17. fejezet - To lose hope

/JungGi szemszög/

Furcsa érzéssel kelek. Nemcsak a hétvége után ismét - és talán túl korán -elérkező hétfő miatt, hanem mert tudom, érzem, hogy valami változott. Én nem szeretem azokat a változásokat, amelyeket nem én idézek elő. Ez a mostani pedig pontosan ilyennek látszik.

Korán van még, a redőny és a függöny együttes páncélja alig engedi át a réseken bekúszó fénynyalábokat. Kinyújtom egyik kezemet és percekig így állva gondolkozom, mintha csak a bőrömet bejáró sugár a reményeimhez tartozna, és én fel akarnám idézni, milyen is bízni a dolgok pozitív kimenetelében.

Felöltözöm, a földszintre érve megetetem Yunt, majd egy pulcsit magamra kapva kisétálok a kapuig, hogy a postaládába idáig érkezett levelekkel és számlákkal együtt térjek vissza a kinti szeles, őszi időjárással ellentétben meleget árasztó falak közé.

Felbontom a legérdekesebbnek tűnő borítékot, a többit pedig a konyhapultra hajítom, későbbre hagyva őket. Kihúzom a sietős kézírással írt lapot, majd kihajtogatva gyorsan átfutom. Anya levele. Egy dátumot említ, amikor a zongorám érkezik, ugyanis ennek az intézését ő vállalta magára. Elmondása szerint ma délután számíthatok a két férfira, akiket azzal bízott meg, hogy cipeljék be a házba, az én feladatom pedig mindössze annyi lesz, hogy nemes egyszerűséggel engedjem be és felügyeljem őket, míg itt tartózkodnak majd. Az illem szerint a kellő munkavégzés esetén borravalóval kell kifejeznem a hálám. Arról egy betűt sem ejt, hogy mikor jön haza.

Felsóhajtok. Nos, ez csak erősíti a változást. A zongora az egyik dolog, amely Taehez köt.

A lépcsőn fellépkedve visszatérek a szobámba, hogy ágyra vethessem magamat háttal, és végig itt  heverésszek, illetve elmélkedjek egészen addig, amíg el nem jön az ideje, hogy elinduljak az iskolába. Talán ma inkább egymagamban leszek; kell egy kis idő, míg világossá válik, hogy eltávolodok e majd a társaságtól, és hogy ők így akarják e ezt. Nem is olyan öreg hibám, de nem merek kezdeményezni, és habár már egyértelműen megismertem őket, még mindig tartom a két lépés távolságot. Jobb félni, mint - másodjára is - megijedni.

/HoSeok szemszög/
Nem szűnik a rosszullét, a szédülés , a remegés és az émelygés, amely lassan az őrületbe kerget. Napok óta tart és egyre elviselhetetlenebb. Valamiért különösen rosszul viselem a pirulákat - a túladagolásnak pedig feltehetőleg új fokára tapintottam, amit eddig meg sem közelítettem. Nem emlékszem pontosan, mennyi nyugtatót küldtem le a torkomon, de az biztos, hogy most minden vagyok, csak higgadt nem.
A lakásban látott jelenet továbbra sem hagy nyugodni: éppen távozófélben voltam és köszönni akartam DaWonnak, mikor a szobájába nyitva igen váratlan látvány tárult a szemem elé.

Biztos vagyok benne, hogy a felső szomszédék fia volt az - aki nemrégiben panaszkodott - , ez nem kérdéses, csakhogy nem értettem, mit keres a nővérem ágyában. Nem az hozott zavarba, hogy rájuk nyitottam, csak az, hogy megleptek. Tudnom kellett volna a kapcsolatukról, DaWonnak el kellett volna mondania. Hiszen az én nővéremnek nincsenek titkai...
Elszégyenlem magamat. Nem vett észre egyikőjük sem, egy pillanat töredéke volt az egész, úgyhogy nem támadhatom le azért, amiért elhallgatta előlem ezt. Meg kell várnom, míg magától mondja el a dolgot, ahogyan az várható. Semmi bizonyítékom nincs arra, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy nálunk volt, így időt kell adnom neki. Megérdemli.
Akkor miért idegeskedem ezen ennyit? Egyszerű. Én biztonságban szeretném tudni; hinni, hogy neki nincs olyan sötét folt az életében, mint nekem, a pirulák okán. Aki pedig egy dolgot elhallgat, vagy hazudik valamiben, az máskor is megteszi. Az én esetemben is csak egy "jól vagyok"-kal kezdődött, most pedig ezen a szaron áll vagy bukik a napom, és a körülöttem lévők napja, mert ha nem veszem be, kiállhatatlan tudok lenni, főleg Jiminnel, most meg még rosszul is vagyok...

Nem fogom fel igazán, hogy mi történik. Egyszerűen elmosódik minden, a lábam alól kicsúszik a talaj, és én megpróbálok összegömbölyödni, mielőtt eszméletemet vesztve a betonra zuhanok.

/TaeHyung szemszög/

Már jó ideje úton vagyok. A lehető legtöbb időt igénylő vonalat választottam, és csak lépkedek, mint aki menekül, csak éppen nem tudja, hogy egyedül magától kell félnie.

Instabilnak érzem magamat. Nem olyan értelemben, amilyenre először asszociálnak az emberek: biztos lábakon járom a járdákat, csak éppen belül törtem össze picit.

Haragszom. Egy hirtelen felindulásból felkapott bottal csapok egyet egy magára hagyott útszéli üvegre. Nem volt üres, mégis egyedül maradt. Valahogy én is így definiálnám a helyzetemet, csak éppen ez esetben kizárólag én vagyok az, aki lemondott rólam. 

Pontosan ezért vagyok most dühös, csalódott, és zavarodott egyszerre. Minden felkavarodott körülöttem, körülbelül JungGi felbukkanása óta, ráadásul nem sikerült a terv, amelyet alkottam. Még mindig itt vagyok. Ezzel nem is lenne baj, csak éppen nem akarok itt lenni, nem akarok bízni, nem akarok elveszíteni senkit. Ezúttal engem kellett volna elveszíteniük. Sokáig emésztem magamat ehhez hasonló gondolatokkal, de az ASOShoz érve már nyugodtabban köszöntöm a többieket.
A főépületbe lépve megkönnyebbülten realizálom, hogy szinte nyomon sem lehet érni a pénteki rendezvényt, ugyanis minden dekorációt eltávolítottak. JungGit egyenlőre nem látom sehol. Később érkezik a szokásosnál, HoSeokkal egyetemben.
YoonGi nagyokat ásítozik mellettem, amint megindulunk az első óra helyszínére. Ez az, ami a mai napon legjobban megragadja a figyelmemet: a folyamatos fáradtságának jelei. Szerencse, hogy a lelki kimerültség tünetei könnyebben palástolhatóak.
A tanórák végeláthatatlan sora események nélkül telik. HoSeok nem jelenik meg egyiken sem, feltehetőleg lebetegedett vagy valamiért lógni akar. Jimin végig azon erősködik, hogy mindenképpen az utóbbi történik, mert mindig is lusta volt - maga is tudja, mekkorát hazudik, csak nem akarja kimondani, hogy aggódik a legjobb barátja egészségéért. Ő ilyen.
JungGi alakját tisztán látom elsuhanni mellettem néhány alkalommal, azonban egyszer sem elegyedik szóba velünk, és most talán jobban is teszi - nem akarom véletlenül rajta kitölteni az elnyomott dühömet, hiszen akarva vagy akaratlanul, de megmentett, még ha én nem is így akartam. Összességében rá lenne a legkevesebb okom dühösnek lenni, most azonban nem vagyok biztos benne, hogy ezt szem előtt tudnám tartani. Ami viszont zavar, hogy felettébb gondterhelt arccal járkál fel-alá. Érdekelne, hogy vajon a társaságunk hiánya miatt ilyen, vagy más van a háttérben.



/JungGi szemszög/

Az utolsó kicsöngő után hihetetlen sebességgel igyekszem haza, hogy ne várakoztassam meg a két munkást. Körülbelül egyszerre érek velük a házhoz: egészen udvariasak, és tisztességesen bánnak fordulnak a zongorával, míg becipelik a házba, majd fel az emeletre. A szobámban szerencsére rendet hagytam reggel, így nem kell sokat helyezkedniük vele, és én sem érzem magamat a kelleténél kínosabban. Egy-egy ezer wont adok cserébe, amit mosolyogva majd meghajolva elfogadnak, és így összességében kevesebb, mint háromnegyed óra alatt végeznek, aztán egyedül maradok a házban.
Megsimítom és leülök a rég nem látott hangszerem elé. A kezeim az ölembe ejtve pihennek, most nem mozdulnak a billentyűk irányába és nincs semmi belső ösztön, ami erre motiválna. Hirtelen minden üressé vált.