöm egy velem szemben haladó diáknak.

 - Figyelj már hova lépsz, festőkém! - hallom meg a felháborodott hangot.

 - Ismerlek valahonnan? - pillantok a fiúra meglepetten.

 - JungGi biztosan mesélt rólam - jelenti ki magabiztosan vigyorogva, és kihúzza magát. - BaekHyun vagyok.

 - Ne haragudj - nézek le a cipőmre visszafolytott mosollyal. - Még sosem hallottam rólad. Se tőle, se mástól.

A nálam kicsit fiatalabbnak tűnő srác felháborodott fejjel hagy magamra, én pedig sietősen indulok tovább. Egyébként igaza volt. Koncentrálj! TaeHyung nem küszködhet olyan komoly dolgokkal, még a feltételezés is túlzás.

Ahelyett, hogy ezen kattogok, azt kéne kitalálnom, mit is alkossak a hamarosan elém táruló üres vászonra, amelyet nekem kéne alkotássá varázsolnom. Összpontosíts,SeokJin.