5.fejezet - White lily

/JungGi szemszög/

A 6.óra után úgy érzem, már nem bírom tovább. Lehajtott fejjel suhanok végig a folyosón, kezemben egy vaskos tankönyvet szorongatok. TaeHyungon gondolkodom, a hirtelen lekottázott, ismeretlen darabon és a kávén, amely nyilvánvalóan el sem készült. De mi oka volt hazudni?

  - Szia - az ismerős hangra kapom fel a fejemet. Jin az, aki mellém érve megállít a folyosó kellős közepén.

  - Szia – felelem, és nagyon igyekszem, hogy leplezni tudjam az idegességemet.

  - Neked is erre lesz órád?

  - Ühümm, szolfézs.

 - Király. Nekem festészet – ujjaival megpörgeti az eddig tartogatott ecsetet.  - Beszéltél TaeHyunggal? – kérdezi, majd értetlen tekintetemet látva magyarázatba kezd. - Meglepett, hogy a történtek után is ajánlkozik délutánra.

  - A történtek után...? - ismétlem meg elkerekedett szemekkel.

  - Nem is hallottál róla? Pedig ebben a suliban egész gyorsan terjednek a hírek. Gondoltam már ti is kiveséztétek a barátnőiddel - nevetgél.  Nem mintha lenne, akivel elemezhetnék bármilyen pletykát. Ismét hadonászásba kezd a rajztechnikai eszközzel, aztán komolyabb hangnemre vált.  - Jimin eszméletét vesztette.  Még első órában.

  - Hogy mi? Mitől? - kezd érdekessé válni a beszélgetés. Együtt indulunk meg a 7.óránk egymáshoz közeli helyszíneire, miközben folytatja.

  - Valószínűleg leesett a cukorszintje. Elég régóta nem láttam csak úgy nasizni. A tánc mellett elgyengülhetett a szervezete - fejtegeti saját teóriáját. - Bevitték a kórházba, de szerintem nem sok értelme, csak egy kicsit híznia kéne... Apukám majd eldönti, meddig tartsák bent. Elég magas rangban dolgozik ott - pillant rám mosolyogva. - Mindenesetre, úgy döntöttünk, meglepjük valamivel. Egy kicsit tudok főzni, Kookkal összedobunk neki valami finomat, aztán a többiekkel együtt meglátogatjuk. Taet kivéve. Azt mondta,  muszáj gyakorolnod délután, és majd később ugrik be hozzá.

  - Értem... - pislogok magam elé. Ismét megütközöm rajta. Azt hinném, hogy az első adandó alkalommal passzolná a terhét, amelynek fogalma az én kisegítésemet takarja. Közben elérünk a termemhez, Jin pedig barátságos mosollyal köszön el.

  - Óra után találkozunk! Bizonyára jól jön, ha nem egyedül kell megtalálnod, hol is volt az az angol előadó - aztán egy intéssel eltűnik a folyosón áramló diákok rengetegében.

Sarkon fordulok, és a helységbe lépve levágódom a helyemre.

  - Nos, mióta bírod Picassot? - a hang nyilvánvalóan hozzám intézi szavait, ám csengése teljesen ismeretlen. Felpillantok a fiúra, aki szigorú tekintettel bök a távozó másodéves srác irányába.

  - Nem ismerlek. - közlöm vele a nyilvánvaló tényt, mire szélesen elvigyorodik.

  - Byun BaekHyun vagyok. Szóval, mi közöd Mona Lisához? - célozgat ismét, én pedig reflexből, felnevetve válaszolok.

  - Hülye.

 - Hagyd csak, BaekHyunnie, már tegnap is láthattad, hogy rajtuk lóg. Úgy látszik, mind a hetet magának akarja – a rekedt hollók rikácsolásra emlékeztető hang irányába fordulok, és pontosan az a kép fogad, amely előzőleg megjelent lelki szemeim előtt. Egy tipikus, kihívó tekintettel méregető lány. Mindenhol vannak ilyenek, de ez különösen rosszindulatúnak látszik. Nem véletlenül nincsenek barátnőim.

 - Nem kérdeztelek, EunJi - felel szórakozottan a fiú, majd levágódik a mellettem üresen árválkodó székre. - Majd rájössz, hogy a saját korosztályodban kell körbenézned, ugye, JungGi? - a becsöngő okán halkít a hangján, közben megérkezik a tanárunk is.
 - Te mióta figyelsz engem? - kérdezek vissza mosolyogva. Már emlékszem rá, a tegnapi órák folyamán is felszólalt. Pontosabban felszólították, méghozzá csendes magatartásra.

 - Nagyjából tegnap óta - súgja vissza óvatosan, ám késő, mert a felnőtt már árgus szemekkel figyeli.
 - Byun BaekHyun, megnyerted magadnak a mai segéd posztját - bök a mellette elhelyezett zongorára fáradt mozdulattal. - Alap gyakorlatokkal kezdjük, úgyhogy biztosan nem lesz megerőltető számodra - teszi hozzá, ő pedig kelletlenül tápászkodik fel, hogy eleget tegyen az oktató kérésének, nem sokkal később pedig felcsendül az első szolmizációs hangsor is.

Oda sem figyelek, csak éneklem a többiekkel kórusban a kért hangközöket, dúr és moll hangsorokat. A gondolataim valahol egészen máshol járnak. London környékén, az internacionális iskolában. Igen, ott voltak barátaim. Sokan voltak, akikre a három, együtt töltött év alatt bármilyen helyzetben számíthattam... És ott volt ő is, végig, mellettem, kivéve persze az utolsó heteket, az én hibámból... Nem, BaekHyun rosszul gondolja. A korosztályomból biztosan nem keresek majd kapcsolatot. Ezek után biztosan nem…

 - Gil JungGi, hányszor szólítsam még fel?! - a tanár mennydörgéshez hasonló hangja rángat vissza a valóság talajára.

 - E-elnézést  - hajtom le a fejemet, az EunJinek nevezett lány irányából pedig lenéző kuncogás érkezik a fülemhez.

 - Azt kértem, énekeljen egy összhangzatos mollt.

 - Máris - a lehető leggyorsabban teljesítem a kért feladatot (a kuncogás furcsa módon elhal, amint énekelni kezdek), az óra hátralevő részében pedig egészen apróra próbálom összehúzni magamat, mintha csak azt üzenném: ne vegyetek rólam tudomást!

Kicsöngőkor megkönnyebbült sóhajt hallatok, bár még nincs vége a szenvedésnek. A közös házi feladaton kívül az órai segéddel együtt plusz leckét kapok, büntetésből. A figyelmetlenségem miatt. Gyorsan feljegyzem ezt is, majd cuccaimat a táskámba dobálva felpattanok a helyemről, és az egész órát a zongora mellett töltő, most pedig visszasomfordálni készülő BaekHyunt magára hagyva igyekszem vissza a folyosóra. Egészen kevésen múlik, hogy ne ütközzek neki Jinnek, aki az ajtó mellett támaszkodva vár rám.
 - Rendes tőled, hogy megvártál – erőltetek egy udvarias mosolyt, majd az oldalán lépkedve a nyelvi óra helyszínére indulok. Itt már teljesen más légkör fogad. A második évfolyamon végigpillantva nem látok senkit, aki magányosan üldögélne, és ne beszélgetne egyszerre legalább két emberrel. Szerencsés, amikor valaki egy ilyen közösségbe tartozhat.
Ezzel a gondolattal ülök le Tae mellé, aki az ajtón való belépésünk óta le sem veszi rólam a tekintetét. Az izmos tag hiánya rögtön feltűnik a közeli padban. HoSeok szomorkásan bámul maga elé, és a többieken is látom, hogy foglalkoztatja őket a dolog.
 - Nem is akartad elmondani, ami Jiminnel történt? - teszek szemrehányást Taenek, aki szúrós tekintettel, mormogva vág vissza.

 - És te azt, hogy a grafikusokra buksz?
 - Miről beszélsz? - vonom fel fél szemöldökömet, majd dühösen rángatom elő az angol füzetemet, hogy aztán cseppet sem finoman elhelyezzem az asztalon. - Komolyan, ma mindenki meg van őrülve...
 - Azt állítod, tévedek? - vizslat reménykedve(?).

 - Nem állítok semmit - nevetgélek idegesen. - És különben is, mi ez az ingatag viselkedés nálad? Az egyik pillanatban még húzod a szádat mert a közelemben kell lenned, aztán ragaszkodsz a délutánhoz, majd ok nélkül akadsz fel valamin, végül egy csapásra megint képes vagy emberi hangon hozzám szólni - nem bírtam már, muszáj volt rázúdítanom a vele kapcsolatosan támadt kételyemet. Vagyis egy nagyobb részét.
 - Sajnálom - túr zavartan a hajába. - Hirtelen természetű vagyok.
 - Azt észrevettem -sóhajtok immár halványan mosolyogva. A bűntudat aprócska lángja lobban fel bennem, amiért ilyen rövid ismeretség ellenére kritizáltam, ezért kiegészítem a mondandómat. - Egyébként meg tényleg tévedsz.
Az ajkai mozdulatlanok maradnak, az íriszein azonban, egy egészen rövid pillanatra, mintha boldogság suhanna át.
A tanárnő megjelenésével hirtelen hal el a háttérzaj, így az elkövetkezendő 45 perc alatt köztünk sem esik több szó másról, csak a padtárssal megoldandó angol feladatokról. Azokról is csak futtában, ugyanis mindketten felesleges beszéd nélkül tesszük a dolgunkat és haladunk a kijelölt oldallal. Annak ellenére, hogy három évet éltem Angliában, hozzá képest nem érzem magamat különösebb előnyben. Látszik rajta, hogy bár uralkodnia kell a lustaságán, több, mint megfelelő adottságokkal rendelkezik ezen a téren is.



/Jin szemszög/
Az óra egészen korainak tetsző befejeztével a hiányos hetes - JungGi kiegészítésével - a szokásos módon indul meg haza. Most is leszakad tőlünk TaeHyungék párosa, a két szőkeség és az ép táncos pedig az én kocsimban foglal helyet. A különbség az, hogy ezúttal magamhoz viszem őket, hogy nyugodtan megvárják, míg kész lesz a kaja, aztán együtt menjünk be a kórházba. JungKook pedig, a maga járgányával egész úton mögöttünk halad, miután a lelkére kötöttem, hogy véletlenül se maradjon le.
A házat üresen találom, apa ugyanis délelőttös műszakban ment ma a kórházba. Magam előtt terelgetem a fiúkat az általuk már jól ismert nappaliba, majd Kookkal együtt a konyhában kezdek tevékenykedni. Szerencsére minden alapanyagot megtalálunk a hűtőben, ami egy kimchi elkészítéséhez szükséges, persze Jimin szájíze szerint.
 - Feltennéd forrni a vizet, míg összevágom ezeket? - fordulok az önkéntes kuktához, késemmel mutogatva az aprítani való húsra.
 - Persze - feleli furcsa hangsúllyal. A tűzhelyhez lép és belobbantja rajta az egyik állást. Hátrál egy lépést, amint az apró lángok megjelennek, és ajkait összeszorítva helyezi rájuk az előzetesen vízzel megtöltött edényt. Amint kész, sietősen eloldalaz a pult mentén, hogy mellém érve biztonságos távolból figyelje a művét.

 - Valami baj van? - kérdezem szemeibe pillantva, mire gyorsan, talán túl gyorsan megrázza a fejét.
 - Nincs semmi. Miért lenne? - érdeklődik jellegzetes vigyorát az arcára festve.
 - Csak mert... - egy csattanás, lépések, majd az ajtón bekukucskáló YoonGi hangja szakít meg a mondandómban.
 - Ne haragudj, de azt hiszem leesett az egyik váza.
 - Hogy az a...- szitkozódásom lényegét inkább megtartom magamnak, és a nappaliba sietve nekiállok összeszedegetni a szilánkokat. - Melyikőtök volt? - pillantok fel NamJoonra és HoSeokra, akik először egymásra mutatnak, majd felém fordulva egyszerre közlik:
 - YoonGi!
 - Remélem, nem hiszel nekik. - guggol mellém a most is álmos tekintetű srác, hogy segítsen a maradék eltakarításában. - Menj csak, ezt majd befejezem én. Hazafele jövet pedig veszünk egy új vázát, meg ilyen izét is bele. Ugye, fiúk? - pillant két társára, akik helyeslően bólogatni kezdenek.

 - Köszi - biccentek, és a padlón landolt, szárától elszakadt virág ép szirmait a kezembe véve térek vissza a főzéshez. Szomorkás tekintettel dobom a szemetesbe a fehér liliomot. Mindig anyára emlékeztet. Ez volt a kedvenc virága.
A kimchit rutinosan készítem el, szinte oda sem figyelek, csak röviden magyarázom a mozzanatokat Kooknak.
A múltba révedt tekintetemmel helyezem át ételhordóba is. Abban az időben csináltam először ilyet, mikor anya ágynak esett, három, vagy talán már négy éve. Előtte is betegeskedett, de onnantól kezdve apa utasítására végig fekvéssel töltötte a napokat. Egészen addig gondoskodtam róla, főztem és mostam rá az iskola mellett, míg el nem ért a gyilkos kór végső stádiumába, és kórházba nem került. A kezelések nem javítottak sokat az állapotán. Kit is akartak áltatni? A rákot nem lehet legyőzni...
 - Jól néz ki - szólal meg JungKook lenyűgözve. - Te aztán tehetséges vagy! Nem tudtam, hogy egy ilyen profi szakáccsal barátkozom. - dicsér tovább kedvesen. Talán látja, hogy gondolataimban zavart vizekre kalandoztam.
 - A szükség helyzete sok mindenre megtanítja az embert. - vonok vállat.
Az ételhordót a kezébe nyomom, felkapom a kulcsokat és a többiekkel együtt ismét kocsiba ülök. Remélem, Jimin örülni fog az ételnek. És persze nekünk is.