30.fejezet - Memories

/TaeHyung szemszög/

 - Aznap délután, az iskolából hazaérve hallottam, ahogy apáék arról beszéltek, hogy kié maradjon a ház. Akkor még nem tudtam ez mit jelent, azt hittem, a bátyám és köztem döntenek a távoli jövőre nézve, mikor ők már nem lesznek - ismét szünetet tartok, lázasan kutakodom az emlékeim között. Szinte nem is vagyok tudatában JungGi jelenlétének, mindössze hangosan kimondom - így megtörténtté nyilvánítva - amit a hétvégén felelevenítettem. - Tudtam, hogy ilyen esetben a bátyámé az öröklési jog, meg amúgy is, ő mindenben tökéletesen teljesített. Olyan akartam lenni, mint ő, még el is határoztam, hogy megígértetem vele, hogy vele élhetek majd itt, hogy mindig példát tudjak venni róla, ha nehézségbe ütközöm. Tipikus gyermeki gondolat, de akkor valósnak tűnt. Persze nem így lett - lecsúszom az egyik fal mentén, és a szemköztit kezdem bámulni. Halványan érzékelem, hogy Giya leül mellém. - Anya ugyanúgy viselkedett, mint mindig, lámpaoltás után benyitott megnézni, hogy biztosan alszom e már. Minden este eljátszottam az álmodót, ő pedig eljátszotta, hogy elhiszi - mosolygok, pedig a kedves emlék keserűen ér véget. - Mikor felébredtem, az egész emelet kongott az ürességtől. Odalent apa éppen reggelit készített, ahogy minden szombaton tette - nem tudom, mennyit ért meg az egészből, de könnyebb közvetett módon elmondani, mi történt. - Két főre terített... - teszem hozzá az egésznek lényeget adva. Máshogy nem megy. "Szóval aznap este anya és a bátyám leléptek. Ezért nem merem lehunyni a szemeimet éjjelente, mert minden eltűnhet, ami fontos számomra. Ja, és ezért cseréltettem zárat, mikor DaeHyun nemrég itt járt. Előtte csak egyszer, tavaly, tök véletlenül akadtunk össze az utcán. Szó nélkül elment mellettem. Egyébként nem ismertem volna fel, csak az engem vizslató szemeiről tudtam biztosra beazonosítani. A szempárról, amelyben a szelíd, melegséget árasztó lángok dühös tűzzé fajultak. Aztán meggyőztem magam, hogy tévedtem, és el is felejtettem az egészet, egészen a legutóbbi felbukkanásáig, amikor is megijedtem és azonnali óvintézkedést tettem. Ó, és apám is lelépett. Két éve csak készpénz formájában ad hírt magáról. Az indok annyi, hogy máshol van dolga. Persze megértem. Én is itt hagynám magamat, ha tehetném. És tudod mit? Meg is fogom tenni."  Abszurd lenne mindezt elhadarni, és tényszerűen az arcába vágni a múltamat.

 - És azok az altatók anyukádék eltűnése óta kellenek - biccent, majd az alsó ajkát enyhén beharapva folytatja. - Biztosan nehéz volt... nehéz lehet neked.

Elképedve bámulok rá. Mi? Nem, nem ezért mondtam el mindezt, hogy aztán együttérző legyen, vagyis... arra nem tudom, hogyan kell reagálni. Csak nem akartam válaszok nélkül itthagyni, mert annál többet érdemel. Így talán megérti majd a döntésemet.

 - Hozzászoktam - vonok vállat végül.

 - Ahhoz nem lehet, hogy egyedül vagy - vágja rá halkan.

 - Miből gondolod?

 - Csak tudom. És te is tudod - zárja rövidre a témát. Malmozni kezd az ujjaival, miközben felteszi a következő kérdését. - Miért írtad meg akkor a darabot?

 - Mondtam: segíteni akartam.

 - De miért?

 - Nem is tudom - zavartan a hajamba túrok. - Meg akartam írni neked, ezért megírtam. Legalább csináltam valami jót is, és amúgy is a fejemben motoszkált egy ideje az a dallam - mosolyodom el.

 - Értem - feltápászkodik, és járkálni kezd előttem, én pedig minden egyes lépését figyelemmel kísérem. Nem tudom, mennyi idő telik el így, csak azt érzékelem, ahogy besötétedik.
 - Haza kéne menned - végül én töröm meg a csendet, és azt hiszem, elég ideje volt rá, hogy feldolgozza a hallottakat. - Holnap fáradt leszel így...Elviszlek.

/JungKook szemszög/
MinRinéktől szerencsére nem lakom olyan messze, így sötétedés után is biztos léptekkel indulok haza, a kabátzsebemben pedig ott lapul Nam gyújtója. Az éjszakai Szöul bizonyos tekintetben sokkal élénkebb, és ez hétköznap ellenére ma sincs másképp. Néhány perc elteltével úgy döntök, hogy az út lerövidítése érdekében lecsalok egy részt, így befordulok egy elhagyatott utcába, amelyet tudtommal leginkább munkagépek tárolására szolgáló raktárhelységek tarkítanak, és gyorsítok a tempómon.

Az erős lökés hirtelen ér, én pedig hangosan, háttal ütközöm neki a legközelebbi fal felületének. A gerincem után a fejem szenvedi el a második legnagyobb csattanást, reagálni sem tudok igazán, mikor a rejtélyes támadó ismét megragad, és ráadásképp a szemközti felülethez is odavág.
Felszisszenek, érzem, ahogy a hátamon az első csapással keletkezett seb tovább terjed, és valami forró szivárog belőle.
 - Nem felejtetted el, igaz? - biztos vagyok benne, hogy a hang a fickóhoz tartozik.
 - Nem tudom, miről beszélsz - nyögöm, és a hűvös betonra roskadok.
 - Akkor eszedbe juttatom - ismét közelebb lép, de az arcát nem tudom kivenni, csak egy sötét sziluett rajzolódik ki előttem. Megragadja a torkomat és kicsit maga felé húzza. - A kibaszott tűzről beszélek, amit unalmadban okoztál - sziszegi gyűlölettel.
 - Ki vagy te? - a szorítása miatt alig hallatszik, amit mondok, ő mégis meghallja, és a látszat alapján ez csak még jobban dühíti.
 - Még most sincs meg? Pedig biztosan olvastad a cikket a kis művedről, elég sok helyen leközölték...és volt benne szó egy lányról is - elvigyorodik, amint kikerekednek a szemeim. - Mostmár kapizsgálod, igaz? A szomszéd lányról beszélek, aki épp a kertben volt, és aki miattad halt meg.
 - Ba-baleset volt - suttogom.
 - Az, hogy az égő törmelék pont rá esett, talán - biccent. - De ha te eleve nem követed el a kis tervedet, akkor még élne a húgom - ijesztő, hogy egy őrült ordítás helyett fojtott hangon fecseg.
 - Mit akarsz tőlem? - kérdezem egy kis idő elteltével, ő pedig elgondolkozik egy pillanatra.
 - Bosszút.
 - Miért...miért pont most?
 - Mert most elég boldog vagy ahhoz, hogy megérje elvenni - vigyorog, aztán hirtelen felegyenesedik, és elenged. Pár pillanatig még a sötétbe mered, aztán futásnak ered, és eltűnik.

 YoonGi a semmiből bukkan fel. A támadóm feltehetőleg az ő érkeztétől tartott, amiért menekülőre fogta.
 - Haver - amint megpillant, felém siet, és felsegít a földről. Próbálok nem savanyú képet vágni a hátam miatt. - Mi a franc történt?
 - Csak egy rohadt tolvaj - füllentem. - Nem akartam odaadni a tárcámat, és kicsit helyben hagyott - nevetek.
 - Azért megvagy?
 - Persze - biztosítom. - De te mit keresel itt?
 - Én? Épp erre jártam. Egy boltban  - teszi hozzá hirtelen, én pedig értetlenül pillantok az üres kezeire. - Nem találtam meg, amit kerestem - magyarázza.
 - Értem - vonok vállat végül. - Azt hiszem, most inkább hazamegyek.
 - Kerüld a rablókat - vigyorodik el.
 - Te nem jössz?
 - Még megnézek egy másik üzletet is, hátha ott lesz.
 - Aha...Hát, akkor sok szerencsét - lepacsizunk, ő gyorsan tovább indul, én pedig a vele ellentétes irányba.


Hazaérve észrevétlenül szökök fel az emeletre, elkerülve minden kíváncsiskodó szemet. A folyosón aztán villanyt kapcsolok, és a szobámnál, az ajtófélfában megkapaszkodva gondolom végig a történteket.

Ha bosszút akar, nem fog megelégedni ennyivel. Miattam veszített el valakit, aki a világot jelenthette neki. A belém hasító felismerés arra késztet, hogy a szobámba rohanva felhívjam Riniet, akinek vagy ezerszer meg kell győznie róla, hogy minden oké, mielőtt tényleg elhinném neki.
 - Miért vagy ilyen ideges? - a nevetése még mobilon keresztül is nyugtatólag hat rám.
 - Semmi, csak... tudni akartam, hogy jól vagy e - felelem végül, és az elköszönést követően megszakítom a hívást.
A következő utam a fürdőbe vezet, ahol a véres pólómat a szennyes helyett a kukába hajítom - nem akarom tudni, anya mit gondolna mosáskor - aztán a zuhany alatt, a még mindig sajgó nyakamat masszírozva folytatom az elmélkedést, a lelki szemem előtt ott lebeg a sor: "egy halálos áldozatot követelt a tegnapi, elektromos eredetű tűzvész".
Mostantól muszáj lesz odafigyelnem mindenre, ami körülöttünk zajlik. Ha megtudja a valódi boldogságom forrását, akkor őt fogja eszközként használni a bosszújához, azt pedig nem fogom hagyni neki.

/TaeHyung szemszög/

A kocsiban a fűtésnek köszönhetően kellemes meleg uralkodik; nem csoda, hogy JungGi bő ötpercen belül, oldalra billentett fejjel elbóbiskol. Aranyos így.
A parkolást követően sem ébred fel, én pedig nem akarom megzavarni, így jobb ötlet híján megkerülöm a kocsit, és az anyós ülés ajtaját kinyitva kiveszem a táskáját. A kulcsát a zsebembe süllyesztem majd a táskát a fél vállamra kapom; végül a lehető legóvatosabban a karjaimba veszem, és könnyedén ellépkedek vele a bejáratig.
 A házban félhomály uralkodik, így kell hozzá néhány másodperc, hogy észrevegyem a nesztelenül közeledő Yunt.
 - Csssss - csitítom le egy félmosollyal a nyávogásra készülő szőrcsomót. - Ne ébreszd fel.
 A lépcső a legrizikósabb rész, de az emeletre érve ismét biztos lépésekkel cipelem a könnyű terhemet. A könyökömmel lenyomom a kilincset, és a hátammal tárom ki az ajtót, majd az utcai lámpa, valamint a Hold beszűrődő fénye segítségével elcsoszogok vele az ágyig, és a puha felületre helyezem. A kulcsot a lehető leghalkabban teszem az asztalára a táskájával együtt, aztán visszafordulok hozzá, hogy hirtelen felindulásból betakarjam.
Elég már. Egy darabig csak csendben nézem, ahogy alszik, és azon gondolkozom, mi lesz ezután, így, hogy választ kapott;bár gondolom semmi. Én eltűnök, ő pedig angolon padtárs nélkül fogja befejezni az évet. Felsóhajtok. Nem értem, most miért szomorít el ez, mikor már rég beletörődtem.
Végül sarkon fordulok, és megindulok kifelé, de az első lépésemet megelőzve egy apró kéz kapja el az enyémet. A vállam fölött pillantok vissza JungGira, aki résnyire nyílt szemeivel figyel, és félálomban szólal meg.
 - Egyszer majd azt is elmondod, miért akartál leugrani?