A tegnap éjjelre nyugovóra tért napsugarak magukkal vitték az utolsó gondtalan, jókedvű kacajokat, a szabadságérzetet, és mindent, ami egy diák életében a nyárhoz köthető. Beköszöntött az ezerszínű ősz, ezzel együtt pedig az újabb tanév is.
A srácok azóta sem emlegették a történteket. Mindegyikük abban a hitben él, hogy a véletlen, valamint a kissé illuminált léptek balszerencsés sorozatának műve volt.
Szerencsémre.
Most, hogy a hatalmas aulába zsúfolódunk az évnyitó alkalmára,szemeiket dörzsölve, vagy éppen ásítozva szidják magukat, amiért legalább az utolsó éjszakát nem töltötték pihenéssel. Én az új gyógyszernek hála 3, alvásnak titulálható, forgolódós óra után álldogálok a kijelölt helyemen, és a tömeget figyelem.
Balszerencsémre. Már rég nem kéne itt lennem.
Az iskola rendje szerint három nagy csoportra osztva töltjük meg a helységet, szakok szerinti sorrendben. A tánc szenvedélyesei mellettünk, a grafikusnak készülők kicsit távolabb szobroznak.
A hosszúra és felettébb személytelenre sikeredett igazgatói beszéd után az elsőévesek bevonulása következik, ami során mindannyian csatlakoznak az általuk választott szak seregéhez. Izgatott összesúgások pillanata ez, amit tavaly még mi magunk is a néhány, gyorsan váltott szó tárgyaiként éltünk át. Másodévesként a tömörülések első soraiban kellett elhelyezkednünk, az új diákok pedig közvetlenül előttünk állnak meg. Kook és Nam zavartalanul, hangosan el részletesen kitárgyalni az első ízben látható "felhozatalt", a másik oldalamon álló YoonGi azonban csak egy fáradt pillantást vet az ellenkező nemből való újoncokra, majd ásít egy hatalmasat. Ezen egyikőnk sem lepődik meg, sosem volt jellemző rá a korai órákban feltörő lelkesedés a dolgok iránt.
Én a lányok bámulása helyett a főépület aulájában való nézelődéssel ütöm el az időt. A szünet alatt sok minden változott, bár eddig sem lehetett panaszkodni az épület körülményeire, most még inkább új hatásúak a modern kialakítású lépcsők, hatalmas ablakok és a dühösebb pillanatokban annyit csapkodott szekrények.
-Remélem, minden új és visszatérő tanuló azon lesz, hogy tovább öregbítse az Art School Of Seoul több, mint fél évszázados hírnevét. Töltsétek az időtöket igyekezettel, és alázatos fejlődéssel. Sok sikert mindenkinek az idei tanévre!-a szigorú pillantás, amellyel az idős, kezdetektől ezt a posztot betöltő igazgatónő zárja az évnyitót, inkább ébreszt szorongást a diákokban, mintsem motiváltságot. A legtöbb elsőéves tanácstalanul forgolódni kezd a tömeg nagy részének eloszlását követően, végül mindhárom osztályfőnök összetereli a saját társaságát, és a rövid bemutatkozást követően kiosztja az órarendeket. A felsőbb osztályokba járók már célirányosabban indulnak meg az első órájuk helyszíneire. Mi a napokban, egy e-mailen keresztül értesültünk a tantárgyaink időbeli elosztásáról.
-Nekem lépnem kell.-indul meg az időközben újra egybegyűlt héttagú csapatunktól Jin, aki egyedüli grafikus szakra járóként az órái nagy részét a főépületben tölti majd.
-Idén is csak a művészettöri lesz közös óránk...-sóhajt Jimin a papírjába bújva.
-És persze az angol.-emlékezteti a mellette nyújtózkodó HoSeok. Nos, az iskola másik jellemzője, hogy nagy hangsúlyt fektet az angol oktatására. Végtére is, hogy tehetne nemzetközi sikerre egy művész, magas szintű nyelvtudás nélkül?
-Az a mai második.-pislog saját listájára a még mindig használhatatlanul álmos YoonGi.
-Akkor nemsokára ugyanitt,de most indulnunk kéne,hacsak nem akarod kihagyni a bemelegítést.-pillant HoSeok a szaktársára, aki heves tiltakozás közepette húzni kezdi magával a táncosoknak kialakított, tágas , tükrökkel felszerelt termekkel bíró egyik melléképület irányába.
A megmaradt négyes fogatban indulunk meg a másik felé, bár a máris felcsendülő zongorák és gitárok hangjainak köszönhetően akár csukott szemmel is odatalálnánk. Az éneklés mellett e két hangszer közül választhatnak a zenészek útját választó nebulók, és mind a 4, itt töltött évben lehetőségük van az ezeken való játékuk tökéletesítésére.
Az év első tanórája gyorsan elröppen, így rövidesen megint a főépületben találjuk magunkat. Egymás után lépünk be a nyelvórákra fenntartott hatalmas, padok tekintetében lépcsőzetesre épített tanterembe és vágódunk le a helyünkre a megszokott felállásban. A két rapper mögé HoSeok és Jimin, tőlük balra Jin és JungKook,eléjük pedig én, szokás szerint egyedül, de legalább közel az ablakhoz. A becsengetésig hátralevő szabad perceket a lassan teljes létszámmal bíró második évfolyam nyüzsgésének hallgatásával töltöm.
Az ajtó nyitódásának pillanatában a hangzavar egy csapásra elhal. Nem azért, mert annyira tartunk az európai származású, harmincas éveiben járó tanárnőtől. Nem, sokkal inkább a mellette felbukkanó alak lep meg mindenkit. Az ASOSba-ahogy röviden nevezik-a tanrend miatt nem lehet utólag, felsőbb évfolyamokba csatlakozni. A szőke lány, akit még sosem láttunk, az illendő meghajlás helyett fejét lehajtva áll meg a tanári asztal mellett.
-Mutatkozzon be, kérem.-az oktató szájából elhangzó utasításra felemeli eddig leszegezett fejét, majd mesélésbe kezd.
-A nevem JungGi, 17 éves vagyok.Ének szakon nyertem felvételt az iskolába. Három évet éltem Londonban, a napokban költöztünk haza, és a vezetőség döntésére kerültem a második évfolyamhoz a nyelvi órákon, a külföldi tapasztalataim miatt...
-Köszönjük.Remélem, bírni fogod az ütemet, amit én diktálok...Most pedig foglalj helyet mondjuk...ott.-bök egy félig üres padra a tanárnő. Pontosabban arra a padra, aminek egy részét én foglaltam el.
/JungGi szemszög/
Fél vállamra vett táskámmal együtt indulok meg gyors léptekkel, hogy aztán helyet foglaljak egy fiú mellett. Hosszas pillantást vetek rá, miközben leülök. A koreai átlaghoz képest kifejezetten férfiasak a vonásai, sötét íriszei közömbösséget tükröznek. Gyorsan előpakolok egy füzetet, majd a táblára szegezem a tekintetemet.
/TaeHyung szemszög/
Nem akarom, hogy találkozzon a tekintetünk. Ha a mondás igaz, a szem a lélek tükre...és az én lelkemből jobb, ha nem olvas senki. Így hát csak akkor kezdem vizslatni, mikor már nem fürkészi az arcomat. Egy ideig a táblát nézi összeráncolt szemöldökkel, és szorgalmasan jegyzetel. Az általános tájékoztatás meghallgatása után kibámul az ablakon, telt ajkai enyhén elnyílnak. Néha ujjai köré csavarja egy-egy szőke, egyenes tincsét, máskor a tollát forgatja apró kezeiben. Összerezzen, mikor a tanárnő felszólítja, de koncentrál, mikor egy csoporttársa beszél, látszik,hogy mindent megért az óra anyagából.
Keserűen elmosolyodom, és pár perc elteltével kényszeredetten elszakítom róla a tekintetem. Tipikus ártatlan teremtés, akinek a tudatát látszólag még nem mocskolta be a világ. Minden bizonnyal nem olyasvalaki, akinek jótékony lenne a közelemben tartózkodnia.
/JungGi szemszög/
A percek lassan telnek, lassabban, mint ahogy azt szeretném. Érzem, hogy néz, méghozzá teljesen zavartalanul. Figyeli a mozdulataimat, minden részletet alaposan megfigyel. Bár jól titkolom, zavarban vagyok, és legszívesebben figyelmeztetném a felettébb feszélyező viselkedésére. Erre azonban sem bátorságom, sem alkalmam nem akad.
Végül elfordítja a fejét, én pedig néma sóhajt megeresztve görnyedek ismét a füzetem fölé, hogy folytassam a jegyzetemet. A saját évfolyamomra járók valószínűleg az itt elhangzó szavak ötven százalékát ismerik, nekem viszont egyenlőre nem akad problémám az aktív részvétellel. A szerencse műve e vagy sem, hogy amíg ők egy teremmel odébb merülnek az angol nyelv (kezdő) rejtelmeibe, nekem itt kell lennem; mindenesetre örülök, hogy elfogadtam a felajánlott lehetőséget.
A tanóra végeztével szó nélkül hagyom el a termet, a folyosón mindenki felé barátságos mosollyal fordulok, de nem beszélgetek senkivel. Európa után nagyon furcsa újra Szöulban lenni, és mivel eddig nem találtam senkit, akivel ismerkedhetnék, egyedül indulok meg a következő órám helyszínére.
Az első hangszeres órám következik. Kicsit bizonytalanul, de boldogan foglalok helyet a zongora előtt, mikor a névsorban eljutunk a nevemig és be kell mutatnom a tudásomat. Gondolkodás nélkül siklanak ujjaim egyik billentyűről a másikra, az első néhány hang után el is felejtem, hogy közönség előtt játszom. Csak én maradok és a zene. A zene, ami nélkül el sem tudnám képzelni az életemet. Ezen keresztül fejezem ki magamat, bármilyen külső hatás is ér: ha boldog vagyok, ha elveszett, ha önfeledt, ha éppen eszembe jut egy emlék London egyik utcájáról, ahol kézen fogva sétáltunk; vagy ha hirtelen váltással a repülőút légies érzete kerít hatalmába, vagy a hazatérés egy ismerős,mégis idegen otthonba...
Az utolsó billentyű hangja zeng az egész teremben, majd tapsoló kezek zaja váltja fel. Egészen belefeledkezem a dalba, és szégyenlősen hajolok meg a többiek előtt,végül átadom a terepet az utánam következőnek. Nem hazudnak, akik az ASOS színvonaláról beszélnek. Egytől egyig fiatal, de gyakorlott művészekkel kerülök egy légtérbe. Élvezettel hallgatom végig a többiek jelképes bemutatkozását is,a névsor utolsó tagja után pedig a tanár szólal fel.
-Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy egy erős osztályt köszönthetünk az iskolában. Engem meggyőztetek, de nem csak előttem kell megfelelnetek. Két hét múlva egy iskolai koncert keretében kell majd megmutatnotok magatokat. A feladat egyszerű:írjatok egy saját dalt, amivel kiállhattok majd minden diák és tanár előtt.-a kicsöngő lezárja a hírközlést, a cingár, jól öltözött tanár úr pedig nem húzza tovább az órát.-Később még beszélünk a felkészülésről. Találkozunk a holnapi órán!
Az ajtó rövidesen nyitódik, és a kiáramló osztályt felváltja a következő. Ismerős hangok ütik meg a fülemet. A második évfolyam zenés osztályát ismerem fel benne, akikhez már volt szerencsém. Önkéntelenül is a sötétbarna szempárt keresem, de sehol sem látom. Kicsit csalódottan indulok meg az asztalon pakolászó tanár felé.
-Elnézést...-felemeli a fejét.-Haladékot szeretnék kérni az előadásra. Nemrég költöztünk, és a zongorám nem fog megérkezni két héten belül, anélkül nem fogok tudni komponálni...
-Sajnálom, kisasszony, de nem tudok haladékot adni.
A hajamba túrok, a könyökömmel azonban telibe találom a mögöttem elhaladó magas alak mellkasát.
-Oh,sorry.*-automatikusan angolul szólalok meg, megszokásból.Nem könnyű visszaszokni az anyanyelvemre.
-Nevermind.**-a hang tulajdonosa olyan stílusban válaszol, amilyen közömbösséggel egyszer találkoztam már a nap folyamán.Hátrafordulok, és ahogy arra számítottam, az angolos padtársammal találom szemben magamat.
-Ah, TaeHyung.-szólítja meg a tanárunk. Tehát így hívják.-Bizonyára segíthetne a kisasszonyon. Pár napig gyakorlási helyszínre lenne szüksége, maga pedig egyedül él, ha jól tudom, ráadásul remek hangszerekkel felszerelkezve. Számíthatunk magára, igaz?
-Örömmel elvállalja, tanár úr, tessék csak rábízni!-kiáltja felénk egy, a padja tetején üldögélő, fekete hajú srác, arcán széles, kaján vigyorral.
-JungKook...-szűri fogai között a gonoszkodó nevét TaeHyung kelletlenül.
-Ha jól tudom, azért álldogál most itt ahelyett, hogy a székén terpeszkedne, mert a tavalyi magatartásáért azt ígértem, különösen szigorú kézzel fogom igazgatni az útját. Azt hiszem, eltekinthetünk ettől a kijelentésemtől, feltéve, ha megteszi nekünk ezt az aprócska szívességet...
-Értettem.-biccent a fiú sóhajtva, majd mikor a felnőtt egy másik diákkal elegyedik szóba, felém fordul.
-Hány órád van ma?
-Hat.-felelem halkan. Ellenkezni se tudok, úgy látszik, muszáj kapcsolatba kerülnöm TaeHyunggal, mert muszáj zongorához jutnom.
-A főbejáratnál találkozzunk, amint végeztél.-biccent, majd egy pillanat alatt elillan, és egyedül maradok. Zavart léptekkel hagyom el a tantermet.
Hozzá kell még szoknom ahhoz, hogy újra itt élek, hogy nem ismerek senkit, hogy a következő órámra haladva a felsőbb évesek nem törődnek vele, ha meg-meglöknek véletlenül, de legfőképpen ahhoz a gondolathoz, hogy mától számítva két hétig TaeHyung frusztráló társaságában kell majd tartózkodnom...
*Elnézést/sajnálom.
**Nem számít.
Én a lányok bámulása helyett a főépület aulájában való nézelődéssel ütöm el az időt. A szünet alatt sok minden változott, bár eddig sem lehetett panaszkodni az épület körülményeire, most még inkább új hatásúak a modern kialakítású lépcsők, hatalmas ablakok és a dühösebb pillanatokban annyit csapkodott szekrények.
-Remélem, minden új és visszatérő tanuló azon lesz, hogy tovább öregbítse az Art School Of Seoul több, mint fél évszázados hírnevét. Töltsétek az időtöket igyekezettel, és alázatos fejlődéssel. Sok sikert mindenkinek az idei tanévre!-a szigorú pillantás, amellyel az idős, kezdetektől ezt a posztot betöltő igazgatónő zárja az évnyitót, inkább ébreszt szorongást a diákokban, mintsem motiváltságot. A legtöbb elsőéves tanácstalanul forgolódni kezd a tömeg nagy részének eloszlását követően, végül mindhárom osztályfőnök összetereli a saját társaságát, és a rövid bemutatkozást követően kiosztja az órarendeket. A felsőbb osztályokba járók már célirányosabban indulnak meg az első órájuk helyszíneire. Mi a napokban, egy e-mailen keresztül értesültünk a tantárgyaink időbeli elosztásáról.
-Nekem lépnem kell.-indul meg az időközben újra egybegyűlt héttagú csapatunktól Jin, aki egyedüli grafikus szakra járóként az órái nagy részét a főépületben tölti majd.
-Idén is csak a művészettöri lesz közös óránk...-sóhajt Jimin a papírjába bújva.
-És persze az angol.-emlékezteti a mellette nyújtózkodó HoSeok. Nos, az iskola másik jellemzője, hogy nagy hangsúlyt fektet az angol oktatására. Végtére is, hogy tehetne nemzetközi sikerre egy művész, magas szintű nyelvtudás nélkül?
-Az a mai második.-pislog saját listájára a még mindig használhatatlanul álmos YoonGi.
-Akkor nemsokára ugyanitt,de most indulnunk kéne,hacsak nem akarod kihagyni a bemelegítést.-pillant HoSeok a szaktársára, aki heves tiltakozás közepette húzni kezdi magával a táncosoknak kialakított, tágas , tükrökkel felszerelt termekkel bíró egyik melléképület irányába.
A megmaradt négyes fogatban indulunk meg a másik felé, bár a máris felcsendülő zongorák és gitárok hangjainak köszönhetően akár csukott szemmel is odatalálnánk. Az éneklés mellett e két hangszer közül választhatnak a zenészek útját választó nebulók, és mind a 4, itt töltött évben lehetőségük van az ezeken való játékuk tökéletesítésére.
Az év első tanórája gyorsan elröppen, így rövidesen megint a főépületben találjuk magunkat. Egymás után lépünk be a nyelvórákra fenntartott hatalmas, padok tekintetében lépcsőzetesre épített tanterembe és vágódunk le a helyünkre a megszokott felállásban. A két rapper mögé HoSeok és Jimin, tőlük balra Jin és JungKook,eléjük pedig én, szokás szerint egyedül, de legalább közel az ablakhoz. A becsengetésig hátralevő szabad perceket a lassan teljes létszámmal bíró második évfolyam nyüzsgésének hallgatásával töltöm.
Az ajtó nyitódásának pillanatában a hangzavar egy csapásra elhal. Nem azért, mert annyira tartunk az európai származású, harmincas éveiben járó tanárnőtől. Nem, sokkal inkább a mellette felbukkanó alak lep meg mindenkit. Az ASOSba-ahogy röviden nevezik-a tanrend miatt nem lehet utólag, felsőbb évfolyamokba csatlakozni. A szőke lány, akit még sosem láttunk, az illendő meghajlás helyett fejét lehajtva áll meg a tanári asztal mellett.
-Mutatkozzon be, kérem.-az oktató szájából elhangzó utasításra felemeli eddig leszegezett fejét, majd mesélésbe kezd.
-A nevem JungGi, 17 éves vagyok.Ének szakon nyertem felvételt az iskolába. Három évet éltem Londonban, a napokban költöztünk haza, és a vezetőség döntésére kerültem a második évfolyamhoz a nyelvi órákon, a külföldi tapasztalataim miatt...
-Köszönjük.Remélem, bírni fogod az ütemet, amit én diktálok...Most pedig foglalj helyet mondjuk...ott.-bök egy félig üres padra a tanárnő. Pontosabban arra a padra, aminek egy részét én foglaltam el.
/JungGi szemszög/
Fél vállamra vett táskámmal együtt indulok meg gyors léptekkel, hogy aztán helyet foglaljak egy fiú mellett. Hosszas pillantást vetek rá, miközben leülök. A koreai átlaghoz képest kifejezetten férfiasak a vonásai, sötét íriszei közömbösséget tükröznek. Gyorsan előpakolok egy füzetet, majd a táblára szegezem a tekintetemet.
/TaeHyung szemszög/
Nem akarom, hogy találkozzon a tekintetünk. Ha a mondás igaz, a szem a lélek tükre...és az én lelkemből jobb, ha nem olvas senki. Így hát csak akkor kezdem vizslatni, mikor már nem fürkészi az arcomat. Egy ideig a táblát nézi összeráncolt szemöldökkel, és szorgalmasan jegyzetel. Az általános tájékoztatás meghallgatása után kibámul az ablakon, telt ajkai enyhén elnyílnak. Néha ujjai köré csavarja egy-egy szőke, egyenes tincsét, máskor a tollát forgatja apró kezeiben. Összerezzen, mikor a tanárnő felszólítja, de koncentrál, mikor egy csoporttársa beszél, látszik,hogy mindent megért az óra anyagából.
Keserűen elmosolyodom, és pár perc elteltével kényszeredetten elszakítom róla a tekintetem. Tipikus ártatlan teremtés, akinek a tudatát látszólag még nem mocskolta be a világ. Minden bizonnyal nem olyasvalaki, akinek jótékony lenne a közelemben tartózkodnia.
/JungGi szemszög/
A percek lassan telnek, lassabban, mint ahogy azt szeretném. Érzem, hogy néz, méghozzá teljesen zavartalanul. Figyeli a mozdulataimat, minden részletet alaposan megfigyel. Bár jól titkolom, zavarban vagyok, és legszívesebben figyelmeztetném a felettébb feszélyező viselkedésére. Erre azonban sem bátorságom, sem alkalmam nem akad.
Végül elfordítja a fejét, én pedig néma sóhajt megeresztve görnyedek ismét a füzetem fölé, hogy folytassam a jegyzetemet. A saját évfolyamomra járók valószínűleg az itt elhangzó szavak ötven százalékát ismerik, nekem viszont egyenlőre nem akad problémám az aktív részvétellel. A szerencse műve e vagy sem, hogy amíg ők egy teremmel odébb merülnek az angol nyelv (kezdő) rejtelmeibe, nekem itt kell lennem; mindenesetre örülök, hogy elfogadtam a felajánlott lehetőséget.
A tanóra végeztével szó nélkül hagyom el a termet, a folyosón mindenki felé barátságos mosollyal fordulok, de nem beszélgetek senkivel. Európa után nagyon furcsa újra Szöulban lenni, és mivel eddig nem találtam senkit, akivel ismerkedhetnék, egyedül indulok meg a következő órám helyszínére.
Az első hangszeres órám következik. Kicsit bizonytalanul, de boldogan foglalok helyet a zongora előtt, mikor a névsorban eljutunk a nevemig és be kell mutatnom a tudásomat. Gondolkodás nélkül siklanak ujjaim egyik billentyűről a másikra, az első néhány hang után el is felejtem, hogy közönség előtt játszom. Csak én maradok és a zene. A zene, ami nélkül el sem tudnám képzelni az életemet. Ezen keresztül fejezem ki magamat, bármilyen külső hatás is ér: ha boldog vagyok, ha elveszett, ha önfeledt, ha éppen eszembe jut egy emlék London egyik utcájáról, ahol kézen fogva sétáltunk; vagy ha hirtelen váltással a repülőút légies érzete kerít hatalmába, vagy a hazatérés egy ismerős,mégis idegen otthonba...
Az utolsó billentyű hangja zeng az egész teremben, majd tapsoló kezek zaja váltja fel. Egészen belefeledkezem a dalba, és szégyenlősen hajolok meg a többiek előtt,végül átadom a terepet az utánam következőnek. Nem hazudnak, akik az ASOS színvonaláról beszélnek. Egytől egyig fiatal, de gyakorlott művészekkel kerülök egy légtérbe. Élvezettel hallgatom végig a többiek jelképes bemutatkozását is,a névsor utolsó tagja után pedig a tanár szólal fel.
-Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy egy erős osztályt köszönthetünk az iskolában. Engem meggyőztetek, de nem csak előttem kell megfelelnetek. Két hét múlva egy iskolai koncert keretében kell majd megmutatnotok magatokat. A feladat egyszerű:írjatok egy saját dalt, amivel kiállhattok majd minden diák és tanár előtt.-a kicsöngő lezárja a hírközlést, a cingár, jól öltözött tanár úr pedig nem húzza tovább az órát.-Később még beszélünk a felkészülésről. Találkozunk a holnapi órán!
Az ajtó rövidesen nyitódik, és a kiáramló osztályt felváltja a következő. Ismerős hangok ütik meg a fülemet. A második évfolyam zenés osztályát ismerem fel benne, akikhez már volt szerencsém. Önkéntelenül is a sötétbarna szempárt keresem, de sehol sem látom. Kicsit csalódottan indulok meg az asztalon pakolászó tanár felé.
-Elnézést...-felemeli a fejét.-Haladékot szeretnék kérni az előadásra. Nemrég költöztünk, és a zongorám nem fog megérkezni két héten belül, anélkül nem fogok tudni komponálni...
-Sajnálom, kisasszony, de nem tudok haladékot adni.
A hajamba túrok, a könyökömmel azonban telibe találom a mögöttem elhaladó magas alak mellkasát.
-Oh,sorry.*-automatikusan angolul szólalok meg, megszokásból.Nem könnyű visszaszokni az anyanyelvemre.
-Nevermind.**-a hang tulajdonosa olyan stílusban válaszol, amilyen közömbösséggel egyszer találkoztam már a nap folyamán.Hátrafordulok, és ahogy arra számítottam, az angolos padtársammal találom szemben magamat.
-Ah, TaeHyung.-szólítja meg a tanárunk. Tehát így hívják.-Bizonyára segíthetne a kisasszonyon. Pár napig gyakorlási helyszínre lenne szüksége, maga pedig egyedül él, ha jól tudom, ráadásul remek hangszerekkel felszerelkezve. Számíthatunk magára, igaz?
-Örömmel elvállalja, tanár úr, tessék csak rábízni!-kiáltja felénk egy, a padja tetején üldögélő, fekete hajú srác, arcán széles, kaján vigyorral.
-JungKook...-szűri fogai között a gonoszkodó nevét TaeHyung kelletlenül.
-Értettem.-biccent a fiú sóhajtva, majd mikor a felnőtt egy másik diákkal elegyedik szóba, felém fordul.
-Hány órád van ma?
-Hat.-felelem halkan. Ellenkezni se tudok, úgy látszik, muszáj kapcsolatba kerülnöm TaeHyunggal, mert muszáj zongorához jutnom.
-A főbejáratnál találkozzunk, amint végeztél.-biccent, majd egy pillanat alatt elillan, és egyedül maradok. Zavart léptekkel hagyom el a tantermet.
Hozzá kell még szoknom ahhoz, hogy újra itt élek, hogy nem ismerek senkit, hogy a következő órámra haladva a felsőbb évesek nem törődnek vele, ha meg-meglöknek véletlenül, de legfőképpen ahhoz a gondolathoz, hogy mától számítva két hétig TaeHyung frusztráló társaságában kell majd tartózkodnom...
*Elnézést/sajnálom.
**Nem számít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése