/JungGi szemszög/
Az ősz megélte virág(hullatási)korát - majd nyomtalanul eltűnt. Beköszöntött a tél, ezzel együtt pedig újabb teendő szakadt az elsős évfolyamunkra: a karácsonyi műsor.
Dél- Korában nem pontosan úgy ünneplik ezt az ünnepet, mint ahogyan azt Európában tapasztaltam. A térségben az egyetlen ország vagyunk, akik a december 25.-ét hivatalos szabadnapként vezették be a naptárba. Az ajándékok méretében egymással versengő rokonok helyett ilyenkor legtöbben pénzt ajándékoznak egymásnak, a télapónkat a legtöbb helyen kékbe öltözve ábrázolják, és az amerikai töltött pulykás megoldás helyett karácsonykor tortát rendelünk. Szöul és még néhány nagyobb városunk fényárban úszik a neves dátum környékén, a legfontosabb különbség pedig a társaságban rejlik - a család helyett szinte mindenki a kedvesével van.
A mi iskolánk azok kedvéért szervezett estélyt, akik nem szívesen ülnek otthon, esetleg nem lehetnek a párjukkal vagy nincs nekik, valamint a művészetek hóbortos kedvelőinek. Már egy hónappal előtte készülődni kezdtünk. Az osztályom értelemszerűen a zenéért vállal felelősséget. Az ötletelés során minden bátorságomat összeszedve felajánlottam a korábban anyának felvett darabot(amelyre természetesen napokkal később érkezett válasz, egy sablonos köszönet formájában), és a sors úgy hozta, hogy BaekHyun jelentkezett mellém, mint partner.
- Még két nap, de te máris úgy kezeled, mintha mindenki előtt leégtünk volna - nevet Baek, miközben feláll a székéről, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait.
- Nem-nem - tiltakozom. - Nem fogunk. Nem fogunk. Ugye?! - pillantok rá idegesen.
- Nyugi, kívülről tudjuk az egészet, minden egyes díszítéssel együtt - biccent.
- Hhmh - hümmögök. - Akkor jó. Elég lesz mára - ásítok egy aprót, majd az ablakhoz sétálok. - Baek...
- Mi az?
- Esik a hó.
/TaeHyung szemszög/
Az iskola előtt ácsorgok, és a szemeimmel keresem, melyik teremben lehetnek. A kezem szinte ráfagyott az esernyőre, amelyet még ki sem nyitottam, csak a kapucnim véd a patyolat pelyhek hűvös csókjától. Az első hó idén. Amikor végre megpillantom az ablakban, vegyes érzelmek kavarognak bennem. Először is nem tudom, hogyan fogom kimagyarázni, hogy ideállítottam, csak azért, mert tudom, hogy nála nem volt esernyő, pedig már két órája vége az óráimnak. Ami másodjára elgondolkodtat, az a kissé ijedt tekintet, amellyel a környéket pásztázza, mintha tartana valamitől. De mindezt felváltja egy furcsa, harmadik érzés, mikor felbukkan mellette a fiú is, és láthatóan túl közel áll hozzá. Minden értelemben.
Aprót sóhajtok, hogy megnyugodjak. Már egy ideje nem változott semmi. Ők gyakorolnak, én meg a háttérbe szorulva kapaszkodom a Giyának tett ígéretembe, és csendben morogva topogok egy helyben az úton, amelynek egyik oldalán ő áll, a másikon pedig maga a Halál, fekete köpenybe burkolózva, karját hívogatóan felém nyújtva. Lépnem kell.
Észre sem veszem, mennyi ideig állok lesütött szemekkel a bejáratnál, a következő pillanatban azonban JungGi hangja ránt vissza a valóság síkjára. BaekHyun apró, jelzésértékű pillantást vet rám, majd elköszönve tőle tovább is áll.
- Tae! - meglepetten lépked felém.
- Szia - halvány mosoly mögé bújtatom a gondolataim. - Úgy gondoltam, erre szükséged lehet - a magammal hozott esernyőt kinyitva lépek egyet felé, és lágyan megszabadítom az addig a haján, valamint vállain landoló hópelyhektől.
Kicsit zavartan lépked mellettem a szitáló télhozóval lepett úton. A tekintete elkalandozik néha. Furcsáll valamit.
- Mi az? - kérdezem, miközben beülünk a kocsiba.
- Semmi - megrázza a fejét, majd babrálni kezd egy tincsével. - Ha veled vagyok, nem félek.
- Félni? - elkerekedett szemekkel pillantok rá, a kezem kicsit erősebben markolja a kormányt. - Mitől?
- Talán inkább kitől - nevet zavartan. - Már egy ideje magamon érzek egy csöppet sem barátságos tekintet. Hagyjuk - mosolyog rám. - Csak üldözési mánia.
- Rendben - ráhagyom a dolgot, és remélem, hogy nem veszi észre rajtam, hogy felkavart. DaeHyun keze, illetve tekintete lenne a dologban? Nem hiszem, hogy Giya tévedne egy esetleges követővel kapcsolatban.
/JungGi szemszög/
Az előadás előtti napot is vele töltöm. Kezdem úgy érezni, hogy az angolt oktató felnőtt szándékosan ad ki külön találkozásokat igénylő páros munkákat a csoportnak.
- Közösen kell írnunk egy történetet - a jegyzetfüzetemből olvasom fel a feladatot. - Egy kisgyermek szemszögéből. A témája... a tökéletes karácsony.
- Igazán meglepő fordulat - ironizál, miközben elnyújtózik a kanapén.
- Csak, hogy tudd, nem fogom megírni egyedül - korholom a szándékait előre leszűrve.
- Miért nem? - színpadias mozdulattal ül fel, és mered rám.
- Mert nem tudok felidézni ilyen emléket - vallom be őszintén, és elfordítom a fejemet. Egy darabig csendben ülünk egymás mellett.
- Van egy ajánlatom - válasz nélkül folytatja. - Megírom az egészet.
- Valóban? - vonom fel a szemöldökömet. - És hol a trükk?
- Sehol. Cserébe mindössze egy dolgot kérek.
- Igen?
- Te már tudod az én történetemet - egyenesen a szemeimbe néz, esélyem sincs kitérni a pillantása elől. - Most rajtad a sor.
- A gyerekkorom átlagos volt. Egyke gyerekként sok figyelmet fordítottak rám, és normális nevelést kaptam. Sosem voltam igazán anyás kislány, de a kedvéért jól teljesítettem minden téren. Emellett sok mindent tiltottak - például macskám se lehetett rengeteg éven át - az ujjaimal apró köröket írok le Yun puha felületén, aki az ölembe gömbölyödve dorombol, egyféle monoton háttérzajt alkotva. - És persze sokat vártak el tőlem. Angolul például nagyon régóta taníttattak, zongorázni pedig 4 évesen kezdtem. Az előbbi akkor fizetődött ki először, mikor Londonba kerültünk apa munkája miatt. Úgy gondoltam, nem tudok majd beilleszkedni, mégis gyorsan megtaláltam a helyemet. Megismerkedtem egy helyi lánnyal, Lizzel; és egy fiúval, koreai felmenőkkel...
- Beleszerettél, igaz? - oldalra billenti a fejét.
- Elkerülhetetlen volt - vallom be. - Három évig éltem külföldön, és közel másfél évig voltunk kapcsolatban.
- És miért lett vége? A távolság?
- Nem... Még ott véget vetettem neki, egy pillanat alatt, gondolkodás nélkül. Két héttel a hazautazásunk előtt.
- Miért?
- Annyira klisés - megvárom, míg Yun lehuppan rólam, majd folytatom. Furcsa módon nem könnyezek, csupán a lelkem sír. - Liz néhány hét alatt a legjobb barátnőm lett - legalábbis annak adta ki magát. Egészen addig annak is tartottam, amíg nem láttam őt a saját barátommal, és nem jutottak el hozzám a pletykák, amelyeket napokig el sem akartam hinni. Elvesztettem a képességet, hogy bízzak az emberekben.
- De miért tették?
- A srác feltehetőleg azért, mert Elizabeth tálcán kínálta neki azt, amire én nem voltam hajlandó.
- Szóval lefeküdtek.
- Ühhüm - elgondolkodva pillantok ki az ablakon. A kísértetiesen követő szempár most nincs sehol. - Végül is, ez az eset kellett ahhoz, hogy legyen valami közös bennem és anyában. Mindkettőnket megcsaltak - magyarázom halkan.
- Édesapád...?
- Egy helyi munkatársnőjével. Kiderült, hogy több volt, mint az átlag kollégák kapcsolata.
- Sajnálom.
- Én is. Dél - Koreába már nem jött velünk vissza, nekem pedig minden régi emlékemre fekete árnyékot vetett az egész. Számomra ő nem létezik.
- És anyukád? Ő hol van?
- Busanban. Néha felhív az egyik barátnője, akinél lakik, mert ő csak interneten keresztül kommunikál velem. Néhány havonta jön ide, mikor nem vagyok itthon, hagy itt egy cetlit valami ál - indokkal a munkájáról, és bőven elég pénzzel. A maga módján így kárpótol - vonom meg a vállam.
- Neked nem furcsa egyedül élned így itthon?
- Ez a ház nem igazán az otthonom. Nincs, ami miatt annak érezném.
/Jimin szemszög/
Az előadásra természetesen mi is hivatalosak vagyunk, JungGi miatt pedig egyébként is elmennénk, hogy ezúttal ne segítőként, hanem a közönség tagjaiként szurkoljunk neki.
Az épület előtt találkozunk. Mindannyiunk egyszerű fekete-fehér összeállítást visel, kivéve persze a Kook oldalán érkező MinRint, aki egy szűk, a hajával megegyező árnyalatú, a hátánál csipkézett ruhában tölti az estét.
- Na, bemegyünk? - vigyorog Nam, majd elsőként lép be a főbejáraton.
A rajzos osztály igazán kitett magáért - mindent feldíszítettek, amit csak lehetséges az iskolában, mégsem lett giccses az összkép, csak hangulatos.
- Nem kínos nektek, hogy lány nélkül jöttetek? - ugrat minket Kook, miközben a derekánál fogva vezeti a lépcső felé Riniet.
- Kuss - rendezi le egy intéssel YoonGi. - Mi itt vagyunk egymásnak.
- Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy nekem is így kell kísérnelek? - "esik kétségbe" a rapper társa, miközben az előttünk haladó párocskára mutat.
- Kuss - ismétli önmagát az álomszuszék, és vigyorogva zsebre vágja a kezeit.
TaeHyung a legcsendesebb az este folyamán. Mind tudjuk, hogy kit keres a tekintetével, és kit nem akar a közelében látni. A kínos fele az, hogy így is, úgy is vele lép majd színpadra.
A megszokott helységben zajló nyitó beszéd után furcsa érzés kerít a hatalmába. A műsor kezdete előtt mindenki szétszóródik az épületben, hogy megcsodálja az ez alkalomra készült festményeket és szobrocskákat.
Egy furcsa alkotás előtt ácsorgok. Az alkotó egy fát festett rá, de nem akárhogy - a növény ketté hasadva, feketére korhadva meredezik a lilás alkonyi ég felé. A háttérben a csillagok egy övet alkotva futnak végig a kettő határán. A kép legérdekesebb része, hogy a tetejénél a fa ágai ismét eggyé válva összefonódnak, és egy, láthatóan egészséges hajtással folytatják az utat.
Sokáig ácsorgok előtte.
- A mű címe Sors. Tudod, az a legjobb benne, hogy mindenki más történettel a tarsolyában pillant rá, mégis a magáénak érzi.
Nem látom az arcát, és a hangját is rég hallottam utoljára, mégsem kétkedem a hozzá kötődő asszociációmban. Sarkon fordulok, és végigpillantok rajta.
- SeoHyeon.
Észre sem veszem, mennyi ideig állok lesütött szemekkel a bejáratnál, a következő pillanatban azonban JungGi hangja ránt vissza a valóság síkjára. BaekHyun apró, jelzésértékű pillantást vet rám, majd elköszönve tőle tovább is áll.
- Tae! - meglepetten lépked felém.
- Szia - halvány mosoly mögé bújtatom a gondolataim. - Úgy gondoltam, erre szükséged lehet - a magammal hozott esernyőt kinyitva lépek egyet felé, és lágyan megszabadítom az addig a haján, valamint vállain landoló hópelyhektől.
Kicsit zavartan lépked mellettem a szitáló télhozóval lepett úton. A tekintete elkalandozik néha. Furcsáll valamit.
- Mi az? - kérdezem, miközben beülünk a kocsiba.
- Semmi - megrázza a fejét, majd babrálni kezd egy tincsével. - Ha veled vagyok, nem félek.
- Félni? - elkerekedett szemekkel pillantok rá, a kezem kicsit erősebben markolja a kormányt. - Mitől?
- Talán inkább kitől - nevet zavartan. - Már egy ideje magamon érzek egy csöppet sem barátságos tekintet. Hagyjuk - mosolyog rám. - Csak üldözési mánia.
- Rendben - ráhagyom a dolgot, és remélem, hogy nem veszi észre rajtam, hogy felkavart. DaeHyun keze, illetve tekintete lenne a dologban? Nem hiszem, hogy Giya tévedne egy esetleges követővel kapcsolatban.
/JungGi szemszög/
Az előadás előtti napot is vele töltöm. Kezdem úgy érezni, hogy az angolt oktató felnőtt szándékosan ad ki külön találkozásokat igénylő páros munkákat a csoportnak.
- Közösen kell írnunk egy történetet - a jegyzetfüzetemből olvasom fel a feladatot. - Egy kisgyermek szemszögéből. A témája... a tökéletes karácsony.
- Igazán meglepő fordulat - ironizál, miközben elnyújtózik a kanapén.
- Csak, hogy tudd, nem fogom megírni egyedül - korholom a szándékait előre leszűrve.
- Miért nem? - színpadias mozdulattal ül fel, és mered rám.
- Mert nem tudok felidézni ilyen emléket - vallom be őszintén, és elfordítom a fejemet. Egy darabig csendben ülünk egymás mellett.
- Van egy ajánlatom - válasz nélkül folytatja. - Megírom az egészet.
- Valóban? - vonom fel a szemöldökömet. - És hol a trükk?
- Sehol. Cserébe mindössze egy dolgot kérek.
- Igen?
- Te már tudod az én történetemet - egyenesen a szemeimbe néz, esélyem sincs kitérni a pillantása elől. - Most rajtad a sor.
- A gyerekkorom átlagos volt. Egyke gyerekként sok figyelmet fordítottak rám, és normális nevelést kaptam. Sosem voltam igazán anyás kislány, de a kedvéért jól teljesítettem minden téren. Emellett sok mindent tiltottak - például macskám se lehetett rengeteg éven át - az ujjaimal apró köröket írok le Yun puha felületén, aki az ölembe gömbölyödve dorombol, egyféle monoton háttérzajt alkotva. - És persze sokat vártak el tőlem. Angolul például nagyon régóta taníttattak, zongorázni pedig 4 évesen kezdtem. Az előbbi akkor fizetődött ki először, mikor Londonba kerültünk apa munkája miatt. Úgy gondoltam, nem tudok majd beilleszkedni, mégis gyorsan megtaláltam a helyemet. Megismerkedtem egy helyi lánnyal, Lizzel; és egy fiúval, koreai felmenőkkel...
- Beleszerettél, igaz? - oldalra billenti a fejét.
- Elkerülhetetlen volt - vallom be. - Három évig éltem külföldön, és közel másfél évig voltunk kapcsolatban.
- És miért lett vége? A távolság?
- Nem... Még ott véget vetettem neki, egy pillanat alatt, gondolkodás nélkül. Két héttel a hazautazásunk előtt.
- Miért?
- Annyira klisés - megvárom, míg Yun lehuppan rólam, majd folytatom. Furcsa módon nem könnyezek, csupán a lelkem sír. - Liz néhány hét alatt a legjobb barátnőm lett - legalábbis annak adta ki magát. Egészen addig annak is tartottam, amíg nem láttam őt a saját barátommal, és nem jutottak el hozzám a pletykák, amelyeket napokig el sem akartam hinni. Elvesztettem a képességet, hogy bízzak az emberekben.
- De miért tették?
- A srác feltehetőleg azért, mert Elizabeth tálcán kínálta neki azt, amire én nem voltam hajlandó.
- Szóval lefeküdtek.
- Ühhüm - elgondolkodva pillantok ki az ablakon. A kísértetiesen követő szempár most nincs sehol. - Végül is, ez az eset kellett ahhoz, hogy legyen valami közös bennem és anyában. Mindkettőnket megcsaltak - magyarázom halkan.
- Édesapád...?
- Egy helyi munkatársnőjével. Kiderült, hogy több volt, mint az átlag kollégák kapcsolata.
- Sajnálom.
- Én is. Dél - Koreába már nem jött velünk vissza, nekem pedig minden régi emlékemre fekete árnyékot vetett az egész. Számomra ő nem létezik.
- És anyukád? Ő hol van?
- Busanban. Néha felhív az egyik barátnője, akinél lakik, mert ő csak interneten keresztül kommunikál velem. Néhány havonta jön ide, mikor nem vagyok itthon, hagy itt egy cetlit valami ál - indokkal a munkájáról, és bőven elég pénzzel. A maga módján így kárpótol - vonom meg a vállam.
- Neked nem furcsa egyedül élned így itthon?
- Ez a ház nem igazán az otthonom. Nincs, ami miatt annak érezném.
/Jimin szemszög/
Az előadásra természetesen mi is hivatalosak vagyunk, JungGi miatt pedig egyébként is elmennénk, hogy ezúttal ne segítőként, hanem a közönség tagjaiként szurkoljunk neki.
Az épület előtt találkozunk. Mindannyiunk egyszerű fekete-fehér összeállítást visel, kivéve persze a Kook oldalán érkező MinRint, aki egy szűk, a hajával megegyező árnyalatú, a hátánál csipkézett ruhában tölti az estét.
- Na, bemegyünk? - vigyorog Nam, majd elsőként lép be a főbejáraton.
A rajzos osztály igazán kitett magáért - mindent feldíszítettek, amit csak lehetséges az iskolában, mégsem lett giccses az összkép, csak hangulatos.
- Nem kínos nektek, hogy lány nélkül jöttetek? - ugrat minket Kook, miközben a derekánál fogva vezeti a lépcső felé Riniet.
- Kuss - rendezi le egy intéssel YoonGi. - Mi itt vagyunk egymásnak.
- Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy nekem is így kell kísérnelek? - "esik kétségbe" a rapper társa, miközben az előttünk haladó párocskára mutat.
- Kuss - ismétli önmagát az álomszuszék, és vigyorogva zsebre vágja a kezeit.
TaeHyung a legcsendesebb az este folyamán. Mind tudjuk, hogy kit keres a tekintetével, és kit nem akar a közelében látni. A kínos fele az, hogy így is, úgy is vele lép majd színpadra.
A megszokott helységben zajló nyitó beszéd után furcsa érzés kerít a hatalmába. A műsor kezdete előtt mindenki szétszóródik az épületben, hogy megcsodálja az ez alkalomra készült festményeket és szobrocskákat.
Egy furcsa alkotás előtt ácsorgok. Az alkotó egy fát festett rá, de nem akárhogy - a növény ketté hasadva, feketére korhadva meredezik a lilás alkonyi ég felé. A háttérben a csillagok egy övet alkotva futnak végig a kettő határán. A kép legérdekesebb része, hogy a tetejénél a fa ágai ismét eggyé válva összefonódnak, és egy, láthatóan egészséges hajtással folytatják az utat.
Sokáig ácsorgok előtte.
- A mű címe Sors. Tudod, az a legjobb benne, hogy mindenki más történettel a tarsolyában pillant rá, mégis a magáénak érzi.
Nem látom az arcát, és a hangját is rég hallottam utoljára, mégsem kétkedem a hozzá kötődő asszociációmban. Sarkon fordulok, és végigpillantok rajta.
- SeoHyeon.
Szia! ^^
VálaszTörlésAz első gondolatom az volt a fejezet címét olvasva, hogy ennek már ideje volt. Aztán mikor megláttam, hogy időt ugrottunk (amit egyébként nagyon szép átkötéssel oldottál meg) csak arra tudtam gondolni, hogy komolyan nem volt semmi előrelépés az elmúlt hónapokban? Igaz Taehyungnál már az is fejlődés, hogy nem próbálkozott azóta az öngyilkossággal, hanem ott maradt Giya mellett mint egy árnyék. Azok után, hogy az előző fejezetben Baek felbukkant (újra) gondoltam, hogy most egy kicsit jobban előtérbe fog kerülni, és nem is tévedtem, de valamiért azt gondoltam, hogy majd be fog próbálkozni, de ezek szerint tiszteletben tartja a határait, melyeket Taehyung mint egy ragaszkodó kutyus magáénak jelölt. Nagyon édes volt a fiútól, hogy a lány elé ment a hóban, de azt még Giya története sem magyarázta meg, hogy kitől is fél pontosan.
Egyébként talán pont ezért, az ilyen félelmei miatt azt hittem, hogy megtámadták korábban vagy hasonló, és ezért vannak bizalmi problémái. A kapcsolatainak szétesése is elég nagyot nyomott hagyhatott persze, és nagyon durva, hogy mindez a nyakába zúdult: a legjobb barátnőjének, a pasijának és az apjának is az árulása. Nem csodálom, hogy ezek után olyan nehezen enged közel magához bárkit is, részéről nem csoda, hogy olyan lassan haladnak Tae-vel, és szomorú, hogy az anyja is így magára hagyta, nem irigyelnivaló a helyzete, az biztos. Azért remélem, hogy legalább Szöult egy kicsikét az otthonának érzi a fiúk miatt.
A karácsonyi eseményen meg sem lepődök. Egyébként érdekes volt a kelet-nyugati különbségekről olvasni. Bár volt olyan, amit ismertem, tudtál újat is mondani. A srácok nagyon aranyosak voltak, ahogyan elmentek támogatni a lány fellépését, és amikor a végén Jimin szemszögre váltottál, volt egy rossz érzésem, hogy bizony itt fel fog bukkanni az a bizonyos lány is, és naná, hogy a végén megjelent. Mondjuk a festménye érdekes, mert feltételezem az övé, és minden bizonnyal neki is megvan a maga története, aminek a kiderülését kíváncsian várom. Egyébként a Yoongi Namjoonos jelenet Kookékat nagyon vicces volt, igazán megmosolyogtattál vele. Szóval mint mindig, ez a rész is nagyon tetszett, és kíváncsian várom, hogy miket tervezel még! ^^
Sziaaa!
TörlésIsmét elég késői a válasz, ne haragudj.:/ Szóóval nagyon örülök, hogy megint ilyen hosszan fejtetted ki a véleményed illetve az észrevételeidet, ugyanis TÉNYLEG bizonyítja, hogy átélhető volt a dolog, illetve, hogy átéléssel olvasod. :D Remélem, a továbbiakban sem fogsz csalódni, igyekszem egyébként az új fejezettel is.
Addig is szép hétvégét! <3