21. fejezet - Fire and ice

/JungGi szemszög/

Egy hét nem sok idő. Kivéve, ha idegeskedsz, ha vársz valakire vagy valamire, illetve, ha egy seb elhalványulásáért rimánkodsz, példának okáért az öklödön. Nos, nekem történetesen mindhárom aktuális, így az elmúlt napjaim elég egyöntetűen teltek: vártam, hogy TaeHyung hirtelen felindulásból mégis kibökje a mondanivalóját, takargattam a kezemet, és egy gombóccal a torkomban figyeltem az iskolában a fiúk társaságát. Nem mertem közeledni hozzájuk, az aggodalmaim valamilyen okból egy láthatatlan falat emeltek köréjük, amit nem tudok áttörni. Az egyetlen ok, amiért valamennyi időt mégis töltök a közelükben, az MinRin és Kook kapcsolata. Igen, kapcsolata, vagy legalábbis a kialakulóban lévő változat. A kis találkájuk meglehetősen jól alakult - igaz, nem sietik el a dolgot, de mindketten lépésről lépésre, biztosan közelítenek a másikhoz. MinRin napok elteltével is feltűnően sokat mosolyog, és réved el az órák alatt. 

Örülök, hogy boldogok, még akkor is, ha a lányt eleinte nem akartam huzamosabb időre magam mellett tudni. Ösztönből, vagy mi. Eddig azonban nem adott rá okot, hogy így álljak hozzá, ezért továbbra is jól kijövünk, és őszintén szólva most már kellemesebb lenne, ha ez meg is maradna.

Ezen kívül azonban minden ugyanolyan, mint múlt héten volt. Zavaros és idegesítő. És már nem tudom, mit csináljak.

 - Jössz? - Rinie barátságosan a bordáim közé könyököl, és fejével az ajtó felé bök. Fel sem tűnik, ahogy kicsengetnek. Elhúzom a számat, aztán felsóhajtva bólintok egyet. Pontosan tudom, mire gondol. Én mindössze azért kellek most, mert nem akar egyedül ácsorogni a terem előtt, míg Kook meg nem jelenik. Gondolom, illene vele mennem, úgyhogy nincs sok választásom. Mostanában minden ebédszünet így zajlik.

/TaeHyung szemszög/

Kookra pillantok, aki leplezetlenül pásztázza a folyosót, majd, amikor a keresett személy felbukkan, azonnal megindul.

Követem a tekintetemmel, és ezúttal sem tévedek - Giya arca is felbukkan MinRiné mellett.

Két lépéssel az ajtóban termek, és ott csendesen megállva figyelem. Amint a párocska sikeresen találkozik, lesüti a szemét, és a padlót kezdi fürkészni. Tudom, hogy tisztában van vele, hogy nézem. A fejemet enyhén oldalra döntve bámulom egy darabig, aztán elindulok felé.

Megállok előtte, keresem a szavakat, de nem tudok megszólalni. Nem mondhatom neki, hogy "bocs, hülyén viselkedem, nézd el nekem, amiért nem fogom megmagyarázni". Felületes indoklást pedig nem kaphat, mert erről lehetetlenség érintőlegesen tudni. Vagy mindent, vagy semmit.  Ő csak annyit lát vagy tud az egészből, amennyit engedek. És miért is akarna többet? Nem arra van szüksége, hogy beavassam a múltamba, amely a jelenemmé vált; sokkal inkább arra, hogy legalább körülötte normálisan menjenek a dolgok. És ebbe a fogalomba talán már én is beletartozom. Szóval...csak úgy kéne viselkednem. Hiszen nem veszekedtünk. Csak... valamiért így alakult.

Meggondolás nélkül cselekszem. Egyik kezemet kihúzom a zsebemből, és lassan megemelem az állát.

 - Legalább nézz rám - motyogom, miközben egyenesen a szemeibe nézek. Fényes, de hűvös, akár a jég. Olyan, amin megcsillan a fény, mégsem látod át, mert egy kicsit kiismerhetetlen. Nos, igen. A szem a lélek tükre.

 - Nem is beszélünk - feleli halkan, és meglep, de nem kapja el a tekintetét. Ezeknek a szavaknak most más hangulata van, mint az egy héttel ezelőttieknek. Semmi él, csak tényszerű közlés. Ami a hátránya, hogy nem lehet eldönteni, mi a hozzáállása a kijelentése tartalmához.
 - De beszélhetnénk - elengedem, érzem, ahogy megremeg egy pillanatra. Igyekszem ugyanazt a hangsúlyt és töltetet felvenni, amit ő is használ. - Hogy mész haza?
 - Gondolom MinRinnel - pislog a lány irányába, aki megrázza a fejét, és Kookra mosolyog.
 - Ma motorozunk.
 - Ősz van, ki kell használni minden adandó alkalmat még a tél előtt - mentegetőzik vigyorogva a srác.
 - Érthető - vágom rá. - Mindegy is, mert neked amúgy is van fuvarod - pillantok le JungGira.
 - Van? - kérdez vissza. közben pedig valami változik a tekintetében.
 - Van - biztosítom halvány mosollyal, majd a kezemet újra zsebre vágva lépkedek vissza a tanterembe, hogy összeszedjem a cuccaimat, aztán a folyosón átvágva csatlakozzak az öt, már várakozó barátunkhoz az asztalnál, nem sokkal később pedig JungKook is megérkezik.



/JungGi szemszög/
A kis kitérő után a büfébe indulunk, közben természetesen a társaság mellett is elhaladunk. Jó látni, hogy HoSeok ismét köztük van, Jimin pedig különösen és szó szerint mindent megtesz, hogy segítse őt. Azért akkor nagyot néznek, mikor felajánlja, hogy megeteti(?). Gondolom nem értette meg teljesen a maximalizmus fogalmát és a vele járó dolgokat, így bármivel próbálkozik, ami csak eszébe jut. Egyébként aranyos tőle.
Egy pillanatig csak a nekünk háttal ülő Tae alakját figyelem. Megint visszatért az ingadozása, egy hét után legalábbis nem számítottam rá, hogy így, ilyen gátlástalanul, lazán közeledik majd. De talán nem kéne ezen aggódnom, vagy azon, hogy én képtelen voltam cselekedni. Néha a dolgok maguktól történnek.

Persze mindezt elhatározni sokkal könnyebb, mint ismét minden feszültség nélkül odasétálni a srácokhoz az óráink után. Kook és Rin hamar elköszönnek, mi pedig éppen időben hagyjuk el az épületet ahhoz, hogy lássuk, amint két keréken távoznak a parkolóból.
 - Hazadobjalak téged is? - fordul Jin HoSeok felé, aki hálásan biccent egyet.
 - TaekWoon azt mondta, hogy a héten még ne későn essek haza, ha lehetséges.
 - Komolyan haver, még csak most került képbe, de máris dirigál?! - háborog Jimin. - Ez így nem okés.
 - Nekem nincs vele bajom - feleli a megszólított. - Nem kezel le, és jófej. Csak őrködik felettünk.
 - Csak vigyázni akar rátok - javítja ki reflexből Jin.
 - Gondolom - biccent mosolyogva a fiú.
Közben elérjük a két, egymás mellett parkoló járművet is. Öten bepattannak az egyikbe a szokásos elhelyezkedésben, mi, Taevel, pedig a másikban foglalunk helyet. Néhány intés, és már úton is vagyunk.
Azt hiszem, minden egyes, ehhez hasonló alkalommal valamilyen szavak nélküli kommunikáció zajlik közöttünk. Ő az utat figyeli, de tudom, hogy néha rám néz, én pedig az ablak irányában leskelődöm, amikor éppen nem felé.
 - Mostanában nem vagy ott fejben az órákon - végül én kezdeményezek beszélgetést, mert így fair. Egy lépést ő, egyet én. Csak más pályán, mint MinRinék. Gondolom. - Legalábbis angolon.
 - Nem értem a mostani anyagot - feleli kis szünettel.
 - Nem hiszek neked - húzom fel az egyik szemöldökömet. - A csoportból te vagy az egyik legjobb.
 - Mit csináltál a kezeddel? - kérdez vissza, én pedig ösztönösen a számba harapok válasz helyett. Tudtam, hogy valakinek feltűnik majd.



/HoSeok szemszög/
 - Minden rendben ment? - TaekWoon feje bukkan fel az ajtóban, amint felérek a lépcsőház megfelelő szintjére.
 - Jól vagyok - nyugtatom meg rögtön, és amint félreáll, belépek a lakásba. - DaWon merre van?
 - Vásárolni ment a barátnőivel - motyogja enyhén sértődött hangon, de tudom, hogy csak hülyéskedik. Kezdem megszokni, hogy szinte minden nap itt találom. - Nincs kedved csinálni valamit?
 - Mire gondolsz? - kérdezem, miközben a konyhába indulva megiszok egy pohár vizet, természetesen a nővérem által kijelölt egy csepp cuccal benne. - Gyakorolnom kéne az új koreónkat.
 - Akkor segítek - ajánlja fel, én pedig hálásan bólintok rá. Jól jönne, ha egy tapasztaltabb valaki tudna hozzájárulni a fejlődésemhez. Hiszen fejlődnöm kell.
 - Egy perc, átöltözöm - vigyorodom el, mire közli, hogy ő is magára húz valami "alkalomhoz illőt", és, hogy hazaszalad érte. Nem, mintha végig kéne futnia azt az egy emeletet.
Mikor visszaér, már a szobámban lévő tükör előtt gyakorlom a mozdulatokat. Egy darabig csak csendben figyel, aztán azt kéri, hogy mutassam meg hozzá a zenét is. Végig hallgatjuk a számot, ezalatt ő csendben figyel egy pontot a falon.
 - A lényeg, hogy a mozdulataid által azonosulj a dallal. Anélkül nem megy - magyarázza, majd megkéri, hogy gyakoroljam el a ma tanult nyolcasokat újra, és újra; ezúttal nem a lépésekre, hanem a lüktetésre koncentrálva.
 Még mindig kérdéses számomra, hogy miért ilyen kedves velem, de minden egyes tippje hasznosnak bizonyul. A játék -  gondolom - arra megy ki, hogy a stresszhelyzetet teremtő dolgaimat ismét élvezetté formáljuk.
 - Hogy állsz a pirulákkal? - kérdezi, miközben fél óra gyakorlást követően egy üveg vizet nyújt felém. Ennyire nyilvánvaló lenne, hogy a DaWon féle szer nem bizonyult elegendőnek?
 - Napi egy - motyogom, aztán nagyot kortyolok, és felfrissülve folytatom. - De nem a legnagyobb kiszerelésből.
 - Jó taktika - biccent. Végigpillantok rajta, és belegondolva most látom először ilyen szerelésben. Eddig mindig hosszú ujjú ingekben, pulcsikban, vagy pólókban volt. Eddig fel sem tűnt.
 - Van egy mozdulat, ami még mindig nem megy - panaszkodok segélykérőn nézve. - Tudod, a végénél.
 - Teljesen elmegy, de ha akarod, rágyúrhatsz még egy picit. Csak ne vidd túlzásba.
 - Jó, jó - helyeselek. - De hogy csináljam?
 - Hmmm - mellém lépked, és a tükörrel szemben megmutatja néhányszor. - Ha külön kigyakaroltad, kösd össze az előző mozdulattal. A forgás után jön, ugye?
 - Ühhüm - pislogok. Egészen gyorsan memorizálta.
 - Akkor azzal együtt próbáld meg.
 - De mindig elcseszem a számolást - nyafogok tovább.
 - Csinálom veled - sóhajt.
Figyelmesen próbálom leutánozni a technikáit, miközben diktálja a tempót. Azon agyalok, jogos lenne e még egyszer rákérdeznem, hogy miért segít. Végül arra jutok, hogy azt mindenképpen tudni akarom, mit értett az alatt, hogy önmagára emlékeztetem.
 - Figyelsz te egyáltalán? - torpan meg hirtelen. Észre sem vettem, de elcsúsztam egy ütemmel.
 - Bocs, elkalandoztam - vigyorodom el, és a hajamba túrok. - Megmutatnád még egyszer?
  - De utoljára - mosolyodik el, a szeme azonban továbbra sem tükröz őszinte örömöt.
Elindítja a számot, én pedig a tükörképét figyelem, ahogy elkezd mozogni. Tényleg profi. Csak remélem, hogy egyszer én is eljutok majd erre a szintre.
Az utolsó nyolcasnál a képe helyett az élő változatra koncentrálok. A forgás következik. A számolása hibátlan, a mozdulatai teljesen egybeolvadnak a zene hangulatával, aztán egy pillanatra meglátom a felkarját is, ám mielőtt felfognám, mit is látok, tovább halad, és már be is fejezi a táncolást.
Megáll előttem és kérdő tekintettel felel az enyémre.
 - Mesélsz majd ezekről, ugye? - kérdezem, miközben lecsavarom a kupakot, és felé nyújtom az üveget. - A hegekről a karodon.



/TaeHyung szemszög/
 - Nem nagy ügy - feleli a fél perces hallgatását követően.
 - Akkor nyugodtan elmondhatod, nem igaz?
 - Te sem mondtad el, hogy mit akartál a múltkor...és azt, sem hogy mi aggaszt, ami miatt ilyen vagy - a szavai teljesen jogosak, mint az esetek legnagyobb százalékában.
 - Az nem számít - összeszorítom az ajkaimat, és megteszem az utolsó kanyart az utcája előtt.
 - Igenis számít - csattan fel. - Az öklömön lévő seb oka mindössze annyi, hogy behúztam egyet a zongorámnak, mert felidegesítettél - hadarja, miközben leparkolok a ház előtt, és kicsatolja az övét.
 - Mégis mivel? - kérdezem, miközben vele együtt szállok ki az autóból. Megkerülöm a járművet, és villámgyorsan előtte termek, még mielőtt a ház felé indulna.
 - Nem csináltál semmi konkrétat... vagyis, ott a hülye darabod, amit egyszerűen nem tudok kiverni a fejemből, és folyamatosan összezavarsz az idióta viselkedéseddel, mert - egy pillanat alatt elhallgat, ahogy megölelem, és lassan leereszti az időközben ökölbe szorított kezeit. Ismét szinte tudatlanul cselekszem.
 - Sajnálom - halkan beszélek, de elég hangosan ahhoz, hogy hallja. Köré vont kezeimet a zsebembe süllyesztem, és egyenesen a szemeibe pillantok. - Holnap találkozunk - mintha valami változna. Mintha engedne a jég, miközben hátat fordítok neki, és elhajtok.


Száguldok. Még mindig nem mondtam el semmit. Nem törődöm a sebességkorláttal. Ő mégis mit akarhatott, és miért nem bukkant fel azóta sem? Csak otthon akarok lenni és szükségem van arra a szobára. Meddig mehet ez így?
Benyitok a házba, és még mindig magam előtt látom azt a szempárt, mikor egy másikkal találkozik a tekintetem. Egy olyannal, amire nagyon is jól emlékeztem, de sosem akartam újra látni. Egy pillanat alatt elsuhan mellettem, de gondosan végigmér, mielőtt kisuhanna a nyitva hagyott bejárati ajtón. Tudja, hogy felismertem, ráadásul pontosan ez volt a célja. Merőben eltér JungGiétól, mondhatni tűz és jég. Történetesen ez az egyetlen dolog, ami az emlékezetemben megmaradt a bátyámból, és most is csak ennyit figyelek meg. A tekintetet, amelyben lángok égnek.