28.fejezet - A matter of time

/Jin szemszög/
Az idő furcsa játékot űz az emberrel. Telik, ha attól fél, megy, pereg rettenthetetlenül - ha pedig éppen ezt szeretné, jeges, örökké tartó mozdulatokkal halad el a szemei előtt. Nekem egy kicsit mindkettőre szükségem van, csak éppen nem tudom eldönteni, hogy a holnapi nap soha el nem érkeztét vagy a mihamarabbi elmúlását kívánom inkább.
 - Haver? - Nam szólít meg, én pedig készségesen , pontos grammatikával felelek a tanár angolul érkező kérdésére, miután JungKook suttogva megismétli nekem azt. Szerencsére ezt követően ki is csöngetnek, így a pedagógus nem tesz megjegyzést a kis késésre a reakciómat illetően.
 - Merre jártál? - érdeklődik NamJoon a gondolataim kisiklására célozva, és azt hiszem, teljesen jogos a kérdése. Az utóbbi napokban többször is elbambultam, persze mindig ugyanazon merengve.
 - Egy festményen agyalok - vonok vállat.
 - Ne görcsölj rá túlságosan - vonja fel egyik szemöldökét. - Mindig rohadt jók a munkáid, ráadásul - nyújtózik egyet, ahogy kilépünk a folyosóra - péntek van, szóval bőven lesz rá időd a hétvégén. A lényeg, hogy lazíts.
 - Igaz - biccentek lassan, annak ellenére, hogy nem hiszem, hogy az elkövetkezendő néhány napot nagyon relaxált állapotban tölteném majd. Pont az a lényeg, hogy elfoglaljam magamat. Ha van időm a semmitevés közepette gondolkodni, csak rosszabb az egész.



/YoonGi szemszög/
Az utolsó munkanapom a héten. Pontosabban csak szombaton végzek, ugyanis a partik nem sűrűn érnek véget hamarabb kora reggelnél, pláne pénteken. Ilyenkor a legnagyobb a forgalom. A jatt. És persze az aggodalom, hogy egy ismerős arccal találkozom a bárpult szokatlanabb oldaláról.
Az otthonról való start előtt vetek egy pillantást a tükörképemre, majd egy apró sóhaj kíséretében indulok meg. Megszoktam már, hogy egy kialvatlan arc pislog vissza rám a felületről, karikás szemekkel és folyton ásításra nyúló ajkakkal. Ez kölcsönzi azt, hogy a tanórákon vagy csak úgy általánosságban a lusta, vagy naplopó jelzővel illetnek. Elképesztő, hogy néha mekkora tévedést takar a látszatból leszűrt vélemény. Én viszont túl elfoglalt és kimerült vagyok hozzá, hogy változtassak a rólam kialakult képen. A szüleimet egyébként sem hatja meg a dolog. Úgy gondolják magamnak okoztam az egészet és hagyják, hogy napról napra, hétről hétre és hónapról hónapra túlhajszoljam magamat. Ők ezt tartják fairnek, én meg kénytelen vagyok így megoldani a dolgot, már második éve.
Percekkel később elérem az épületet, és az újabb, hosszúnak ígérkező műszak előtt ráérősen megmasszírozom a nyakamat, a "Diamond Seoul" feliratot kémlelve egy darabig, majd belépek. Nem először, és nem utoljára, az ugyanis - nagy valószínűséggel - csak az érettségit követően fog eljönni.



/TaeHyung szemszög/
Az iskolából hazaérve ledobom a táskámat a szobámban, majd a folyosó közepén megtorpanva gondolkodni kezdek. Nem sok időm van már hátra, és még mindig nem állok rá készen, hogy beszéljek. Talán azért, mert magamnak sem akarom bevallani, hogy valóban az történt, ami.
Hogyan tudnék felkészülni valamire, amit nem is akarok, hogy bekövetkezzen? Ha egyszer elmondom, el is kell fogadom.
 - Késő bánat. Már megígértem - motyogom csak úgy magamnak, majd aprót sóhajtok, mintha ezekkel a felidézendő emlékek egy részétől is megszabadulhatnék. De nem tudok.
Lehuppanok a padlóra, egy kis idő elteltével pedig hanyatt is fekszem. A plafont bámulom, és azon gondolkozom, hogyan is kéne felkészülnöm. Kezdjük az legelejéről.

Órákkal később már az ablakpárkányon ülök, az üveg felületét időnként újra meg újra belehelve rajzolgatok rá absztrakt formákat az ujjbegyemmel, és próbálom visszatartani azt a bizonyos fátyolt, amely a tekintetem elhomályosításáért küzd.
Gyakorlatilag az éjjel lomha, felhős alakja is ebben az állapotomban ér utol, én pedig egy idő után abbahagyom a fizikai mozgást, és a sötét eget kémlelve játszok le mindent újra a lelki szemeim előtt, amit a délután folyamán felidéztem. A legtöbb emléket csak nagy vonalakban sikerült összeraknom, mégis visszarántottak a múltba, mégis megint itt ülök, pedig amúgy nem akarok lenni sehol, pláne nem itt, valahol félúton az ébrenlétet elhagyva. Tovább egyébként sem fogok jutni - a gondolataimat megtestesítő zavaros massza csak lebeg a semmiben, míg az égbolt a palettája minden színét kipróbálja az idő múlásával, és egyszer csak azon kapom magamat, hogy a Nap sugarai már bosszantó fényességgel törnek meg az üveg csillogó felületén, és minden fényben úszik, kivéve a szememet, amely a maga égő érzésével és sötétedő karikáival tiltakozik a kialvatlanságom ellen.
Ráérősen sétálok át a szobába, amelyet este kellett volna meglátogatnom, és egy nagy adag altatóval a markomban lebaktatok a konyhába, hogy vizet szerezzek a pirulák mellé. Ezután az ágyamon heverve, kezeimet a tarkóm alatt összekulcsolva agyalok tovább, elkapva a fonalat, amit tegnap szándékosan engedtem szabadon, és folytatom a gyerekkorom újraélését.


/NamJoon szemszög/
Már kora reggel a járdákon koptatom a Conversem talpát. Nem tudom miért van ez így, úgy érzem mintha kényszeresen kéne menekülnöm otthonról, és ez a legegyszerűbb módja. Nevezhető az új függőségemnek is, azt hiszem, bár a tüdőm nem sokáig bírja egy huzamban, és néhány kilométer után megállok, majd újra nekiindulok, és így tovább.
YoonGi ezúttal reagált a keresésemre, bár természetesen elutasítással - nem ér rá, takarítanak otthon. Nem mintha ő sokszor kivenné a részét a házimunkából, de a semminél jobb kifogás.
Nem szeretem bevallani, ha egyedül érzem magamat, most mégis hiányzik a társasága, mint az egyik legjobb haverom és alkotótársam egyaránt. Kölyökkorunk óta együtt műveljük ezt a rap dolgot, most pedig úgy tűnik, egyedül maradtam az érdeklődésemmel és az ezáltal csökkenő, de makacs motiváltságommal. A cipőm orrával gurítom odébb az utamba kerülő kavicsokat, észre sem veszem, hogy letérek a szokásos útvonalamról.
A fejemet általában lehajtom, mikor az emberek kisebb-nagyobb tömegeibe érek, most viszont szemmagasságban magam elé meredve lépkedek gépiesen, minden egyes kereszteződésnél elnézve a környező utcákra, mintha csak a sarkon várna a megoldás a meg nem fogalmazható problémámra.
Helyette azonban, mikor a Diamond Seoul környékére tévedve pislogok körbe, egy ismerős alakot pillantok meg, amint egy energiaitalt kinyitva jólesőn kortyol egyet, majd megindul a velem ellentétes irányba, és míg én megtorpanok, YoonGi komótos, de biztos járással halad tovább, és néhány másodpercen belül el is tűnik a szemem elől, de talán jobban is teszi, mert mikor
megpillantom az utána kilépő, általam jól ismert és tisztelt szakmabeli srácot az épületből, nem túl szép szavak fogalmazódnak meg bennem. Hallottam róla, hogy az ASOS volt tanulója a dj itt, mégis megütközöm, ahogy felismerem JiYongot, vagy ahogy a zenei karrierjének beindulása óta ismerik: G-Dragont, és csak arra tudok gondolni, hogy a rendkívüli tisztításra való hivatkozás csak annyit takart, hogy engem takarítottak el az útból.



/Jin szemszög/
Apa délelőtt korán elmegy otthonról, bár én sem sokáig tartózkodom a házban. Nem csodálom a döntését, miszerint kivételesen szombaton is bemegy dolgozni - ha tehetném, én is lekötném magam, ennek ellenére mégsem érzem helyesnek.  Végül elsőként indulok meg megemlékezni a kettőnk életét ért legnagyobb veszteségről. Fehér liliom csokort szorongatok, miközben felszállok a metróra, és másra sem tudok gondolni, csak arra, ami pontosan három éve van jelen a mindennapjainkban, néha - mint például ma - erősebben, néha pedig visszahúzódva, de folyamatosan emlékeztetve a hiányra. Azt mondják csak idő kérdése, hogy a gyász árnyalata végleg elhalványuljon a tudatban, bennem mégis éjfekete foltként él, a visszahúzódása pedig csak akkor következik be, ha egy pillanatra elfelejtkezem magamról és a történtekről.
A patyolat szirmokat bámulom, miközben elérem az adott megállót, és eszembe jut, milyen furcsa kontrasztot is alkotnak a fehér szirmok azzal a meghatározhatatlan sötétséggel.