23.fejezet - Borders

/JungGi szemszög/

Másodpercek alatt gondolom át az egészet, vagy ezerféle opciót számításba veszek arról, hogy mi történhet ebből, a végén mégis az ajtó felé indulok. TaeHyunggal kapcsolatban még mindig nevetségesen kevés dolog tiszta számomra, de az biztos, hogy küzd valamivel. Ez a valami lehet egy számomra ismeretlen valaki, lehet egy emlék, lehet félelem, és lehet önmaga is. Lényegtelen, mi az - fontosabb ennél, hogy segíteni szeretnék rajta. Nem tudnám megmagyarázni, miért. Egyszerűen csak tudom, hogy ez a helyes, és ha most közelebb kerülök hozzá azáltal, amit abban a szobában rejteget, akkor nem cselekszem rosszat.

Óvatosan futtatom a kilincsre az ujjaimat, aztán egy határozott mozdulattal tárom szélesre az ajtót. Minden pontosan úgy néz ki, mint amikor először itt jártam. A berendezés továbbra is csak az  érintetlennek tűnő íróasztal, és a három szekrény. A két, könyvekkel telepakolt mellett gyorsan elhaladok, és csak az utolsó előtt torpanok meg. Végigpillantok a polcok során, és kezemet a tégelyeket, kisebb dobozokat elzáró üvegre simítom, miközben a tekintetem a zárra téved. A francba.

/TaeHyung szemszög/

Kikísérem a férfit, aztán visszasétálok a házba. Megállok a lépcső aljánál, és hallgatózni kezdek. Csend. És néha a csend nem jelent jót.

Gépiesen szelem a lépcsőfokokat, kezemet a zsebeimbe süllyesztem, és egy pillanatra lehunyom a szememet, amikor meglátom a nyitott szobát. Sejtettem, hogy sor fog kerülni erre, mégsem tudom, hogyan kéne reagálnom. Némán lépkedek végig a folyosón, és az ajtófélfához támaszkodva figyelem JungGit. A tekintete végigfut minden egyes fehér tárolón, amit az üveg mögött lát, próbálja kitalálni, mi is lehet bennük. Aztán a zárat kezdi szuggerálni, és  aprót harap az alsó ajkán, miközben realizálja a helyzetet, miszerint a segítségem nélkül nem fog hozzáférni azokhoz a dolgokhoz.

 - Szeretnéd tudni, mi van bennük? - továbbra is zsebre tett kezekkel sétálok oda mellé. A hangomra összerezzen, és ijedt tekintettel szabadkozni kezd.

 - Én csak...nem akartam tiszteletlen lenni... - felém fordul, egy pillanatig hezitál és meghajolni készülne, mikor a vállánál fogva megállítom, másik kezemmel előhúzom a kulcsot a zsebemből, majd a kezét kettőnk közé emelve a tenyerébe helyezem azt. Meglepetten néz fel rám, én hátralépek, és fejemmel a kíváncsiságának tárgyait fedő nyitható üveglap felé biccentek. Lassan fordul vissza, végül elfordítja a kulcsot a zárban, és óvatosan elhúzza az üveglapot.

Egy mozdulattal a kezébe nyomom a legközelebbi tégelyt, és megvárom, míg kinyitja.

 - Mi ez? - kérdezi elkerekedett szemekkel, miközben felismeri a pirulákat.

 - Altató - felelem egy apró sóhaj kíséretében nemes egyszerűséggel.

 - Mind? - pislog, mire bólintok. Belegondolva, ennyi tégely, és egyik sem hat huzamosabb ideig... - Ez rengeteg.

 - Régóta keresem a megfelelőt - a lazaságom természetesen tettetett, de egészen jól sikerül megőriznem a hidegvéremet, miközben belül valami furcsa kavarodást érzek - Giya két éve az első, aki rajtam kívül ebben a szobában járt. Számítottam rá, hogy mindez be fog következni, de mégis... Nem tudom, mit gondol. Nem tudom, mit gondoljak.

/NamJoon szemszög/

Nem lepődtem meg, mikor Kook felhívott és megkért, hogy találkozzunk, miután hazavitte MinRint. Azon sem lepődöm meg, hogy végül is csak csendben csavargunk a környéken. Most erre van szüksége - hiszen itt ez a lány, aki fokozatosan lobbantja újra a lángot a szemeiben, és ott a kockázat mellette, hogy egy pillanat alatt újra eltüntetheti. Emiatt kételkedik most, bár ez inkább szavak nélküli, csendes vívódás.

 Ez van, ha csalódtál már, és hirtelen megszeretsz valakit. Azok az ostoba kérdőjelek nem hagynak nyugodni. Minden lépésed újabb kérdést vet fel benned, és biztos vagyok benne, hogy JungKook a keresett válaszai reményében fordult hozzám. Hosszú percek elteltével, de határozottan fogalmazza meg az első kételyét.

 - Mi lesz, ha kiderül, hogy megint végig vak voltam?

 - Kedveled, nem igaz? - bólint, én pedig ismét egy kérdéssel folytatom. - Akkor miért ne érné meg a kockázat?

Ismét hallgatásba burkolózik. Elsétálunk a parkig, ahol leülünk, és csendben figyeljük a hűvös időben didergő faleveleket.

 - És mi lesz, ha...

 - Tényleg érezhetsz valamit, ha ennyire aggódsz... Azért nem ő az első lány aki képbe jött, de eddig nem voltál ilyen - vigyorodom el. - Csak ne parázz. Te is tudod, hogy minden okkal történik; szóval ha néha fájni fog, az csak azért van, mert hozzátartozik az egészhez. Nincs baj azzal, ha elővigyázatos vagy, csak ne lépd át a határt.

 - Tudod, egészen király vagy, mikor ilyeneket mondasz - vigyorodik el ő is.

 - Csak ilyenkor, mi? - belebokszolok a vállába. - Visszatérve a drámához...

 - Jó, jó, megértettem - int le egy gúnyos fintor kíséretében.

 - Akkor örülök - motyogom egy szemforgatás kíséretében, miközben felpattanunk a padról, és hazaindulunk. Egyébként komolyan gondolom.

/JungGi szemszög/

Csendben követem vissza a folyosón keresztül a saját hálójába, hogy nekiálljunk annak, amiért történetesen itt vagyok - angolozni. Leülünk az ágyra, és előveszem a füzetemet. Közben persze egészen máshol járnak a gondolataim.

 - Szóval a mostani anyag...-elhúzza előlem a jegyzeteimet, és felhúzott szemöldökkel olvassa fel az első címet, amin megakad a tekintete. - Érzelmek.

 - Ühhüm - biccentek. - Ha emlékszel, órán arról beszéltünk, hogy milyen kifejezésekkel beszéljünk a hangulatunkról, és hogyan fejezzük ki magunkat, ha a hogylétünkről kérdeznek.

 - Then how should I talk about my feelings?* - automatikusan angolra vált. Pontosan ezért furcsa, hogy én segítek neki. Nem sokkal nagyobb a tudásom nála, maximum a tényleges külföldi tapasztalatom. A kérdésében pedig egy furcsa, mögöttes jelentést vélek felfedezni. Mintha már rég nem az óráról lenne szó.

 - You should be honest. Just...be yourself** - vágom rá, aztán a mondandóm végére egyre bizonytalanabbá válok. Mire megy ki a játék?

 - Nobody would like me if I was myself*** - erre a kijelentésre zavartan megköszörülöm a torkomat, és a lapok üres, illetve teleírt soraiba temetem a tekintetem. - Bocs, eltértem a témától - egy pillanattal később ismét koreaiul szólal meg.

 - Akkor már kitérhetnénk arra is, amit engedtél, hogy lássak. Nem árultál el semmit az altatókkal kapcsolatban, de engedted, hogy tudomást szerezzek róluk. Egyáltalán miért?

 - Tudni akartad, mi van ott, nem igaz?

 - Igen, de most teljesen máshogy viselkedtél, mint amikor először ott találtál - olvasni próbálok a tekintetében, és a gondolataiban egyaránt. Egyik sem megy igazán. 

 - Én...nem tudom mit miért csinálok, érted?! - zavartan a hajába túr. - Fogalmam sincs.

 - Ne haragudj, átléptem egy határt. Nincs jogom hozzá, hogy kérdőre vonjalak - beharapom az ajkamat, és felállok. - A jegyzeteimben benne van minden az elmúlt órákról, ha leírod őket, vissza tudsz majd kapcsolódni - hadarom, felkapom a táskám, aztán az ajtó felé indulok.

 - Várj már - szól utánam, de mintha meg sem hallanám. Végigsuhanok a folyosón aztán tovább a lépcsőn. - Csak... én nem szoktam beszélni erről. Soha. Senkinek - a bejárati ajtónál ér utol.
 - Rendben van - nézek rá egy pillanatra, aztán a kezemben a kabátommal kinyitom az ajtót. - Nem tartozol magyarázattal - mosolyodom el halványan. Mit mondhatnék? Így is rengeteget tett azzal, hogy bepillantást engedett a kis titkába. Nem várhatok el többet. Nem érdemeltem ki semmivel.
 - Talán mégis - sóhajt, miközben a kapuhoz kísér. - Csak még nem állok rá készen.
 - Értem - biccentek. Ez így nem teljesen igaz, de most úgy sem tehetek semmit. - Holnap találkozunk - sarkon fordulok, és a tőlem telhető leggyorsabb lépésekkel indulok el a hazavezető úton. Miért van az, hogy minél többet tudok meg róla, annál kevésbé érzem úgy, hogy ismerem? Hosszasan sóhajtok, és azon gondolkozom, merre tudnék lekanyarodni a leggyorsabban, hogy ne érezzem a tekintetét magamon, amely szinte égeti a hátam.

*Akkor hogyan kéne beszélnem az érzéseimről?
**Őszintének kéne lenned. Csak...légy önmagad.
**Senki sem kedvelne, ha önmagam lennék.