24.fejezet - Dreaming

/NamJoon szemszög/

Alig telik el egy nap, és ismét a parkban találom magamat. Tényleg sokszor jövök ide, mikor gondolkodom valamin, vagy ha éppen ihletem van, és a megvalósítása előtt állok; és történetesen akkor is, ha idegesnek érzem magam és fojt a bezártság. Most egy kicsit mind aktuális, ugyanis sokat gondolkodtam a tegnapi beszélgetésemen Kookkal, ez inspirációként szolgált egy újabb dalhoz...és YoonGit megint nem tudtam elérni, hogy elújságoljam az ötletem, így el is ment a kedve, attól, hogy otthon nekiüljek. A stúdiómban amúgy sem szeretek olyankor tevékenykedni, mikor a szüleim otthon vannak - szinte érzem, ahogyan az ajtónak tapasztott füleikkel várják, hogy az egyik alapom, vagy a saját hangom helyett például egy hegedű hangja csendüljön fel. Igazán sosem fogják elfogadni a döntésemet.

Szombat lévén azonban jóval többen népesítik be a fákkal övezett területet, így hamar otthagyom a padot és elindulok egy véletlenszerűen kiválasztott irányba. Tökéletesen ismerem a környéket, és természetemből fakadóan nem szokásom eltévedni - én csak hallgatom a kedvenc fülesem segítségével a hangulatomhoz illő számokat, és a lábam magától halad, majd visz haza.

Néhány kanyaron belül megpillantom MinRint, aki hozzám hasonló sebességgel baktat a szemközti úton, láthatóan mély gondolkozásba esve; és egy kutyát vezet maga előtt pórázon. A kistermetű állat folyamatosan előre halad, majd bevárja a gazdáját, újra és újra lelkesen eljátszva ezt a számára megunhatatlan játékot. A lány jót mosolyog rajta, lehajol hozzá, hogy megsimogassa, aztán továbbsétálnak, végül egy kereszteződést követően eltűnve a szemem elől. Le merném fogadni, hogy Kooknak tetszene a látvány. Igen, ilyesmire van szüksége, és most nem a vörös tincsekre vagy a kedves arcra gondolok. Valamire, ami normális, ami biztonságot ad és visszacsalja az arcára azt az őszinte mosolyt. MinRinre. Ebben egyre biztosabb vagyok.

Belerúgok egy apró, elém kerülő kavicsba és halvány mosollyal sétálok tovább. Pontosan így kéne felfognom a problémáimat: a szüleim kérdését, a néha okkal vagy éppen anélkül rám törő vágyat egy igazi társ iránt, a pályával kapcsolatban, amelyet választottam magamnak, és mindent, ami a jövőben még adódhat, mielőtt elérem a céljaimat. Apránként, de biztosan kell haladnom velük és minden mással - megszabadulni egy káros szenvedélytől, egy kicsit meglökni egy barátomat a megfelelő irányba, a megfelelő személyhez, és ki tudja mi jön még, míg véghez viszem az álmomat. Az álmomat.

Hirtelen kapom elő a telefonomat, és a legközelebbi kávézóba belibbenve - csak, hogy viszonylag nyugodt helyen lehessek - elkezdem leírni a sorokat, amik szinte reflexszerűen bukkannak fel egymás után, rendezett tempóban a tudatomban. 

A hétvégén az alvásra szánt óráimat leszámítva végig ezzel töltöm az időt, csak az idő és a helyszín változik körülöttem; és hétfő reggel már úgy ébredek, hogy a laptopomon teljesen kész állapotban pihen a fájl, amely a dalt tartalmazza. Komolyan, az alkotás utáni felszabadultságot nem lehet szavakkal leírni. Maximum, ha egy újabb szám szövegébe csempészem bele.

/JungGi szemszög/

Azt mondják, hogy minél jobban szeretnél felejteni, annál erősebben beleég a tudatodba az adott dolog vagy személy. Hogy minél kevesebbet akarsz rágondolni, annál többször bukkan fel a tudatodban. Utálom, hogy ezek az elcsépelt, kissé nyálas szólások egytől egyig igazak a jelenlegi helyzetemben. Pedig nem történt különösebben semmi, amire egyáltalán nem gondoltam - történetesen TaeHyung titkánál is számításba vettem hasonló lehetőségeket a végül beigazolódott valósághoz, mégsem érzem azt, hogy sikerrel jártam. Csak félig, ugyanis az altatók ottlétének eredetét, okát még mindig nem árulta el. És ha nem is fogja? Pontosan ez a kulcsa mindennek. Ezért nem kéne megint azon kapnom magamat, hogy már az első órán elkalandoztam. Éppen elégszer történt meg a hétvége folyamán.
Persze angolig sem sikerül kivernem a fejemből a történteket, így összerezzenek, mikor Tae megjelenik mellettem, és a padra teszi, majd elém csúsztatja a füzetemet. Felpillantok rá, miközben helyet foglal, aztán a jegyzeteimet tartalmazó lapokat elrakom a táskámba, és szorosan magam elé terelem a tekintetem. Ő is. Kezdetét veszi az óra, és néhány percen belül megkockáztatok egy oldalpillantást a csendben jegyzetelő padtársam felé. Ő is.
 - Beszélhetünk? - kérdezi, amint megszólal a kicsöngő, igazán nem is hallom a hangját, de a szájáról tökéletesen le tudom olvasni.
 - Persze - válaszolom enyhén összeszorult torokkal, majd követem a folyosóra. Átvág az iskolán, egészen a bejáratig követem, mikor megtorpanunk.
 - Nem lesz ebből baj?
 - Nem ez az első alkalom, hogy szünetben kimegyek. Elvileg senki nem tiltja - ránt egyet a vállán, majd elhagyva az épületet sétál néhány métert, aztán visszafordul és megvárja, míg vonakodva, de végül vele tartok. - Nincs sok időnk, úgyhogy menjünk a hátsó kertbe.
 - Hátsó kert? - ismétlem egy homlokráncolás kíséretében.
 - Nektek még nem mutatták, igaz? Mi is csak hónapok múlva tudtuk meg a létezését, és amúgy is kevesen járnak oda, leginkább felsőbb évesek - magyarázza, miközben elindul a parkolóval ellentétes irányba. Az idő egészen hűvös, de semmilyen légmozgást nem érzékelek. Minden nyugodt csendes, kivéve engem és a mellkasomban zakatoló szívemet. Tipikus.
Nem sokáig sétálunk már - egy kisebb szökőkútnál állunk meg, amelyet néhány fa ölel körbe, mögöttük, egy újabb járdafelületet követően pedig gondosan nevelt virágok sorakoznak. A csobogás alapzaja mellett kevésbé érzem hangosnak a gondolataimat. Taet megkerülve a vizet kezdem figyelni, ő pedig néhány másodpercet követően mögém lép.
 - El fogod mondani?
 - Talán - sóhajt, és tudom, hogy a fejem fölött ő is a meg-megcsillanó felület nézi. - De nem most.
 - Akkor miért hívtál ki? - adok hangot  megütközésemnek, továbbra is hátat fordítva neki.
 - Nem tudom - motyogja. - Tudni akartam, hogy hogy állunk azok után, amit láttál.
 - Nem változtat semmin - vágom rá. Eddig is össze voltam zavarodva - teszem hozzá magamban. - Csak kezdem úgy érezni, hogy semmit sem tudok rólad.

 - Akkor várni fogsz?
 - Azt hiszem - az alsó ajkamba harapok, ő pedig egy darabig hallgatásba burkolózik.
 - Nem gondolod, hogy jobb így? - kérdezi azután. - Nem tudnék semmi vidámmal szolgálni. Láthattad...
  - Akkor is érdekelne - bukik ki belőlem. És nem csak ez. Minden. Kár, hogy a gondolataim felét az ajkam helyett a fejemben vagyok csak képes megfogalmazni. Különben is. Mióta törődik ő ennyire azzal, hogy mit gondolok róla? - Én sem a felhőtlen arany élethez vagyok szokva, szóval... - elakadok, amint a vállaimnál fogva szembe fordít magával, és a következő pillanatban csak annyit észlelek, hogy azok a bizonyos szemek egyre közelebbről csillognak, végül lehunyja őket, miközben ajkait az enyéimhez érinti.