35.fejezet - Closer

/TaeHyung szemszög/
Az órán az utolsók között megyünk ki a tábla elé felelni. Szembeállítanak az egész csoporttal, nekem pedig nem kerüli el a figyelmemet, hogy JungGi szemei alatt sötét karikák húzódnak, és a mozdulatai is nehézkesebbek. Gondolom, sokáig ébren maradt a szöveg megtanulása végett.
Bár nem sokat bíbelődtünk a szöveg felosztásával, csak elfeleztük, nekem is elég sokáig tartott, mire mindent szóról szóra megjegyeztem, a különbség csak az, hogy nekem csak jó, ha van mivel elütnöm az éjjeli órákat.
Ő kezd; persze zavarba jön az osztályom folytonos zajongásától, és el sem tudja kezdeni a prezentálást a folytonos vihogástól - ebben persze HoSeoknak is nagy szerepe van. Érett gimnazisták mindenhol. Végül a tanárnő felemelkedik ülő helyzetéből, mire mindenki elhallgat, Giya pedig szóra nyitja a száját.
Nem is azt figyelem, amit mond, mindössze a lágyan mozgó ajkait, amelyekről a szavak indulnak; a kiejtését, amely - gondolom, a külföldi tapasztalata miatt - szinte mindenkiénél pontosabb; és az apró gesztusait, amellyel a lámpalázát próbálja leplezni. Eszembe jut az alkalom, mikor a zongora előtt ült a színpadon. Most, mintha hiányozna mellőle a támasz, ami akkor a hangszer volt. Feltűnően fúrom tekintetem az övébe, míg a szuggerációt megérezve rám nem néz, aztán halványan elmosolyodom. A továbbiakban sokkal ellazultabban beszél.
Aztán az egyik mondata végén körbejáratja a tekintetét a többieken. Hatásszünetet tart, még egy bekezdés és én jövök. Kipillant az ablakon is, közben újra levegőt véve, ám egy pillanat alatt megdermed, kikerekednek a szemei és torkára forr a szó.
Pár másodpercnyi kínos csend után sem fordítja előre a tekintetét, így átveszem a helyét, és gyorsan folytatom a legenda elmesélését, mintha csak eredetileg is így terveztük volna. Az első gondolatom, hogy így legalább kifizetődik az, hogy nem csak a saját felem néztem át, amikor pedig észbe kap és visszafordul, a szememmel üzenek neki, és remélem, hogy eljut hozzá a mondandóm. Riadtnak tűnt, én pedig kényszert érzek rá, hogy megtudjam, miért.



/JungKook szemszög/
A kedd a szokásos szemtelen gyorsaságával érkezik meg, én pedig kivételesen örülök neki, hogy alig akad alkalom a nap folyamán, amikor kettesben maradhatok MinRinnel. Az éjszaka legalább ezerféle verzió lejátszódott a lelki szemeim előtt arról, vajon hogyan fog reagálni, ha beavatom a történtekbe, de egyvalamiben mindegyik teóriám megegyezett - ugyanúgy végződtek. Hátat fordított és faképnél hagyott.

Egy idő után persze feltűnt neki a szokatlan csendességem, és többször is megkérdezte, hogy mi a baj. Fél füllel hallottam azt is, ahogy JungGi nyugtatgatja, hogy ő biztosan nem csinált semmi rosszat. Ha tudná, mennyire igaza van... Ő nem csinált semmit. Én voltam.

Iskola után persze elérkezik az a szakasza a napnak, amit legtöbbször együtt töltünk, és tudom, hogy elkerülhetetlen valamilyen magyarázatot adnom neki. Nem számít... Mert a beszélgetések közelebb hozzák egymáshoz az embereket, igaz? Nem tudom mással vigasztalni magamat, mikor előre tudom, hogy mi lesz a vége.

A szekrények előtt állva gyorsan összepakolok, és lehajtott fejjel koncentrálok a közeli teremből kiszűrődő dallamra, mikor megpillantom. Felém közeledik, én pedig minden egyes lépésénél egyre gyengébbnek érzem magamat. Végül, mikor megáll mellettem, hirtelen felindulásból felkapom a táskámat.

 -  Most haza kell mennem, de holnap találkozunk - gyors puszit nyomok a meglepett arcára, aztán sarkon fordulok és a fülhallgatóm előhalászása után elviharzok.

/JungGi szemszög/
Az óra végét követően gyorsan elhagytam a termet, így még nem akadt alkalmam megköszönni TaeHyungnak, bár fogalmam sincs, honnan tudta azt a bekezdést is.  Az utolsó óránkat követően tehát a fiúk keresésére indulnék, mégis MinRin megszeppent arcával találkozom elsőként. Legyezek néhányszor az arca előtt, mire összerezzen, aztán kifakad, egy levegővel elhadarja a történteket, és idegesen széttárja a karját. Nem érti a helyzetet, az a srác alaposan összezavarhatta szegényt a hirtelen távolságtartó viselkedésével.
Mikor befejezi a mondandóját, még látom Kook távolodó alakját, így a közelbe érő Taere csak egy gyors pillantást vetek, és máris a kijárat felé iramodok.



/JungKook szemszög/

 - Jeon JungKook! - a csöppet sem barátságos hangnemet alig ismerem fel - talán a bömbölő zeném miatt -, mégis elég intenzív ahhoz, hogy a hatására megtorpanjak. Megvárom, míg JungGi beér, aztán egy sóhajjal szembefordulok vele.
 - Mi a... - nem tudom befejezni a kérdésemet, mert önhatalmúan megszabadít a fülhallgatómtól, majd a kezembe nyomja azt, és keresztbe fonja a karjait maga előtt.
 - Pontosan tudod.
 - De nem tudom megmagyarázni... - motyogok.
 - Pedig pontosan ezt kéne tenned! - szinte öl a tekintetével, ami egyébként elég vicces, tekintve, milyen fokban meg kell emelnie a fejét ahhoz, hogy ezt megtehesse. - Te nem ilyen vagy.
 - Hű. Ahhoz képest, hogy mekkora vagy, szorult beléd szufla - vigyorodom el egy pillanatra, aztán megköszörülöm a torkomat. - Nem értenéd.
 - Honnan tudod?
 - Oké, összefoglalom. Könnyebb elmenekülni, mint kivárni, hogy ő hagyjon ott.
 - Most szakítani akarsz vele? - felvonja a fél szemöldökét.
 - Mi? Nem. Neeem - rázom meg a fejemet. - Ő fog.
 - Csak jelzem, hogy most már semmit sem értek - pislog.
 - Inkább... mondd meg neki, hogy dolgom volt - sóhajtok ismét. - Mindent meg fogok magyarázni neki, időben - ígérem, mielőtt megszólalhatna. - Kénytelen leszek - teszem hozzá keserű félmosollyal, majd megelőzve, hogy Rinie is csatlakozzon, a motoromhoz sietek, és összehúzom magamon a kabátot.
A járgányt beindítva még hallom JungGi csöppet sem elégedett, bár dühös helyett inkább kétségbeesettnek tetsző szólongatását, de összeszorítom az ajkam és lassan kigurulok a parkoló területéről az utcára, pontosan mellette elhaladva. Mert a beszélgetések közelebb hozzák egymáshoz az embereket, igaz?



/NamJoon szemszög/
Furcsának hat annak a tudatában ülni YoonGival egy autóban - természetesen Jinében -, hogy ezek után ő még dolgozni is fog. Mostanra rájöttem, hogy nem véletlenül titkolózik a dologgal, ugyanis kezdem szánni, és ha van valami, amit ő utál, az ez. Szóval nem említem neki, de mégis ott motoszkál a tudatomban, hogy amíg én otthon punnyadok a legtöbb estén, ő a pult mögött robotol.
Sokat gondolkozom rajta, de végül mindig úgy döntök, hogy nem lenne jó ötlet segítséget felajánlani. Ő tudja, mit szeretne, és ha ezért ő akar - a szó szoros értelmében - megdolgozni, ahhoz semmi közöm. Nem bizonyíthatok helyette a szüleinek. Merthogy ez is benne van a dologban, ezt szinte biztosra veszem.
Hazaérve levágódom az ágyra, és egy darabig csak a falat bámulom, aztán rákényszerítem magamat, hogy az asztalomhoz üljek és előhalásszak néhány tankönyvet. Persze egyiket sem akarom igazán fellapozni, így az asztalon nézelődöm inkább. Egy pillanatra megakad a szemem a kis asztali naptáron, és a bekarikázott dátumot meglátva azonnal elvigyorodom, hiszen Jiminnek nemsokára születésnapja lesz. Mint minden évben, HoSeok nemsokára előáll majd a kis tervével.



/TaeHyung szemszög/
Rin lecövekel odabent, én azonban Giya után iramodok, ám mire kiérek, már semmi nyoma. A biztonság kedvéért azért kinézek az utcára is a bejárat közelében, így pillantom meg, amint ökölbe szorított kézzel lép kettőt a járdaszegély felé, és egy távolodó motor - JungKookét fedezem fel a sziluettben - után bámul. Nem veszi észre az egyre közeledő kisbuszt.
 - JungGi! - kiáltom, majd futólépésben közelítem meg, aztán a derekánál fogva húzom odébb az út közvetlen közeléből. Meglepetten pillant fel rám, ahogy elrántom a veszélyzónából. A jármű - amely majdnem egyformán széles a sávval, és amelyik egy úthiba miatt húzódott ki a lehető legjobban a gyalogosok területe felé - nagy sebességgel húz el mellettünk, felkavarva a port, és néhány falevelet körülöttünk.
A mellkasomra vonom(remélem, nem hallja meg a hirtelen szabálytalanná vált dobbanásokat), aztán a hirtelen fuvallat után lassan elengedem, egy pillanatra
végigsimítva az arcán, majd átvándorolva egy hajtincsére.
 - Jól vagy?
 - Persze - vágja rá, majd zavartan leszegezi a tekintetét.
 - Jobban is vigyázhatnál - korholom meg elhúzott szájjal.
 - Köszönöm - böki ki, és a cipője orrával kis köröket kezd leírni maga előtt.
 - Csak jókor voltam jó helyen - rántom meg a vállam egy enyhe félmosoly kíséretében.
 - Nem csak ezt... - pillant oldalra. - Angolon is kisegítettél.
 - Ha már itt tartunk - köszörülöm meg a torkomat. - Mi volt a baj?
 - Nem tudom - rázza meg a fejét bizonytalanul. - Mintha láttam volna valakit odakint, és valamiért rossz előérzetem támadt tőle. Nem tudtam mozdulni.
 - Értem - biccentek gyanakvón.
 - Vissza kell mennem Rinhez - jelenti ki ezután. A kocsimnál elválnak az útjaink, én pedig felsóhajtva pillantok utána. A barátnője segítségére szinte futva siet, hosszú, egyenes haja minden lépésénél elegáns libbenéssel bájolog a bámészkodó szemeknek. Talán csak a képzeletem játéka, de kicsit mintha még mindig túl sokszor pillantana balra, majd jobbra. Mintha tartana még attól a látni vélt alaktól, mégis visszamegy az épületbe. Jellemző. Mások érdekét helyezi a sajátja elé.
Hanyagul megtámaszkodom az autó oldalánál, és végig figyelemmel kísérem, mígnem eltűnik az ajtó mögött.
Beülök a kocsiba, és a körmömmel a kormányon kopogva - a zongorázást imitálva - várom, hogy ismét felbukkanjon. Butaság lenne? Talán.
Végül Rinnel együtt jelenik meg, akit látszólag sikerült kicsit jobb kedélyállapotba hoznia. Félhangosan diskurálnak a valamelyik órájukon lezajlott eseményekről, azonban a lehúzott ablakon át nem hallatszanak be pontos részletek. Megvárom, amíg tisztességes távolságba nem kerülnek, majd 2 további perc után feltűnés nélkül követni kezdem őket. Tudom, hogy egy darabon egyedül fog hazamenni, és biztosnak kell lennem benne, hogy nem fog földbe gyökerezett lábakkal valamilyen veszélyes szituációba keveredni megint, például, az út közepén.




/JungKook szemszög/
Megvárom, míg besötétedik, aztán egyből kilépek a házból. A hideg szél megpróbál minden egyes szegletében bejárni a testemet, most azonban ez sem tarthat vissza. Végiggondoltam, és tényleg tahóként viselkedtem. Nem tudja, milyen okból, így biztosan ráijesztettem.
Egy valamit tudok, mégpedig azt, hogy hosszú idő óta ő az egyetlen, aki nem szúrt hátba, vagy használt ki aztán lépett le. Nem tudom miért, de velem maradt. És ha van egy ezred-töredéknyi esély rá, hogy ez így is lesz, akkor meg kell ragadnom az alkalmat. Mert a beszélgetések közelebb hozzák egymáshoz az embereket, igaz? Igaz?!
Észre sem veszem az idő múlását, a következő pillanatban azon kapom magamat, hogy a bejárat előtt állok és nagyon fázom. Nem kockáztathatom, hogy kopogással felébresszem az öccsét, vagy azt, hogy más nyisson ajtót, így a mobilom előkapva üzenetben értesítem Rint arról, hogy a házuknál ácsorgok.
Néhány perc elteltével kulcs fordul a zárban, ő pedig egy apró résen át néz ki rám.
 - Szia - lehelem, és hirtelen minden elhatározott szó megszökik a nyelvem hegyéről.
 - Mit keresel itt ilyenkor? - a hangja enyhén fagyos - ezt teljesen megérdemlem - de mégis inkább aggódást vélek felfedezni a vékony anyagú kabátomat vizslató tekintetében.
 - Muszáj elmondanom valamit.
 - Most?
 - Beszélhetünk?