29.fejezet - Word for word

/Jin szemszög/

A fehér csokor eltűnik a kezeim közül a látogatás alkalmával, az érzet marad. Legalább anya sírja díszesebb a szokásosnál. A visszafele úton végig azon agyalok, mivel foglalhatnám le magam. A válasz azonban már egyértelmű számomra, mikor leszállok a metróról, és kis séta után a borongós tekintetű NamJoonnal találom szembe magamat.

- Látom nem csak nekem van elegem máris a napból - motyogja, miközben köszönésképpen lepacsizunk.

- Lassan dél - pillantok a karórámra. - Pontosan tizenkettővel több óra telt el a mai napból, mint amennyihez kedvem van.

- Átérzem - aprót biccent. Nem vagyok benne biztos, de talán tudja, merre jártam, és milyen okból. Jó a memóriája, és nem lenne rá jellemző, hogy nem tart számon egy ilyen dátumot. Gondolom, csak szolid szeretne lenni, ezért nem hozza fel. Egy darabig csendben vizslatom, amit illetlenség indoklás nélkül hagyni; szóval ahogy tovább lépkedünk egymás mellett, felé fordulva kertelés nélkül kérdezek rá.

 - Nincs nálad egy szál?

Percekkel később már nagyon rosszul érzem magamat, amiért erre kértem, annak ellenére, amit Kooknak ígért, most mégsem fordulhattam máshoz, és azt hiszem, számolnom kellett volna vele, hogy ő is szívni fog. Csendben kóválygunk az utcákon, és közös erővel ürítjük ki a dobozt, szálanként, nem is kapkodva, de szilárd elhatározással. Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége van erre.
 - Nem mondtad, miért van rossz napod - vetem fel hirtelen megtörve a csendet.
 - Nem fontos - ránt egyet a vállán. - Csak a szokásos. Hazugság, titkolózás, és persze a kihagyhatatlan hátba szúrás. Csak ezúttal nem számítottam rá... - közli tömören - a nevesítést messziről kerüli - aztán hosszasan ajkai között tartja a szálat.
 - Mi lesz az ígéreteddel?
 - Mi lenne?
 - Megszegted.
 - Meg.
 - Elmondod majd neki?
 - El.
 - És nem félsz tőle, hogy dühös lesz?
 - Nem.
 - Hogyhogy?
 - Mert tudom, hogy az lesz.
 - Honnan?
 - Én is az lennék.
 Aprót biccentek, aztán hallgatásba burkolózok. Körülöttünk fokozatosan megnyúlt árnyékok, és a füst, amely szelíden tekereg felfelé, majd belesimul a levegő áttetsző szövetébe.



/NamJoon szemszög/
Azt hiszem, Kook gyanítja a hívásom okát, legalábbis a tekintete ezt tükrözi, mikor az engedélyt megkapva beállítok hozzájuk. A ház üres, rajtunk kívül senki nem tartózkodik otthon, ezért amint a nappaliba invitál, megköszörülöm a torkomat.
 - Tegnap...
 - Cigiztél - segít ki az egyértelmű közlendőmmel.
 - Tudsz róla? - kerekednek ki a szemeim.
 - Amint beléptél, megéreztem rajtad - válaszol egy félmosollyal.
 - Kiabálj már vagy valami - nevetek fel kínosan. - Így nem érzem elég rosszul magam.
 - Ugyan - ránt egyet a vállán. - Számolni kell a visszaesésekkel. Én sem vagyok még túl a fóbiámon. Nagyon nem - beletúr a hajába.
 - Van egy ötletem - pattanok fel a kanapé puha felületéről hirtelen. A zsebemből előhúzom a keresett tárgyat, majd kettőnk közé tartom, a szemünk magasságában.
 - Mihez kezdesz a kedvenc gyújtóddal? - vonja fel az egyik szemöldökét, és bár nem húzódik el, látom rajta a bizonytalanságot.
 - Én semmit - csettintek a nyelvemmel. - Te viszont használhatnád - vetem fel. - Persze nem dohányzásra... de ha képes leszel ezt itt megnyomni... - sietősen kikapja a kezemből, mielőtt lángot lobbanthatnék vele.
 - Felgyújtottam ezt a helyet - suttogja. - Nem akarom megismételni.
 - Tudom - nyugtatom meg azonnal. - Azonban ebből tudhatod majd, hogy mikor léptél túl. Ha nem rettegsz többé ettől - bökök a kis fém tárgyra. - Akkor megoldottad a dolgot.
 - Nem hiszem, hogy sikerülhet - vallja be.
 - Nem kell elhinned - hátat fordítok, és az ajtó felé indulok, a küszöbnél megtorpanva, hogy a vállam fölött hátrapillantva fejezzem be a mondandómat. - Csak csináld. Tudni fogod, amikor készen állsz.

Megkönnyebbülten hagyom el a házat. Tudom, hogy nem voltam becsületes, de távolról sem szerepelt a terveim között, hogy visszaszokjak. Nem. Annál nagyobb az akaraterőm, és örülök, hogy ebben JungKook is bízik. Azt is tudom, hogy az ő "ígéretéhez" idő kell, egyik pillanatról a másikra még senki sem gyógyult ki egy fóbiából, és talán erőltetnie sem kell. A hétköznapi helyzetek miatt egyébként sem tudja elkerülni a tűz közelségét, ráadásul főzni is szeretne megtanulni... Azt hiszem, jól tettem, hogy elrakattam vele a gyújtómat. Bármikor tesztelheti vele, hol tart a folyamatban.
A Jinnel közösen kiürített dobozt a legközelebbi kukába hajítom az utcában, és üres zsebekkel indulok haza. Pontosan tudom, miért kellett a mindig nyugodt srácnak most ez. Az évfordulók akkor lehetnek a legkeserűbbek, mikor egy szerettünk halálát idézik. Kár, hogy csak ennyit tehettem érte, de azt hiszem, ennek is hasznát vette.



/JungGi szemszög/
Egész hétvégén alig tudom lehunyni a szemeimet anélkül, hogy őt látnám magam előtt. Túl sokat gondolok rá, ez lehet a probléma. De hallani akarom a magyarázatot. Mindenre, szóról szóra.
Hétfő reggel sápadtan, és a szokásosnál jóval korábban hagyom el a házat.
Próbálom kizárni a tényezőt, miszerint valaki tekintetét érzem a hátamon, mintha leplezetlenül bámulna. Egy alkalommal hátra is fordulok, de nem látok senkit a közelemben. Csak a kialvatlanság teszi.
Körülbelül két sarok után pillantom meg Taet, aki egy villanyoszlopnak támasztotta a hátát, úgy pislog az órájára. Ha akarnám, se tudnám kikerülni, így egyenesen felé sétálok.
 - Mire készülsz? - érdeklődöm, és próbálom elkapni a tekintetét.
 - Válaszokra - jelenti ki az ajkát beharapva, és ezúttal egyikőnk sem kapja el a szemét a másikról. - Válaszokra van szükséged, nem igaz? - bólintok, ő elrugaszkodik az oszloptól, és megtesz néhány lépést az iskola irányába. - Ma megkapod őket.
 - Komolyan? - szalad ki a számon a meglepettség.
 - Megpróbáltam felkészülni - magyarázza, és kivételesen úgy érzem, teljesen őszintén.
 - Akkor kérdezhetek?
 - Iskola után - biccent. - Azt hiszem, ott tudnám elmagyarázni legjobban, ahol az egész kezdődött - keserűen elmosolyodik. - Otthon.



/YoonGi szemszög/
Furcsállom, hogy a nap folyamán körülbelül két szót tudok csak váltani Nammal, annak ellenére, hogy a legtöbb órán egymás mellett ülünk, és az a kettő is kimerül egy lecsittegésben, mikor az egyik szigorúbb tanár órája alatt próbálok szóba elegyedni vele.
 - Mi bajod van? - a szekrényeink előtt állunk, ő pedig a kelleténél kicsit hangosabban zárja be a sajátját, majd önmagát süketnek tettetve lépdel vissza a többiekhez. Értetlenül pislogok utána, aztán követem. Ha nem beszél, nem tudok segíteni, ezt ő is tudhatná már.



/JungGi szemszög/
Így hát a tanítási időnk lejártával egyenesen hozzájuk vezet az utunk, amelyet mondhatni már rutinosan teszünk meg egymás mellett lépkedve, mégis, én talán még sosem voltam ilyen feszült. Tae állapotáról nem tudok megállapítani semmit, rezzenéstelen arccal falja a métereket.
Miután kinyitja az ajtót, lepakolom a táskám, valamint a kabátom és a cipőmet, végül az ujjaimat tördelve követem a lépcsőhöz, majd fel az emeletre.
 - Itt is lennénk - motyogja. - Hol kezdjem?
 - A legelején - tanácsolom idegesen. - Miért kellenek azok az altatók?
 - Az a baj, hogy az egész történetet ismerned kell ahhoz, hogy megértsd...egy részét...vagy legalábbis valami hasonló - a hajába túr, és hátat fordít nekem.
 - Akkor szabad a pálya. Tiéd a szó - felelem készségesen, és súlyomat az egyik lábamra helyezve várom, hogy belekezdjen végre.
 - Oké - járkálni kezd, az üres fehér falakat bámulja, amelyen - a rögzítéshez használt eszközök nyomaiból ítélve - egykor fényképek illetve festmények lehettek; olyan, mintha innen akarna ihletet meríteni. - Minden akkor kezdődött, mikor megkaptam életem első zongoráját - nem néz hátra, de érzi, hogy ez magyarázatra szorul, így kis szünettel folytatja is. - A bátyám tanított meg játszani rajta. Tehetséges tanár volt. Attól kezdve arra használtam, hogy elnyomjam anya és apa hangját, mikor veszekedtek. Persze néha még ez sem volt elég, és elcsíptem egy-egy kiabálás foszlányát - egyenletes hangerővel beszél, mintha csak a saját emlékeiből formált könyvet olvasná fel kívülállóként. - Nem emlékszem, meddig ment ez így, de tudom, mikor változott meg. Sosem tudnám elfelejteni.