42.fejezet - Madness

/JungGi szemszög/

Homályos emlékképeim vannak arról, mi is történt. Először egy sötét furgonban tértem magamhoz, ám ahhoz túl kába voltam, hogy a fejemet megmozdítva kinézzek az ablakon, hogy legalább arról legyen fogalmam, merre vagyok, merre tartok. Másodjára már itt nyitom ki a szemeimet. Az első, amit megpillantok, a hosszú, fehér szálak a szőnyegben, amelynek gusztustalanul puha felületén - hátul szorosan összekötözött csuklókkal - heverek. Furcsa kontrasztot alkothatunk most, hogy a fekete, elegáns ruhámban itt fekszem a közepén. Itt. Na de hol is van ez az itt?

További elmélkedésre nem jut időm, ugyanis a bútortalan helyiség ajtajában felbukkan egy ismerős fej.

 - Ugyanolyan kába vagy, mint mikor legutóbb találkoztuk - jegyzi meg gúnyosan, és leguggol mellém egy pohár vízzel.

 - Menj innen - felelek halkan, miközben lassanként derengeni kezd a személye. - Menj innen, DaeHyun.

 - Szíves örömest - feleli vigyorogva. A szemei mozdulatlan ridegséggel hatolnak a bőröm alá. - De előbb muszáj innod egy kicsit, különben ki fogsz száradni.

A torkomat mardosó szárazság miatt nem ellenkezem, bár megalázónak tartom, hogy ő maga itat meg, a kötelek miatt ugyanis nem tudnék gondoskodni magamról.

 - Nem is olyan rossz, ugye? - kérdezi önelégült mosollyal, én pedig összeráncolom a homlokom, miközben nagyot kortyolok.

 - Mit tettél be...

Nem tudom befejezni a mondatot, az izmaim elernyednek, a fejem pedig halk koppanással érkezik a puhább felületre.

 - Bocsi, drágaság, biztosítanom kell, hogy ne is próbálkozz ficánkolni.

Már besötétedik, mire ismét magamhoz térek. Egy puha, a szőnyeggel megegyező színű takarót terít rám, aztán törökülésben helyet foglal velem szemben. Az ujjaival malmozik, és várakozón tekint rám. Nem látszik másnak, csak egy bűnbánó kisgyereknek, aki most a kedvenc játékát akarja.

 - Hol vagyok? - teszem fel az első kérdésemet.

 - Egészen közel a házhoz, ahol eddig éltél. De ne aggódj, itt senki sem fog megtalálni - biztosít róla. Gúnyolódik, az irónia csöpög a szavai ajkán.

 - Keresni fognak - vágok vissza határozottan.

 - Biztos vagy benne? Már eltelt egy nap, és eddig nem sokan dörömböltek az ajtón - szánakozva simít végig a hajamon. Az érintése mentén mintha dér ülne ki a hajszálaimra.

Konok hallgatásba burkolózom. Nem mondta el, hova hurcolt pontosan, tehát én sem fogom neki megadni az örömet, hogy direkt módon beszéljek vele.

 - Abban reménykedsz, hogy Tae idejön majd érted, ugye? - fecseg tovább, azt tettetve, hogy észre sem veszi a duzzogásom. A fülemhez hajol, és néhány szót suttog, mielőtt elhagyná a helyiséget. - Képzeld, drágaság, én is pontosan erre számítok.

/TaeHyung szemszög/

Az ablakban ülök, és a fejemet fogom. Kell lennie egy jelnek, valaminek, ami segíthet, csak eddig elkerülte a figyelmemet... Ismét sorra veszem a tegnapi eseményeket.

Miután felfedeztem Giya eltűnését, és értesítettem róla a srácokat - talán a szavaimból áradó őszinte rémület miatt volt, hogy nem is feltételezték a vicc lehetőségét - elindultam, hogy megkeressem BaekHyunt. Jimin látta őt még az előadás előtt, az este folyamán egy furcsa alakkal, nekem pedig vészjósló sejtése támadt.

 - Nem láttad JungGit? - kérdezte, mikor a félreeső folyosón összefutottunk. - A vezetőség gratulált nekünk, és csak el szeretném mesélni neki, mennyire tetszett nekik, mert idegesnek lát...

 - Te vagy nagyon jól tetteted a hülyét, vagy tényleg ennyire ostoba vagy - a falhoz löktem, és fojtott hangon szegeztem neki a kérdést. - Mit tettél?!

 - Miről beszélsz? - hökkent meg, és meg sem próbált moccanni. Sarokba szorítottam.

 - Arról, haver, amit a bátyámmal forraltatok ellenünk.

 - Az a fickó a bátyád? - a szemöldökei felszaladtak a homlokán. Összerezzent, mikor öklömmel a háta mögötti szekrénybe ütöttem.

 - Felesleges tagadnod, egyértelmű, hogy benne voltál - sziszegtem. - Az egész azért volt, mert DaeHyun nem akarta az egész piszkos munkát maga végezni.

 - DaeHyun? Azt mondta, MinHo a neve... - gondolkozott el. - Nézd, jött ez a srác, és azt mondta, hogy mondjak el neki mindent rólatok, közvetítsek néhányszor, és cserébe a pénz mellett még el is távolít JungGi közeléből. Tudta, hogy nem bírlak - vont vállat. - Nemrég fizetett ki, aztán elsietett.

 - Hazudott - a kijelentésemre láthatóan összezavarodott. Hátrébb léptem, és hátat fordítottam.

 - Akkor mi dolga volt veled...veletek? - hirtelen néztem ismét farkasszemet vele.

 - Köszi, de eleget tettél már így is. Nem foglak beavatni abba, amibe alapból nem kellett volna beleütni az orrod. Ha bármi baja esik, én esküszöm...- ökölbe szorított kezeim lassan elernyedtek. - Mindegy is. Ha jót akarsz magadnak, örökre hallgatni fogsz arról, hogy valaha is találkoztál azzal az emberrel. A saját érdekedben mondom. Megértetted?

 - Meg - mikor készültem magára hagyni még utánam szólt. - Tae! - kelletlenül ránéztem. - Nem tudtam, hogy ki ő, és hogy komolyan ártani akar, mikor elvállaltam a dolgot. Azt hittem, valamilyen múltbéli haragosod, aki majd jól helybenhagy, de ennyi.

 - Nem kértem, hogy mentegetőzz - megköszörültem a torkom. - Csak imádkozz, hogy ne legyen rossz vége, mert akkor te is felelős leszel érte.

Nála van. Megkapta Baektől amit akart, és lelécelt, magával hurcolva Giyát is. De vajon merre mehetett?
Összerezzenek, mikor üzenetet kapok az akarva-akaratlanul bűnbeeső osztálytárstól. Azt írja, talált egy cetlit a kapott bankjegyek között, amin egy cím van. Megvan tehát a jel, amelynek követhetem a nyomát. Tisztában vagyok vele, hogy a karmai közé rohannék, ezért várnom kell, legalább holnapig, és bíznom kell abban, hogy addig egy haja szála sem görbülhet a lánynak.
A rendőrséget hívni badarság lenne, biztos vagyok benne, hogy erre is gondolt a cselekvés előtt, és lefizetett pár helyit, akik tartanák a szájukat, és elintéznék, hogy visszájára süljön el az esetleges feljelentésem.
A szobámban járkálok, és minden második lépésnél újabb tervet szövök, a következőben pedig rájövök, hogy nincs használható ötletem. Végül a mobilom képernyőjére meredek, újra és újra átfuttatom a tekintetem a BaekHyun által továbbított címen. Egy furcsa késztetés útján megkeresem a térképen, és összeráncolt homlokkal nézelődöm az ismerős környéken. Percek telnek el, mire ráeszmélek, hogy anya régi irodájában vert tanyát a fogvatartásra. A véletlenek egybeesése lenne, vagy anyának is van köze ahhoz, hogy a bátyám felbukkant?
Ismét az ablakhoz sétálok, és kitekintve rajta azon tűnődöm, mire készülhet JungGival, és mit kéne tennem. Az odalent sétáló emberek ma különösen vidámnak tűnnek. Nem csoda, a karácsony mindenkit egy különös rózsaszín felhő formájában ölel körül és nem enged el egészen az ünnepek végéig. Párokban járnak-kelnek, egymásba karolva hirdetik a világnak:"Ő az enyém, én az övé!" Nem számít, mit hoz a holnap, most csak örülnek, hogy ezt az estét együtt tölthetik valakivel, aki fontos számukra. A tenyerem a hideg üvegre csúsztatom, és megpróbálok elérni valamit a tömegből áradó boldogságból, csak egy kis darabot, csak egy pillanatra. Valakivel, aki fontos számukra...



/DaeHyun szemszög/
Korán keltem őt, bár a gyanúm, miszerint egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, karikás szemeibe nézve azonnal beigazolódik.

 - Mit kérsz reggelire? Biztosan éhes vagy már - kezdeményezek mézes beszélgetést, miközben a  szomszédos kis konyhában a zöldségek felszeletésére használt késsel belépek az ajtón.
 - Cseszd meg a reggelidet - feleli indulatosan.
 - Hű - pislogok ártatlanul. - Valaki biztosan bal lábbal kelt. Csak viccelek - legyintek. - Nem kelhetsz fel onnan.
 - Te tényleg megőrültél - a kijelentésére elsötétül a tekintetem.
 - Így van, drágaság. Elmentek otthonról. Milyen testhez illő hasonlat, nem gondolod? - felkacagok a saját keserű poénomon, majd leülök mellé. - Tudod te egyáltalán, mibe őrültem bele?


/Jin szemszög/
 - Hinnetek kell nekem. Nem csak úgy eltűnt. Elvitték. Elvitte a bátyám - tárja szét a karját tehetetlenül Tae, és kétségbeesetten végigfuttatja a tekintetét rajtunk.
 - Biztos vagy benne, hogy így történt? - kérdezi Nam, és a felé érkező igenlés után határozott kijelentést tesz. - Akkor fegyvert kell szerezned. Kölyökkorunkban együtt voltunk egy gyakorlati tanfolyamon, úgyhogy hasznát is vehetnéd. Anélkül feleslegesen rohannál oda.
 - Én meg tudnám oldani - YoonGi hangja a Jimin kezében tartott mobilból érkezik. - Egy ideje már itt dolgozom, a Diamond Seoulban... - NamJoont kivéve mindenki meglepettnek tűnik. - Minden biztonsági őrnél van fegyver, de ha el is tudnék lopni egyet, ide többé nem jöhetek vissza...
 - Azonnal fel kéne mondanod, hogy később ne tudjanak számon kérni a lopás gyanúsítottjaként, mert először biztosan az ott dolgozókat vallatnák ki - kapcsol azonnal a rapper társa.
 - Mennyire van szükséged arra a munkára? - kérdez rá rögtön Kook.
 - Nem a munkára... a pénzre... a tandíjunk miatt - érkezik a szégyenlős válasz a telefonból.
 - Azt hiszem, több legyet üthetünk egy csapásra - szólok közbe.
 - Mire gondolsz? - pillant rám HoSeok is.
 - Egy ideje már gondolkoztam rajta, mit kezdhetnék néhány felesleges munkámmal.
 - Néhány?
 - Gyertek velem - mivel kivételesen nálam gyülekezünk, könnyűszerrel prezentálhatom a gondolataimat. Követnek a kis szobába, amely eredetileg is a festményeim tárolására volt berendezve, és amelyben szinte most lépni sem lehet... a sok vászontól, amelyen egytől egyig ugyanaz látható: fehér liliom, ezerféle méretben, ezerféle háttérrel, ezerféle kompozícióban.
 - Jin... - Kook a vállamra teszi a kezét. - Ezeket miért...?
 - Mindenki máshogy gyászol - halványan elmosolyodom. - Amúgy is el akartam adni őket, de  inkább valami jó célra költeném a pénzt - tekintetemmel Taet keresem. - Ez bőven elég indok.
 - Mit gondoltok, beválhat? - kérdezi YoonGi, miután Jimin átküld neki egy képet a munkákról. - Ezeket biztosan busás áron el tudnánk adni, mielőtt megint be kéne fizetnünk az iskolában, és akkor... De mi van, ha nem sikerül, vagy ha rajtakap valaki, mielőtt kiosonnék?
 - Menni fog - biztatja az örök reményforrásunk, HoSeok. - Írd meg a felmondásod azonnal, add le, és kifelé cselezd ki a legmélább őrt.
 - Megtennéd? - Tae hangja szinte remeg a hálálkodástól. Egy darabig nem érkezik válasz YoonGi részéről, aztán határozottan, indirekt módon felel a kérdésre.
 - Visszahívom Jimint, ha kijöttem az épületből.



/JungGi szemszög/
 - Ismerem a családotok történetét - felelem.
 - Család... - a szavai közt megvetésre találó szó még visszhangzik egy darabig a négy fal között. - Nem nevezném családnak azt, ahol a legfiatalabb nem is törődik az anyjával, mikor az autóbalesetet szenved és kórházba kerül. Nem a sérülésébe halt bele - rázza meg a fejét, múltba révedő szemei őrülten cikáznak. - A fia hiányába, akit a legjobban szeretett.
 - Veled együtt hagyta magára őt és az apátokat...
 - Persze, mert úgy gondolta, hogy Tae magától is utánunk jön majd. Az ember a halálos ágyán igencsak őszinte tud lenni...
 - Tae ezt nem így tudja. Azt sem tudja, hogy...
 - Tae így, Tae úgy. Tudod mit?! Rohadtul nem érdekel, mit hitt és mit nem. Az egyetlen, ami számít, hogy miatta veszítettem el azt, aki nekem a legfontosabb volt. Egyszerű ember vagyok, úgyhogy egyenlítem a számlánkat - ördögi vigyor húzódik az arcán. - És itt jössz a képbe te, JungGi.
 - Megbánnád - próbálkozom gyengén.
 - Talán. Ez csak akkor fog kiderülni, ha megteszem - biccent. - De tudod, ezért jó, hogy zavaros az elmém. Már nem érdekelnek a következmények, míg lélegzem. Mert ahogy a művészet is csak a sikoltás egyik sajátos, fennkölt formája, az őrület is csak a túlélés érdekében árnyalja be a gondolatokat.

41.fejezet - Tell me you won't

/TaeHyung szemszög/

Az előadásra átrendezett teremben maradok, míg szinte minden vendég és fellépő szétszéled a négyzetméterek rengetegén. Ő nem. Leül a zongorához, és a kottáik elrendezése után némán pihenteti tekintetét a hangszeren.

 - Csak nem ideges vagy? - a Baeknek kihelyezett helyre huppanok le, abban a másodpercben pedig megjelenik a tulajdonosa is. Egy hosszú pillanatig farkasszemet nézünk, aztán kihátrál az ajtóból. Elmosódva ugyan, de még látom, hogy a mobilját a füléhez emeli.

 - Nagyon - ismeri be halvány mosollyal. Mégis, mintha kicsit megkönnyebbülne a jelenlétemtől. Nem kerülik el a figyelmemet a szemei alatt húzódó sötétebb területek.

 - Azért tudtál aludni az éjjel?

 - Persze - füllenti, miközben igazít a haján. - Csak kicsit sokáig gondolkodtam elalvás előtt.

 - Mire gondoltál, ami nem hagyott aludni?

 - Semmire.

 - Semmire?

 - Mindenre.

 - Mindenre?

 - Rád.

Elmosolyodom, de hosszú percekig nem szólalok meg újra. Mikor az első meghívott feltűnik a nézőtér soraiban, felé fordulok, és komoly hangon folytatom.

 - Én is sokat gondolkodtam. Egész éjjel csak kattogtam, és nem tudtam hosszabb ideig lehunyni a szemeimet.

 - És mire jutottál?

 - Arra, hogy valamiért más vagy. És szeretném, ha az is maradnál.

 - Ezt meg hogy érted? - a nézők sorra szivárognak be az ajtón. Ideje mennem. Felállok a székről, és kezeimet lazán zsebre téve lehajolok a szintjére. Egy kicsit megilletődve néz néhány centi távolságból vissza rám, de nem húzódik el.

 - Eddig mindenki eltűnt mellőlem, akiről úgy gondoltam, hogy nem tudnám nélkülözni. Szeretném, ha ebben is kivétel lennél.

A szemeivel mosolyog, innen tudom, hogy őszinte a reakciója. Emellett némi tartózkodást is felfedezek a tekintetében. Egy aprócska jégfalat, amely hajszálvékony, de határozott és megtörhetetlennek látszik. Ironikus, hogy pont a megtört emberekben alakul ki ilyesmi.

 - Csak mondd, hogy nem fogsz eltűnni úgy, mint ők - kérlelem. A keze enyhén remeg, ajkai pedig válaszra nyílnak.

 - Én...

 - Bocsi, srácok, de most már tényleg kezdenünk kell - BaekHyun a lehető legrosszabb(számára talán mégis legkedvezőbb) pillanatban szakít félbe minket. Meg sem próbálja leplezni. - Megtennéd, hogy lefáradsz a színpadról? - a szavait felém intézi, én pedig egy gyors puszit hagyok Giya homlokán, mielőtt felegyenesednék, és diadalittas mosollyal el nem sétálnék a nyilvánvalóan vérig sértett fiú közeléből.

/Jimin szemszög/

 - SeoHyeon.

 - Helyes megállapítás - ironizál, majd haját hátradobja a válla felett, és közelebb lép. - Mindig is okos voltál.

 - Mit keresel itt? - figyelmen kívül hagyom a megjegyzését, és minden erőmet összeszedve szóba elegyedem vele.

 - Téged - feleli nemes egyszerűséggel. - Mondtam, hogy karácsonykor érkezem - csacsog, majd belémkarol. Megütközve pillantok rá. - Nincsen kísérőd, nem igaz?

 - Mit keresel itt? - ismétlem meg a kérdésemet. Nem mozdulok, pedig tudom, hogy ideje lenne megindulnunk.

 - Nem is tudom - mereng el egy pillanatra. - Hiányzott Szöul. Japán nem az én világom, ezért végül otthagytam azt az iskolát. Nem messze innen van innen dolgom... de ezt nem itt kéne megbeszélnünk, nem igaz? - a világoskék estélyi, amit visel, kihangsúlyozza a mérnöki precizitással sem bírálható vonásait.

 - Mire gondolsz?

 - Fázom - vallja be nevetve. - Emellett pedig...jól esne egy jó meleg kávé.

A hideg játékos csipkelődéssel mar a bőrömbe minden lépésnél, pedig csak a kézfejeim maradtak fedetlenül. SeoHyeonra pillantok, majd a kabátomat lazán levéve a vállára terítem azt.

 - Szép tetoválás - jegyzem meg a ruhában is jól látható, lapockán olvasható feliratra célozva.

 - Köszönöm - mosolyodik el. Innentől kezdve a kávézóig vezető úton végig az előttünk elterülő járdát nézi.

 - Köszönöm - a pincér perceken belül kihozza a rendelt forró italokat.

 - Mesélj kicsit. Mit csináltál, mióta nem találkoztunk? - kérdezi az első korty után, és játszani kezd az egyik tincsével. Van, ami nem változik.

 - Még mindig táncolok. Ez az életem, ezzel akarok foglalkozni.

 - Határozottnak tűnsz - mereng el.

 - Az vagyok.

 - Mindig is az voltál - emlékeztet.

 - És te? Mivel szeretnél foglalkozni?

 - Önzőnek tűnhet, de magammal. Szeretném a saját utamat járni.

 - Értem - biccentek, bár zavaros az összkép.

 - Egyébként... a barátod monogramja? - érdeklődöm leplezett kíváncsisággal.

 - Mire gondolsz?

 - Egy S és egy a. A tetoválásod. Csak két betű.

Nem tudom eldönteni, hogy a mosolya, vagy a kávém keserűbb.

 - Az csak egy jelkép. Az S engem jelöl. S, mint SeoHyeon. És láthatóan nagyobb, mint az a.

 - Akkor a, mint...

 - Anorexia.

Köhögni kezdek, torkomon akad a koffein forrása és a szó is.

 - Ano...

 - Az itthon töltött utolsó éveim egyik nyarán a szüleim elvittek egy profi fotóshoz. Mindig is szerettem volna modellkedni, így nagyon hálás voltam. A fotós azonban egyet sem kattintott a gépével. Csak megrázta a fejét. Később hallottam, ahogy anyáéknak azt mondja, nem elég vékony. - beleszürcsöl az italába, és kis szünet után folytatja. - Ott és akkor bekattant valami. Anyáéknak mondaniuk sem kellett, magamtól kezdtem kevesebbet enni. A tükör előtt állva egy groteszk, pufók alakot láttam visszaköszönni. A legrosszabb az volt, hogy kihatott a személyiségemre is. Magam körül mindenkit jobbnak láttam magamnál, ezért egy hamisnak vélt képet üldözve mindenkit megbántottam. Olyan embereket neveztem túlsúlyosnak, akiknek a legjobb testi adottságaik voltak. Utálatossá váltam.
Elhallgat, én pedig hosszú másodpercekig emésztem a szavait.
 - Nem vagy rossz ember - közlöm egyszerűen. Nem tudhatja meg, mit okoztak a szavai, ha egyszer nem gondolta őket komolyan...pontosabban szólva nem volt önmaga, mikor kiejtette őket az ajkain. Az ilyen betegségek fekete lepellel takarják a lelket az igazi személyiség és a valós gondolatok elnyomása érdekében.
 - Akkor az voltam - sóhajt. - Szerencsére a szüleim hamar rájöttek, és mindenben segítettek. Nem erőltették tovább a modellkedést, miután először kórházba kerültem. Vészesen sovány voltam - ismét hatásszünetet tart. - De gondolom mindez nem idegen számodra.
 - Mire célzol? - vonom fel a szemöldököm.
 - HoSeok írt egy üzenetet, mikor téged bevittek...Őszintén sajnálom.
 - Nincs miért bocsánatot kérned. Nem voltál tudatában. Én sem voltam - nevetek fel zavartan.
 - Valójában részben ezért repültem haza. Csupán néhány hetet töltök itthon, de nem voltam képes elindulni, mielőtt megbocsátanál.
 - Elindulni?
 - Utazni fogok - jelenti be ismét éledező mosollyal. - Rengeteg középiskolai felkérést kaptam már. Fiatalabb. vagy velünk egyidős diákoknak tartok előadásokat az anorexiáról, arról, mi válthatja ki, milyen átélni, és mi van utána. Dél - Korában aggasztóan gyakori betegség, és én szeretnék tenni ellene, ennek az első lépése pedig a szemtől szemben történő beszélgetés. Én már kilábaltam belőle, tudom, hogy több vagyok, mint az, ami belülről emésztett - ezt jelképezi a két betű látványos méretbeli különbsége is. Most rajtam a sor, hogy másokon segítsek. Közben magántanulói státuszt is szereztem, úgyhogy ezzel sem lesz gond.
 - Ez igazán... csodálatra méltó - nyögöm ki. Nem találom a megfelelő szavakat.
 - Törleszteni szeretnék a Sorsnak azért, amit akkor tettem. Szeretném, hogy a rossz és a jó ismét egyensúlyba kerüljön. Közben írni és fotózni fogok - egy kis névjegykártyát tol elém, rajta a nevével, telefonszámával, és egy honlapcímmel. - Ha esetleg érdekel, itt mindent megtalálsz.
 - Vigyázz magadra - kérdem, miközben a zsebembe süllyesztem a kártyáját. - Remélem találkozunk még.
 - Én is - biccent, miközben az üres bögréjét letéve feláll, a kabátomat pedig rám teríti. Odakint egy parkoló, üres taxit figyel.
 - Máris mész? - kérdezem meglepetten.
 - Mennem kell - néhány lépés után megtorpan és visszafordul. - Ha ez az egész lecseng, újra írok majd. Kávézzunk itt akkor újra, Park Jimin.

Sokáig ülök még a kihűlt innivalóm felett. Mindent összevetve tudhattam volna. Tudhattam volna, hogy nem mondana ilyet, hiszen nem véletlenül, és nem a külső - már akkor is kifogástalan - megjelenése miatt szerettem belé. De mindez már a múlt. Rajtam múlik, hogy a jövőmben szerepel e majd.
Körülbelül másfél órával később az idevezető úton ballagok vissza. Az előadásnak már bizonyára vége. Elmélázva rugdosok egy kavicsot, mikor megpillantok egy ismerős arcot, egy másik alak társaságában. A sötétben csak az egyikőjüket tudom kivenni.
 - Szia, BaekHyun - intek neki. Nem reagál a megszólításra rögtön, de végül egy gyors intés mellett sietősen odébbáll, a feketébe burkolózott társasága pedig a másik irányba indul meg.

/JungGi szemszög/
Baekkel épp olyan pontossággal játszunk, mint mindig. A közönség állva tapsol nekünk. Talán fel sem tűnik nekik, hogy máshol járok. Pontosan valahol a néhány perccel ezelőtti, Taetől elhangzott mondatok között kutakodok, de nem lelek magyarázatra. Nem tudom, hogyan kéne kezelnem. Kérés? Feszültségoldás? Karácsonyi átszellemülés? Vallomás?
Szándékosan nem keresem meg a szememmel, pedig jól tudom, hogy hol ül, a srácokkal egyetemben. Egyszer pillantok csak arra. Meglepődve veszem észre, hogy Jimin helye üresen marad az egész rendezvény idejére.
Az igazgató karácsonyi jókívánságait követően lezárja az estélyt, én pedig a kottákkal a kezemben egyből elhagyom a helyet. A tetőtérre indulok, hogy átgondolhassam a dolgokat, hogy levegőhöz jussak, hogy rendbe tegyem a gondolataim. Egyenlőre minden zavaros.

Sok, de legalábbis eseménydús idő telt el, mióta vele álltam itt. Attól tartottam, le fog ugrani, legszívesebben a saját kezeimmel húztam volna vissza - ehelyett végül a szavaimat használtam erre, amelyek szerencsére elégnek bizonyultak. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha...

Hirtelen halványodik el a világ. Az arcom elé kerülő fekete anyag - ezek szerint - altatóval átitatott. Egy sikertelen sikollyal és néhány másodperccel később már azt sem tudom, kinek a karját érzem a gerincemnél, mielőtt elgyengülnének az izmaim, és lehunynám a szemeim. Az öntudatlanság előtti utolsó gondolatom mégsem erről szól. Csupán egy név. Egy név, ami önmagában is jelentéssel bír számomra. TaeHyung.

/TaeHyung szemszög/

A fiúk feltartanak még egy darabig, pedig rögtön feltűnik, hogy Giya lelépett, és némi gondolkodás után arra is rájövök, merre mehetett. Én is oda szöknék a helyében. Túl egyértelmű lettem volna? Mármint...
Áhh, mindegy.
Az üres tetőtéren állva azonban elbizonytalanodom. Talán mégsem idejött. BaekHyunnal lenne? Belegondolva őt sem láttam egy ideje. Sarkon fordulok, és bosszankodva indulok vissza. Egy pillanattal később ledermedek, mikor realizálom, hogy valamire ráléptem. Lassan emelem fel a lapokat. Nem lehetnek itt régóta, ha még nem fújta őket távolabb egy erre kószáló, jeges fuvallat.  Rossz előérzetem van, és kezdek fázni, de igazán csak akkor fagy meg a vérem, mikor a kották rendezett hangjegyeiben felismerem JungGi kézírását.

40.fejezet - Her story

/JungGi szemszög/

Az ősz megélte virág(hullatási)korát - majd nyomtalanul eltűnt. Beköszöntött a tél, ezzel együtt pedig újabb teendő szakadt az elsős évfolyamunkra: a karácsonyi műsor. 

Dél- Korában nem pontosan úgy ünneplik ezt az ünnepet, mint ahogyan azt Európában tapasztaltam. A térségben az egyetlen ország vagyunk, akik a december 25.-ét hivatalos szabadnapként vezették be a naptárba. Az ajándékok méretében egymással versengő rokonok helyett ilyenkor legtöbben pénzt ajándékoznak egymásnak, a télapónkat a legtöbb helyen kékbe öltözve ábrázolják, és az amerikai töltött pulykás megoldás helyett karácsonykor tortát rendelünk. Szöul és még néhány nagyobb városunk fényárban úszik a neves dátum környékén, a legfontosabb különbség pedig a társaságban rejlik - a család helyett szinte mindenki a kedvesével van.

A mi iskolánk azok kedvéért szervezett estélyt, akik nem szívesen ülnek otthon, esetleg nem lehetnek a párjukkal vagy nincs nekik, valamint a művészetek hóbortos kedvelőinek. Már egy hónappal előtte készülődni kezdtünk. Az osztályom értelemszerűen a zenéért vállal felelősséget. Az ötletelés során minden bátorságomat összeszedve felajánlottam a korábban anyának felvett darabot(amelyre természetesen napokkal később érkezett válasz, egy sablonos köszönet formájában), és a sors úgy hozta, hogy BaekHyun jelentkezett mellém, mint partner.

 - Még két nap, de te máris úgy kezeled, mintha mindenki előtt leégtünk volna - nevet Baek, miközben feláll a székéről, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait.

 - Nem-nem - tiltakozom. - Nem fogunk. Nem fogunk. Ugye?! - pillantok rá idegesen.

 - Nyugi, kívülről tudjuk az egészet, minden egyes díszítéssel együtt - biccent.

 - Hhmh - hümmögök. - Akkor jó. Elég lesz mára - ásítok egy aprót, majd az ablakhoz sétálok. - Baek...

 - Mi az?

 - Esik a hó.

/TaeHyung szemszög/

Az iskola előtt ácsorgok, és a szemeimmel keresem, melyik teremben lehetnek. A kezem szinte ráfagyott az esernyőre, amelyet még ki sem nyitottam, csak a kapucnim véd a patyolat pelyhek hűvös csókjától. Az első hó idén. Amikor végre megpillantom az ablakban, vegyes érzelmek kavarognak bennem. Először is nem tudom, hogyan fogom kimagyarázni, hogy ideállítottam, csak azért, mert tudom, hogy nála nem volt esernyő, pedig már két órája vége az óráimnak. Ami másodjára elgondolkodtat, az a kissé ijedt tekintet, amellyel a környéket pásztázza, mintha tartana valamitől. De mindezt felváltja egy furcsa, harmadik érzés, mikor felbukkan mellette a fiú is, és láthatóan túl közel áll hozzá. Minden értelemben.

Aprót sóhajtok, hogy megnyugodjak. Már egy ideje nem változott semmi. Ők gyakorolnak, én meg a háttérbe szorulva kapaszkodom a Giyának tett ígéretembe, és csendben morogva topogok egy helyben az úton, amelynek egyik oldalán ő áll, a másikon pedig maga a Halál, fekete köpenybe burkolózva, karját hívogatóan felém nyújtva. Lépnem kell.

Észre sem veszem, mennyi ideig állok lesütött szemekkel a bejáratnál, a következő pillanatban azonban JungGi hangja ránt vissza a valóság síkjára. BaekHyun apró, jelzésértékű pillantást vet rám, majd elköszönve tőle tovább is áll.
 - Tae! - meglepetten lépked felém.
 - Szia - halvány mosoly mögé bújtatom a gondolataim. - Úgy gondoltam, erre szükséged lehet - a magammal hozott esernyőt kinyitva lépek egyet felé, és lágyan megszabadítom az addig a haján, valamint vállain landoló hópelyhektől.
Kicsit zavartan lépked mellettem a szitáló télhozóval lepett úton. A tekintete elkalandozik néha. Furcsáll valamit.
 - Mi az? - kérdezem, miközben beülünk a kocsiba.
 - Semmi - megrázza a fejét, majd babrálni kezd egy tincsével. - Ha veled vagyok, nem félek.
 - Félni? - elkerekedett szemekkel pillantok rá, a kezem kicsit erősebben markolja a kormányt. - Mitől?
 - Talán inkább kitől - nevet zavartan. - Már egy ideje magamon érzek egy csöppet sem barátságos tekintet. Hagyjuk - mosolyog rám. - Csak üldözési mánia.
 - Rendben - ráhagyom a dolgot, és remélem, hogy nem veszi észre rajtam, hogy felkavart. DaeHyun keze, illetve tekintete lenne a dologban? Nem hiszem, hogy Giya tévedne egy esetleges követővel kapcsolatban.



/JungGi szemszög/
Az előadás előtti napot is vele töltöm. Kezdem úgy érezni, hogy az angolt oktató felnőtt szándékosan ad ki külön találkozásokat igénylő páros munkákat a csoportnak.
 - Közösen kell írnunk egy történetet - a jegyzetfüzetemből olvasom fel a feladatot. - Egy kisgyermek szemszögéből. A témája... a tökéletes karácsony.
 - Igazán meglepő fordulat - ironizál, miközben elnyújtózik a kanapén.
 - Csak, hogy tudd, nem fogom megírni egyedül - korholom a szándékait előre leszűrve.
 - Miért nem? - színpadias mozdulattal ül fel, és mered rám.
 - Mert nem tudok felidézni ilyen emléket - vallom be őszintén, és elfordítom a fejemet. Egy darabig csendben ülünk egymás mellett.
 - Van egy ajánlatom - válasz nélkül folytatja. - Megírom az egészet.
 - Valóban? - vonom fel  a szemöldökömet. -  És hol a trükk?
 - Sehol. Cserébe mindössze egy dolgot kérek.
 - Igen?
 - Te már tudod az én történetemet - egyenesen a szemeimbe néz, esélyem sincs kitérni a pillantása elől. - Most rajtad a sor.


 - A gyerekkorom átlagos volt. Egyke gyerekként sok figyelmet fordítottak rám, és normális nevelést kaptam. Sosem voltam igazán anyás kislány, de a kedvéért jól teljesítettem minden téren. Emellett sok mindent tiltottak - például macskám se lehetett rengeteg éven át - az ujjaimal apró köröket írok le Yun puha felületén, aki az ölembe gömbölyödve dorombol, egyféle monoton háttérzajt alkotva. - És persze sokat vártak el tőlem. Angolul például nagyon régóta taníttattak,  zongorázni pedig 4 évesen kezdtem. Az előbbi akkor fizetődött ki először, mikor Londonba kerültünk apa munkája miatt. Úgy gondoltam, nem tudok majd beilleszkedni, mégis gyorsan megtaláltam a helyemet. Megismerkedtem egy helyi lánnyal, Lizzel; és egy fiúval, koreai felmenőkkel...
 - Beleszerettél, igaz? - oldalra billenti a fejét.
 - Elkerülhetetlen volt - vallom be. - Három évig éltem külföldön, és közel másfél évig voltunk kapcsolatban.
 - És miért lett vége? A távolság?
 - Nem... Még ott véget vetettem neki, egy pillanat alatt, gondolkodás nélkül. Két héttel a hazautazásunk előtt.
 - Miért?
 - Annyira klisés - megvárom, míg Yun lehuppan rólam, majd folytatom. Furcsa módon nem könnyezek, csupán a lelkem sír. - Liz néhány hét alatt a legjobb barátnőm lett - legalábbis annak adta ki magát. Egészen addig annak is tartottam, amíg nem láttam őt a saját barátommal, és nem jutottak el hozzám a pletykák, amelyeket napokig el sem akartam hinni. Elvesztettem a képességet, hogy bízzak az emberekben.
 - De miért tették?
 - A srác feltehetőleg azért, mert Elizabeth tálcán kínálta neki azt, amire én nem voltam hajlandó.
 - Szóval lefeküdtek.
 - Ühhüm - elgondolkodva pillantok ki az ablakon. A kísértetiesen követő szempár most nincs sehol. - Végül is, ez az eset kellett ahhoz, hogy legyen valami közös bennem és anyában. Mindkettőnket megcsaltak - magyarázom halkan.
 - Édesapád...?
 - Egy helyi munkatársnőjével. Kiderült, hogy több volt, mint az átlag kollégák kapcsolata.
 - Sajnálom.
 - Én is. Dél - Koreába már nem jött velünk vissza, nekem pedig minden régi emlékemre fekete árnyékot vetett az egész. Számomra ő nem létezik.
 - És anyukád? Ő hol van?
 - Busanban. Néha felhív az egyik barátnője, akinél lakik, mert ő csak interneten keresztül kommunikál velem. Néhány havonta jön ide, mikor nem vagyok itthon, hagy itt egy cetlit valami ál - indokkal a munkájáról, és bőven elég pénzzel. A maga módján így kárpótol - vonom meg a vállam.
 - Neked nem furcsa egyedül élned így itthon?
 - Ez a ház nem igazán az otthonom. Nincs, ami miatt annak érezném.



/Jimin szemszög/
Az előadásra természetesen mi is hivatalosak vagyunk, JungGi miatt pedig egyébként is elmennénk, hogy ezúttal ne segítőként, hanem a közönség tagjaiként szurkoljunk neki.
Az épület előtt találkozunk. Mindannyiunk egyszerű fekete-fehér összeállítást visel, kivéve persze a Kook oldalán érkező MinRint, aki egy szűk, a hajával megegyező árnyalatú, a hátánál csipkézett ruhában tölti az estét.
 - Na, bemegyünk? - vigyorog Nam, majd elsőként lép be a főbejáraton.
A rajzos osztály igazán kitett magáért - mindent feldíszítettek, amit csak lehetséges az iskolában, mégsem lett giccses az összkép, csak hangulatos.
 - Nem kínos nektek, hogy lány nélkül jöttetek? - ugrat minket Kook, miközben a derekánál fogva vezeti a lépcső felé Riniet.
 - Kuss - rendezi le egy intéssel YoonGi. - Mi itt vagyunk egymásnak.
 - Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy nekem is így kell kísérnelek? - "esik kétségbe" a rapper társa, miközben az előttünk haladó párocskára mutat.
 - Kuss - ismétli önmagát az álomszuszék, és vigyorogva zsebre vágja a kezeit.
 TaeHyung a legcsendesebb az este folyamán. Mind tudjuk, hogy kit keres a tekintetével, és kit nem akar a közelében látni. A kínos fele az, hogy így is, úgy is vele lép majd színpadra.
A megszokott helységben zajló nyitó beszéd után furcsa érzés kerít a hatalmába. A műsor kezdete előtt mindenki szétszóródik az épületben, hogy megcsodálja az ez alkalomra készült festményeket és szobrocskákat.

Egy furcsa alkotás előtt ácsorgok. Az alkotó egy fát festett rá, de nem akárhogy - a növény ketté hasadva, feketére korhadva meredezik a lilás alkonyi ég felé. A háttérben a csillagok egy övet alkotva futnak végig a kettő határán. A kép legérdekesebb része, hogy a tetejénél a fa ágai ismét eggyé válva összefonódnak, és egy, láthatóan egészséges hajtással folytatják az utat.
Sokáig ácsorgok előtte.
 - A mű címe Sors. Tudod, az a legjobb benne, hogy mindenki más történettel a tarsolyában pillant rá, mégis a magáénak érzi.
Nem látom az arcát, és a hangját is rég hallottam utoljára, mégsem kétkedem a hozzá kötődő asszociációmban. Sarkon fordulok, és végigpillantok rajta.
 - SeoHyeon.