26.fejezet - Changes

/Jimin szemszög/

A hasogató fejfájás abban a pillanatban jelentkezik, amint megszólal az ébresztőm, én pedig egy lajhár mozgásával tornázom el a telefonomig. Aztán jön a következő felismerés: meg kéne érintenem a képernyőt. Egy ráérős ásítást követően ez is sikerül, végül ledobom magam mellé az elcsendesedett mobilt, és röhögök egy sort a saját állapotomon. Ritkán vagyok másnapos, de mindig hasonlóan viselem.

Anya csak egy "uhh" sóhajtással illet, mikor a konyhába csoszogok. Próbált lebeszélni róla, hogy hétköznap menjünk, de ismeri a hajthatatlanságom, és amúgy is örült, hogy ki akarok mozdulni. Fáj a fejem.

Aztán az estéről kezd kérdezni, ennek hatására pedig különböző képek villannak fel előttem.

A legtöbb homályos, és egy kicsit zavaros, de nagy körvonalakban emlékszem a történtekre: miután NamJoon elrángatott a lányokhoz, beszélgettünk egy darabig, aztán együtt ittunk - itt van egy apró képszakadás: nem emlékszem, hány pohárral gurítottunk még le - , végül egy alkalmas számnál táncolni kezdtünk. A lányok egyébként tényleg rendesen ki (és be) voltak csípve, és azt leszámítva, hogy az egyikőjük túlzottan tapadt, jó társaság voltak.  Igen. Táncoltunk és ennyi.

 Ezt a srácok tuti a szememre fogják hányni, ugyanis Park Jiminnek nem esik nehezére az ismerkedés, és ha egyszer bulizni megy, tuti, hogy nem a tánc és a zene miatt. Vagyis egy picit másra számítottak tőlem, de talán megértik, hogy fokozatosan akarok visszatérni a régi önmagamhoz.

Fáj a fejem.

Az iskolába érve realizálom, hogy HoSeok és Nam ugyanolyan nyúzott kinézettel ébredt reggel, és, bár ennek nem teljesen értem az okát, YoonGi és Tae sem tűnik sokkal kipihentebbnek. JungKook ezzel ellentétben felfrissülten járkál közöttünk a becsöngetésre várva, és mindent megtesz, hogy a többiek szemét nyitva tartsa.

 - Soha többet - mormog HoSeok.

 - Ti nem vagytok normálisak - rázza meg a fejét Kook vigyorogva. - Hétköznap ezt...

 - Ti is jöhettetek volna - nyújtózik egyet Nam a nyakát masszírozva. - Amíg ott voltunk, jó volt, és ez a lényeg.

 - A többivel is számolnunk kellett volna - teszi hozzá a táncos társam, majd magához int, hogy induljunk el az első óránkra. Most talán picit tovább tart majd odaérni, és megfelelően felkészülni, részemről legalábbis csak foszlányokra emlékszem a tegnap vett nyolcasokból.

Fáj a fejem.

Mégis, mintha teljesebb lenne az űr, amely egy ideje a gondolataim között bóklászik. A sötét kis folt összehúzza magát, és elcsendesedik. Nem is érzem. Nem gondolok rá, hogy valaha ott volt. Nem gondolok rá, hogy valaha itt volt.

/TaeHyung szemszög/

Eddig sem tudtam aludni, most azonban az egész felerősödik: mintha azoknak az ajkaknak a gondolata mindkét lábát megfeszítve tiltakozna az ellen, hogy lehunyjam a szemeimet. Szégyen vagy sem, múlt éjjel győzelmet aratott felettem.

Ha parancsolhatnék a gondolataimnak, egész egyszerűen elhallgattatnám őket. Ez persze lehetetlen, így minden egyes percben újra kopogtatnak a tudatom ajtaján, hogy aztán hívatlan vendégként elárasszanak.

Tisztában vagyok vele, hogy mostantól picit másképp lesz. Hogy is lehetne elkerülni a változást azok után, ami kettőnk között történt? Zavaros az ok, de nem bántam meg, hogy megtettem, mert ugyan fogalmam sincs, miért, de érdekli az, amiről még soha senkinek nem beszéltem. Azonban a csók sem garancia arra, hogy képes leszek megnyílni előtte...
És már megint az ellentmondás jellemez. Beavatom, de mégsem teljesen, aztán megcsókolom, végül ismét válaszok nélkül marad. Különben is. Mióta szokványos egy öngyilkosságra elszánt embernek szándékosan szorosabbra fűzni a kötődéseit?! Hosszasan sóhajtok, és lehajtom a fejemet a padra. Idióta.
Az óra csak néhány perce kezdődött el, de a termet pedig máris behálózza egy megállíthatatlan ásítás-lánc, amit természetesen YoonGi indít el.
Egy hét. Ennyi időt adok magamnak arra, hogy felidézzek mindent és elmondjam JungGinak. Ennyivel minimum tartozom neki, mielőtt eltűnök. Mert el kell. Nem ma, és talán nem holnap, de tudom, hogy egyszer, feltehetőleg hamarosan itt kell majd hagynom mindent. Így lesz rendjén. Így lesz rendjén?




/JungGi szemszög/
Iskola után MinRinnel indulok meg haza - a srácoknak beiktattak egy plusz osztályfőnökit néhány rendbontás miatt. Egészen hazáig kísérem, és utána sem indulok meg egyből a saját utcám felé. Fojtogató lenne a négy fal között most. Csendben baktatok nagyjából a megfelelő irányba, a lehető legtöbb kitérővel, aztán az órámra pillantva eszembe jut, hogy nemsokára azért otthon kéne lennem. Yun biztosan éhes már.
Hirtelen furcsa érzés tör rám. Mintha egy folyamatosan rám szegeződő szempár tekintetének  jobbról érkező kereszttüzében állnék. Általában megérzem, ha figyelnek, így biztos vagyok benne, hogy ezúttal sem tévedek. Igyekszem nem kimutatni a mimikámmal a felfedezésemet, és tovább sétálok, ügyelve a tempó tartására és a lépéseim határozottságára.
 - JungGi? - Kook derűs megszólítására sarkon fordulok, és az előbbiről teljesen megfeledkezve várom meg, míg utolér.
 - Hát te? - érdeklődöm, mire fejével biccent egyet a balja felé, ahonnan érkezett.
 - Most végeztünk a csodás fejmosással - forgatja szemeit, miközben enyhén zavartan elmosolyodik. - Egyébként MinRinhez megyek.
 - Voltál már náluk korábban?
 - Ez lesz az első eset - túr egy ideges mozdulattal a hajába.
 - És miért izgulsz ennyire? - cukkolom, miközben oldalba könyökölöm. - A szülei tuti imádnak majd.
 - Igazából az öccse... - harapja el a mondatot, majd nagy levegőt véve mégis folytatja. - Tudod, nem igazán jövök ki a gyerekekkel - nem igazán érti, miért vigyorodom el.
 - Ugyan már, az esetek kilencven százalékában egy nagy gyerekként viselkedsz, úgyhogy biztosan kedvelni fog.
 - Az lehet - szusszan egyet. - De tudom, hogy mennyire fontos neki a kissrác. Ha összehaverkodom vele, nagy előnyt jelenthet. Ha pedig nem...
 - Akkor meg parázhatsz, hogy mennyire ad a véleményére - fejezem be helyette a mondatot, egy megértő bólintás kíséretében.
 - Pontosan - harapja be az ajkát.
 - Ugye tudod, hogy egy öt éves gyerekről beszélsz? - tudatosítom benne. - Bármit is gondol majd, nem hiszem, hogy döntő súlya lenne abban, hogy Rinie mennyire kedvel - mosolyodom el.
 - Remélem - motyogja Kook, majd futó pillantást vet a kezében szorongatott mobiljának képernyőjére.
 - Menj csak, nem akarlak feltartani - pislogok rá. Ő megnyugodva sétál tovább, én pedig egy utolsó, kisebb körre indulok.
Már barangolok egy ideje, mikor tőlem nem messze felbukkan egy ismerős fej, bár a tulajdonosa a sietős lépései mellett láthatóan tudomást sem vesz a környezetéről, ezáltal pedig könnyedén elsiklik a tekintete felettem.
 Nem tudom, mit keres YoonGi ezen a környéken, tudomásom szerint elég messze lakik innen, ráadásul én is csak úgy kötöttem ki itt, hogy a zsúfoltabb városrész felé haladtam.
A fiú egy egészen elegáns ingben lépked, egyenesen maga elé nézve. Nem emlékszem, hogy az ASOSban is ezt viselte volna, a táskája azonban egyértelműsíti, hogy egyenesen erre vezetett az útja.
Néhány másodpercet követően már látótávolságon kívül is van, én pedig a délutáni égbolt rövid fürkészése után úgy döntök, hogy ideje hazamennem, nekem és a gondolataimnak.
Bár ma nem volt alkalmam kitapasztalni, ugyanis kevés időt töltöttem a szünetek alatt Tae közelében, érzem, hogy valami megváltozott közöttünk. Egy hónapja ismerem, és ezeket a heteket szinte általánossá vált bizonytalanságban éltem meg vele kapcsolatban. Ezek után már nem is tudom, milyen jelzőt használjak. Mégis hogyan képes napról napra újra meg újra összezavarni?
De azt hiszem még várnom kell, mielőtt végleg eltüntethetném a kérdőjeleket a név mögött: TaeHyung. Türelmesnek kéne lennem, és nyugodtnak maradnom. A kellemetlen az, hogy egyik sem igazán jellemző rám. Bár ki tudja. Már a saját dolgaimmal kapcsolatban sem vagyok határozott. Az egyetlen biztos elvem, hogy tartok a változásoktól, pláne akkor, ha el sem tudom képzelni a végkimenetelt. Mi lesz ebből... Mi lesz ebből?