Prológus - Then the water brought the tune

Pótolható. 
Ha megkérdeznek, hanyag hangvétellel, közömbösen, csak ezzel az egy szóval jellemzem magamat. Ez nem olyasvalami, aminek az érzete átmenetileg megkeseríti a mindennapjaimat. Az életem részévé vált. Kérdezhetném,miért ez jutott nekem...De nem számít.
Tűrtem. Sokat. Figyeltem, ahogy a srácok előállnak az újabb és újabb nagy Ő-vel, csillogó szemmel mesélnek a lányról, azt mondják „Szeretem”, majd rám néznek, és elmosolyodnak. „Te is találsz majd valakit.” Ilyenkor finoman legyintve hagytam rájuk a dolgot, és tovább hallgattam az áradozást. Két hétnél több ideig nem igazán láttam őket egy lány mellett.Eleinte én is ilyen voltam, sütkéreztem a hamis boldogság rózsaszín és mérgező ködében. Sosem voltam igazán szerethető, így ez az illúzió hamar szertefoszlott, és egyedül maradtam. Kérdezhetném,merre jár az a valaki,aki mellettem is maradna,akinek az élete nem érdekkapcsolatokból áll...De már nem számít.
Nem volt különleges gyerekkorom. A tökéletes bátyám mintájára neveltek,aki-miután a szüleim elváltak-anyával együtt eltűnt az életemből. Kérdezhetném,apa két éve miért csak készpénz formájában ad magáról életjelet külföldről...De már ez sem számít.
Az egyetlen dolog,ami képes megnyugtatni,az a zene.Tavaly óta egy művészeti iskola tanulója lehetek a legjobb barátaimmal egyetemben. Kissrác korunk óta ismerjük egymást,konkrétan vállvetve nőttünk fel.Kérdezhetném,akkor miért érzem magam magányosnak,vagy miért esik már nehezemre velük együtt nevetni...De őszintén,most már ez sem számít.
Mert van egy érzés,ami eluralkodik a halált nem bánó emberen,mintha csak a lelke hirtelen sóhajtana egyet,amiért megtalálta az egyetlen megoldást. Nem tudom,bennem mikor született meg erre az elhatározás,de egy biztos. Nincs több álmatlanul töltött éjszaka. És már csak ez számít.


Kibámulok az ablakon,és nem épp derűlátó gondolataimba mélyedve figyelem a mellettünk végeláthatatlanul elterülő tengert. Tekintélyt parancsoló,mégis megnyugtató látvány. Gyakran járunk ki ide,amikor úgy érezzük,nagy a nyomás,szükségünk van a friss levegőre,vagy egyszerűen ki akarunk mozdulni. Most a nyár utolsó ilyen rutin-kiruccanására érkeztünk. Az időjárás nem kedvez nekünk,az évszak ellenére mindannyian kabátokba burkolózva ücsörgünk az autóban.
-Basszus Jin,ha továbbra is ilyen lassú leszel,esküszöm egész este cipeltetni fogom veled az elzsibbadt seggemet.-csattan fel HoSeok a mellettem lévő ülésről,és türelmetlenül fészkelődni kezd.
-Ha jól emlékszem,a múltheti büntetés kifizetése után pont te fogadkoztál,hogy soha többet nem fogsz sürgetni.-pillant rá a visszapillantón keresztül a megszólított.-Bár ha van felesleges pénzed...-vigyorog. Mind tudjuk,hogy imádja a sebességet,normál esetben azonban van elég önuralma ahhoz,hogy ne vezessen túl gyorsan.
-Nem szóltam.-forgatja szemeit a mindig vidám fiú(a mosoly természetesen most is ott bujkál a szája sarkában);majd egy hirtelen mozdulattal kinyitja és meghúzza a kezeiben szorongatott sojus üveget.-Máris jobb.-nyalja meg a szája szélét elégedetten,aztán felém nyújta az üveget.
-Köszi.-fogadom el a kínálatot. Az alkohol kesernyés hatása végigjárja a szervezetem,enyhe és felettébb kellemes utóízt hagyva maga után.
-Nem kéne lerészegedni mielőtt egyáltalán odaérnénk.-fordul hátra NamJoon,egy pillanatra kivéve füléből a YoonGival megosztott fülhallgatóját. A napokban felettébb izgatott volt,gondolom,elkészült egy újabb szöveggel,a másik rapper-palánta társaságában pedig éppen az alapot tervezgetik hozzá.
-Késő,itt vagyunk.-vigyorog JungKook,és elsőként pattan ki a járműből,miután Jin leállítja a motort. Furcsa érzések kavarognak bennem. Egyszerre örülök,hogy velük lehetek,és szomorít el minden pillanat jobban és jobban. Hogy miért? Mert itt készülöm hagyni őket. Ha minden a terv szerint megy,még ma...
-Gyere már,Tae!-YoonGi a jármű oldalánál megtorpanva szegezi rám vizslató tekintetét. Összerezzenek,észre sem vettem,hogy egyedül maradtam a kocsiban.
Gyors ugrással hagyom el a helyemet,megmozgatom elgémberedett lábamat,és halvány mosollyal indulok el kíséretében,egyenesen a többiekhez.

Mindannyiunkban ott motoszkál a gondolat,hogy bizony,holnap után kezdődik a második évünk a művészetiben,muszáj lesz még jobban koncentrálni és odatenni magunkat,ugyanis csak a legjobbak maradhatnak bent...Magamban realizálom,mennyi aggódástól is szabadítom meg így magamat.
De ma nem azért jöttünk,hogy ezen keseregjünk. Az üvegeket szépen sorban kinyitjuk és legurítjuk tartalmukat a torkunkon,mert ma még megtehetjük. Az alkoholtól megrészegülten rohanunk végig az ilyenkor elhagyatott partszakaszon,nem törődve a süvítő,közeledő őszt jelző széllel,mert ma még nyár van. Ha meg kéne neveznem egy érzést,ami a kamaszkort legjobban leírja,gondolkodás nélkül a jelenlegit választanám.
A nap már lemenőben van,mikor kifulladva,egy használaton kívüli vagonokkal tarkított sínmezőn keresztül visszavonszoljuk magunkat a kedvenc helyünkre.

Egykor talán egy kisebb kikötő lehetett itt,mindenesetre egy hajókról való fel-és leszállításhoz használatos,néhol rozsdás vasszerkezet áll a betonmóló peremén,ennek a tövénél ülünk le,lábunkat a levegőben lóbálva.
Csendben hallgatom a többiek baromkodásait,amiket néha percekig is elhúzódó,illuminált nevetés szakít félbe. Éppen azt ecsetelik,mennyire remélik,hogy az elsőévesek között lesz egy-két jó falat,mikor hirtelen felindulásból felpattanok addigi pozíciómból.
Úgy érzem,ez a legmegfelelőbb pillanat,hogy véget vessek mindennek. Nem kérdezik,hova indulok,úgy gondolhatják,egy perc múlva úgy is újra köztük leszek.
Néhány lépés távlatából visszapillantok a hat,a futástól elég kócos fejre,és elmosolyodom. Jobb barátokat nem is kívánhattam volna.

Megkerülve a tömör vas vázat,felkapaszkodom a legfelső lemezre,és a széléig lépkedve lepillantok magam elé. A Nap utolsó sugarai megcsillannak a víz sötétlő felületén,amely jópár méterrel alattam húzódik.

Az alkohol miatt volt,mondják majd. Véletlen lezuhantam,mesélik majd a telefonban apának,és ha ő nem is,a srácok biztosan letörnek majd. De idővel-és ebben teljesen biztos vagyok-megszokják majd,hogy a társaság a jövőben csak 6 tagból áll,és feldolgozzák majd,hogy jelen voltak a fulladásom estéjén.

Teljesen tudatában vagyok a tettemnek,amikor elrugaszkodom a talajtól. Egy másodpercre megcsap az egyre hűvösödő levegő,majd a már metsző hideg vízben találom magamat.

Vége.

Nem mozdulok,nem kapálózom,csak süllyedek,mint egy eldobott kő,egyre csak távolodva a felszíntől.
Mindjárt vége.
Nem nyitom ki a szememet,ha már úgysem lát többet a világ,én sem akarom látni a világot.
Még egy kicsi,és vége.
Nem ijedek meg akkor sem,mikor érzem,hogy a tüdőmben tárolt oxigént víz kezdi el felváltani.

Egy egészen kevés,és...

Egy dallam csendül fel a fejemben. Furcsán szól,mintha valaki egy vízfüggöny túloldaláról zongorázná,de tagadhatatlanul csodaszép. Csodaszép,és vidám. Még sosem hallottam,mégis ismerősen cseng. Mintha csak egy üzenet lenne. És valóban igaza van. Nem adhatom fel.
Egy kézmozdulattal megállítom magamat a süllyedésben,és az utolsó erőmmel a felszín irányába lököm magamat. Még nem halhatok meg. Megpillantok hat,a vízbe érő kézpárt,és elmosolyodom. A gyönyörű dal lassan elhal a tudatomban,én pedig levegő után kapkodva ragadom meg a legközelebbi segítséget nyújtó kezet,ami történetesen Jinhez tartozik.


-Normális vagy?!-ez az első kérdés,amit a szükséges oxigén pótlása után meghallok.
-Tuti nem.-válaszol a vízből kihúzó barátomnak helyettem NamJoon,és hátamra teríti a kabátját.
-Mégis mi volt ez?-vágódik le mellém Jimin.
-Mondtam,hogy nem kellett volna annyit innia.
-Nem hittem volna,hogy ennyire lerészegedtél.
-Sajnálom,én adtam neki először...-vakarja meg a fejét HoSeok. Úgy tűnik,a váratlan esemény hatására valamennyiükből elpárolgott az alkohol.
Körbepillantok rajtuk,majd talpra ereszkedem,és Jimint felsegítve,fejemben azzal a bizonyos dallammal indulok meg a kocsi felé.
-Menjünk haza.