39.fejezet - Stuck in my head

/JungGi szemszög/

Hajnalban ébredek. A Nap még bőven a látóhatár alatt szunnyad, mikor mezítláb bejárom a házat. Yun hű társként szegődik a nyomomba, követ a konyhába majd a nappaliba is, és a lábaim körül járkál halkan dorombolva, míg az arcomat mosom a fürdőben.

Még bőven van időm, így átöltözés után letelepedem a zongora előtt. Néhány akkord véletlenszerű sorrendje után egy új dallam bújik elő az ujjaim közül, azonban azt már egyértelműen érzem, hogy valamiért nem teljes. A meglévő néhány hang lekottázása közben eszembe jut, mikor Taenél voltam, és segített. A kezeit a kezeimre téve irányított...

Négykezes.

Még az első órám helyszínére tartva is dúdolok. A folyosón haladva a fiúkat keresem a szememmel. El akarom újságolni nekik az egészet. Egy művészeti iskolában nem nagy dolog, ha valaki alkot, számomra viszont ez az első olyan darab, amit akár komolyan is vehetnek. Anya büszke lehetne rám. Nemsokára születésnapja lesz, úgyhogy ha valaki megtanulná a másik szólamot és felvennénk... Ha elküldöm, biztosan örülni fog neki. Hazajönni úgy sem lenne alkalma.

A biztos tervemen vigyorgok, mikor a terembe érve leülök. A mellém érkező BaekHyun nem firtatja az okát, csak bámul egy darabig, aztán a jegyzeteibe mélyed. A csengetés előtt nem sokkal a helyén maradva telefonál valakivel, délutáni programot egyeztet. Őt tehát semmiképp nem kérhetem meg rá. A másik ötletem TaeHyung. Remélem, ő nem lesz túl elfoglalt.

Az ebédszünetben veszem észre. Lassabban eszik a megszokottnál, és a ma kifejezetten kellemes őszi idő ellenére az épületen belül is az egyik túlméretezett pulcsijában üldögél. A látszatot sem tudja sokáig fenntartani - mikor a vállára kapja a táskáját egy fájdalmas fintor kíséretében, láthatóvá válik az öklét takaró kötés.

 - Mondtam már, hogy szükség esetén te verd a zongorát, és ne fordítva - vicceli el az ügyet HoSeok, de az ő szemében is látom a kíváncsiságot.

 - Mi történt? - pislog Jin. - Ha akarod, szólok apának, hogy nézze meg munka ut...

 - Semmiség - TaeHyung idegesen legyint. - Csak egy karcolás. Véletlen volt.

 - Nincsenek véletlenek - vágja rá poénból a humorzsákunk. Kivételesen fején találja a szöget. Én sem hiszek neki.

 - Mindegy - forgatja a szemét a fiú, majd előveszi az egyik tankönyvét, és többet nem szólal meg a jelzőig.

Az utolsó óránk végeztével Kookba botlok, aki a termünk ajtaja előtt vár Rinre.

 - Mindjárt jön, még feleltetik - mosolygok rá, aztán elgondolkodva hozzáteszem. - Addig is, tudnál segíteni egy kicsit?

 - Persze - feleli készségesen, végül barátnőjének egy sms-t hagyva követ az egyik üresen álló zongorás terembe.

 - Ezt reggel írtam - a kottatartóra helyezem a lapokat, majd két széket a hangszer elé helyezve levágódom az egyikre.

 - Hmm - szakértő szemmel vizsgálja a hangjegyeket, percekkel később pedig már néhány billentyű segítségével próbálgatja  a maga szólamát.

 - Eljátszanád velem? Ha nem gond, fel is venném - tördelem az ujjam.

 - Ráérek, úgyhogy miért is ne - feleli. Átnézi a saját részét, aztán összepróbáljuk párszor. Jól hangzik, mégis, mintha nem lenne összecsiszolódva a stílusunk. Érződik, hogy különböző a technikánk.

/TaeHyung szemszög/

 - A francba - motyogom, majd az egészről letéve a táskámba süllyesztem a kötszert. Reménytelen fél kézzel, súllyal a hátamon, gyenge megvilágításnál átkötni.

Kilépek a mosdóból, és kishíján nekiütközöm MinRinnek.

 - Hát te? - vonom fel a szemöldököm. - Azt hittem, hogy már hazamentetek.

 - Nemsokára - biccent. - Csak összeszedem Kookot.

 - Király, amúgy is el akartam tőle kérni a jegyzeteit.

 - Csak nem elaludtál órán? - vigyorog. - Azt gyanítom, hogy nem ez az első eset.

 - Előfordul - nevetek fel reflexből. Természetesen nem erről van szó. Egyszerűen nem tudtam az angoltanárnő szavaira koncentrálni, pedig a padtársam is szorgalmasan körmölt...

Nem sokáig lépkedünk egymás mellett, néhány másodperc múlva már mindketten halljuk a zongora hangját. Biztosra veszem, hogy nem egyedül játszik rajta. A felső szólam más kezeiből szól. Könnyeden váltogatja a hangokat, kecsesen igazodik a dallamhoz.

 - JungGi? - megütközve torpanok meg a terem ajtajában. Egyikőjük sem hall meg, belefeledkeznek a játékba, Rin pedig csendre int.

 - Ő kérte Kookot, hogy segítsen neki - suttogja a telefonját lebegtetve a szemem előtt. Tisztán olvasható a fiú rövid üzenete.

 - Oh - előttünk megtörik a varázs. - Ne haragudj, mindig elrontom - szabadkozik JungKook.

 - Semmi baj, elég trükkösre sikerült - mosolyog a lány. - Ha gondolod, majd megkérdek valaki mást.

 - Amúgy is menned kéne, nem igaz? - gondolkodás nélkül kotyogok közbe és tekintetem a barátomra emelem.

 - Igen... mennünk kéne - biccent, majd feláll a helyéről, és még egyszer elnézést kér. Végül kézen fogja Riniet, és egy intés kíséretében eltűnik vele együtt.

 - Öhm... - túrok ép kezemmel a hajamba. - Segíthetek?

/HoSeok szemszög/

 - Nem mehetnénk már haza? - nyafogok. - Kipurcantam.

 - Menj csak, ha akarsz - feleli Jimin, majd elölről kezdi a számolást magának.

 - Egyedül semmi értelme - vágódom le a táncterem linóleum felületére. - Jin már rég elment.

 - Mindjárt végzek.

 - Megsülök - panaszkodom tovább, miközben kihámozom magam a pólómból. - Te nem? - pillantok rá. A homlokán és nyakán gyöngyöző izzadtság nem hazudik, ő azonban megrázza a fejét.

 - Régen láttalak már ilyen göncben edzeni órán kívül. Általában öt percen belül lekerül rólad a pólód - fejtegetem a gondolatmenetem. Belegondolva, utoljára...

 - Nincs kedvem félmeztelenül ugrálni - von vállat, miközben a hangfalakhoz lép, hogy elindíthassa a megfelelő számot.

 - Rád se ismerek - csóválom a fejemet. - Mi történt?

A zene elindul, ő pedig a tükörrel szemben áll - mozdulatlanul. Hallgat.

  - Nekem elmondhatod - biztosítom komoly hangnemre váltva.

 - SeoHyeon.
 - Mi van vele? - sürgetem értetlenül.
 - Karácsonykor hazajön.



/JungGi szemszög/

 - Biztos vagy benne? - pillantok fel rá.
 - Teljesen - bólint, majd helyet foglal mellettem. Böngésző tekintetét végigfuttatja az előzőleg Kook által játszott sorokon. - Egyébként...
 - Igen?
 - Hogy értél haza olyan gyorsan? - kérdezi mellékesen. - Futottál? Menekültél?
 - Szó sincs ilyesmiről - kuncogok. - Baek dobott haza.
 - Ó.
Kínos csend telepedik közénk, amit végül én török meg, mikor ismertetem, miért is szeretném összerakni ilyen gyorsan a kis művemet.
 - Akkor indítsd a kamerát - reagál egy félmosollyal.
 - Biztos vagy benne? Előtte össze kéne próbálnunk, legalább kétszer vagy...
 - Biztos.
Mindenki ismeri azt az érzést, mikor kiteljesedik valami. A kirakós minden apró darabkája a helyére kerül és egésszé virágzik. Valahogy így tudnám leírni azt a pillanatot, amikor megszólaltatjuk az első hangokat. Vele más. Egyként siklanak ujjaink a fekete-fehér felületen a megfelelő irányba. Ösztönösen halkulunk el, vagy hangsúlyozzuk ki a megfelelő részeket. Lehunyom a szememet játék közben, egészen megfeledkezem a velünk szemben lerakott eszközről, amely a felvételt készíti. Könnyedén veszi a Kooknak nehézséget okozó dallamfoszlány kérdését is, és elsőre sikert arat.
Furcsa módon a felvétel leállítása közben azon gondolkodom, hogy közelebb éreztem magam hozzá most, mint korábban valaha is.
 - Legközelebb - köszörüli meg a torkát. - Ha kell egy fuvar, csak szólj - böki ki félhangosan.
 - Úgy lesz - mosolyodom el, miközben a kottáinkat egy, a gyakori gyűrődéstől védő mappába helyezem.



/TaeHyung szemszög/
Valamiért megkönnyebbülten viszem az eredeti helyükre a székeket, majd a billentyűsorra ráhajtom a megfelelő, azt védelem alá helyező részét a hangszernek.
Giya tekintete megakad a kezemen.
 - Vérzel - lép közelebb hozzám, majd kérdés nélkül érinti meg a vörössel átitatott anyagot.
 - Nem vészes - rázom le a kezét zavartan.
 - Dehogynem - mond ellent. - Ha fáj, akkor el kell látni.
 - Nem fáj.
 - Van nálad kötszer? - engedi el a füle mellett a kijelentésem.

 - Sssz - felszisszenek, mikor a gézszerű anyag elválik a bőrömtől.
 - Egy másodperc, mindjárt megvagyok vele - JungGi gyakorlott mozdulatokkal sürög körülöttem. Mindent felhasznál, amit magammal hoztam az iskolába is - először fertőtlenít, végül varrasodást elősegítő krémet használ, és új kötést teker a kézfejemre. Mindezt precízen és gyorsan.
 - Hol tanultad ezt? - döntöm oldalra a fejem, miközben a szinte orvosinak mondható folyamatot figyelem. Én nem tudtam így megcsinálni.
 - Maradjunk abban, hogy elég szerencsétlen gyerek voltam - mosolyodik el kínosan. - Apa tanított meg ellátni mindenféle sebet - egy pillanatra látom, ahogy szemei a múltba révednek.
 - Még sosem meséltél apukádról - nem sejtem, milyen érzékeny pontot érintek, mielőtt kiejtem ezeket a szavakat.
 - Nem tudom, nevezhetem e annak - feleli szinte suttogva, majd ismét mosolygós álcát ölt. - Készen is vagyok - jelenti ki diadalittasan, és elengedi a kezem. A táskájához lép, majd az ajtó felé fordul.
 - Holnap találkozunk. Köszönöm a segítséged.
Ismét nem hezitálok. Utána lépek, és a csuklójánál visszatartva fordítom magam felé, hogy aztán gondolkodás nélkül magamhoz öleljem. Úgy érzem, mindkettőnknek szüksége van most erre.
A Nap délutáni, barátságosra szelídült sugarai kellemes ritkasággal szöknek át az ablakok üvegén, néhol visszapattanva a lakkozott, fekete zongora felületéről. A fejemben még mindig szól a nemrég játszott darabunk dallama, miközben egyik kezem a derekán pihentetem, a sérülttel pedig végigsimítok a haján.
 - Köszönöm - suttogom. Nem felel, a mellkasomnak döntött arcát sem látom, így hozzáteszek még valamit. - Lehetne, hogy ma én vigyelek haza?