/HoSeok szemszög/
- Örülök, hogy idejöttél, de nem kellett volna fáradnod vele...
- Az öcsédről kiderült, hogy nyugtatókat szedett, te pedig itt idegeskedsz egy nyamvadt kórházi ágy mellett. Igenis kellett, hogy legyen melletted valaki. Magához tért már?
- Nem...
- Egész este ezt vártad, igaz?
- Ühüm...
- Fáradtnak tűnsz. Pihenned kéne.
- Nem tudok, amíg ilyen állapotban van. Az én felelősségem volt vigyázni rá, és elszúrtam...méghozzá nem is kicsit.
- Hozok egy kávét.
- Rendben...
- TaekWoon!
- Igen?
- Köszönöm.
Csendben fülelek, a szememet még nem merem kinyitni. Ez az első beszélgetés, amit kihallgatok, de néhány órán belül, mikor másodjára nyerem vissza az eszméletemet huzamosabb időre, egy másik követi.
- A vizsgálat alapján valóban csak egy egyszerűbb készítményről volt szó, nem pedig illegális kábítószerről, így nem szükséges több vérvétel, a gyomormosás pedig eredményesnek tűnik. Már csak a kimerültség miatt alszik. Megesik az ilyen, hogy túl sok a nyomás és kell valami, hogy...
- Nem, Doktor úr, HoSeok biztosan nem direkt tette. Véletlen kellett, hogy legyen, hiszen ő...
- Ön tudta, kisasszony? Hogy nyugtatót szed.
- Nem tudtam.
- Akkor nem zárhatja ki a szándékosság eshetőségét. Máskülönben mi oka lett volna eltitkolni?
- Csak ideges voltam - a hangom most is a kijelentésnek megfelelő. DaWonra emelem a tekintetem, aztán megpróbálom ülő helyzetbe tornázni magamat. Még nem akartam felfedni az ébrenlétem, de hirtelen kényszert éreztem rá.
- Hopie! - nem tudom, hogy a hangsúlya dorgáló, vagy inkább megkönnyebbült, mindenesetre felém fordul, és egy mozdulattal visszanyom a természetellenesen fehér ágynemű felületére.
- Mióta vagyok itt?
- Tegnap délelőtt hozták be, nagyjából ugyanebben az órában - most a doktor reagál, miközben az ágyam mellé lép. - Hogy érzi magát?
- Fáradt vagyok, és szétreped a fejem - rántom meg a vállam, közben pedig végigpillantok a karjaimon.
- Az infúzió és a vérvétel miatt vannak a foltok - pillant a szakember is a lilára színeződött területekre a bőrömön.
- Értem.
- Ugye tudja, hogy fel kéne keresnie egy pszichológust? - nem kertel, annak ellenére, hogy egyszer már megmagyaráztam.
- Csak ideges voltam - ismétlem meg. - Nem volt szándékom a túladagolás.
- Én is ezt mondanám - a csendben belépő fiú felbukkan a doki háta mögött, majd a kezében szorongatott kávét a nővéremnek adja. - Talán nem alkalmas az időpont az ismerkedésre, de mi még nem találkoztunk.
- Valóban nem - biccentek, miközben jelentőségteljes pillantást küldök DaWon irányába.
- Jung TaekWoon vagyok - a hangja kellemes és barátságos, az arcán azonban nem jelenik meg mosoly, csupán a szeme változik. - Felettetek lakom és...
- Az ASOSban táncoltál - fejezem be helyette a mondatot, ő pedig bólint. - HoSeok - gondolom már tudja a nevemet, de az illendőség megköveteli, hogy viszonozzam a bemutatkozást.
- Mondja, mikor vihetjük haza? - most DaWon fordul a férfi felé, aki elgondolkozva sóhajt.
- A mai napra még bent kell tartanunk megfigyelésre, és pihennie is kell, szóval várniuk kell holnapig.
- Ahh - a plafont kezdem bámulni, és csak akkor szólalok meg újra, mikor hármasban hagy minket.
- A srácok?
- Mind a hatan voltak bent tegnap, de nem maradhattak sokáig. Azt mondták ma is jönnek, rögtön suli után.
- Értem.
- Aggódnak érted. Én is aggódom.
- Tudom - egy idő után ismét megtöri a csendet, és már tudom, mit akar.
- Miért nem mondtad el, hogy nyugtatót kell szedned?
- Miért nem mondtad el, hogy vele vagy? - végtelenül gyerekes, de hirtelen ez az egyetlen dolog, amivel reagálni tudok. Kérdéssel a kérdésre. Hogy elkerüljük az érzékeny pontokat. Mindenki ezt csinálja.
- Te is tudod, hogy ez nem ugyanolyan. Egyszerűen nem tudtam, hogy mondjam el. Eddig ketten voltunk, és nem tudtam, hogy reagálnál a változásra.
- Ismersz. Ha te boldog vagy, én is - átfordulok a másik oldalamra, hátat fordítok DaWonnak és a csendben álldogáló TaekWoonnak. - Felébresztesztetek majd, ha itt lesznek?
- Persze. Azt hiszem, addig hazaugrom néhány dologért.
- Elviszlek - ajánlkozik a srác, és hallom az ajtó felé induló lépteiket, de az utolsó pillanatban még megállítom a hangommal.
- Ugye nem szóltál anyáéknak?
- Egyelőre túlságosan szégyellem magam hozzá - feleli halkan.
- Nem a te hibád, és nincs semmi bajom. Ne szólj nekik. Nem akarom, hogy megijedjenek - valójában előttük alkottam meg a tökéletes karakterét a folyton mosolygó fiúnak, aki másokért él, mindennek látja a pozitív oldalát és csak arra koncentrál. Most egy kicsit nem vagyok önmagam, de ezt nem kell tudniuk. Csak elfáradtam a folytonos igyekvésben, és akármennyire is idegesít a neonfény vagy a kórház-fehér berendezés, kénytelen leszek mindent itt kiheverni.
/JungGi szemszög/
Először indokolatlanul boldognak éreztem magam, amikor TaeHyung miatt meg kell torpannom a folyosón, és nem veszem észre rajta az egyértelmű gondterheltséget, aztán előáll a HoSeokkal történtekkel, és rögtön lehervad a mosoly az arcomról.
- Gondoltam szívesen eljönnél velünk hozzá - a tekintetével az arcomat fürkészi, én pedig habozás nélkül bólintok. Hiszen az én barátom is, vagy mi. - Akkor órák után siess a bejárathoz. A többiek szokásosan Jinnel mennek, szóval elvihetlek - ajánlja fel.
- Az jó lenne - hajtom le a fejemet. Valahol szomorú, hogy ilyesmi miatt beszélünk újra. - Ott leszek - a csengő hangja zárja le a dialógust, és mindketten továbblépdelünk a folyosó ellentétes irányaiba. A fiúval történteken rágódom és a lehetséges részleteken, mikor ismét megszólítanak.
- Nyugi, nekem sincs semmi kedvem még 3 óra papolást végighallgatni - a vörös hajú lány nyilván úgy véli, emiatt merengek ilyen arccal, én pedig halvány mosollyal ráhagyom, miközben végigpillantok rajta. Nem csoda, hogy Kook szeme felcsillant őt látva, most is legalább olyan csinos, mint az estélyen volt.
- Szia, MinRin - igyekszem barátságosan viselkedni, miközben belépünk a tanterembe, és leülünk egymás mellé. EunJi éles tekintete persze végigköveti a mozdulatainkat, bár engem már nem zavar. Jó lenne, ha az osztályomból is jól kijönnék valakivel BaekHyunon kívül, bár túl közeli barátságra nem számítok szert tenni. Túlságosan elkap a deja vu, és én nem szeretném még egyszer átélni azt a londoni után. Éppen elég volt. Sőt...
A nap iskolában töltendő részének hátralevő felét ennek ellenére is vele töltöm, és egészen jól kijövünk a bájcsevej szintjén túljutva, amit hamar elhagyunk, mert egyikőnknek sem stílusa. Sokat kérdezget magamról, én pedig többé-kevésbé készségesen válaszolok, majd visszadobom a labdát, így kiderítve róla néhány alapvető dolgot. 1.: Egészen közel lakik hozzám, mindössze néhány utcányira, az öccsével és a szüleivel, valamint van egy kistermetű kutyája, tehát szereti az állatokat. 2.: A zenével ellentétben az angollal akadnak gondjai, így nagyon örült, hogy felvették ide, mert szeretne fejlődni. 3.: Nincs barátja és eddig nem nagyon beszélgetett senkivel, mert kevés embert talál szimpatikusnak. 4.: Saját bevallása szerint a zongorázás jobban megy neki, mint az ének.
A beszélgetéseink alatt lassan elemzem a személyiségét is. Sokat mosolyog - bár saját tapasztalatból ezt nem tudom be egyből felhőtlen boldogságnak -, fontos neki a család és valamiért barátkozni szeretne velem. Felötlik bennem az is, hogy talán csupán JungKook miatt, mert látott a társaságában, bár akkor inkább felőle kérdezősködne. Mindenesetre sejtem, hogy ez is csak idő kérdése.
HoSeok problémájáról egészen elfeledkezem, míg vele vagyok, de amikor Taevel a kormány felőli oldalon megindulok a kórházba, Jinék autójának közvetlen nyomában, ismét visszatér minden. Jimin után most vele történik valami rossz, ez pedig több, mint aggasztó, hiszen egyikőjükből sem nézné ki az ember az adott problémát. Ez őszintén megrémít. Történetesen sosem tudhatod, mit rejtegetnek a közvetlen közeledben lévők, és talán soha nem is jössz rá, mennyire szükségük lenne a segítségedre.
TaeHyungra pillantok, de nem merem sokáig fürkészni. Beugrik a gondolata annak, hogy mit tennék, ha vele történne hasonló, hiszen tudom, hogy van valami... Aztán elhessegetem a dolgot és másra terelem a témát magamban.
Az épületben sokáig bolyongunk, mire elérjük a keresett kórtermet. Körbeálljuk az ágyat, és mindannyian intézünk a barátunkhoz néhány biztató, kedves szót. Jimin nagyon igyekszik, Tae szintúgy. Mikor ő beszél, hirtelen felrémlik a tégelyekkel teli szekrény látványa, aztán a tetőtéri jelenet és rádöbbenek, mennyire ironikus ez. Mindig az próbálkozik legjobban lelket önteni a másikba, aki a sajátjával nem tudja megtenni ugyanezt.
De most egyikőnket sem önmaga foglalkoztatja. Jelenleg annak van itt az ideje, hogy forduljon a kocka, és mi próbáljunk mosolyt csalni HoSeok arcára. Kicsit megkönnyebbülve hagyjuk magára DaWonnal és egy szomszédjukkal, miután sikerrel járunk. Megígérjük neki, hogy holnap is benézünk, és hogy majd megkapja a sulis anyagot is, nehogy lemaradjon - az utóbbinak láthatóan kevésbé örül.
TaeHyunggal a visszafele úton sem esik egyetlen szó sem közöttünk, csak miután leállítja a motort a ház előtt, és a Nap lemenő sugarainak halovány fényénél fordul felém.
- Jó, hogy te is eljöttél. Biztosan jól esett neki - mondja, én pedig lemosolyodva csatolom ki az övemet. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy ezt az azóta valószínűleg már elaludt ápolt nevében mondja e, vagy a sajátjában.
- Fáradt vagyok, és szétreped a fejem - rántom meg a vállam, közben pedig végigpillantok a karjaimon.
- Az infúzió és a vérvétel miatt vannak a foltok - pillant a szakember is a lilára színeződött területekre a bőrömön.
- Értem.
- Ugye tudja, hogy fel kéne keresnie egy pszichológust? - nem kertel, annak ellenére, hogy egyszer már megmagyaráztam.
- Csak ideges voltam - ismétlem meg. - Nem volt szándékom a túladagolás.
- Én is ezt mondanám - a csendben belépő fiú felbukkan a doki háta mögött, majd a kezében szorongatott kávét a nővéremnek adja. - Talán nem alkalmas az időpont az ismerkedésre, de mi még nem találkoztunk.
- Valóban nem - biccentek, miközben jelentőségteljes pillantást küldök DaWon irányába.
- Jung TaekWoon vagyok - a hangja kellemes és barátságos, az arcán azonban nem jelenik meg mosoly, csupán a szeme változik. - Felettetek lakom és...
- Az ASOSban táncoltál - fejezem be helyette a mondatot, ő pedig bólint. - HoSeok - gondolom már tudja a nevemet, de az illendőség megköveteli, hogy viszonozzam a bemutatkozást.
- Mondja, mikor vihetjük haza? - most DaWon fordul a férfi felé, aki elgondolkozva sóhajt.
- A mai napra még bent kell tartanunk megfigyelésre, és pihennie is kell, szóval várniuk kell holnapig.
- Ahh - a plafont kezdem bámulni, és csak akkor szólalok meg újra, mikor hármasban hagy minket.
- A srácok?
- Mind a hatan voltak bent tegnap, de nem maradhattak sokáig. Azt mondták ma is jönnek, rögtön suli után.
- Értem.
- Aggódnak érted. Én is aggódom.
- Tudom - egy idő után ismét megtöri a csendet, és már tudom, mit akar.
- Miért nem mondtad el, hogy nyugtatót kell szedned?
- Miért nem mondtad el, hogy vele vagy? - végtelenül gyerekes, de hirtelen ez az egyetlen dolog, amivel reagálni tudok. Kérdéssel a kérdésre. Hogy elkerüljük az érzékeny pontokat. Mindenki ezt csinálja.
- Te is tudod, hogy ez nem ugyanolyan. Egyszerűen nem tudtam, hogy mondjam el. Eddig ketten voltunk, és nem tudtam, hogy reagálnál a változásra.
- Ismersz. Ha te boldog vagy, én is - átfordulok a másik oldalamra, hátat fordítok DaWonnak és a csendben álldogáló TaekWoonnak. - Felébresztesztetek majd, ha itt lesznek?
- Persze. Azt hiszem, addig hazaugrom néhány dologért.
- Elviszlek - ajánlkozik a srác, és hallom az ajtó felé induló lépteiket, de az utolsó pillanatban még megállítom a hangommal.
- Ugye nem szóltál anyáéknak?
- Egyelőre túlságosan szégyellem magam hozzá - feleli halkan.
- Nem a te hibád, és nincs semmi bajom. Ne szólj nekik. Nem akarom, hogy megijedjenek - valójában előttük alkottam meg a tökéletes karakterét a folyton mosolygó fiúnak, aki másokért él, mindennek látja a pozitív oldalát és csak arra koncentrál. Most egy kicsit nem vagyok önmagam, de ezt nem kell tudniuk. Csak elfáradtam a folytonos igyekvésben, és akármennyire is idegesít a neonfény vagy a kórház-fehér berendezés, kénytelen leszek mindent itt kiheverni.
/JungGi szemszög/
Először indokolatlanul boldognak éreztem magam, amikor TaeHyung miatt meg kell torpannom a folyosón, és nem veszem észre rajta az egyértelmű gondterheltséget, aztán előáll a HoSeokkal történtekkel, és rögtön lehervad a mosoly az arcomról.
- Gondoltam szívesen eljönnél velünk hozzá - a tekintetével az arcomat fürkészi, én pedig habozás nélkül bólintok. Hiszen az én barátom is, vagy mi. - Akkor órák után siess a bejárathoz. A többiek szokásosan Jinnel mennek, szóval elvihetlek - ajánlja fel.
- Az jó lenne - hajtom le a fejemet. Valahol szomorú, hogy ilyesmi miatt beszélünk újra. - Ott leszek - a csengő hangja zárja le a dialógust, és mindketten továbblépdelünk a folyosó ellentétes irányaiba. A fiúval történteken rágódom és a lehetséges részleteken, mikor ismét megszólítanak.
- Szia, MinRin - igyekszem barátságosan viselkedni, miközben belépünk a tanterembe, és leülünk egymás mellé. EunJi éles tekintete persze végigköveti a mozdulatainkat, bár engem már nem zavar. Jó lenne, ha az osztályomból is jól kijönnék valakivel BaekHyunon kívül, bár túl közeli barátságra nem számítok szert tenni. Túlságosan elkap a deja vu, és én nem szeretném még egyszer átélni azt a londoni után. Éppen elég volt. Sőt...
A nap iskolában töltendő részének hátralevő felét ennek ellenére is vele töltöm, és egészen jól kijövünk a bájcsevej szintjén túljutva, amit hamar elhagyunk, mert egyikőnknek sem stílusa. Sokat kérdezget magamról, én pedig többé-kevésbé készségesen válaszolok, majd visszadobom a labdát, így kiderítve róla néhány alapvető dolgot. 1.: Egészen közel lakik hozzám, mindössze néhány utcányira, az öccsével és a szüleivel, valamint van egy kistermetű kutyája, tehát szereti az állatokat. 2.: A zenével ellentétben az angollal akadnak gondjai, így nagyon örült, hogy felvették ide, mert szeretne fejlődni. 3.: Nincs barátja és eddig nem nagyon beszélgetett senkivel, mert kevés embert talál szimpatikusnak. 4.: Saját bevallása szerint a zongorázás jobban megy neki, mint az ének.
A beszélgetéseink alatt lassan elemzem a személyiségét is. Sokat mosolyog - bár saját tapasztalatból ezt nem tudom be egyből felhőtlen boldogságnak -, fontos neki a család és valamiért barátkozni szeretne velem. Felötlik bennem az is, hogy talán csupán JungKook miatt, mert látott a társaságában, bár akkor inkább felőle kérdezősködne. Mindenesetre sejtem, hogy ez is csak idő kérdése.
HoSeok problémájáról egészen elfeledkezem, míg vele vagyok, de amikor Taevel a kormány felőli oldalon megindulok a kórházba, Jinék autójának közvetlen nyomában, ismét visszatér minden. Jimin után most vele történik valami rossz, ez pedig több, mint aggasztó, hiszen egyikőjükből sem nézné ki az ember az adott problémát. Ez őszintén megrémít. Történetesen sosem tudhatod, mit rejtegetnek a közvetlen közeledben lévők, és talán soha nem is jössz rá, mennyire szükségük lenne a segítségedre.
TaeHyungra pillantok, de nem merem sokáig fürkészni. Beugrik a gondolata annak, hogy mit tennék, ha vele történne hasonló, hiszen tudom, hogy van valami... Aztán elhessegetem a dolgot és másra terelem a témát magamban.
Az épületben sokáig bolyongunk, mire elérjük a keresett kórtermet. Körbeálljuk az ágyat, és mindannyian intézünk a barátunkhoz néhány biztató, kedves szót. Jimin nagyon igyekszik, Tae szintúgy. Mikor ő beszél, hirtelen felrémlik a tégelyekkel teli szekrény látványa, aztán a tetőtéri jelenet és rádöbbenek, mennyire ironikus ez. Mindig az próbálkozik legjobban lelket önteni a másikba, aki a sajátjával nem tudja megtenni ugyanezt.
De most egyikőnket sem önmaga foglalkoztatja. Jelenleg annak van itt az ideje, hogy forduljon a kocka, és mi próbáljunk mosolyt csalni HoSeok arcára. Kicsit megkönnyebbülve hagyjuk magára DaWonnal és egy szomszédjukkal, miután sikerrel járunk. Megígérjük neki, hogy holnap is benézünk, és hogy majd megkapja a sulis anyagot is, nehogy lemaradjon - az utóbbinak láthatóan kevésbé örül.
TaeHyunggal a visszafele úton sem esik egyetlen szó sem közöttünk, csak miután leállítja a motort a ház előtt, és a Nap lemenő sugarainak halovány fényénél fordul felém.
- Jó, hogy te is eljöttél. Biztosan jól esett neki - mondja, én pedig lemosolyodva csatolom ki az övemet. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy ezt az azóta valószínűleg már elaludt ápolt nevében mondja e, vagy a sajátjában.
Szia^^
VálaszTörlésNagyon orulok,hogy Hopienak semmi baja nem lett, ezekutan igazabol kivancsiva tettel,hogy vajon ki lesz ugymond a "kovetkezo" akinek valami baja lesz.Elvezheto resz volt,talan kicsit rovidnek ereztem. Kicsit aggaszt Taehyung viselkedese, hisz barmelyik pillanatban gondolhat egyet es veget vethet az eletenek:c Ez tenyleg igy van, hogy altalaban az onti legjobban a lelket a masikba, akinek szinten valami nagy problemaja van. Elkepeszto ahogy Taehyung leplezi ezt az egeszet, baromira aggodok erte. Ez a dolog, hogy DaWon nem vette eszre hogy Jhope nyugtatokat szed kisse ismeros szituacio csak nem nyugtatoval... Kivancsi leszek, mit hozol a kovetkezo reszben, remelem sok Taehyung es JungGi pillanat lesz, annyira drukkolok, hogy osszejojjenek*-* Kifejezetten orulok annak, hogy most nem olyan befejezest irtal ami olyan nagyon ketelyes lenne. Koszonom, hogy megirtad,hihetetlen jo resz lett, a fogalmazasod meg mindig lenyugozo! Varom a folytatast, legyen szep vasarnapod!!^^♡
Szia!^^
TörlésÖrülök, ha tetszett, a részek hosszúságán igyekszem majd nyújtani, csak nehéz, ha be akarom tagolni a történetet.><
Tae és JungGi között fokozatosan - és meglehetősen ingadozóan - alakulnak a dolgok, de most nem akartam nyitott kérdéssel zárni a részt, mert olyan van már bőven. :D
Köszönöm, hogy írtál, és neked is szép napot! :)
Sziaa^^
VálaszTörlésDe jó volt elolvasni az újabb részt. Örülök, hogy HoSeok lassan rendbejön és hogy a nővére mellette van. Bàr sajnàlom őt amiédt még csak épp hogy felkelt, de màr a pszichológus meg a Dawon és baràtja témával kell foglalkozzon. Nem tudom miképp nézzek TaeKwoonra, mik a szándékai? Vajom meg lehet-e bízni benne?
TaeHyung pedig nem tudni miért de nagyon csendes és elzàrkózott lett. Rengeteg alkalommal kísérelt meg öngyilkossàgot, de egyik sem sikerült neki, attól félek, hogy ezek miatt fog majd valami durvàbbhoz folyamodni. Nagyon kívàncsi vagyok a következményekre, imàdom olvasni a történeteid. A fogalmazàsod könyvbe illő, csak így tovàbb. Fighting!^^ :3 ♡
Heyho :D
TörlésNos, Leo barátunkról a későbbiek folyamán majd kiderül, miért olyan, amilyen, illetve, hogy milyen szerepet fog betölteni a történetben.^^ Tae pedig....ah, nem lövök le semmit, mindent a maga idejében. :D Köszönöm, hogy írtál, unnie! <3
Szia!
VálaszTörlésHuh, örülök, hogy Hoseoknak végül nem lett nagyobb baja, de remélem, hogy megfogadja a tanácsot, és eljár legalább egy-két beszélgetésre egy csoportba vagy pszichológushoz. Taekwoon viselkedéséből én azt szűrtem le, hogy esetleg ő már tapasztalt (esetleg átélt) ilyesmit, így talán ő is segíthet a fiúnak. Ez alapján egyébként rendes srácnak tűnt, örülök, hogy nem hagyta magára DaWont, de a lánynak van megbeszélnivalója rendesen az öccsével.
Junggi szálán 2 dolognak is örülök: hogy annak ellenére, hogy már végetért a felkészülés, és mondhatni semmi kötelező nem köti Taehyunghoz, még így is barátként tekintenek rá a többiek és a társaságukba befogadták. Viszont lehet, hogy pont üti egymást a kettő, de annak is örülök, hogy mással is barátkozik. A vöröske vidám lánynak tűnik (de vajon neki is van titka a mosoly mögött?), és remélem, jó hatással lehet rá, akár még a fiúk életébe is színt hozhat, ha ő is belekeveredik. Hm, a vége elgondolkodtató, kíváncsi lennék mi játszódik le ilyenkor Tae-ben illetve mikor nyílik meg Junggi annyira, hogy elmondja valakinek, miért fél annyira kapcsolatokra szert tenni. Kíváncsian várom a folytatást! ^^
P.S. Mit szólsz az Epilogue híréhez? :)
Szia!^^
TörlésMint mindig, most is rátapintottál a lényegre, a megérzéseid kifejezetten helytállóak. :)
Igyekszem a folytatással.^^
P.s.: Nagyon felkeltette az érdeklődésem.*-*