20.fejezet - We all have our reasons

/JungKook szemszög/

Már kora reggel kisurranok az erkélyre. Nem mintha bármivel jobb lenne idekint, de azért jó elhinni, hogy miközben a tüdőm megtelik a kellemesen hűvös, friss levegővel, a fejemmel is valami hasonló történik majd.

Tegnap sikerült elhívnom, és azóta sem tudom lehunyni a szememet anélkül, hogy a tűzszín tincseket látnám magam előtt. Ironikus.

Csak természetesen kell viselkednem, ennyi az egész. És persze az elővigyázatosság, amire bőven van okom. Az utóbbi 1-2 évben tapasztaltam meg a legtöbbször, hogy a kedves arc ritkán takar hozzá hasonlóan szép belsőt. Azonban mindennek van előnye is: megtanultam felismerni, hogy ki közeledik felém csak azért, mert kiemelkedően jól szituált családból származom, és ki az, aki más. Ez az az érzékem, amit ma sem szabad kikapcsolnom a vörös kavalkád láttán...

Megmarkolom az erkély korlátjának egy elemét, a hideg fémtől megborzongok egy pillanatra, aztán visszazuhanva az előbbi gondolatmenetembe fürkészni kezdem a hajnali órában még csendesebb környéket.

Csütörtök van. Ha egy optimistának ennyit mondasz, rávágja, hogy "már majdnem péntek", ha egy pesszimistának, a "még" jelző fog szerepelni a válaszában. Én valahol a kettő között vagyok, vegyes érzelmekkel állok a dologhoz. Semmi affinitásom ma is órákig koptatni a padokat, bár ezen a barátokkal vállvetve mindig könnyebb átesni, a délutánt pedig - érthető módon - kifejezetten várom. Csak remélem, hogy MinRin jól érzi majd magát, és nekem sem kell kibővítenem egy újabbal a csalódásaim tárát. Abból már volt elég.

/HoSeok szemszög/

A nappaliban állok meg, a vállamat az ajtófélfának támasztom, és csendben figyelem őket. TaekWoon a fehér zongora előtt ül, amelyet DaWon még évekkel ezelőtt kapott anyáéktól a születésnapjára, ugyanis mindig szeretett volna megtanulni játszani rajta. Megtanítottam neki egy kis alapot, amelyet én is elsajátíthattam még általánosban, de azóta sem sikerült igazán belevetnie magát.

Most teljes hipnózisban figyeli a fiút, aki meglepően ügyes, annak ellenére, hogy az ASOS-ban, hozzám hasonlóan a táncszakosok táborát erősítette. Gondolom csak az önszorgalomnak köszönheti ezt a kis extra képességet.

Az arcát figyelem, próbálok olvasni a mimikájában, ám képtelenség bármit is leszűrni belőle. Nem tűnik rossz embernek, ha a nővérem boldog mellette, ráadásul éjjel kéretlenül is segített nekem. Úgy döntök, megbízhatok benne. Mindenesetre van valami, ami nem hagy nyugodni vele kapcsolatban: a kijelentése, miszerint a fiatalabb önmagára emlékeztetem. Érdekelne, hogy ez pontosan mit takar.

 - Minden okés? - fel sem tűnik, ahogy a zongora hangja időközben elhal és mindketten engem kezdenek vizslatni.

 - Persze - apró mosollyal elrugaszkodom az ajtófélfától és visszalépek a folyosó területére. - Csak szomjas voltam - megköszörülöm a torkomat, majd továbbsétálok a konyha irányába, hogy egy poharat előhalászva vizet töltsek magamnak.

 - Ezt ki kéne próbálnod - jelenik meg mögöttem a nővérem alakja, és egy átlátszó folyadékkal töltött üvegcsét helyez elém a pultra. - A patikában vettem, vény nélkül kapható, de elvileg hatásos.

 - Mi ez? - egyik szemöldökömet felvonva emelem szemmagasságba, hogy el tudjam olvasni a rajta díszelgő apróbetűs tájékoztatót. Összegezve egy gyógynövény-alapú készítmény, és relaxációs célt szolgál. Tehát ezzel kéne helyettesítenem a pirulákat. Nehéz ügy.

 - Egy pohár vízben kell feloldani egy cseppnyit. Nem többet - teszi hozzá, és tudom, mire céloz, de továbbra is bizalmatlanul méregetem. - Ugyan már, egy próbát igazán megér...

 - Igazad lehet - biccentek, és óvatosan hozzáadom az előírt, elenyésző mennyiséget a vizemhez. Külsőleg természetesen semmi változást nem észlelek, az első korty leküldése után azonban az enyhén fanyar utóíz az egyértelműen árulkodó jel.

 - Milyen? - pislog kíváncsian DaWon, én pedig megvonom a vállamat.

 - Még nem tudom megmondani - motyogom. - Biztosan hatni fog - teszem hozzá mosolyogva, hogy kompenzáljam az értem tett fáradozását.

Valójában nem hiszem, hogy sok eredménye lenne, egyrészt az összetevői és kiadhatósága miatt, másrészt pedig azért, mert a héten még nem mehetek be a suliba, így lényegesen kevesebb a stresszhelyzet lehetősége. Legalábbis remélem.

/JungGi szemszög/

Lehúzva hagyom a redőnyt, a félhomály most jobban illik a hangulatomhoz. Az első két órám elmarad, így lényegesen több időm lenne aludni. De ki tudna pihenni ilyenkor? Túlságosan leköt az, hogy gondolkozzak. Nem ismerem régóta TaeHyungot, és nem is vagyok biztos benne, hogy teljesen; de azt tudom, hogy minden cselekedetének megvan a maga nyomós oka. Azonban ez esetben képtelen vagyok rájönni, hogy mit szeretett volna még mondani, és, hogy végül miért nem tette.

 - A francba is - a zongorán nem keletkezik maradandó nyom az ütésem hatására, az öklömön annál inkább. Felszisszenek, és dühösen lepillantok a billentyűk sorára. Megint az a darab, folyton - folyvást, és már észre sem veszem, de akaratlanul is ezt kezdem játszani.

Felsóhajtok, és inkább magam mögött hagyom a szobámat, hogy megszabaduljak az indokolatlan mértékben morcos hangulatomtól is. Megetetem Yunt, majd lehuppanok a tévé elé, hogy a képernyő bámulásával töltsem az indulásig hátramaradt időmet.

Az első, megtartott órám történetesen angol, így még mindig ideges vagyok kicsit, mikor a terembe érve meglátom a NamJoonékkal beszélgető padtársamat. Leülök a helyemre és gyorsan előpakolom a felszerelésemet, közben futó pillantással ellenőrzöm a reggel dühből megsebzett kezemet, a becsöngő hangjára pedig az asztalunkhoz sétálva bevágódik mellém Tae is, én meg igyekszem úgy viselkedni, ahogy általában.

Nem tudom, miért figyelek ilyesmire egy tanóra ideje alatt, de feltűnik a szokatlan mértékű dekoncentráltsága. Teljesen máshol jár - a tekintete nem követi a táblára felkerülő dolgokat, eszébe sem jutna jegyzetelni, és ha felszólítják, minden alkalommal a kérdés ismétlését kéri a válasz megadása előtt.

Nyilvánvalóan ez sem véletlen, és valamiért úgy érzem, hogy összefüggésben van a tegnapi kis mozdulatával. A tollammal megbököm a kézfejét, és kérdő pillantást küldök felé, valamiféle magyarázatra várva a viselkedésével kapcsolatban. Aprót ráz a fején, mintha csak legyintene, vagy azt mondaná, "nem számít". Bármiféle reakció nélkül elfordítom a tekintetem és ismét a jegyzeteimmel kezdek foglalkozni. Nem is kéne, hogy érdekeljen. Eredetileg sem kellett volna a közelébe kerülnöm... A tetőtéren történtek óta viszont azt érzem, hogy maradnom kéne. Bárcsak kiigazodnék rajta.

A telefonom segítségével percenként ellenőrzöm az idő múlását, mert nem vagyok benne biztos, hogy nem ellenem játszik, és nem áll meg direkt csak azért, hogy később szabaduljak innen. Az óra végét követően azonnal felpattanok, elhagyom a termet és a következő helyszínre sietek, többek között azért, mert tudom, hogy MinRint muszáj lesz még nyugtatnom a délutáni találkájával kapcsolatban, erre pedig leginkább a szünetek tartalma alkalmas. Odaérve egy idő után szóba is hozom a témát, amin - érthető módon - nem lepődik meg különösebben.

 - Elmész, ugye?

 - Végül is miért ne - mosolyodik el, és örülök, hogy nem kell tovább győzködnöm. Segítek neki kiválasztani a tökéletes összeállítást a saját elképzelései közül, aztán azt kérdezi, mégis hogyan, vagy milyen apropóval kezdjen neki egy beszélgetésnek, ha Kook megnémulni látszik.

 - Hát...szeret motorozni. És igazából mindenben sikeres, amibe csak belekezd. Nem tudom. Talán kérdezd magáról, jobb, ha ő mesél helyettem - mosolyodom el halványan.

Végül, tizedjére is megköszöni a segítségemet, aztán csendben ülünk tovább egymás a nap hátralevő részében. Mindketten a gondolatainkba merülünk, csak a terem és az óra tárgya változik folyamatosan körülöttünk.

Az utolsó csengetés igazi felüdülés, az osztályunk megkönnyebbülten felsóhajtva széled szét az épületből kilépve, én pedig egyedül hagyom el a főépület területét, mivel MinRin hamarabb indul és egy rövidebb utat választ, hogy legyen elég ideje készülődni. Előtte persze a lelkére kötöm, hogy majd meséljen, ha már ennyire belevont az ügybe, ő pedig széles vigyorral tesz rá ígéretet.

Még a parkolóban járok, mikor meghallom magam mögül a lépteket. Ösztönösen gyorsítok a tempómon, de nem vagyok elég gyors. Az utánam siető alak elkapja a kezemet, és megállít.

/TaeHyung szemszög/

 - Mi bajod van? - kérdezi Giya, miközben felpillant rám.

 - Szóval dühös vagy - állapítom meg hangosan, továbbra sem eresztve a csuklóját.

 - Megvan rá az okom...Te viselkedsz furán - bök vissza jóval kevesebb éllel a hangjában, és már nem néz a szemembe.

Igaza van. Zavartan elmotyogok egy bocsánatot, mielőtt elengedném.

 - Most megyek. Holnap találkozunk - néhány másodpercig csak állunk egy helyben, aztán megfordulok, és az autómhoz sétálok. A jármű mellett megállva követem a tekintetemmel, miközben gyors léptekkel elsétál. Nyilván csak még jobban összezavartam.

Beszállok az autóba, és még zenét sem indítok el, pedig általában úgy vezetek, főleg, ha útitárs nélkül vagyok. A gázra taposok, pedig nem akarok hazamenni, nagyon nem. Miért is akarnék, mikor nemrég felfedeztem a nyomait annak, hogy a bátyám a házban járt? Kiskorunk óta nem láttuk egymást, de egyértelmű, hiszen a szobáját, amelyet eredeti állapotában, zárva tartok, csak ő nyithatta ki, ugyanis a másik kulcs hozzá az övé volt. Én valami oknál fogva azóta sem cseréltettem zárakat. Hiba volt. Semmi jó nem származhat abból, ha ismét felbukkan, én pedig nem tudom, mennyi negatív történést tudok még elviselni.

Mégis ostobaság lenne elmondanom neki. Majdnem megtettem. Meg akartam kérni, hogy ne hagyjon egyedül, aztán nem mertem. Hagytam, hogy kiszálljon a kocsiból és besétáljon a házba.

Nem tudom, miért indultam meg felé, mikor ma megláttam, de valamit mondanom kellett, mert csak úgy elviharzott. És még valami... Bármennyire is azt hiszi, a kézfején lévő seb korántsem kerülte el a figyelmemet.