9.fejezet - Nightmare

/TaeHyung szemszög/

 - Nem alszol? - JungGi összerezzen a hangomra, aztán továbbra is az eget fürkészve, csendesen suttogva válaszol.

 - Nem vagyok túl álmos... És te?

 - Én sem.

Fáradt vagyok, bár az igazat vallva szerintem akkor sem tudnék aludni, ha ez egyébként nem jelentene különösebb problémát. Itt és most jobban feszélyezve érzem magam mellette, mint eddig bármikor. Frusztrál, hogy megnyugtat a jelenléte, amely ráadásul kezd megszokottá válni számomra. Nem. Én nem kötődhetek...

Ahogy vártam, perceken belül elalszik. Az arca olyan békésnek tűnik most.

Előre helyezem a testsúlyomat, arcomat a lábaimon támasztott kezeimbe temetem, és felsóhajtok. Körülöttem már mindenki alszik. Feltehetőleg ez az utolsó alkalom, hogy így láthatom őket.

Nem sokkal később felállok, és az autóhoz sétálok, hogy a hátsó ülésről kivehessek egy pokrócot. Ezzel a kezemben lépkedek vissza JungGihoz, és óvatosan ráterítem alvó alakjára. Ennyit megengedhetek magamnak. Úgysem látja senki.

Biztonságos távolságban leereszkedem mellé az eredeti pozíciómban, és a csillagokat kezdem számolni, hogy elvonjam a figyelmemet. Valahogy mindig azokat veszem észre először, amelyek egy kicsit - talán direkt, talán véletlen - halványabb fénnyel ragyognak. Szomorú.

/JungKook szemszög/

Azt mondják, a jó és rossz dolgok egyaránt végesek.

Hogy előbb vagy utóbb, de mindig bekövetkezik a változás. Én sokat vártam rá. Mindig kíváncsian figyeltem a fáradt, mégis jókedvűen csevegő diákokkal tömött buszokat, miközben a kocsival elsuhantunk mellettük. Fel kellett szállniuk rá, hogy eljussanak az iskolába.

Én is erre vágytam. Nem volt se kihívás, se cél, amit ne érhettem volna el a szüleim vagyoni helyzetére alapozva. Zavart a túlzott kényelmesség, amely körbevett, hogy minden egyszerű és megoldható. Változást akartam, és hittem, hogy egyszer majd eljön.

Most újra a két évvel ezelőtti énemként járom az emeleti folyosót. Másnap elmegyek majd a művészeti iskola felvételijére, a szüleim kérésére mindhárom meghallgatáson részt fogok venni, ezzel tisztában vagyok. Hirtelen újra érzem a dühöt, hogy míg másokat biztatnak, az én esetemben csak legyintenek egyet: úgy is menni fog. Igen, igazuk van, talán ez sem jelent különösebb akadályt...és pontosan ez a baj.

A kétszárnyas, fehér ajtó mögött rejlik az én szobám. Ezt sem így akartam, túl hivalkodó, túl sok... Nekem egy egyszerű hely kell, olyan, amilyen másoknak van, ahol olyan gondolatokkal küzdhetek, mint mások.

Benyitok a helységbe, és már tudom, mit fogok tenni. Leülök a zavaróan széles ágyamra, és az éjjeliszekrényemre pillantok. Az öngyújtó, amelyet NamJoon táskájából csempésztem ki, pontosan ugyanott van, ahol tegnap hagytam. Azt gondoltam, legalább ezzel segíthetek rajta. Nem akarom, hogy több égő cigaretta kerüljön az ajkai közé. A legjobb barátaim egyike, és nem hagyhatom, hogy ilyen fiatalon tönkretegye a szervezetét és a hangját, amelyre szüksége lesz, hiszen biztosan bekerül majd a zenész szakra.

Most, mintha a tudatomban lobogna az a kis láng. Az én ötletem. Az ötletem, amellyel változást okozhatok.

Gépies mozdulattal nyúlok a kis, fém borítású tárgy után, hogy aztán a kezembe vegyem, és percekig némán bámuljam. Hiába, már megszületett bennem az elhatározás, a gonosz kis gondolat, amely szüntelenül ösztönöz, hogy megtegyem.

 Felállok, és teszek néhány lépést a szőnyegemen. A lábaim kellemesen elsüllyednek a puha szálak között, amelyek a felhőkön való járás érzetét kölcsönzik. Kitekintek az egyik ablakon, és a környező, kora esti órákban békés luxuskörnyezetet vizslatom.

Anyáék most nincsenek itthon, az üzleti utat halaszthatatlannak tartották. "Majd reggel küldünk érted egy sofőrt, aki elvisz a felvételire." Hiába tiltakoztam, hogy egyedül is megoldom...

Majd azt állítom, hogy valamelyik elektromos eszköz okozta a tüzet. Igen, ez teljesen hihető lesz, tekintve, hogy a ház tele van ilyen típusú berendezésekkel. Én pedig éppen nem voltam itthon... És meg fog változni. Valami. Muszáj, hogy változzon majd.

Kezemben az öngyújtóval álldogálok továbbra is a szobám közepén, s a kis lángot életre keltve lassan szemmagasságba emelem azt. Vegyes érzelmek keringenek bennem, ám végül mind elhal, amelyik csak ellenkezik a tervem ellen. 

A légzésem a szívverésemmel együtt felgyorsul, és egy apró sóhaj szakad ki az ajkaim szabta határból. A lángot is eléri, amely mintha megborzongana a hatására. A változás szele.

Az idő mintha megállna abban a pillanatban, hogy az égő eszközt kiejtem az ujjaim közül. Mintha hagyná, hogy a gyilkos és pusztító tűz elterjedése előtt biztonságban kijussak a házból. Felkapom a mobilomat, és a kabátommal együtt futok ki a folyosóra, le a földszintre, majd egyenesen ki a házból és a kertből. A sarkon pillantok vissza a környező területen is kiemelkedően drága épületre. Megtorpanok, és néhány másodpercig meredten bámulom,ahogy a lángok lassan birtokba veszik.

Megtettem. Tényleg megtettem.

Körülbelül tíz utcányira járhatok, mikor kifulladás miatt megállni kényszerülök. A közelben már hallom egy tűzoltóautó szirénáját, melynek hangja fülsüketítőnek hat. Nem hallgat el, csak egyre erősödik. Közeledik. A kezeimet a füleimre tapasztom, majd ólom nehézségű léptekkel hazaindulok.

Csak sétálni voltam, ezt kell majd állítanom, és minden rendben lesz. Mire visszaérek, feltehetőleg ott lesznek már a szirénázó autóval, sőt, a hatóságok megjelenésére is számítok.

A füstöt már messziről megérzem, és tudom, hogy legalább egy este valami más lett. Cseppnyi siker a tengernyi bukásban. Holnap hajnalban majd veszek egy öltönyt, amelyben az elégett helyett megjelenhetek a felvételin, és részt veszek a meghallgatásokon, ahogy kérték. Az emberek majd azt a hírt kapják, hogy Szöulban tűz ütött ki egy üres házban, feltehetőleg elektromos meghibásodás miatt. A leégett falak helyére újakat emelnek majd, anyáék hazajönnek, és minden visszaáll a megszokott kerékvágásba. Soha nem fognak tudomást szerezni róla, hogy egy tizenéves tombolásának eredményei a lángok, amelyek felemésztették a számára idegörlő környezetet, és azt sem fogják tudni, hogy csak azért tette, mert változást akart az életében.

 - Kook! - HoSeok vidám hangjára felpattannak a szemhéjaim, és kábán pillantok körbe. Igaz is. Az állomáson vagyok, ahol néhány óra alvás után térítenek magamhoz. Felülök, és panaszkodni kezdek az engem gyötrő rettenetes fejfájásról. A tűz szerencsére teljesen kialudt már.

 - Utálok másnapos lenni - jelenti ki Jimin nyűgösen ásítozva, majd elgondolkodva pillant rám. - De veled mi van? Még a helyzethez képest is nyúzottan festesz...

 - Csak rémálmom volt - legyintek halványan mosolyogva, miközben feltápászkodom. Valóban megviselt a két évvel ezelőtti emlékeim elevennek ható újraélése. Változást akartam. Hogy mit kaptam helyette? Bűntudatot. Nem keveset.

A szombat délelőtti kellemes, szeptemberi napsütésben csendesen beszélgetve pakolunk vissza az autóba, majd mindannyian beszállunk. Jin lassabban vezet a megszokottnál, ő is fáradt. Egyedül YoonGi látszik a szokásosnál kipihentebbnek, amit nem igazán értek, de nem kérdezek rá.

Ahogy kibámulok az ablakomon, gondolataimban most ismét az a felvételiző diák vagyok, mint akkoriban, aki a meghallgatásokon végül mindent megtett, hogy bekerüljön az iskolába, amelybe a szülei szerették volna, ha jár - hiszen ez volt az elsődleges módja, hogy a bűntudatát elnyomja. Sikerrel járt, a tűztől való félelem mellett két évig lappangott az érzet a tudatában, most azonban a rémálomnak köszönhetően előtört.

Az egyetlen dolog, ami kiszakít az elmélkedésemből, az Jimin hangos, mosolygós megszólalása, amiből kiderül, hogy megérte összeszervezni ezt az egész estét még akkor is, ha számomra a feltöltődés helyett inkább hanyatlással végződött:

 - Éhes vagyok.