42.fejezet - Madness

/JungGi szemszög/

Homályos emlékképeim vannak arról, mi is történt. Először egy sötét furgonban tértem magamhoz, ám ahhoz túl kába voltam, hogy a fejemet megmozdítva kinézzek az ablakon, hogy legalább arról legyen fogalmam, merre vagyok, merre tartok. Másodjára már itt nyitom ki a szemeimet. Az első, amit megpillantok, a hosszú, fehér szálak a szőnyegben, amelynek gusztustalanul puha felületén - hátul szorosan összekötözött csuklókkal - heverek. Furcsa kontrasztot alkothatunk most, hogy a fekete, elegáns ruhámban itt fekszem a közepén. Itt. Na de hol is van ez az itt?

További elmélkedésre nem jut időm, ugyanis a bútortalan helyiség ajtajában felbukkan egy ismerős fej.

 - Ugyanolyan kába vagy, mint mikor legutóbb találkoztuk - jegyzi meg gúnyosan, és leguggol mellém egy pohár vízzel.

 - Menj innen - felelek halkan, miközben lassanként derengeni kezd a személye. - Menj innen, DaeHyun.

 - Szíves örömest - feleli vigyorogva. A szemei mozdulatlan ridegséggel hatolnak a bőröm alá. - De előbb muszáj innod egy kicsit, különben ki fogsz száradni.

A torkomat mardosó szárazság miatt nem ellenkezem, bár megalázónak tartom, hogy ő maga itat meg, a kötelek miatt ugyanis nem tudnék gondoskodni magamról.

 - Nem is olyan rossz, ugye? - kérdezi önelégült mosollyal, én pedig összeráncolom a homlokom, miközben nagyot kortyolok.

 - Mit tettél be...

Nem tudom befejezni a mondatot, az izmaim elernyednek, a fejem pedig halk koppanással érkezik a puhább felületre.

 - Bocsi, drágaság, biztosítanom kell, hogy ne is próbálkozz ficánkolni.

Már besötétedik, mire ismét magamhoz térek. Egy puha, a szőnyeggel megegyező színű takarót terít rám, aztán törökülésben helyet foglal velem szemben. Az ujjaival malmozik, és várakozón tekint rám. Nem látszik másnak, csak egy bűnbánó kisgyereknek, aki most a kedvenc játékát akarja.

 - Hol vagyok? - teszem fel az első kérdésemet.

 - Egészen közel a házhoz, ahol eddig éltél. De ne aggódj, itt senki sem fog megtalálni - biztosít róla. Gúnyolódik, az irónia csöpög a szavai ajkán.

 - Keresni fognak - vágok vissza határozottan.

 - Biztos vagy benne? Már eltelt egy nap, és eddig nem sokan dörömböltek az ajtón - szánakozva simít végig a hajamon. Az érintése mentén mintha dér ülne ki a hajszálaimra.

Konok hallgatásba burkolózom. Nem mondta el, hova hurcolt pontosan, tehát én sem fogom neki megadni az örömet, hogy direkt módon beszéljek vele.

 - Abban reménykedsz, hogy Tae idejön majd érted, ugye? - fecseg tovább, azt tettetve, hogy észre sem veszi a duzzogásom. A fülemhez hajol, és néhány szót suttog, mielőtt elhagyná a helyiséget. - Képzeld, drágaság, én is pontosan erre számítok.

/TaeHyung szemszög/

Az ablakban ülök, és a fejemet fogom. Kell lennie egy jelnek, valaminek, ami segíthet, csak eddig elkerülte a figyelmemet... Ismét sorra veszem a tegnapi eseményeket.

Miután felfedeztem Giya eltűnését, és értesítettem róla a srácokat - talán a szavaimból áradó őszinte rémület miatt volt, hogy nem is feltételezték a vicc lehetőségét - elindultam, hogy megkeressem BaekHyunt. Jimin látta őt még az előadás előtt, az este folyamán egy furcsa alakkal, nekem pedig vészjósló sejtése támadt.

 - Nem láttad JungGit? - kérdezte, mikor a félreeső folyosón összefutottunk. - A vezetőség gratulált nekünk, és csak el szeretném mesélni neki, mennyire tetszett nekik, mert idegesnek lát...

 - Te vagy nagyon jól tetteted a hülyét, vagy tényleg ennyire ostoba vagy - a falhoz löktem, és fojtott hangon szegeztem neki a kérdést. - Mit tettél?!

 - Miről beszélsz? - hökkent meg, és meg sem próbált moccanni. Sarokba szorítottam.

 - Arról, haver, amit a bátyámmal forraltatok ellenünk.

 - Az a fickó a bátyád? - a szemöldökei felszaladtak a homlokán. Összerezzent, mikor öklömmel a háta mögötti szekrénybe ütöttem.

 - Felesleges tagadnod, egyértelmű, hogy benne voltál - sziszegtem. - Az egész azért volt, mert DaeHyun nem akarta az egész piszkos munkát maga végezni.

 - DaeHyun? Azt mondta, MinHo a neve... - gondolkozott el. - Nézd, jött ez a srác, és azt mondta, hogy mondjak el neki mindent rólatok, közvetítsek néhányszor, és cserébe a pénz mellett még el is távolít JungGi közeléből. Tudta, hogy nem bírlak - vont vállat. - Nemrég fizetett ki, aztán elsietett.

 - Hazudott - a kijelentésemre láthatóan összezavarodott. Hátrébb léptem, és hátat fordítottam.

 - Akkor mi dolga volt veled...veletek? - hirtelen néztem ismét farkasszemet vele.

 - Köszi, de eleget tettél már így is. Nem foglak beavatni abba, amibe alapból nem kellett volna beleütni az orrod. Ha bármi baja esik, én esküszöm...- ökölbe szorított kezeim lassan elernyedtek. - Mindegy is. Ha jót akarsz magadnak, örökre hallgatni fogsz arról, hogy valaha is találkoztál azzal az emberrel. A saját érdekedben mondom. Megértetted?

 - Meg - mikor készültem magára hagyni még utánam szólt. - Tae! - kelletlenül ránéztem. - Nem tudtam, hogy ki ő, és hogy komolyan ártani akar, mikor elvállaltam a dolgot. Azt hittem, valamilyen múltbéli haragosod, aki majd jól helybenhagy, de ennyi.

 - Nem kértem, hogy mentegetőzz - megköszörültem a torkom. - Csak imádkozz, hogy ne legyen rossz vége, mert akkor te is felelős leszel érte.

Nála van. Megkapta Baektől amit akart, és lelécelt, magával hurcolva Giyát is. De vajon merre mehetett?
Összerezzenek, mikor üzenetet kapok az akarva-akaratlanul bűnbeeső osztálytárstól. Azt írja, talált egy cetlit a kapott bankjegyek között, amin egy cím van. Megvan tehát a jel, amelynek követhetem a nyomát. Tisztában vagyok vele, hogy a karmai közé rohannék, ezért várnom kell, legalább holnapig, és bíznom kell abban, hogy addig egy haja szála sem görbülhet a lánynak.
A rendőrséget hívni badarság lenne, biztos vagyok benne, hogy erre is gondolt a cselekvés előtt, és lefizetett pár helyit, akik tartanák a szájukat, és elintéznék, hogy visszájára süljön el az esetleges feljelentésem.
A szobámban járkálok, és minden második lépésnél újabb tervet szövök, a következőben pedig rájövök, hogy nincs használható ötletem. Végül a mobilom képernyőjére meredek, újra és újra átfuttatom a tekintetem a BaekHyun által továbbított címen. Egy furcsa késztetés útján megkeresem a térképen, és összeráncolt homlokkal nézelődöm az ismerős környéken. Percek telnek el, mire ráeszmélek, hogy anya régi irodájában vert tanyát a fogvatartásra. A véletlenek egybeesése lenne, vagy anyának is van köze ahhoz, hogy a bátyám felbukkant?
Ismét az ablakhoz sétálok, és kitekintve rajta azon tűnődöm, mire készülhet JungGival, és mit kéne tennem. Az odalent sétáló emberek ma különösen vidámnak tűnnek. Nem csoda, a karácsony mindenkit egy különös rózsaszín felhő formájában ölel körül és nem enged el egészen az ünnepek végéig. Párokban járnak-kelnek, egymásba karolva hirdetik a világnak:"Ő az enyém, én az övé!" Nem számít, mit hoz a holnap, most csak örülnek, hogy ezt az estét együtt tölthetik valakivel, aki fontos számukra. A tenyerem a hideg üvegre csúsztatom, és megpróbálok elérni valamit a tömegből áradó boldogságból, csak egy kis darabot, csak egy pillanatra. Valakivel, aki fontos számukra...



/DaeHyun szemszög/
Korán keltem őt, bár a gyanúm, miszerint egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, karikás szemeibe nézve azonnal beigazolódik.

 - Mit kérsz reggelire? Biztosan éhes vagy már - kezdeményezek mézes beszélgetést, miközben a  szomszédos kis konyhában a zöldségek felszeletésére használt késsel belépek az ajtón.
 - Cseszd meg a reggelidet - feleli indulatosan.
 - Hű - pislogok ártatlanul. - Valaki biztosan bal lábbal kelt. Csak viccelek - legyintek. - Nem kelhetsz fel onnan.
 - Te tényleg megőrültél - a kijelentésére elsötétül a tekintetem.
 - Így van, drágaság. Elmentek otthonról. Milyen testhez illő hasonlat, nem gondolod? - felkacagok a saját keserű poénomon, majd leülök mellé. - Tudod te egyáltalán, mibe őrültem bele?


/Jin szemszög/
 - Hinnetek kell nekem. Nem csak úgy eltűnt. Elvitték. Elvitte a bátyám - tárja szét a karját tehetetlenül Tae, és kétségbeesetten végigfuttatja a tekintetét rajtunk.
 - Biztos vagy benne, hogy így történt? - kérdezi Nam, és a felé érkező igenlés után határozott kijelentést tesz. - Akkor fegyvert kell szerezned. Kölyökkorunkban együtt voltunk egy gyakorlati tanfolyamon, úgyhogy hasznát is vehetnéd. Anélkül feleslegesen rohannál oda.
 - Én meg tudnám oldani - YoonGi hangja a Jimin kezében tartott mobilból érkezik. - Egy ideje már itt dolgozom, a Diamond Seoulban... - NamJoont kivéve mindenki meglepettnek tűnik. - Minden biztonsági őrnél van fegyver, de ha el is tudnék lopni egyet, ide többé nem jöhetek vissza...
 - Azonnal fel kéne mondanod, hogy később ne tudjanak számon kérni a lopás gyanúsítottjaként, mert először biztosan az ott dolgozókat vallatnák ki - kapcsol azonnal a rapper társa.
 - Mennyire van szükséged arra a munkára? - kérdez rá rögtön Kook.
 - Nem a munkára... a pénzre... a tandíjunk miatt - érkezik a szégyenlős válasz a telefonból.
 - Azt hiszem, több legyet üthetünk egy csapásra - szólok közbe.
 - Mire gondolsz? - pillant rám HoSeok is.
 - Egy ideje már gondolkoztam rajta, mit kezdhetnék néhány felesleges munkámmal.
 - Néhány?
 - Gyertek velem - mivel kivételesen nálam gyülekezünk, könnyűszerrel prezentálhatom a gondolataimat. Követnek a kis szobába, amely eredetileg is a festményeim tárolására volt berendezve, és amelyben szinte most lépni sem lehet... a sok vászontól, amelyen egytől egyig ugyanaz látható: fehér liliom, ezerféle méretben, ezerféle háttérrel, ezerféle kompozícióban.
 - Jin... - Kook a vállamra teszi a kezét. - Ezeket miért...?
 - Mindenki máshogy gyászol - halványan elmosolyodom. - Amúgy is el akartam adni őket, de  inkább valami jó célra költeném a pénzt - tekintetemmel Taet keresem. - Ez bőven elég indok.
 - Mit gondoltok, beválhat? - kérdezi YoonGi, miután Jimin átküld neki egy képet a munkákról. - Ezeket biztosan busás áron el tudnánk adni, mielőtt megint be kéne fizetnünk az iskolában, és akkor... De mi van, ha nem sikerül, vagy ha rajtakap valaki, mielőtt kiosonnék?
 - Menni fog - biztatja az örök reményforrásunk, HoSeok. - Írd meg a felmondásod azonnal, add le, és kifelé cselezd ki a legmélább őrt.
 - Megtennéd? - Tae hangja szinte remeg a hálálkodástól. Egy darabig nem érkezik válasz YoonGi részéről, aztán határozottan, indirekt módon felel a kérdésre.
 - Visszahívom Jimint, ha kijöttem az épületből.



/JungGi szemszög/
 - Ismerem a családotok történetét - felelem.
 - Család... - a szavai közt megvetésre találó szó még visszhangzik egy darabig a négy fal között. - Nem nevezném családnak azt, ahol a legfiatalabb nem is törődik az anyjával, mikor az autóbalesetet szenved és kórházba kerül. Nem a sérülésébe halt bele - rázza meg a fejét, múltba révedő szemei őrülten cikáznak. - A fia hiányába, akit a legjobban szeretett.
 - Veled együtt hagyta magára őt és az apátokat...
 - Persze, mert úgy gondolta, hogy Tae magától is utánunk jön majd. Az ember a halálos ágyán igencsak őszinte tud lenni...
 - Tae ezt nem így tudja. Azt sem tudja, hogy...
 - Tae így, Tae úgy. Tudod mit?! Rohadtul nem érdekel, mit hitt és mit nem. Az egyetlen, ami számít, hogy miatta veszítettem el azt, aki nekem a legfontosabb volt. Egyszerű ember vagyok, úgyhogy egyenlítem a számlánkat - ördögi vigyor húzódik az arcán. - És itt jössz a képbe te, JungGi.
 - Megbánnád - próbálkozom gyengén.
 - Talán. Ez csak akkor fog kiderülni, ha megteszem - biccent. - De tudod, ezért jó, hogy zavaros az elmém. Már nem érdekelnek a következmények, míg lélegzem. Mert ahogy a művészet is csak a sikoltás egyik sajátos, fennkölt formája, az őrület is csak a túlélés érdekében árnyalja be a gondolatokat.