32.fejezet - Walk to talk

/YoonGi szemszög/

A szokásosnál gyorsabb léptekkel közelítem meg az iskola épületét. Jin tanácsa visszhangzik a fejemben, amit a tegnap esti hívásom alkalmával adott. Kommunikálj. Beszélj vele, kérdezd meg óvatosan miért viselkedik így, sosem tudhatod, mi van a háttérben. Igaza van. Hogyne lenne.

A bejáratnál találkozunk a többiekkel. Kook a tekintetét kapkodja egyik méterről a másikra, Tae a semmibe bámul, én ásítozom, Nam zenét hallgat, Jimin és HoSeok esznek(?), Jin pedig egy ecsetkészletet rakosgat sorba a méretezés szerint.

Odasomfordálok a rapper társam mellé, ő vet rám egy pillantást, majd hangosít a telóján, hogy még véletlenül se szólítsam meg. Egyértelmű jelzés, egyértelmű üzenettel. Kicsit frusztráló, de úgy döntök, egészen addig hagyom, míg négyszemközt nem leszünk.

/JungGi szemszög/

Az első néhány órán úgy érzem, a testem legalább az eredetinek százszoros súlyára növekedett tegnap óta. Csábítóan hat a pad felülete, csak néhány percre annyira le szeretném hajtani a fejem... Őszintén szólva az sem zavarna, ha 45 percenként felkeltenének, hogy alvási helyszínt váltsak.

Ezt persze nem tehetem meg, így egészen sokat kell küszködnöm vele, hogy nyitott szemmel hallgassam végig a tanárok és tanárnők prédikációját. Ebédszünetben aztán ismét Tae mellett foglalok helyet, és zavartalanul falatozom. Sokat gondolkodtam. Tulajdonképpen ez minden, amit teszek, mióta ismerem. Ő csinál vagy mond valamit, én pedig - főleg éjjel -  órákat agyalok azon, ami történt, aztán alkalmakként szerepet cserélünk.

Egy valamit tudok: maradnom kell, és ügyelnem kell rá, hogy ne tűnhessen el. Annak nagyon rossz vége lehet. Nem tudom, hogy bízhatok e benne, de a szavát kell adnia, hogy nem lép le.

A második dolog, amin agyaltam, egy ismerősen ismeretlen alak tegnap estéről, akit csak egy pillanatra láttam, mikor TaeHyung kirakott a ház előtt, de erről teljesen megfeledkezem a tanórák végeztével, mikor felajánlja, hogy menjünk el valahova.

 - Mire gondolsz? - húzom fel a szemöldököm.

 - Gondoltam mutatok valamit. Ilyenkor a legszebb - túr a hajába, én pedig mosolyogva rábólintok a dologra, majd beülök mellé a kocsiba. Talán most visszatérhetek a témára.

/NamJoon szemszög/

 - Mondom, hogy semmi - forgatom a szememet, mikor Jin autójának hátsó ülésein elhelyezkedve YoonGi már vagy ezredjére kezd nyaggatni.

 - De látszik, hogy van valami baj - a homlokát ráncolja.

 - Nem hiszem, hogy ez tisztázásra szorul - a mosolyom keserűen hathat, de nem tűnik fel neki.

 - Akkor minden rendben?

 - Persze - vonok vállat. - Jól vagyok.

Magamban hozzáteszem azt is, hogy "hozzászoktam". Csak éppen tőle nem vártam, hogy hátba szúrjon azzal, hogy lecserél. Pontosan tudja, hogy a zene az, amitől a legboldogabb leszek, ráadásul ő is így van vele; éppen ezért ezzel kapcsolatban tud a legjobban megbántani is... De nincs mit tenni. Ha nem gondol elég jónak ahhoz, hogy velem társuljon, nem változtathatom meg a véleményét.

 - Akkor rendben - az arcomat vizslatja. - De ha van valami, csak mondd.

 - Ühhüm - biccentek.

Hazaérve aztán hirtelen ötletem támad. Nem száz százalék, hogy jó következést vontam le a látottakból, de van rá mód, hogy megbizonyosodjak. Ha ő a hátam mögött tevékenykedik, talán én is jogosan teszem. 

Feltehetőleg ma is találkoznak majd, ezért várok néhány órát, majd útnak indulok a múltkori irányba. A Diamond Seoulnál aztán - gondolom, ez a megszokott helyük - lelassítok, és az épülettől nem messze, egy kis mellékutca sarkánál megállok, és várakozásba kezdek.
YoonGi egészen kicsípve érkezik a kis találkára, amivel talán még jobban idegesít. Nem hiszem, hogy így kéne eladnia magát, és az ötleteit, amik egyébként nagyon jók... Azt sem értem, miért mondta, hogy befejezi a mi egyik dalunkat, mikor most is itt van és mással van elfoglalva. Mintha csak el akarná terelni a figyelmemet, nehogy gyanút fogjak.
 - Hát nem sikerült - motyogom, aztán a házfalnak dőlve figyelem tovább az eseményeket. YoonGi körbe sem néz, csak besiet a bejáraton, és jó ideig nem bukkan fel senki a közelben, ami az időpont miatt nem meglepő, nem is értem, miért érkezett ilyen korán. Általában nyitva sincsenek az ilyen helyek, ráadásul a partnere sincs sehol.

Egy pillanatra földbe gyökerezik a lábam, mikor körülbelül egy órával később megpillantom JiYongot.
 Az öltözéke egyszerűbb, mégis elegáns, feltűnés nélkül sétál a megfelelő irányba.
 A hírnév velejárója az állandó rejtőzködési kényszer, most is arcmaszkot visel, és tőle néhány méterrel lemaradva két férfi követi a biztonsága érdekében. Egyszer szeretnék olyan sikeres lenni, mint ő, de most el kell vonatkoztatnom ettől.
Határozottan lépek elő a megfigyelési állomásomról, hogy aztán egyenesen felé indulok, és körülbelül 2 méter távolságban megszólítom. Megtorpan és körbepillant, esetleg valaki hallotta e elhangzani a nevét, de alig tartózkodnak a közelünkben; így várakozón néz rám, láthatóan próbál beazonosítani, természetesen sikertelenül.
 - NamJoon vagyok - mutatkozok be illedelmesen, majd meghajlok előtte. Az emberei fenyegetően közelítenek felém, de ő egy intéssel megállítja őket. Foglalkoztatja a szememben tükröződő bizonytalan düh. - Tudom ki vagy - teszem hozzá gyorsan, mielőtt meggondolja magát. - De úgy tudom, most éppen...
 - Tartunk egy kis szünetet - biccent. Meglepően közvetlen a hangsúlya. - Mit akarsz tőlem? Nem tűnsz haternek, mégis...
 - Inkább rajongó, de most nem ezért jöttem - túrok a hajamba. - YoonGiról van szó.
 - Nem ismerem túlságosan - ránt egyet a vállán.
 - Én viszont igen - vágom rá. - Csak szeretném tudni, mióta dolgozol vele.
 - Nem emlékszem pontosan, néhány hónappal ezelőtt találkoztunk itt - pillant a mellettünk magasodó épületre.
 - És miért? Azt mondtad, alig ismered - kérdezgetem tovább.
 - Nem hiszem, hogy a kettő összefügg - lehúzódunk a járda szélére, így még kevésbé kelthet feltűnést a személye.
 - Egy közös munkához mindig kell valamilyen kapcsolat - fejtegetem, ő pedig egyre értetlenebb fejet vág.
 - A pult elég messze van tőlem, ráadásul alig futunk össze - magyarázza.
 - Ezt most nem értem - grimaszolok kínosan.
 - Nem hiszem, hogy közünk kéne legyen egymáshoz. Csak olyankor beszélünk, mikor megbeszéléseink vannak.
 - Akkor hogyan hoztok össze bármilyen közös munkát is?
 - Egy pultos és egy dj nem sokban hasonlít - neveti el magát. - Haver, szerintem te valamit nagyon elnéztél - az órájára pillant. - Szívesen beszélgetnék még, de most már mennem kéne.
 - Aha - motyogom, aztán felfogom, mit is mondott. - Persze, érthető - közelebb lépek, és lehalkítom a hangomat. - Köszi, hogy nem csapattál le a gorilláiddal.
 - Jó emberismerő vagyok - megpaskolja a vállam, aztán ellépked mellettem. Utána fordulok, és elgondolkozva bámulom a helynél kihelyezett feliratot, ami alatt elhaladva belép a Diamond Seoul területére.
Bonyolultabb lehet a dolog, mint gondoltam.



/Jin szemszög/
 - Ühümm. Ühümm. Nem tudom, miért mondhatta - csak félig figyelek YoonGi hangjára a telefonon keresztül. Szeretnék segíteni neki, de én sem tudom, mi játszódik néha az emberek fejében. - Rendben, menj csak - elköszönünk, én pedig még sokáig tartom a fülemnél a mobilomat. Beszélni. Beszélni. Beszélni.
Összerezzenek, mikor apa belép a konyhába, előszed magának is egy borospoharat, majd leül mellém.
 Lerakom az asztalra a készüléket, az ajkaimhoz emelem a saját poharam, és nagyot kortyolok a vörös folyadékból.
 - Tudod, még sosem beszéltünk normálisan anya haláláról - jelentem ki. Rám emeli a tekintetét, szerintem érezte, hogy ez fog következni. Erre egyébként akkor jöttem rá, mikor YoonGi hozzám fordult tanácsért.
 - Nincs elég alkohol itthon ahhoz, hogy beszéljek róla - elcsuklik a hangja, aztán leplezésként lehajt még egy pohárral.
 - Akkor kimondom én - nagyot nyelek, és előveszem a lehető leglágyabb hangomat. - Hiányzik.
 - Nekem is.
 - Tudom - bólintok. - De...
 - Anyád meghalt - villan egyet a tekintete, nyilván nem érti, mire célzok.
 - Tudom.... Csak azt akartam, hogy tudd, hogy mindent megtettél érte - felállok az asztaltól, a folyosóról pedig még hallom, ahogy lehajtja a fejét és elfojtott szipogásba kezd. Orvosként élete hibájának tartja, hogy sok száz ember után a saját feleségét nem sikerült megmentenie a betegségétől.
A szobám felé tartva már sokkal könnyebbnek érzem a lépteimet. Már nincs mit mondani. Eddig hosszú hónapok teltek el anélkül, hogy mi ketten felhoztuk volna ezt, pedig ezzel csak nehezítettük a saját dolgunkat. Mert a gyász nem arról szól, hogy kitöltöd a benned keletkezett űrt. Csak fátylat tudsz rá teríteni, és folyamatosan halványítani az emléket. Az idő eszköz, de a szó ereje sokkal hatalmasabb.
Levágódom az ágyamra, és egy rotringgal a kezemben gyors egymásutánban rajzolom meg a körvonalakat, aztán tudatomon kívül satírozni kezdek, a kész művet aztán csak akkor hagyom magára, mikor a földszinre indulok, hogy a kanapén elnyúlva megcsináljam a másnapra feltétlen leckéimet.

Mindenki máshogy éli meg a halál közelségét. Mindenki máshogy reagál rá, máshogy próbálja feldolgozni, és más kell hozzá, hogy el tudja kezdeni magában a lezárás folyamatát.

/JungGi szemszög/
Sokáig ültünk az autóban, mielőtt megálltunk volna. Nem tudtam pontosan, merre tartottunk, de amúgy sem volt, akit érdekelt volna, merre járok, így szó nélkül, felváltva figyeltem az elsuhanó utcákat és TaeHyung vonásait. Valamilyen oknál fogva egyikkel sem tudtam betelni.
Most, hogy leparkol, uralkodik el a kíváncsiság rajtam igazán.
 - Néhány perc séta, és éppen időben ott leszünk - a délutáni égboltot figyeli.
Csendben lépkedünk egymás mellett, és én lassan sejteni kezdem, merre haladunk, bár nem sokszor fordulok meg a környéken. Nem úgy, mint ő, aki tudatosan halad a part felé.
A Han partja egyike azoknak a dolgoknak, amiket legjobban szeretek Szöulban. A nap minden szakában egy kicsit más arcát mutatja, mégis állandó a hullámok nyugtató hatása és a látvány szépsége.
 - Ilyenkor a legszebb - Tae töri meg a csendet, én pedig egyetértően bólintok egyet.

Kicsit olyan, mintha az egész láthatár narancssárgába öltözött volna a közeledő éjjel tiszteletére. Az évszakok elteltével is változnak az árnyalatai, és mindegyiknek megvan a maga varázsa.

 - Ősszel járok erre a legtöbbet - teszi hozzá. - A suli kezdete óta valahogy most először jöttem ki... és most először nem egyedül - mosolyog maga elé, aztán ismét elcsendesedik.

Nem tudom, mennyi idő telik el, mire kitalálom, mit szeretnék mondani. Ismét végiggondolok minden apró momentumot, és rádöbbenek, hogy ismét nekem kell cselekednem, ha nem akarom elveszíteni.

 - Egyszer azt mondtad, hogy nem tudod, mit miért csinálsz - szólalok meg végül.

 - Valóban - motyogja.

 - Akkor keress okot, amiért cselekedhetsz - pillantok fel rá. Egy darabig konokul hallgat, mielőtt megszólalna.

 - Mire gondolsz?

 - Rád.

 - És mit szeretnél?

 - Nem tudom... Azt hiszem, azt akarom, hogy jövőre elhozz ugyanide.

 - Rendben.

 - Megígéred? - lepillant rám, és lassan reagál az övéi után kutató ujjaimra.

 - Megígérem.