37.fejezet - Feels like deja vu

/JungKook szemszög/

Kiáltások harsannak a fejemben. Erősen kell koncentrálnom, hogy ne engedjek a remegésnek, amely a képzetek miatt uralkodik el rajtam. Futok, majd lassítok, aztán ismét rohanni kezdek. Nem eshet baja. Kár, hogy az aggodalom egyik gyakori formája az émelygés.

Mire a házhoz érek, teljesen kifulladok. Kopogok, de nem érkezik válasz. Az ablakokon át látom néhány gyertya, meg egy zseblámpa fényének halvány pislákolását, tehát még ébren kell lenniük. Nem lehet itthon régóta.

 - MinRin? - a kiáltásom visszhangzik a közeli épületek falai miatt, de a dolog hatásos - néhány másodperccel később kulcs fordul a zárban, és az anyukája arca jelenik meg előttem. - Jó estét - habogom.

 - Gyere csak be - mosolyog halványan, én pedig tisztelettudó meghajlás után - ehhez még hirtelen józanodva is van elég öntudatom - belépek a házba. Odabent csend és sötétség fogad, a távolból ütemtelen szipogással. - A lányom az öccsével van. Menjen fel, ha gondolja.

 - Mi történt az árammal? - kérdezem, miközben követem a helyiség felé.

 - Egyszer csak minden elsötétült. Arra gondoltunk, hogy valami zárlatos, az csaphatta le a biztosítékot. A férjem azt mondta, ne kapcsoljunk vissza semmit, mert tűzveszélyes, ő majd világosban nekilát, most azonban túl fáradt volt hozzá, elment aludni. Tudod, ő nagyon sokat túlórázik, de Rin kisöccse eléggé megijed, ha koromsötétben kell lennie - meséli elhalkulva. 

 - Ha tudna adni egy zseblámpát, és szerszámokat, szívesen ránézek a problémára. Segíteni jöttem - felelem leplezett feszültséggel. A mondandójából egyedül a "tűzveszélyes" akadt fenn a tudatom hálóján, és makacsul belegabalyodott. Sietnem kell.

/JungGi szemszög/

TaeHyung egy pohár vízzel tér vissza, bár egyértelmű, hogy nem csak ott járt. A konyhában nem hergelhette fel semmi, pedig most ölni tudna a tekintetével.

 - Igyál, különben ki fogsz száradni.

 - Sose felejtsd el, hogy ezt te mondtad nekem - emelem fel a mutatóujjam nevetve, aztán őt megkerülve a nappali felé indulok egy utolsó kör reményében.

 - Felejtsd el - kapja el a kezem. - Épp eleget ittál.

 - Ez tök olyan volt, mintha az anyám lennél - vigyorgok. - Bár nem biztos, kezdem elfelejteni, hogy az mi - vállat vonok, aztán engedelmesen visszaülök az eredeti helyemre, és kortyolni kezdem a tisztító szomjoltót.

Ő mellettem cövekel le, és csak akkor mozdul, ha valaki hazaindul. Jimin távozik utolsóként - hosszú percekig hálálkodik a meglepetés miatt, és az ajándékaival megpakolva, vigyorogva száll be a taxiba. Végül ketten maradunk.

 - Én is indulok - tápászkodom fel néhány perc múlva, ő azonban utamat állja.

 - Most? Mégis hogy akarsz hazajutni?

 - Taxival?

 - Tudod még egyáltalán, hogy merre laksz?

 - Ha azt akarod, hogy maradjak, csak mondd azt - nézek fel rá. A cipőjére bámul majd hátat fordít.

 - Sok rosszat hallani mostanában kamu sofőrökről. Nem kockáztatom, hogy elaludj vagy elaltassanak, aztán a kínai emberkereskedők hálózatában köss ki csak azért, mert egyedül engedtelek el - rázza meg a fejét.

 - És még én beszélek félre - forgatom a szemeim, de közben elmosolyodom.

 - Az emeleti fürdőben engedhetsz vizet, van bent néhány tiszta pólóm, nyugodtan válassz, én addig elpakolok idelent.

 - Ne segítsek? - ajánlom fel két ásítás között.

 - Nem tudom vállalni, hogy megint elkaplak, ha elesni készülnél.

 - Jogos - motyogom, majd felbotorkálok az emeletre. Felajánlotta ugyan a kádat, én mégis inkább egy frissítő zuhany mellett döntök. Felkontyolom a hajamat és belépek a fülkébe - a víz mintha lemosná rólam a részegséget, a földszintre már jóval józanabbul térek vissza.

Elgondolkodva torpanok meg a konyha ajtajában, és minden gátlás nélkül hosszasan bámulom, miközben a nemrég használatba állított poharak tömegeivel küzd.

 - Mi az? - kérdezi meg egy idő után, és végigpillant rajtam. A javaslata szerint felvettem az egyik bent talált pólóját - lényegesen túlméretezett, combközépig ér -, gondolom, ez kölcsönöz szokatlan látványt.

 - Semmi - közben leengedem a hajamat. - Csak azon gondolkoztam, hogy mégsem a fények voltak. Még mindig dögös vagy.

 - Te pedig kótyagos - vágja rá ismét hátat fordítva, és mintha kapkodóbbá válnának a mozdulatai.

 - Csak kétszer kellett megállnom, hogy ne essek le a lépcsőn - tiltakozom keresztbe font karokkal, aztán hosszasan lehunyom a szemeim. Ez nem jó lépés - visszatér a szédülés, és nehezemre esik ébernek maradni.

 - Ha megvárod, míg végzek, utána megágyazhatok az egyik szobában - ajánlja fel hátra pislogva egy pillanatra, én pedig aprót ásítva biccentek, majd helyet foglalok az itteni étkezőasztal egyik székénél.

/TaeHyung szemszög/

Mire elzárom a csapot és a szárítóra teszem az utolsó poharat is, egyenletessé válik a légzése. Lehajtott fejjel aludt el ott helyben, félig-meddig az asztalra dőlve. Halványan elmosolyodom, megtörlöm a kezemet aztán a pultnak dőlve figyelem egy darabig. Olyan békésnek tűnik. A neki írt darab hangulatát idézi bennem.

 - Ismerős helyzet - mormogom halkan, aztán a karjaimba veszem. A lépcső tetején egy pillanatra megtorpanok. Hirtelen hullámban öntenek el a gondolatok és emlékek foszlányai, mindenről, ami azóta zajlott le körülöttünk, hogy először itt járt - akkor összeszidtam, mikor a szobában találtam, majd elnyomta a fáradtság, én pedig kapva az alkalmon lekottáztam a darabot. Nem bántam meg. Sok minden történt onnantól kezdve egészen mostanáig, meglepően rövid idő leforgása alatt.

Giya egyik keze megrándul álmában, ez zökkent ki a gondolataim közül, és ösztönöz arra, hogy tovább lépkedjek vele a szobámig. Óvatosan helyezem az ágyra, ő pedig azonnal átfordul a másik oldalára.

Az ablakban ülve várom a reggel eljövetelét, és bármennyire is fáradtnak érzem magam, lehetetlenségnek érzem a pihenést. Néhány percenként JungGi felé fordítom a tekintetem. Létezik egy mondás, miszerint, ha valaki nem tud aludni, az azért van, mert valaki más álmában éppen ébren van. Talán ez az oka.

Kis idő elteltável feltápászkodom, hogy valami használható reményében átmenjek abba a bizonyos szobába, és már az ajtóban állok, mikor felfigyelek az öntudatlan suttogására. Először angolul szólal meg, aztán hirtelen vált.

 - Ne ugorj - motyogja el többször is egymás után.

Kővé dermedve hallgatózom, és csak azután fordulok meg, hogy huzamosabb ideig hallgat. Az egyik kezét lassan kinyújtja, de csak a lepedő anyagát tudja elkapni. Az arca most gondterheltebbnek látszik, mint korábban, de a szemei még mindig csukva vannak. 

Sokáig fürkészem még, mielőtt újra megindulnék az altatómért, ám ezek után kisimulnak a vonásai, és néma marad.

/JungKook szemszög/

Ahelyett, hogy átbotorkálnék a ház nagy részén, a kertből kerülve közelítem meg a garázst, hogy ránézzek az áramellátásért felelős dolgokra. A döntésem nem csupán praktikum - a zseblámpa fényével gondosan körbepásztázom a terepet, így ha megtalálni nem is tudom, de felhívhatom magamra YoungJae figyelmét.

Egyedül lépek be a tágas térbe - Rin anyukájának előzetesen meghagytam, hogy menjen csak utánuk, én egyedül is boldogulok. Felidézem magamban a hasonló esetekről hallottakat, tudottakat, tanultakat, miközben megközelítem a garázs érintett területét. Leguggolok, hogy közelebbről vizsgáljam meg. Az áramkörök mind le vannak kapcsolva. Gondolhattam volna. Ez biztosan az ő műve.

 - Vigyázniuk kéne - az ismerős hang hallatán a szerszámos ládát lerakva azonnal sarkon fordulok, hogy farkasszemet nézhessek a fiúval. Nem látom rendesen - a Hold fénye hátulról világít, így csak a sziluettje alapján tudom beazonosítani. A bejárón ácsorog, és lassan megindul felém. Néhány lépés után megtorpan. - Tudhatnák, mennyire megbízhatatlan dolog az áram. Sok az ehhez köthető baleset mostanában, nem igaz? - a hanghordozása tettetett nyugodtságot tükröz. Lefogadnám, hogy legbelül szinte forr benne a düh.

 - A bosszú nem megoldás - jelentem ki határozottan. - A bűntudat sokkal rosszabb, mint gondolnád.

 - Nem érdekel, amíg tart, élvezem a dolgot.

 - Elment az eszed - rázom meg a fejemet, majd visszatérek a probléma forrásának kiiktatásához. Felfedezek egy vezetéket, amely színében elüt a többitől, és újabbnak is látszik.

 - Az internet kész csoda, még zárlatos dolgokat is árulnak - nevetgél YoungJae, miközben a mellettünk parkoló autónak támaszkodik. - Csak tudni kell, hol keressük.

Talán egy régi fizika tankönyvemben olvastam, talán máshol, már nem tudom pontosan, de a következő mondatra még mindig tisztán emlékszem: "Ha zárlat gyanúja áll fent, a kihúzott vezetékeket TILOS próbálgatni a forrás megtalálása végett, a zárlatos vezeték ugyanis könnyen tüzet okozhat!" Ha most nem én jövök ki...

 - Idióta - sziszegem idegesen. - Tudod te mit... - elharapom a kérdést. - Hogyne tudnád. Pontosan ezért tetted.

 - Mindig is okos fiú voltál - színpadias mozdulattal elmorzsol egy képzeletbeli könnyet, miközben ismét közeledni kezd. - Ha már így alakult, kénytelen leszek rásegíteni a dologra, hogy működjön - sóhajt fájdalmas arckifejezéssel, amely aztán vicsorszerű vigyorrá alakul.

 - Mire készülsz? - nem szükséges válaszolnia, a kezében megbújó fémen megcsillan a holdfény, így meg sem próbálja tovább rejtegetni. Az öngyújtót tartó végtagját kesztyűbe bújtatta, így akadályozta meg, hogy letörölje az én korábbi ujjlenyomataim. Tényleg mindenre gondolt. Ha véghez viszi a tervét, és eléri, hogy felszívódjon a helyszínről, simán rám lehet kenni az egészet. Muszáj lesz megakadályoznom.

 - Dühösnek tűnsz - billenti oldalra a fejét. - Ha nem tévedek, ez a tiéd - mutogat a tárgyra. - Legalább meg kéne próbálnod visszaszerezni.

 - Nem fogok harcolni veled - tiltakozom, miközben talpra ereszkedek.

 - Nem úgy tűnik - gondolkodás nélkül lendül támadásba. Nem igazán lepődöm meg, mikor felfedezek a másik kezében egy kést - gondoltam, hogy nem fegyvertelenül jön majd ide. Csak másokat ne bántson...

Én sem tétovázok. A lehető legélesebb szerszámot felkapva rontok neki, de inkább csak időhúzásra használom, vagy a szúrások kivédésére.

 - Egészen jó vagy - kisebb koromban tanultam harcművészeteket, és részt vettem néhány önvédelmi órán is.

 - Te is - jelentem ki, miután csillapodik a zihálásom. Együtt csináltuk végig az összes tanfolyamot.

Miközben elindítja a második hullámot, azért imádkozok, nehogy eszébe jusson valakinek utánam jönni. A pillanatnyi figyelmetlenségemet kihasználva újabb lehetőség nyílik számára, én azonban ügyesen elkapom a csuklóját, és magunk közé emelve szorítás alatt tartom azt.

 - Majdnem - mosolyog lenézőn, és egy pillanat alatt lángra lobbantja a mindkettőnk arcához közel került öngyújtót. Meghőkölök, ez pedig éppen elég neki arra, hogy mögém kerüljön. A láng apró jelzőfényként figyelmeztet a közelgő vészre. - Majdnem sikerült megállítani - folytatja, majd leguggol, és a lángot a zárlatos vezeték felé irányítja.

Talán azért nem érzek félelmet, mert minden mást kizárva cselekszem. Nem gondolok bele a következményekbe, csak arra koncentrálok, hogy mindenképp megvédjem a bent lévőket.

Mellé ugorva egy jól irányzott rúgással tántorítom el a tervétől. Felszisszen, a sérült karját magához szorítja, aztán velem együtt követi tekintetével a levegőbe repülő gyújtót. Én nyúlok utána elsőként - késével apró sebet ejt a kézfejemen, miközben elkapom.

 - Nem tudod, mire vállalkozol - folytatom a prédikációt. Tennem kell egy utolsó próbát, és még van egy kihasználatlan aduász a zsebemben. - Ő sem akarná ezt, és később...

 - Nekem ne papoljon olyan a bűntudatról, aki a büszkeségét félretéve nem volt képes elmenni egy temetésre - vágja a képembe, majd hirtelen ötlettől vezérelve a késsel próbál a hibás vezetéknek rontani, így okozva végzetes kimenetelű katasztrófát.

 - Miről beszélsz? - torpanok meg egy pillanatra. - Elmentem.

A keze megáll a levegőben. Felém fordul, és a késsel hadonászva magyarázni kezd.

 - Ne hazudj! Kerestelek, az egész rohadt ceremónia alatt téged kerestelek, de...

 - Ott voltam - sóhajtom, és lehajtom a fejemet. - Nem mertem bemenni a ceremóniára, így az egészet abból a szobából hallgattam végig, ahova a hozott virágokat tették.

 - Igazat mondasz? - a pengét a nyakamnak feszíti, kis híján sebet fakasztva. A tekintetét egyenesen az enyémbe fúrja. Kíváncsinak látszik.

 - Arra a barátságra esküszöm, ami egyszer nekünk volt - nem kerülöm a fürkésző szemeit. - Az igazat mondom. Miután mind elmentek, én is tiszteletem tettem nála. Elmondtam neki, hogy mennyire sajnálom, és hogy azt kívántam, bárcsak ott is örökké együtt játszhatnánk mi hárman, ahol most van...

 - Sosem mondtad.

 - Sosem volt rá alkalmam, hogy mondjam.

 Fel sem fogom igazán, mikor elenged. Félig az emlékekbe meredt tudattal nézem végig, ahogy hátat fordít, és elsétál.

 - Jön valaki - jelenti ki balra nézve. Egy ismerős érzés kerít hatalmába, némi nosztalgiával fűszerezve. El is felejtettem, milyen jó hallása van. Mikor régen bújócskáztunk, mindig könnyűszerrel fedezte fel a rejtekhelyeinket, csupán a füleire hagyatkozva. Mindig ő nyert. - Azt hiszem félreértettelek - teszi hozzá, és azt gondolom, ezt valamilyen beismerő vallomásnak szánja. Rin szavai visszhangoznak a fejemben.
 - "Mindenki hibázik, és mindenki megérdemli, hogy elnézzék neki. Mindenki sérül és bánt..." - idézem félhangosan. Meglepetten pislog hátra a válla felett. - Ezt olyasvalaki mondta nekem, aki nagyon fontos. Most már tudom, hogy igaza volt.
Csendesen bólint, majd megint a távolba mered.
 - Mindjárt ideér. Vigyázz magadra, JungKook. És vigyázz rá is - int egyet, majd köddé is válik az előtte elterülő sötétségben.

Gyorsan kell cselekednem. Visszafordulok a vezetékhez, és egy határozott mozdulattal visszacserélem a zárlatos vezetéket az eredetire, amely a közelben feküdt, hanyagul eldobva. A verekedésnek szerencsére nem maradt nyoma - mire Rin alakja megjelenik ott, ahol YoungJae eltűnt, ismét fényben úszik az épület.
 - Hű - pislog. - Te meg mit csinálsz itt?
 - Nem kellett volna egyedül hazaengednelek - váltok témát azonnal egy bűnbánó mosoly kíséretében.
 - Nem történt semmi - rázza meg a fejét, majd egy hosszú öleléssel köszönt.
 - Nem történt - ismétlem meg a távolba meredve.
 - De... - ráncolja a homlokát. - Hogy hoztad ezt helyre? - mutat a vezetékek felé.
 - Sok mindenhez értek ám - incselkedek mosolyogva, miközben beletúrok a hajamba.
A tekintete megakad a kézfejemen, amelyre már rászáradt a vékony, vér alkotta vörös ér.
 - Azért még van mit tanulnom - nevetem el magam. - A szerszámok nem játékszerek - pislogok bölcsen, majd a ládát és a zseblámpát felemelve kézen fogom, és visszakísérem a házba.
Nem szükséges mondanod, YoungJae. Vigyázni fogok rá.

/TaeHyung szemszög/

Ahogy vártam, erős fejfájással tér magához. Többször is megpróbál kikelni az ágyból, de minden egyes alkalommal beleszédül, és végül egy sóhaj kíséretében visszadől.
 - Hozok gyógyszert - ajánlom fel halvány mosollyal, néhány percen belül pedig vissza is térek egy pirulával, valamint egy pohár vízzel.
 - Köszönöm - gyorsan fenékig üríti, akárcsak előzetesen a sojut és egyebeket tartalmazóakat. Ez valahogy mosolyra késztet. - Egyébként - tördeli a kezét, miközben elveszem tőle a poharat, hogy a konyhába vigyem elmosni. - Esetleg... csináltam...mondtam bármi furcsát?
Megtorpanok. Eszembe jut a megjegyzése a dögösségemről, az érintése, amelyet végigfuttat az arcomon.
 - Mire gondolsz? - vonom fel a fél szemöldökömet a vállam fölött ránézve, majd mikor visszafordulok, egy számára nem látható elégedett félmosoly kíséretében indulok tovább. - Nem csináltál vagy mondtál semmi szokatlant.