27.fejezet - Day and night

/MinRin szemszög/

Időben végzek a házban való pakolászással, és az ablakon percenként kilesve figyelem, mikor érkezik Kook. A megfelelő időben mosolyogva nyitok ajtót, és a nappaliba invitálom.

 - Milyen volt a rendkívüli osztályfőnöki? - kérdezem kuncogva, miközben az asztalra helyezek egy pohár frissítőt, és levágódom mellé a kanapéra.

 - Csodás - dönti hátra a fejét, és sóhajt egyet. - Csak tudnám miért kell mindenkit szívatni, mikor kivételesen nem is mi voltunk - forgatja a szemeit.

 - Kivételesen, mi? - ismétlem meg, aztán elmosolyodom, mikor meghallom az apró tappancsok lépteit.

A kis shih-tzum ráérősen közelít meg minket, aztán felküzdi magát mellénk, és játékra ösztönzi a fiút.

 - Hogy hívják? - kérdezi Kook, miközben felé nyúl, az apró termetű házi kedvenc pedig a hátára fordulva próbálja elérni, hogy megharaphassa - persze csak a játék kedvéért.

 - Sophie - felelem. Valahogy jó érzés rájuk nézni így.

 - És hogyhogy egyedül vagy itthon? - pillant körbe a fiú.

 - A szüleim nemsokára hazaérnek - vigyorgok. - Az öcsémért mentek - feltűnő, ahogy egy elcsendesedő hümmögéssel válaszol.

 - Nincs okod idegesnek lenni - nyugtatom meg közelebb hajolva.

 - Most már kettő is - vágja rá felém fordulva, én pedig elpirulva realizálom, hogy mindössze néhány centi választ el minket, ám néhány pillanattal később ezt is gyorsan megszünteti.

/YoonGi szemszög/

Gyors léptekkel haladok a megfelelő irányba, nem nézek se balra, se jobbra. Nem szabad elkésnem.

A plusz óránkat követően sietősen elköszöntem a srácoktól, és kapkodva átöltöztem. Hazamenni így sem volt időm, ezért kénytelen vagyok az iskolatáskámmal a vállamon bemenni. Ez van, ha már délutántól beosztják az embert.

Az utolsó utcát szinte futva teszem meg, és csak reménykedem, hogy még időben vagyok.

Szokásom szerint a hátsó bejáraton megyek be, és egy pillanatra megállva hallgatózom egy kicsit. Szerencsére alig hallható az alapzaj, ezek szerint alig van itt valaki egy ilyen korai órában. Mindegy, először úgyis fel kell készülnöm az esti csúcsforgalomra.

A táskámat a raktár melletti személyzeti öltözőben hagyom, és a helység kulcsával a zsebemben indulok el a folyosón. Egy kanyart követően máris a pult mögött találom magamat. Lassan futtatom körbe a tekintetem az előttem terülő nyitott téren, és megállapítom, hogy csupán a mai zenéért felelő illetékes tartózkodik rajtam kívül az épületben, valamint néhány biztonsági őr, akik távolabb egyeztetik éppen a műszakjaikat és a területi felosztást. Ebből sokszor támad vita, most is hosszú percekig kínlódnak, míg végül megegyeznek. A legzsúfoltabb részeket senki sem vállalja el szívesen, hiszen értelemszerűen mindig ott adódik a legtöbb probléma.

Elkezdem törölgetni az előttem magasodó fekete márvány felületet - az áttetsző, mindig tökéletesen tisztán tartott üveg mellett ez a másik fő díszítő eleme a helynek - , egy idő után pedig előhalászom a fülhallgatómat. Zenével mindig könnyebben megy a munka, ez most sincs másképp, egészen belelendülve, ár szerint el is rendezem a különböző alkoholos illetve attól mentes italokat. Körülbelül egy (ásításokkal teli)órát töltök a piszmogással, de megéri - végül tökéletesen illik az itteni luxus hatáshoz.

Általában jobban szeretek ilyenkor dolgozni, most is csak a szokásosnál később történő végzésem miatt érkeztem gondterheltebb arccal, de továbbra is megnyugtat a gondolat, hogy minél hamarabb érkezek, annál hamarabb távozhatok.

Végül elérkezik a nyitás perce is, én pedig felkészülten, a kötelező kedves félmosollyal köszöntök mindenkit, aki a Diamond Seoulba betérve a pult felé veszi az útját, és tiszteletteljes hangon kérdezem meg az egyenlőre józan bulizókat:

 - Mit adhatok?

/JungKook szemszög/

Az ajkaink egymásba fonódását követő másodpercben vékony gyerekhang szólal meg mögöttünk.

 - Rinie?

Zavartan lépek hátrébb a kisfiút megpillantva, aki egy kisebb műanyag autót szorongatva pillant fel MinRinre.

 - Elromlott - közli ajkát lebiggyesztve, és kis karját előrenyújtva prezentálja is a problémát, amely mindössze annyiból áll, hogy egy tartozékot elmozdított a helyéről, visszapattintani pedig nyilván már nem sikerült neki.

 - Majd ő segít megjavítani, oké? - a lány megborzolja a kócos kis fejet, miközben felém biccent. Ő az öt évesek kíváncsiságával pislog rám.

 - Te ki vagy?

 - Öhm... - leguggolok hozzá, és egy barátságos mosoly kíséretében mutatkozom be. - JungKook. Te pedig...

 - MinHyuk - feleli büszkén, majd átlépve a további formaiságot, nemes egyszerűséggel felém nyújtja a játékot. - Megcsinálod?

 - Persze - megnyugodva kacsintok rá. Aranyos kis kölyök. Elveszem tőle, és néhány másodperc alatt helyre is rakom a kérdéses részt, majd a kezébe helyezem; ő pedig egy hatalmas vigyorral jutalmaz érte.

 - Anyu, anyu! - sarkon fordul, és elszalad, aztán a szüleivel a nyomában tér vissza. Nekik magyarázza, hogy megint jó az autója, és hogy az a fiú javította meg ott. A két felnőtt apró mosollyal néznek rám, én pedig az illem szerint mélyen meghajolva köszöntöm őket.

 - Hol voltatok eddig? - kérdezi Rinie, az apja pedig felemeli a kezében tartott zacskókat, amelyeket csordultig pakoltak hozzávalókkal a vacsorához. A felesége megdörzsöli a tenyerét, és egy költői kérdéssel néz körbe.

 - Na, ki éhes?

/JungGi szemszög/

Miután végzek a tanulással, levonszolom magam az emeletről, és a kanapén elnyúlva kapcsolgatni kezdek a csatornák között. A híradónál megállok, és érdeklődve hallgatom meg a belföldi hírek rovatának végét. Ezek után a külföldiek következnek, az első élő közvetítés egy nemrég nyílt londoni kiállításról szól, a riporternő lelkesen magyaráz arról, milyen csodálatosan hatja át a festményeket, illetve szobrokat a brit atmoszféra, és egy jelzővel is illeti a műveket bemutató tárlatot:"London szíve".

 - Köszi, kihagyom - mormolom félhangosan, és gyorsan elsötétítem a képernyőt, a távirányítót jó messzire helyezve magamtól. Ezt követően feltápászkodom, és céltalanul járkálni kezdek, visszalépcsőzve a hálók emeletére. A hosszú ideje üresen álló előtt megtorpanok. Éjjel más a helyzet, mert alapvetően minden csendesebb, de a délutáni órákban magányos tud lenni a ház, teljesen más, szomorú a falak hallgatása. Hmm. Tisztán emlékszem a szüleim szobájára abból az időből, mikor még nem itt laktunk. Később, Európában a franciaágyat egy egyszemélyes váltotta fel. És most? Semmi. Senki.

Hirtelen eszmélek fel, és gyorsan továbbhaladva a zongorámhoz menekülök - a gondolataim elől, az emlékektől, a múlttól és a jelentől, egyszóval mindentől, ami aggódásra ad okot. Leülök, és néhány régebbi darab felidézése után ösztönösen a Tae által írtat játszom, csak sokkal lassabban a megszokottnál. 

Talán előnyt biztosít, hogy a jelenen rágódva nem gondolok annyit a múltra. Mint ahogy a kisgyerekeknek mondják: ha fáj valami, például egy lehorzsolt térd vagy könyök, meg kell csípni a bőrt valahol máshol, és az eredeti kín már nem is érződik annyira. Fájdalmat a fájdalommal, gondot a gonddal. Érdekes taktika, de valóban hatásos. Pontosan ezért lesz nehéz várni - a csendben minden apróbb sikolyt jobban hallani, még akkor is, ha egy rég elhaltról van szó. Az én tudatomban pedig sok ilyen régi sikoly rejtőzik eleven emlékekbe burkolva, de minden egyes hanggal, amelyet egy - egy billentyű lenyomásával szólaltatok meg a hangszeren, hosszabb hallgatásra kényszerítem őket.