41.fejezet - Tell me you won't

/TaeHyung szemszög/

Az előadásra átrendezett teremben maradok, míg szinte minden vendég és fellépő szétszéled a négyzetméterek rengetegén. Ő nem. Leül a zongorához, és a kottáik elrendezése után némán pihenteti tekintetét a hangszeren.

 - Csak nem ideges vagy? - a Baeknek kihelyezett helyre huppanok le, abban a másodpercben pedig megjelenik a tulajdonosa is. Egy hosszú pillanatig farkasszemet nézünk, aztán kihátrál az ajtóból. Elmosódva ugyan, de még látom, hogy a mobilját a füléhez emeli.

 - Nagyon - ismeri be halvány mosollyal. Mégis, mintha kicsit megkönnyebbülne a jelenlétemtől. Nem kerülik el a figyelmemet a szemei alatt húzódó sötétebb területek.

 - Azért tudtál aludni az éjjel?

 - Persze - füllenti, miközben igazít a haján. - Csak kicsit sokáig gondolkodtam elalvás előtt.

 - Mire gondoltál, ami nem hagyott aludni?

 - Semmire.

 - Semmire?

 - Mindenre.

 - Mindenre?

 - Rád.

Elmosolyodom, de hosszú percekig nem szólalok meg újra. Mikor az első meghívott feltűnik a nézőtér soraiban, felé fordulok, és komoly hangon folytatom.

 - Én is sokat gondolkodtam. Egész éjjel csak kattogtam, és nem tudtam hosszabb ideig lehunyni a szemeimet.

 - És mire jutottál?

 - Arra, hogy valamiért más vagy. És szeretném, ha az is maradnál.

 - Ezt meg hogy érted? - a nézők sorra szivárognak be az ajtón. Ideje mennem. Felállok a székről, és kezeimet lazán zsebre téve lehajolok a szintjére. Egy kicsit megilletődve néz néhány centi távolságból vissza rám, de nem húzódik el.

 - Eddig mindenki eltűnt mellőlem, akiről úgy gondoltam, hogy nem tudnám nélkülözni. Szeretném, ha ebben is kivétel lennél.

A szemeivel mosolyog, innen tudom, hogy őszinte a reakciója. Emellett némi tartózkodást is felfedezek a tekintetében. Egy aprócska jégfalat, amely hajszálvékony, de határozott és megtörhetetlennek látszik. Ironikus, hogy pont a megtört emberekben alakul ki ilyesmi.

 - Csak mondd, hogy nem fogsz eltűnni úgy, mint ők - kérlelem. A keze enyhén remeg, ajkai pedig válaszra nyílnak.

 - Én...

 - Bocsi, srácok, de most már tényleg kezdenünk kell - BaekHyun a lehető legrosszabb(számára talán mégis legkedvezőbb) pillanatban szakít félbe minket. Meg sem próbálja leplezni. - Megtennéd, hogy lefáradsz a színpadról? - a szavait felém intézi, én pedig egy gyors puszit hagyok Giya homlokán, mielőtt felegyenesednék, és diadalittas mosollyal el nem sétálnék a nyilvánvalóan vérig sértett fiú közeléből.

/Jimin szemszög/

 - SeoHyeon.

 - Helyes megállapítás - ironizál, majd haját hátradobja a válla felett, és közelebb lép. - Mindig is okos voltál.

 - Mit keresel itt? - figyelmen kívül hagyom a megjegyzését, és minden erőmet összeszedve szóba elegyedem vele.

 - Téged - feleli nemes egyszerűséggel. - Mondtam, hogy karácsonykor érkezem - csacsog, majd belémkarol. Megütközve pillantok rá. - Nincsen kísérőd, nem igaz?

 - Mit keresel itt? - ismétlem meg a kérdésemet. Nem mozdulok, pedig tudom, hogy ideje lenne megindulnunk.

 - Nem is tudom - mereng el egy pillanatra. - Hiányzott Szöul. Japán nem az én világom, ezért végül otthagytam azt az iskolát. Nem messze innen van innen dolgom... de ezt nem itt kéne megbeszélnünk, nem igaz? - a világoskék estélyi, amit visel, kihangsúlyozza a mérnöki precizitással sem bírálható vonásait.

 - Mire gondolsz?

 - Fázom - vallja be nevetve. - Emellett pedig...jól esne egy jó meleg kávé.

A hideg játékos csipkelődéssel mar a bőrömbe minden lépésnél, pedig csak a kézfejeim maradtak fedetlenül. SeoHyeonra pillantok, majd a kabátomat lazán levéve a vállára terítem azt.

 - Szép tetoválás - jegyzem meg a ruhában is jól látható, lapockán olvasható feliratra célozva.

 - Köszönöm - mosolyodik el. Innentől kezdve a kávézóig vezető úton végig az előttünk elterülő járdát nézi.

 - Köszönöm - a pincér perceken belül kihozza a rendelt forró italokat.

 - Mesélj kicsit. Mit csináltál, mióta nem találkoztunk? - kérdezi az első korty után, és játszani kezd az egyik tincsével. Van, ami nem változik.

 - Még mindig táncolok. Ez az életem, ezzel akarok foglalkozni.

 - Határozottnak tűnsz - mereng el.

 - Az vagyok.

 - Mindig is az voltál - emlékeztet.

 - És te? Mivel szeretnél foglalkozni?

 - Önzőnek tűnhet, de magammal. Szeretném a saját utamat járni.

 - Értem - biccentek, bár zavaros az összkép.

 - Egyébként... a barátod monogramja? - érdeklődöm leplezett kíváncsisággal.

 - Mire gondolsz?

 - Egy S és egy a. A tetoválásod. Csak két betű.

Nem tudom eldönteni, hogy a mosolya, vagy a kávém keserűbb.

 - Az csak egy jelkép. Az S engem jelöl. S, mint SeoHyeon. És láthatóan nagyobb, mint az a.

 - Akkor a, mint...

 - Anorexia.

Köhögni kezdek, torkomon akad a koffein forrása és a szó is.

 - Ano...

 - Az itthon töltött utolsó éveim egyik nyarán a szüleim elvittek egy profi fotóshoz. Mindig is szerettem volna modellkedni, így nagyon hálás voltam. A fotós azonban egyet sem kattintott a gépével. Csak megrázta a fejét. Később hallottam, ahogy anyáéknak azt mondja, nem elég vékony. - beleszürcsöl az italába, és kis szünet után folytatja. - Ott és akkor bekattant valami. Anyáéknak mondaniuk sem kellett, magamtól kezdtem kevesebbet enni. A tükör előtt állva egy groteszk, pufók alakot láttam visszaköszönni. A legrosszabb az volt, hogy kihatott a személyiségemre is. Magam körül mindenkit jobbnak láttam magamnál, ezért egy hamisnak vélt képet üldözve mindenkit megbántottam. Olyan embereket neveztem túlsúlyosnak, akiknek a legjobb testi adottságaik voltak. Utálatossá váltam.
Elhallgat, én pedig hosszú másodpercekig emésztem a szavait.
 - Nem vagy rossz ember - közlöm egyszerűen. Nem tudhatja meg, mit okoztak a szavai, ha egyszer nem gondolta őket komolyan...pontosabban szólva nem volt önmaga, mikor kiejtette őket az ajkain. Az ilyen betegségek fekete lepellel takarják a lelket az igazi személyiség és a valós gondolatok elnyomása érdekében.
 - Akkor az voltam - sóhajt. - Szerencsére a szüleim hamar rájöttek, és mindenben segítettek. Nem erőltették tovább a modellkedést, miután először kórházba kerültem. Vészesen sovány voltam - ismét hatásszünetet tart. - De gondolom mindez nem idegen számodra.
 - Mire célzol? - vonom fel a szemöldököm.
 - HoSeok írt egy üzenetet, mikor téged bevittek...Őszintén sajnálom.
 - Nincs miért bocsánatot kérned. Nem voltál tudatában. Én sem voltam - nevetek fel zavartan.
 - Valójában részben ezért repültem haza. Csupán néhány hetet töltök itthon, de nem voltam képes elindulni, mielőtt megbocsátanál.
 - Elindulni?
 - Utazni fogok - jelenti be ismét éledező mosollyal. - Rengeteg középiskolai felkérést kaptam már. Fiatalabb. vagy velünk egyidős diákoknak tartok előadásokat az anorexiáról, arról, mi válthatja ki, milyen átélni, és mi van utána. Dél - Korában aggasztóan gyakori betegség, és én szeretnék tenni ellene, ennek az első lépése pedig a szemtől szemben történő beszélgetés. Én már kilábaltam belőle, tudom, hogy több vagyok, mint az, ami belülről emésztett - ezt jelképezi a két betű látványos méretbeli különbsége is. Most rajtam a sor, hogy másokon segítsek. Közben magántanulói státuszt is szereztem, úgyhogy ezzel sem lesz gond.
 - Ez igazán... csodálatra méltó - nyögöm ki. Nem találom a megfelelő szavakat.
 - Törleszteni szeretnék a Sorsnak azért, amit akkor tettem. Szeretném, hogy a rossz és a jó ismét egyensúlyba kerüljön. Közben írni és fotózni fogok - egy kis névjegykártyát tol elém, rajta a nevével, telefonszámával, és egy honlapcímmel. - Ha esetleg érdekel, itt mindent megtalálsz.
 - Vigyázz magadra - kérdem, miközben a zsebembe süllyesztem a kártyáját. - Remélem találkozunk még.
 - Én is - biccent, miközben az üres bögréjét letéve feláll, a kabátomat pedig rám teríti. Odakint egy parkoló, üres taxit figyel.
 - Máris mész? - kérdezem meglepetten.
 - Mennem kell - néhány lépés után megtorpan és visszafordul. - Ha ez az egész lecseng, újra írok majd. Kávézzunk itt akkor újra, Park Jimin.

Sokáig ülök még a kihűlt innivalóm felett. Mindent összevetve tudhattam volna. Tudhattam volna, hogy nem mondana ilyet, hiszen nem véletlenül, és nem a külső - már akkor is kifogástalan - megjelenése miatt szerettem belé. De mindez már a múlt. Rajtam múlik, hogy a jövőmben szerepel e majd.
Körülbelül másfél órával később az idevezető úton ballagok vissza. Az előadásnak már bizonyára vége. Elmélázva rugdosok egy kavicsot, mikor megpillantok egy ismerős arcot, egy másik alak társaságában. A sötétben csak az egyikőjüket tudom kivenni.
 - Szia, BaekHyun - intek neki. Nem reagál a megszólításra rögtön, de végül egy gyors intés mellett sietősen odébbáll, a feketébe burkolózott társasága pedig a másik irányba indul meg.

/JungGi szemszög/
Baekkel épp olyan pontossággal játszunk, mint mindig. A közönség állva tapsol nekünk. Talán fel sem tűnik nekik, hogy máshol járok. Pontosan valahol a néhány perccel ezelőtti, Taetől elhangzott mondatok között kutakodok, de nem lelek magyarázatra. Nem tudom, hogyan kéne kezelnem. Kérés? Feszültségoldás? Karácsonyi átszellemülés? Vallomás?
Szándékosan nem keresem meg a szememmel, pedig jól tudom, hogy hol ül, a srácokkal egyetemben. Egyszer pillantok csak arra. Meglepődve veszem észre, hogy Jimin helye üresen marad az egész rendezvény idejére.
Az igazgató karácsonyi jókívánságait követően lezárja az estélyt, én pedig a kottákkal a kezemben egyből elhagyom a helyet. A tetőtérre indulok, hogy átgondolhassam a dolgokat, hogy levegőhöz jussak, hogy rendbe tegyem a gondolataim. Egyenlőre minden zavaros.

Sok, de legalábbis eseménydús idő telt el, mióta vele álltam itt. Attól tartottam, le fog ugrani, legszívesebben a saját kezeimmel húztam volna vissza - ehelyett végül a szavaimat használtam erre, amelyek szerencsére elégnek bizonyultak. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha...

Hirtelen halványodik el a világ. Az arcom elé kerülő fekete anyag - ezek szerint - altatóval átitatott. Egy sikertelen sikollyal és néhány másodperccel később már azt sem tudom, kinek a karját érzem a gerincemnél, mielőtt elgyengülnének az izmaim, és lehunynám a szemeim. Az öntudatlanság előtti utolsó gondolatom mégsem erről szól. Csupán egy név. Egy név, ami önmagában is jelentéssel bír számomra. TaeHyung.

/TaeHyung szemszög/

A fiúk feltartanak még egy darabig, pedig rögtön feltűnik, hogy Giya lelépett, és némi gondolkodás után arra is rájövök, merre mehetett. Én is oda szöknék a helyében. Túl egyértelmű lettem volna? Mármint...
Áhh, mindegy.
Az üres tetőtéren állva azonban elbizonytalanodom. Talán mégsem idejött. BaekHyunnal lenne? Belegondolva őt sem láttam egy ideje. Sarkon fordulok, és bosszankodva indulok vissza. Egy pillanattal később ledermedek, mikor realizálom, hogy valamire ráléptem. Lassan emelem fel a lapokat. Nem lehetnek itt régóta, ha még nem fújta őket távolabb egy erre kószáló, jeges fuvallat.  Rossz előérzetem van, és kezdek fázni, de igazán csak akkor fagy meg a vérem, mikor a kották rendezett hangjegyeiben felismerem JungGi kézírását.