10.fejezet - Promise

/ JungGi szemszög/

Kinyitom a szemeimet, utat engedve a hét utolsó napján is fáradhatatlanul ébresztgető napsugaraknak. Pislogok párat, majd átfordulok a másik oldalamra, háttal az ablaknak, és megpróbálom folytatni az alvást, természetesen sikertelenül. Ha én egyszer felébredek, akkor estig nincs megállás. Sóhajtva dobom le magamról a nyakig felhúzott takarómat, aztán az ágy szélére tornázva felülök. Yun az ablakban ül, és kifelé bámul, valamit meredten figyel. Most, hogy meghallja a mocorgásomat, lehuppan az őrhelyéről, és előttem megállva határozott nyávogással köszönt.

 - Neked is jó reggelt - felelek készségesen, majd feltápászkodom, hogy kötelességtudóan beágyazzak. Egészen rutinosan végzem az ehhez hasonló tevékenységeket, mivel lényegében az év legtöbb napján egyedül vezetem a háztartást.

Végeztemmel átöltözöm, megfésülködöm, megiszom a szokásos reggeli kávémat, és a tanulnivalóimmal együtt ülök vissza az ágyra. Kinyitom az első füzetet, ami a kezem ügyébe akad, és a jegyzeteim elmélyedt olvasásába kezdek.

Néhány óra alatt végzek a hétfőre feladott anyaggal minden érintett tantárgyban, így feltápászkodom, és mindent visszapakolok az asztalomra. A tekintetem most az itt tárolt néhány lapon akad meg. A darab kottáján, amelynek az utolsó két oldalát még mindig nem sikerült úgy eljátszanom TaeHyungnál, hogy elégedett legyek vele. Az előadás pedig néhány nap múlva megrendezésre kerül. Muszáj lesz összehoznom addig valahogyan...

A hétfő végül hamarabb eljön, mint vártam volna, ám ezúttal egy cseppet sem bánom. Bármilyen furcsa is bevallani magamnak, hiányzott már a srácok társasága, ennek a 7 idiótának a folytonos poénkodása.

Még nem is mondtam köszönetet a péntek estére való meghívásért. - morfondírozom, miközben az egy kupacban álldogáló társaság felé igyekszem, akik a parkoló irányából közelednek a főépülethez. Néhány lépés távolságból azonban már tisztán hallom, hogy valami nem oké. JungKook és NamJoon vitatkoznak valamin, én pedig nem merem félbeszakítani őket, és Tae is az ajkai elé emelt mutatóujjal jelzi, hogy várjak egy kicsit. Így hát mellészegődöm, és a többiekkel együtt hallgatom, mi is a civakodás tárgya.

 - Megígérted! - jelenti ki Kook, sokkal inkább csalódottan, mintsem dühösen.

 - Én megpróbáltam leszokni, nem tehetek róla, hogy nem ment - von vállat idegesen a szőke fiú.

 - Akkor próbálkozz tovább! Vagy teljesen tönkre akarod tenni magadat? Nem hiszem el, hogy képes voltál megkérdezni, rágyújthatsz e az iskola területén...

 - Poénnak szántam, oké?! Csak egy pillanatra kiment a fejemből, hogy te félsz a t... - mondandója végét elharapja, és a hajába túrva süti le tekintetét, hogy az véletlenül se találkozzon a barátjáéval.

 - Én nem... - motyogja JungKook halkan, tágra nyílt szemei rémületet tükröznek.

 - Semmi baj - teszi vállára kezét Jin, bekapcsolódva a szokatlan hangvételű beszélgetésbe. - Mind észrevettük már, hogy a házatokban történt baleset óta mindennemű tűz és füst megijeszt. Nincs miért szégyenkezned.

A fiú néhány másodpercig csendben figyeli az őt körülvevő arcokat.

 - Ha kérdeznék, csak mondjátok, hogy még becsöngő előtt rosszul lettem, vagy ilyesmi - majd sarkon fordul, és faképnél hagy bennünket.

 - A picsába... - sziszegi Nam. - Találjatok ki valami hihető alibit, muszáj utána mennem - utasít minket, aztán ő is távozik.

 - Na, ez a hét is jól kezdődik...-ásít YoonGi.

 - Menjünk - sóhajtja Jin, s végül így, megfogyatkozott létszámmal indulunk tovább.

 Az aulába érve kellemetlen csend telepedik ránk, amit végül én török meg, csak, hogy oldjam a feszültséget.

 - Nagyon jól éreztem magam pénteken... - a tekintetem végigvándorol mindenki arcán. - Köszönöm - bököm ki kínosan elmosolyodva. Valójában, nekik fogalmuk sem lehet róla, milyen érzés egy bizonytalan költözés után az, hogy befogadnak, és tartozhatok valahova.

 - Mi köszönjük, hogy eljöttél - borzol bele a hajamba Jimin. - Ha jobb idő lesz, mindenképpen ismétlünk majd. Ugye, Tae?

 - Hümm - biccent az udvar irányába bámuló megszólított, láthatóan nem figyelve a kérdésre és a témára.

 - Ne aggódj már - csettint egyet HoSeok a szeme előtt, hogy kiszakítsa a bambulásból. - Megbeszélik a dolgot és kész. Nem lesz balhé.

 - Tudom - feleli csendesen a srác. Több győzködésre nem adódik alkalmunk, ugyanis elhangzik a jelző csengetés, mi pedig sietve széledünk szét és indulunk meg az első óránk különböző helyszíneire.

/JungKook szemszög/

 - Menj el - nézek fel NamJoonra, miután utolér, és leül mellém. - Mégis mit fogsz mondani a lógással kapcsolatban?

Talán túl egyértelmű volt, hogy ide jövök majd, hiszen nincs messze az ASOStól. Sokat jártunk ide még kölyökkorunkban, a park melletti játszó meghatározó helyszíne volt a mindennapjainknak. Az én kedvenc játékom egy ütött- kopott mászóka; mint régen, most is könnyedén mászok fel a tetejére, hogy aztán lábamat a magasban lóbálva elfeledkezhessek minden gondomról. A különbség egyszerű: akkoriban még olyan gondjaim voltak, amelyek valóban elillantak annyival, hogy ücsörögtem itt egy órát, vagy kettőt. Most pedig...reménytelen. Azóta sok év eltelt, és minden bonyolultabbá vált.

 - Te is tudod, hogy az én szüleim legalább olyan könnyedén elintéznek egy igazolatlant, mint a tieid. Az más kérdés, hogy otthon nem dicsérnek meg érte, de végül is megérdemlem - von vállat. - Beszélnünk kell.

 - Nem kell - vágom rá, és elfordítom a fejemet. Nem felel, csak percek múlva, akkor is szavak nélkül, tettekkel: zsebéből kihalássza az öngyújtóját, és a nála lévő cigis dobozzal együtt a kezembe nyomja. Kérdőn pillantok rá, a kezem megremeg a folyadékkal telített fém tárgy miatt. Utoljára két éve volt ilyesmi a kezemben...

 - Tudom, mennyit jelent neked, szóval megpróbálok leszokni - teszi hozzá magyarázatképpen.

 - Ne tegyél felelőtlen kijelentést - fürkészem arcát. - Évek óta szívod ezt a szart, mi a garancia rá, hogy ennyivel képes leszel véget vetni ennek?

 - A szavamat adom - ígéri. - Egy kikötéssel.

 - És mi lenne az? - sóhajtok a szememet forgatva.

 - Te is küzdeni fogsz - értetlen tekintetemet látva magyarázatba kezd. - A tűztől való félelmed ellen. Ez így fair.

 - Mégis mióta tudtátok? - kérdezem halkan.

 - A többiek nevében nem beszélhetek - mondja, miközben hozzám hasonlóan lóbálni kezdi a lábát. - De a magam részéről már rég leesett, miért erősködtél az ellen, hogy rágyújtsak. Elég jól ismerlek ahhoz, hogy lássam, ha valami nincs rendben.

Tudta. Tudta, és nem mondta. Talán, mert nem akart tolakodó lenni, talán, mert a megfelelő alkalomra várt, hogy felhozza a témát. A szavaival mindenesetre elgondolkoztat. Ha jobban odafigyelek, talán Jiminnél is feltűnt volna, hogy baj van... De ez már késő bánat. Amire most koncentrálnom kell, az az ajánlata, amivel előhozakodott.

Lekászálódom a mászókáról, majd megvárom, míg követ, és megállok vele szemben.

 - Legyen. Megpróbálom, ha te is - nyújtok kezet, ő pedig gondolkodás nélkül viszonozza.

- Már csak egy kérdés van - jelentem ki kínosan vigyorogva, miután a játszótérről kifelé haladva kidobom az öngyújtóját és a megmaradt szálait. - Mégis, hogy magyarázzuk ki, hogy ellógtuk az első órát?