34.fejezet - Things I didn't tell you

/YoonGi szemszög/

Egész éjjel várom a hívást, a mobilom pedig minden egyes alkalommal konok némasággal válaszol a hallgatózó füleimnek. Ha most nem kellene dolgoznom... de inkább bevállaltam a szombati műszakot is. Nem akarok örökre itt rohadni a pult mögött. Olyan gyorsan akarom összegyűjteni a kellő pénzt - számolva a tandíj esetleges emelkedésével -, amennyire csak lehet.

Vasárnap, a kora reggeli órákban(miután a biztonságiak hazaküldtek mindenkit, akit az éjjel itt ért utol, az épület különböző helyein, különböző ülő, illetve fekvő pozíciókban) nekiállok a saját kis részlegem takarításához, aztán hátra viszem a polcsorra a maradék tisztítószert.

Hirtelen felindulásból teszem, azt hiszem. Megfordulok, és amint meglátom a tükörképem a felületen, a kezem önmagától lendül az üveg irányába. A hangos csörömpölésre félve kapják fel a fejüket a még szolgálatban lévő takarítók és biztonságiak. Rájuk emelem a tekintetem, és nem kerüli el a figyelmem, amit az övék üzen. "Ez legalább kéthavi fizetésébe fog kerülni." Mintha nem tudnám.

Sok minden kavarog a fejemben. Mivel érdemeltem ezt ki? Nem. Mivel érdemelték ki mások, hogy egyszerűen azt tehessék, amit akarnak? Apa egyetlen egyszer fűzött hozzá bármit is, mikor közöltem, hogy én akkor is kitartok, és ha kell, megszerzem magam a pénzt. Még mindig emlékszem rá, mit mondott. "Tedd csak. De egy dolgot jegyezz meg: az életed is csak egy üzlet. Ha valamit megszerzel, amire szükséged van, egy másik dolgot talán örökre elveszthetsz." Akkor betudtam annak, hogy próbál elrettenteni, most viszont kezdem megérteni, mire célzott, és már nem tudom, jól döntöttem e akkor.

Felemelek egy jókora szilánkot.

Nam mindig tudja, mit kell tennie. Ő is ellenszegült a szülei akaratának, a sajátját előtérbe helyezve.

Ha most itt lenne, biztosan valami olyasmit mondana: "Nézd meg magad jól." Én megtenném, ő pedig folytatná. "Mit látsz?" Nem tudnék válaszolni. "Egy jólfésült, öltönyös alakot, aki napi x órában mindent megtesz a négy fal között, hogy a megbízója elégedett legyen? El tudod így képzelni magad?" Egyértelműen nemmel felelnék, ő pedig mosolyogna. Talán azt is hozzá tenné, "akkor nem értem, mi a kérdés". Ez esetben hallgatnék. 

Azt nem értheti, hogy latolgatnom is kell. Nem kevés időt vesz el a munkám, de az is igaz, hogy nem kevés tapasztalatot ad, és rendezhetem a költségeket. Azonban, ha emiatt nincs alkalmam és energiám megbeszélni vele vagy bárki mással valami tényleg fontosat, máris átbillen a mérleg.

Talpra ereszkedem az eddigi ülő helyzetemből, az üvegszilánkot pedig lassan elengedem. Mire a földet éri, már elhagyom a helységet.

/JungKook szemszög/

Nincs kedvem kikelni az ágyból. A telefonom kijelzőjét bámulom. Ezerszer akarom felhívni és ezerszer vetem el a lehetőséget. Ez nem olyasmi, amit így kéne megbeszélnem vele, habár a végeredmény gyakorlatilag egy és azonos. Merthogy nem maradna, ebben biztos vagyok.

Végül úgy döntök, teljesen felesleges ébren lennem, és erősen leszorítom a szemhéjam, mintha így ki tudnám zárni a gondokat is.
Megtettem. Megint megtettem. Már nem félek a tűztől, sőt - éreztem, hogy újra fel kell használnom. Azt hiszem megint beleuntam. Nem találtam kihívást. Ráadásul ő is rámunt.
Már messze járok, mikor meghallom a csontig hatoló sikítást, aminek hatására mintha megállna az idő.
Előtte még soha nem bántottam senkit, akit szeretek.
Futásnak eredek, és bár a füst utcáknyira tekereg csak sötét kígyókként az ég felé, mintha meglepné a tüdőmet. Bizonytalanok a lépéseim; mire a közvetlen közelbe érek, már csak botladozom.
A lángok között pillantom meg őt. Mintha csak a fény játéka lenne - vörös haja teljesen beleolvad ezerarcú környezetébe. Tudom, hogy ő is lát. Egy újabb szerkezeti elem zuhan a mélybe a szomszéd telekről, ahol élek. Túl közel hozzá.
Felsikolt, és mintha engem próbálna megszólítani.
 - JungKook! - a kép megszakad, és egy másik hang férkőzik a fejembe.
Mondd el neki.
A tűz forrása felé pillantok, és a távolból felhangzó szirénák furcsa kánonja mellett hátrálok egy lépést. El kell futnom, mielőtt meglátnak itt.
Mondd el neki, mit tettél.
Lassan tűnik el a szemem előtt. Leteríti egy égő elem, amely forró lepelként hull alá, és maga alá teríti. Bekönnyesedett szemekkel fordítok hátat. Későn veszem észre a kisebb, felém repülő fémet, amely örök bélyeget nyom a felkaromra
Mondd el neki, hogy megölted őt!

A délutáni napfény nyugtatólag vetül rám, én pedig apránként felhagyok a zihálással. Csak egy álom. Nem öltem meg Riniet. Nem ő halt meg, hanem YoungJae húga, Choi Jin Ri.
Felülök az ágyban, aztán kikászálódom, hogy fürdőben szabaduljak meg a bőrömet ellepő hideg verejtéktől. A délutáni zuhany frissítőleg hat rám, végeztemmel pedig felkapok egy új pólót és kilépek az erkélyre.
Hosszasan bámulom a telket, azt, ahol anno a Choi család lakott. A tűzeset után azonnal elköltöztek. Most három aprócska gyerek játszik az udvaron: a két kisfiú hangosan nevetgélve kergetőzik, a bíró szerepét pedig a kislány tölti be, aki közben egy gyerekdalt dúdol.

Olyanok, mint mi voltunk.
Kölyökkorunkban rengeteget járkáltunk a két telek között, tavasszal pedig sokszor éjszakáztunk kint, egy többszemélyes sátorban - mindannyian megijedtünk, mikor a közelben élő kutyák vonyítani kezdtek a késői órákban, ám én és Jae túl makacsak voltunk hozzá, hogy ezt beismerjük. Közrefogtuk JinRit, és szorosan összebújva aludtunk el.
Mikor iskolások lettünk, és ők másik intézménybe iratkoztak be, megismerkedtem a srácokkal, őket pedig egyre kevesebbszer láttam. Ha mégis összeakadtunk az utcán, egy köszönésben kimerült a beszélgetésünk. Közös emlékekkel rendelkező furcsa idegenek lettünk. Ők szinte a testvéreim voltak, akik azonnal átnéztek rajtam, mikor más barátaik lettek, ezért én is így tettem. Nem bántam meg - kettő helyett hat t estvérem lett, akikkel mindig számíthatunk egymásra.
Azt azonban sosem gondoltam volna, hogy én okozom a halálát annak, akit valaha, a vérszerinti rokonához hasonlóan húgomnak szólítottam. YoungJae bosszúja jogos, és az is az lesz, ha Rin a történtekről tudomást szerezve faképnél hagy. Mit is képzeltem? Hiszen egyszer mindenkinek vezekelnie kell azért, amit tett. Egy bűn sem maradhat büntetlenül, az én időm pedig most érkezett el erre, bármennyire is reméltem, hogy még jó darabig várat majd magára. Az elkövetkezendő héten kénytelen leszek mindent bevallani, tudva, hogy ez milyen következményt von maga után.
Felsóhajtok. Nem lesz könnyű újra hozzászokni az egyedülléthez.



/NamJoon szemszög/
Kétszer is pislognom kell, mire realizálom, hogy ébren vagyok. A látásom csak hosszú percekkel később tisztul ki teljesen, ekkor jut el a fülemhez a csengő hangja is. Felismerem a ritmust, a mi kis jelünket benne - YoonGi az.
Anya feje bukkan fel az ajtómban, rosszallón végigpillant rajtam.
 - Hagyd, majd én beengedem - motyogja, aztán távolodóban hozzáteszi: "Ilyen sokat aludni...még sosem ittad le így magad".
Mire visszaér a fiú kíséretében, bevillannak a homályos képek arról, mi is történt tegnap.
 - Veled volt, ugye? - morgolódik anya. - Legközelebb figyelj rá, ha tudod, hogy nem bírja jól - kéri.
 - Elnézést - meghajol. - Úgy lesz - anyu egyetértőn hümmög, aztán magunkra hagy bennünket.
 - Szia - nézek rá.
 - Hogy vagy? - kérdezi, miközben felém nyújtja az éjjeliszekrényemen elhelyezett, vízzel teli poharat. Nehezen tudom csak elvenni tőle, az izmaim merevsége miatt, pedig majd' szomjan halok.
 - Sajnálom - kezdek bele az első korty után.
 - Én is.
 - Nem volt jogos JiYongot rólad faggatnom.
 - GD? - vonja fel a szemöldökét. - Neki mi köze ehhez?
 - Inkább az a kérdés, nekem mi közöm ahhoz, ha vele dolgozol.
 - Nem azért dolgozom ott, mert ő is ott van - értetlenül bámulok rá, ő úgyszintén. - Azt hiszem, eléggé félreértettük egymást.
 - Nem dolgoztok vele közös dalokon? - csillan fel a szemem.
 - Mi...? Nem ilyen értelemben dolgozunk együtt - mosolyodik el kínosan. - Ő dj, én pedig pultos.
 - Mióta? - kerekednek el a szemeim. Ilyesmit tényleg nem vettem számításba, bár nagy segítség lehetett volna, ha másképp értelmezem a híresség korábbi szavait. - Mekkora idióta vagyok...
 - Nem mondtam, szóval nem tudhattad - von vállat.
 - És mióta?
 - Mióta az ASOSba járunk.
 - Hű - elhűlve pislogok. - Hogyhogy nem tűnt fel...
 - Éjszakai műszak - válaszol nevetve. Biztosan érdekes látványt nyújthat most a földet kapargáló állam.
 - De miért? - ahogy látom, ez volt az a kérdés, amitől legjobban tartott.
 - A tandíj miatt. Csak így tudom fizetni anyámék helyett, mert ők csak az ügyvédi pályám lettek volna hajlandók finanszírozni - hadarja enyhén lehajtott fejjel.
 - Értem - vizslatom. - Akkor ne szégyelld, hogy kiállsz amellett, amit te akarsz. Végső soron tiéd a döntés joga, hiszen a te életed - ismét rám emeli a tekintetét, és bár nem szólal meg, tudom, mire gondol. - És nyugodtan elmondhattad volna.
 - Nem akartam a szánalmat. Egyébként meg... te is a kis gyanúdat.
 - Jogos - biccentek. - Csak bepöccentem... tudod, te voltál az első, aki támogatott abban, hogy rapper legyek, szóval, ha elpártolsz mellőlem...
 - Ami nem fog megtörténni - vág közbe.
 - De ha megtennéd... Az egy visszajelzés arról, hogy az egésznek semmi értelme - nem szoktam ilyeneket mondani. Általában én vagyok a hidegvérű, az eltökélt, erre egy ilyen félreértés miatt azonnal beveszek valami szart, hogy kiüssem magam. Hát, igen. Néha a leghatározottabb embereknek a legbizonytalanabb lépéseik, miközben másokat biztosítanak a talaj szilárdságáról.
 - Idióta - az ujjával közelebb lépve megpöcköli az arcom, mire tettetett fájdalommal elfintorodom. - Szedd össze magad, holnap iskola - veszi elő a legkomolyabb hangnemét, aztán hátat fordítva ásít egyet, és sokkal csendesebben kiegészíti a mondandóját. - És többet ne csinálj ilyen baromságot. Te is tudod, hogy semmit nem old meg.



/TaeHyung szemszög/

Csendben ülünk a szobámban. Ma délelőtt kaptuk a feladatot, holnapra, azaz keddre pedig készen is kell lennünk vele. Belegondolva, az angol tanárnő sohasem volt túl bőkezű a határidőket illetően.
 - És, akkor miről csináljuk a kiselőadást?
 - Azt mondta, az egyik opció, hogy bármilyen nagyvárost választunk az Egyesült Királyságon belül... - ráharap a tolla végére, és elgondolkozva bámulja maga előtt az üres füzetlapot.

 - Könnyűnek hangzik, tekintve, hogy éltél ott. Londonban, igaz? - pillantok rá, de elkerüli a tekintetem.
 - Igen.
 - Vagy lehet a másik opció is - ajánlom fel néhány másodperc kínos csendet követően. - Az mi volt? - az ölembe veszem a laptopom, ő pedig az órai jegyzetét kezdi bújni.
 - El kell tudnunk mesélni valamilyen legendát, szintén az adott területről - egy tincset a füle mögé igazít.
 - Oké, akkor legyen ez - ajánlom fel, és mintha megkönnyebbülne. - Mivel kapcsolatban keressünk? - mellé helyezkedek, és megnyitom a Googlet.
 - Talán így - angolul gépeli be a híres legendák címszót, persze a területhez igazítva. - Mondjuk... - megnyitja az egyik találat linkjét, és hangosan olvasni kezdi a találatot, közben lefordítva. - "A Valley of tears, azaz Könnyek völgye évszázadok óta ritkásan lakott terület, a meredek talaj miatt csak néhány falu maradt fenn elszórva a térségben, mégis különleges jelentőséggel bír a walesi mondavilágot illetően. A helybéliek szinte mind úgy tartják, hogy a völgyet nyugatról határoló, szembetűnőn furcsa alakot öltött hegy egy régi király miatt vált ilyenné. A király megígérte a  középosztályból származó szerelmének, hogy a megfelelő pillanatban elveszi feleségül, és soha többé nem kell szenvednie. Mindenre megesküdött, azt állította, hogy érte még a hegyeket is megmozgatná. Az asszony néhány nappal a kitűzött esküvőjük előtt elmenekült a közeli erdőbe, félt, hogy a királyt és őt is rossz szavak érnék a házasságuk miatt. A cserbenhagyott férfi kilovagolt szerelme után, bejárt több mérföldet, ám sehol sem lelte. Mikor elfáradt a hátasa, egy hegy lábánál megpihent. Kikötötte az állatot, majd könnyezni kezdett, végül - csalódottságában - öklével ütött a kemény kőzetbe, amely hangos morajjal eldeformálódott, így ébresztve rá a közelben rejtőző menyasszonyt, hogy igaz volt az esküje. Ő végül előbújt, és hangos zokogás közben megígérte, hogy többet nem hagyja faképnél a szerelmét. Szerelmük holtig tartott, a Könnyek völgyének földrajzi óriása pedig mai napig őrzi az emléküket."* - keserű ábrázattal fejezi be a mesélést. - Hmm.
 - Mi az? - pillantok rá érdeklődve. - Hát, elég nagy tündérmese...
 - Én nem hiszek a szerelemben - a hangja halk, a fejemben mégis elfojtott kiáltásként visszhangzik. Halványan elmosolyodom, mielőtt válaszolnék.
 - Én sem - értek egyet, aztán előveszem a saját füzetemet, és Giyával együtt elkezdem leírni a szövegét eredeti nyelvezetén, néhányszor felsóhajtva, mikor eszembe jut, hogy holnapra az egyik felét nekem kell tudnom, ráadásul fejből. Talán kicsit tovább bíbelődök a kelleténél, de nem tudom megállni, hogy néha ne pillantsak oldalra, és figyeljem lopva a délutáni napfényben furcsán mesebelinek tetsző arcát.




*A történet fikció, nem képezi valós részét a walesi mondavilágnak.