43.fejezet - I'm coming for you

/TaeHyung szemszög/
 A Nap mintha jóval korábban magához hívná késő délutáni örököseit, előre tartva attól, ami a Hold felügyelete alatt fog lezajlani. Szinte teljesen besötétedik. A kocsival elég messze parkolok le az irodától, hogy mindennemű feltűnést elkerüljek.
Csendben lépkedek a csípős hideg láthatatlan rengetegében. Nincsenek sokan az utcán, a legtöbben házon belül maradnak, így csak az elsuhanó autók és egyéb járművek törik meg a csendbe burkolózott város egyhangúságát.
Mindez nagyban megkönnyíti a dolgomat - nem kell attól tartanom, hogy valaki kiszúrja a félig a kabátomba süllyesztett kezemet, mellyel a pisztolyt markolom görcsösen. Természetesen csak elrettentés céljából kell, mégis hirtelen úgy érzem, mintha egy amerikai akciófilm fókuszába kerültem volna, és éppen most indulnék a főgonosz megölésére. Megrázom a fejemet. Ebbe még csak belegondolni is borzalmas. Nem hiszem, hogy komolyan tudnék neki ártani, hiszen a bátyám. Ezzel viszont erős ellentétben állnak azok a gondolataim, amik akkor támadnak, ha azon filozofálok, mit csinálok, ha bántotta JungGit.
NamJoon terve tökéletes. Nem véletlen javasolta a fegyvert - mikor annak idején arra a tanfolyamra jártunk, Dae sosem jött velünk. Nem magát a tárgyat kell kihasználnom, hanem a bátyám félelmét azzal szemben. Biztos vagyok benne, hogy a mai napig tart tőle.
Megállok az apró, emelet nélküli épület előtt, és végighordozom tekintetem az ablakain. Mindegyiknél - nyilván nyomós okkal - sötét függöny gondoskodik a kíváncsi szempárok megállításáról, kivéve egynél, azonban itt sem látni be, hiszen semmilyen lámpa nincs felkapcsolva. Azt hiszem, jó helyen járok. Egy utolsó simítás, és mozgásba lendülök.



/YoonGi szemszög/

A kisebb festmények gyorsan elkelnek, a nagyobbakra azonban már kevesebb jelentkező akad - és végül egyik sem vásárol. Jin azzal magyarázza, hogy a nagy méret miatt kevés lakásban illetve házban férnének el. Sötétedéskor meghagyom neki, hogy nyugodtan menjen haza, én még egy óráig fogadom magunknál az érdeklődőket, aztán én is befejezem mára, a szüleim egyébként sem nézik túl jó szemmel a kiürített garázsban megrendezett kirakodóvásárt. Engedélyt is csak azért kaptam, mert díjazzák az ötletet, hogy másképp oldjam meg a díjazásomat...
Már éppen feladnám, mikor egy ismerős alak lép be. A fehér köpenye még rajta van a kabátja alatt, gondolom nemsokkal ezelőtt végzett a munkahelyén.
 - Üdvözlöm - hajolok meg meglepetten Jin apukája előtt. Ő komótosan körbenéz, majd elmosolyodik.
 - Az összeset elviszem.
 - Biztos benne? Szerintem Jin is meg akart szabadulni tőlük, ugye a rossz em...
 - A kórházba lesznek.
 - Tessék? - pislogok.
 - Már régóta ki akartam kérni a fiam véleményét arról, hogyan dobhatnánk fel a falakat anélkül, hogy csicsássá tennénk őket. A fehér liliom motívuma tökéletes erre - von vállat, majd egy köteg pénzt nyújt felém. A tekintetemet látva magyarázni kezd. - Ne aggódj, erre a célra kaptam a vezetőségtől. Biztosan úgy gondolják majd, hogy hasznosan költöttem el.
 - Nagyon köszönöm - hálálkodom.
 - Ugyan, egyébként is megtiszteltetés, hogy Jin munkái díszítik majd azokat a falakat. Majd elújságolom neki is...
 - A munkái sugároznak egyfajta energiát - teszem hozzá. - Biztosan sokaknak megkönnyítik az odabent töltött napokat, legyen szó betegről vagy doktorról.

Mivel nem akarom, hogy neki semmi haszna ne származzon a saját műveiből, este üzenek Jinnek, és áthívom magunkhoz. Félrerakunk pontosan annyit, amennyi elég a hátralevő tanéveim finanszírozására, a maradékot pedig kettéosztjuk - hiába győzködöm, hogy azt már igazán megtarthatná. Míg ő leugrik a közeli 0-24 nyitvatartású kisboltba néhány üveg sojuért, addig én házhoz rendelem a vacsoránkat, természetesen olyan ételekkel, amikről tudom, hogy szereti őket. Már nem is gondolok arra, mi lett volna, ha nyakon csípnek, amint az utolsó munkanapomon ellopom az egyik biztonsági felszerelését.
Az igazat megvallva sosem voltam a szavak embere(zenében mindig is könnyebben fejeztem ki magamat), de ezekben az órákban legalább százszor elmondom neki, hogy mennyire hálás vagyok; ő pedig százegyszer legyint egyet válaszul, a maga összetéveszthetetlen, szerény mosolyával, amit most először látok igazán ragyogni azóta, hogy elveszítette az édesanyját.



/JungGi szemszög/
DaeHyun a mellettem lévő szobában pakolgat valamit, amikor a szándékosan nyitva hagyott bejárati ajtó kicsapódik. Az éppenhogy lehunyt szemeim kipattannak, és a hangok irányába fordulok. Bárki is az, nem leplezi a megérkeztét. Erősen koncentrálva fülelek, hogy minden szót el tudjak csípni.
 - TaeHyung - a bátyja nyájas hanghordozással indul meg felé. A léptei gyanúsan nyugodtak. - Épp időben.
 - Állj le, Dae. Nem tudom, mit akarsz tőle, de ha velem van dolgod, őt hagyd ki belőle - a hangjára felgyorsul a szívverésem. Ostoba. Most nem engem kéne védened, hanem magadat.
 - Nem lehet, öcsi - feleli a megszólított csendesen nevetgélve. - Ő a kulcs az egészhez - a következő pillanatban összerezzenek egy nagy csattanás hatására. Üveg törik, és a fiú félhangosan káromkodni kezd.
Még mindig a szőnyeg közepén fekszem tehetetlenül, amikor belépnek a helyiségbe, elöl a fiatalabbik, majd az őt üldöző testvére.
 - Ez nem volt szép, öcsi - az utolsó szót hangsúlyozza. - Csak meg akartalak kínálni egy kis vörösborral. Gondoltam ihatnánk egyet anyára, erre most az egész üveggel azon a szép előszobai szőnyegen végezte.
TaeHyung ignorálja, és rászegezi a kezében szorongatott fegyverét, közben pedig letérdel mellém, folyamatosan a célpontján tartva a tekintetét.
 - Nem kellett volna idejönnöd - furcsán idegennek tetszik a saját hangom. Talán azért, mert az egész helyzet abszurditása miatt nehéz elhinnem, hogy mindez a valóságban zajlik le körülöttem. Megijeszt a kötél a kezeim körül, az őrült csillogás a szemeikben, és a pisztoly.
 - Nem kellett volna eltűnnöd - vágja rá, a következő pillanatban pedig ismét a bátyjára figyel.
 - Minek az, öcsi? - próbál lazának tűnni, de láthatóan remegnek az ujjai. Zsebre vágja a kezeit, majd hátrébb lép. - Mindketten tudjuk, hogy nem mered használni ellenem.
 - Azt majd meglátjuk - felel a másik, majd szabad kezével elkezd eloldozni. A gobozás idejére maga mellé fekteti a fegyvert, és gyors munkába kezd.
 - Pedig azt hittem, innál velem - ismét témába kerül a csúnyán elpazarolt alkohol. - Azt hittem, anyánk emlékére koccintanál velem.
 - Anyánk...emlékére? - az utolsó mozzanat előtt hagyja félbe a kicsomózást, és lassan felemeli a fejét, hogy farkasszemet nézzen az igazsággal. Egyetlen másodperc alatt felfogja, mit is jelent ez. - Nem. Hazudsz. Anya még él.
 - Már nem, öcsi - Dae ismét közelít. - Az autóbaleset óta meg voltak számolva a napjai.
 - Autóbaleset... Miről beszélsz? Mikor kicsik voltunk, sosem ült autóba. Nem szeret vezetni.
 - Nem kell a hülyét tettetned. Bár, ha akarod, elárulhatom a részleteket - újabb lépés. - Attól kezdve tört meg, hogy leléptünk otthonról. Kiderült, hogy apa megcsalta őt, ő pedig végleg el akart szakadni tőle. Engem vitt elsőként, mert tudta, hogy te erősebb vagy, és magadtól is eljönnél. Egy héttel később megpróbált érted menni...
 - Hazudsz...
 - De a kulcsait elfelejtette magával hozni, és apa gondoskodott róla, hogy minden ajtó zárva legyen. Nem tudott bemenni, csak az ablakon keresztül figyelte, ahogy egyedül ülsz le vacsorázni. Attól kezdve minden héten autóba ült, de többször nem engedte a lelkiismerete a ház közelébe menni. Azt gondolta, meggyűlölted.
 - Hazudsz...
 - Így tehát sosem maradt el néhány percnél több ideig. Aztán egyszer órákra eltűnt. Fogalmam sem volt, mit tegyek, mígnem érkezett egy hívás az ő telefonjáról. Felvettem. Egy mentős szólt bele. Úton voltak a kórházba... balesetet szenvedett. Később azt mondták, sírva fakadt a kocsiban, és a könnyei elhomályosították a tekintetét, ezért hajthatott neki egy épületnek.
 - Hazudsz.
 - Maradandó károsodást szenvedett az agya. Többé nem volt képes megkülönböztetni minket. Úgyis mondhatnánk, hogy engem elfelejtett. Folyamatosan úgy hívott, TaeHyung. Egyszer azonban besokalltam, és az arcába vágtam, ki vagyok. Kiabálni kezdett velem, azt követelte, hogy vigyem el hozzád. Aztán köhögni kezdett, ami öklendezésbe torkollt. Dühös voltam rá, ezért otthagytam. Hajnalban értesítettek a haláláról. Azt mondták, az utolsó ellenőrzéskor rengeteget sírt, a következőnél pedig már nem nyitotta ki a szemeit. Feltehetőleg a köhögés és megerőltetés hatására felszakadt valamelyik varrat, és belső vérzés alakult ki. Legalábbis nekem ezt mondták, mikor...
 - Hazudsz! - TaeHyung hangja fájdalomtól torzulva szakítja félbe a monológot.
 - Bárcsak, öcsi, bárcsak! - már valósággal ordítanak egymással. - De tudod, ha eljöttél volna... ha meglátogattad volna, akkor sosem tér ki a sávból, amiben haladt... - az idősebb néhány pillanatig a plafon felé pislog, majd elvigyorodik. - Valójában nekem mindvégig voltak kulcsaim, de nem akartam, hogy velünk legyél. Ha ott voltál, én mindig csak a második lehettem, annak ellenére, hogy később születtél. Ezért sosem adtam oda őket anyának. De tudod... Mindez már mit sem számít. A lényeg, hogy most itt vagy, és itt van JungGi is.
Ebben a pillanatban sikerül a maradék erőmmel szétfeszítenem a csuklóim köré tekert fogvatartási eszközt. Kihasználva a meglepetés erejét, lerázom magamról, és ülő helyzetbe tornázom magamat.
 - Nem szabadulsz, drágaságom.
 - Fuss! - szinte egyszerre reagálnak a látottakra, én azonban nem mozdulok.
 - Hagyjátok abba - követelem. - Nem tudott róla. Nem tudott róla, mi történt anyukátokkal, szóval... csak hagyjátok abba - a hangomból minden korábbi fáradtság elillan. Szédülök, és haza akarok menni, de sikerül talpra állnom.
A védelmemre érkező fiú idegesen magyarázni kezd arról, hol parkolt és merre menjek, mialatt a fegyvere felé nyúl, de annak csak holt helyét találja.
 - Tudod, hogy nem lehet, kedves - DaeHyun elégedetten pislog a ravaszon pihenő ujjára. Taere pillantok, aki láthatóan nem számított erre a mozdulatra. - Már nem az vagyok, aki voltam, öcsi - intézi szavait a fiúhoz, majd lassan felemeli a pisztolyt tartó karját.
TaeHyung elém lép, és hátat fordít a fegyver csövének. Pontosan tudja, mi következik. Rám néz, de hozzá beszél. A lábaim a földbe gyökereznek.
 - Még mindig a testvérem vagy - nyugodt. Miért ilyen nyugodt?
 - Miattad halt meg, öcsi. Ezt nem bocsáthatom meg.
Mintha egyszerűen beletörődne a válaszba, a legrosszabbra készülve magához húz, és karjait védelmezőn körém vonja, hogy a testével védjen, miközben DaeHyun meghúzza a ravaszt.